Mt 17,1-9 - Nagyböjt 2. vasárnap

Mit kezd Jézus a dicsőségével?

Olvasmány (Ter 12,1-4a)

Az Úr így szólt Ábrahámhoz: „Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked. Nagy néppé teszlek. Megáldalak és naggyá teszem nevedet, s te magad is áldás leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, de akik átkoznak téged, azokat én is megátkozom. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” Ábrahám tehát elköltözött, ahogy az Úr megparancsolta neki.

Szentlecke (2Tim 1,8b-10)

Kedves Fiam! Vállald velem együtt a szenvedéseket az evangéliumért, Isten erejére támaszkodva, aki megváltott minket, és szent hívással hívott, nem tetteink miatt, hanem saját elhatározása és kegyelme alapján, amely megnyilvánult most Megváltónknak, Jézus Krisztusnak megjelenésével. Ő legyőzte a halált, és felragyogtatta előttünk az életet és a halhatatlanságot.

Evangélium (Mt 17,1-9)

Abban az időben: Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és (ennek) testvérét Jánost, s külön velük fölment egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük: az arca ragyogni kezdett, mint a nap, a ruhája pedig vakító fehér lett, mint a fény. És íme, megjelent nekik Mózes és Illés: Jézussal beszélgettek. Ekkor Péter így szólt Jézushoz: „Uram, jó nekünk itt lennünk! Ha akarod, felállítok itt három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!” Még beszélt, amikor íme, fényes felhő borította be őket, és a felhőből egy hang hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok!” Ennek hallatára a tanítványok földre borultak és nagyon megrémültek. De Jézus odament hozzájuk, megérintette őket, és ezt mondta: „Keljetek fel, és ne féljetek!” Amikor szemüket fölemelték, nem láttak mást, csak Jézust egymagát. A hegyről lejövet Jézus a lelkükre kötötte: „Senkinek se szóljatok a látomásról, míg az Emberfia a holtak közül fel nem támad!”

Vasárnapi beszéd

Múlt héten Jézus megkísértésének a történetéről elmélkedtünk. Olyan érdekes a liturgia, hogy egy hétre rá az evangéliumban pedig mintha tálcán kínálná nekünk az egyház gondolkozása ezt a képet, ezt a történetet, hogy amikor Jézus azt mondja a kísértésekor, hogy „Képes vagyok ellenállni a kísértőnek, és nem a dicsőség, a hatalom, a befolyás, a pénz vermébe hullani.”, hogy akkor azt a szó szoros és konkrét értelmében Ő hogyan valósítja meg. Hiszen itt, amikor a megdicsőülés hegyén elváltozik színében és ragyog gyönyörűen, hogy akkor éppenséggel megtörténik vele az, hogy itt van a dicsősége, itt van a fénye, a föltámadás elővételezése, és nem akarom ezt hosszabban mondani. És akkor nézzük meg, hogy ebben a történetben Jézus hogyan bánik, hogy éli meg, mit kezd azzal, hogy ott elővételezve megjelenik a halálból való föltámadásának minden nagysága, szépsége, értéke és ragyogása. Erről szeretnék akkor beszélni, és akkor egymás után hoznám a gondolatokat.

Az első, hogy mit kezd ezzel Ő? Hát, mikor azt mondja a Mennyei Atya, hogy „Ő az én szeretett fiam, őt hallgassátok!”, el tudnánk képzelni, hogy akkor a történet valahogy úgy folytatódik, hogy Jézus és a Mennyei Atya egy nagyon bensőséges párbeszédben vannak, hát az apostolok meg féljenek. Hát akkor féljenek, ott boruljanak le, ott remegjenek, aggódjanak, szorongjanak. Hát most Jézus mondhatná ezt, hogy „Nekem is kivételes alkalom, hogy a Mennyei Atya így szól. Csodálatos látomás, jó, úgy elleszek én ebben a gyönyörű élményben, a tanítványok, hát majd lesz velük valami, hát felnőtt emberek csak összeszedik magukat.” Hát miközben, most nem tudod, ha mi élnénk ezt át, és mondjuk a Mennyei Atya azt mondaná, hogy nem tudom, hát „Pannika vagy, Petike, hát te szeretett fiam vagy! Hát tudsz néha egész jó dolgokat mondani?” Háh! Szeretnék egy kicsit elmerülni ebben az élményben. Itt nem ez történik, hanem – mondhatnánk azt, bizonyos szempontból pont fordítva – Jézus nem merül el a saját élményében és tapasztalatában itt a Mennyei Atyával. Hanem mi a válasza erre? Az, hogy rögvest a tanítványokhoz fordul.

A második gondolat, hogy nemcsak hogy nem – akármilyen furcsán is hangzik– nem engedi meg, hogy egyfajta sajátos beszűkültségben Ő és az Atya most együtt legyenek. Hiszen miért sem engedi meg? Mert azt mondja a szentíró a történet elején, hogy Ő   maga mellé veszi ezt a három tanítványt. Hát akkor továbbra is kitart ebben, hogy Ő maga mellé vette ezt a három tanítványt, ezért itt most nem csak arról van szó, hogy Ő és a Mennyei Atya, és nemcsak arról van szó, hogy Ő mit él át, hogy mi az Ő sajátos élménye, de még csak arról se, hogy „Most én és a mennyei Atya milyen bensőséges viszonyban éljük meg magunkat?”

A következő, ez pedig, hogy milyen szép is ez, hogy Mennyei Atya szózata hallatszik az égből, és Jézusnak a reakciója pedig az, hogy a tanítványok felé fordul, őket észleli, őket figyeli. Hát azért nem megrendítő ez? Azt mondja a szentíró, megjelent neki Mózes, megjelent Illés, most a Mennyei Atya szól. És Jézusnak mi a következő cselekvése? Hát a leboruló tanítványokkal törődik. Tulajdonképpen egész ellentmondásosnak tűnik, megrendítőnek tűnik. Bizonyos szempontból a szó szoros értelmében fölemelőnek tűnik, nekünk, embereknek, hogy nem Mózes, nem Illés, nem a Mennyei Atya az, akikkel még, hanem a tanítványokkal. „Azért, mert őket vettem magam köré. Hát hogyne látnám, most félnek, ott azért borultak le, nemcsak a Mennyei Atya miatt borultak le, mert félnek, azért is borultak le. Hát akkor velük van valami dolgom.”

A következő, hogy odamegy hozzájuk. És ez annak a folytatása, hogy maga mellé vette a három tanítványt, azt akarta, hogy együtt legyenek, de most ezek a tanítványok a félelmük miatt nincsenek Jézussal, a félelmükben vannak, ahogy leborulnak, hát nem is látják őt, sem látják, semmit nem látnak. Mert később kiderült, ahogy fölemelték a tekintetüket, akkor már nem volt ott az, amit addig láttak. Hát akkor ezzel a leborulással és a félelmükkel, a bizonytalansággal, aggodalommal és szorongással tulajdonképpen egy beszűkült állapotba kerültek ezek a tanítványok. Így mondanánk, hogy ott izolálódnak. Hát Jézus meg azt mondja: „Hát én vettem őket magam mellé. Hát akkor, hát tovább nem bírom én ezt nézni, hogy ott vannak a földön leborulva, ami nem egyszerűen csak az Isten felé való gesztus, hanem a félelmük és aggodalmuk.” Ezért tehát ez a gondolat így szól, hogy odamegy hozzájuk. „Hát velük van nekem dolgom.”

Magunk között szólva, mikor azt mondja a Mennyei Atya: „Ő az én szeretett fiam, őt hallgassátok!”, ebből azért következne az, hogy Jézus nem szaporázza a lépteit a tanítványokhoz, hanem hát Ő odaszól nekik. Nem? Hát ő marad ő itt középen, a szónak átvitt értelmében nyilván, és azt mondja: „Ne féljetek! Gyertek, álljatok föl!” De hát nem így hangzik el, hanem úgy, hogy odamegy hozzájuk. Nemcsak hogy odamegy hozzájuk, hanem nagyon közel megy hozzájuk, miközben az előző pillanatokban Mózeshez volt közel, Illéshez közel, és a Mennyei Atyához volt közel. De most a tanítványokhoz ő megy nagyon közel, nem kiabál, hanem ezt mondja a szentíró, megérinti őket. Hát ez az érintés, úgy ment bennem, hogy talán a mai egész elmélkedés az érintésről szóljon, de aztán lebeszéltem magamat róla, mert vagy tizenvalahány évvel ezelőtt már beszéltem róla, ezért most nem akartam idehozni. Hanem csak akkor egyetlen szempont erejéig, hogy azért az érintésben mennyire benne van valami mennyire mélyen emberi, sőt nemcsak hogy emberi, valami nagyon zsigeri, valami nagyon evilági, a szó szoros értelmében valami nagyon testi. Hát ott ragyogott a dicsőségében, nem? A Mennyei Atya szózata hallatszik, és Jézusnak a reakciója erre, hogy megérinti a tanítványokat, hogy valami elemi, testi, zsigeri szinten, ösztönös szinten való jó érzést keltsen bennük. Odamegy először, és megérinti őket, és csak utána beszél, miközben a Mennyei Atya azt mondta, hogy Ő az én szeretett tanítványom, őt hallgassátok.

A következő tehát akkor, hogy mit mond? Hát azt mondja: „Ne féljetek!” És ezt megint csak tudom, hogy miután annyira ismerjük a történetet, nem szoktunk erre rácsodálkozni. Na, de amikor a Mennyei Atya éppen azt mondja: „Ő az én szeretett fiam, őt hallgassátok!”, hát egy kicsit beszélhetne magáról. Mondhatná azt: „Látjátok, ki vagyok én? Halljátok, hogy a Mennyei Atya pont rólam mondta ezt? Na látjátok ezt?” Nem erről beszél, hanem arról, ami a tanítványoknak fontos. Nem arról beszél, ami neki fontos, miközben őneki nagyon sok minden nyilván fontos, beleértve a Mennyei Atyát, hanem pont azt teszi szóvá, ami a tanítványoknak fontos, és azt mondja nekik, hogy „Ne féljetek!”.

A következő. Ugye tudjuk, hogy miről beszélnek ők, ott Jézus, Mózes és Illés; Jézusnak a szenvedéséről beszélnek, a küldetéséről és a föltámadásáról beszélnek. Amikor ott a megdicsőülésnek a hegyén a Mózessel és Illéssel való beszélgetésben szinte így mondanám, még világosabbá válik, hogy Jézus, ha vállalja a küldetést, akkor ez szenvedést jelent, kereszthalált jelent. Mondhatná azt a tanítványoknak, hogy „Jó, hát látom, ti itt szorongtok, meg aggódtok, de én meg meg fogok halni. De nem akárhogyan fogok meghalni. Hát a megdicsőülésnek, a ragyogásának az lesz az előzménye, ez nemcsak úgy van, hanem most tudatosul itt bennem még inkább, mint eddig bármikor, mert Mózessel és Illéssel arról beszélünk, hogy milyen halállal fogok meghalni. Hát ne haragudjatok, most értem, hogy itt szorongtok, meg féltek, de mi az ahhoz képest, hogy én velem mi lesz?” Hát ha így járt volna el, szerintem mindenki megérti. És akkor Péter és Jakab és János is azt mondja: „Nem csoda, mester, hogy hát te úgy ebben voltál benne, hát mivelünk is biztos így lett volna.”

Következő szempont, hogy hát miközben itt Mózes és Illés és Jézus és föltámadás, hát micsoda történelmi távlatok, az üdvösségtörténet beteljesedése. És Jézus mivel törődik? A tanítványok itt és most érzéseivel, hogy éppen ebben a pillanatban itt és most hogyan élik át az életet. Egész megrendítő ez, hogy hogyan képes összekapcsolni Jézus ezt a ragyogást azzal, hogy Ő ebből a ragyogásból, ebből a világosságból valamit lehozzon az éppen a félelem sötétségében ott gubbasztó tanítványoknak.

A következő, hogy miután itt egy gyönyörű távlat nyílik ki Jézus számára, az üdvösségtörténet beteljesedése, mennyire elképzelhető lenne, hogy ebben a távlatiságban Jézus mond egy propaganda beszédet, hogy „Most akkor előre a dicsőséges győzelem útján, nem baj, majd megfizetjük az árát, de mi fogunk győzni.” Szóval egy propaganda beszédet a jövőről és a dicsőségről és a sikerről; és hát erről itt szó sincs. Hát milyen finom és milyen emberséges az, hogy itt semmiféle propagandabeszéd nem tárul föl, ahol Jézus esetleg olyan finoman, de nagyjából azt mondaná, hogy a végső és csodálatos győzelemnek ti hát valamiféle eszközei lesztek, majd szépen ti is meghaltok, de ez tulajdonképpen nem számít, mert a végső győzelem számít. Erről itt szó sincsen, mert az is számít, hogy itt és most mi történik velük és az egész élettörténetük és útjuk számít.

A következő, hogy magával viszi őket és velük van, most visszatérek az evangélium elejére, hogy magával viszi őket, következetesen velük van, akkor is, amikor az Ő életének az eseményei tárulnak föl, tehát magával viszi őket, velük van akkor is, ha a tanítványok tulajdonképpen ebből nem sokat értenek. Hát márpedig nem sokat értenek, mert Péter éppen azt mondja, hogy készítsünk három sátrat. Hogy milyen következetesen a tanítványokkal van akkor is, ha a tanítványok pont azt nem értik, ami miatt Jézus azt mondta, hogy „Gyertek velem! Hát legyetek velem ott, ahol velem ez történik, azt szeretném, hogy éljétek át ti is!” És látnivalóan nem értik, és ettől még ott van velük.

Azután, amikor azt mondja a Mennyei Atya: „Őt hallgassátok!”, akkor Jézus nem beszél. Pedig hát, ha valamikor beszélhetne, nyilván azután a mondat után, hogy „Őt hallgassátok!” Őt hallgassátok, és utána mi történik? Észleli a tanítványokat, odamegy hozzájuk, megérinti őket. És végül, amit kimond a nagy tanítás, hogyan hangzik? Úgy, hogy „Keljetek föl és ne féljetek!” Ez volt a Mennyei Atya kinyilatkoztatása után Jézus tanítása, hogy „Keljetek föl és ne féljetek!” Ezt azért is tulajdonképpen talán megrendítőnek is mondhatnánk, de mindenesetre nagyon szépnek, mert az, hogy a tanítványok éppen leborulnak, amikor a Mennyei Atya szózata hallatszik, erre mondhatnánk azt, hogy azért ez reális. Hát ha itt a Mennyei Atya szózata hallatszódna, hát lehet, hogy mi is, minden gondolkozás nélkül térdre hullanánk. Hát miközben az egy realitás, hogy a Mennyei Atya előtt ők térdre hullnak, Jézus mégis azt mondja nekik, hogy „Álljatok föl és ne féljetek!”

A következő, hogy ha van, most mondjuk így, Jézussal kapcsolatos látványos esemény, akkor ez nyilván az, ahogy ragyog az arca, a ruhája. És közben pedig, miközben itt van ez a ragyogó esemény, Jézus mire törekszik? Arra, hogy ő és a tanítványok ezt belül éljék át. Ha ez egy XXI. századi történet lenne, akkor ebben a történetben szerintetek, amikor ott van ez a megdicsőülés, és Péter ezzel az ötlettel áll elő, hogy akkor építsünk három sátrat, körülbelül öt másodperc múlva ez már fönn lenne a neten, mert a tanítványok előrántanák a telefonjaikat, és ezt biztos megörökítenék, és biztos fölrakják a saját oldalukra; Péter oldalára, Jakab oldalára és János oldalára. És azután, ha valamit kérnének, biztos az lenne, hogy mi csinálunk három sátrat, de előtte szelfizzünk egyet, és biztos, hogy akarnának szelfizni Mózessel és Illéssel. Na, ha van valami, amit aztán érdemes lesz majd megmutatni, hát ezt biztos. És utána jó eséllyel nagy örömmel néznék azt, hogy a lájkok hogyan érkeznek, és a számok hogyan alakulnak. És Jézus azzal szemben, hogyha van valami, amit érdemes volna nagyon megmutatni a mi gondolkozásunk szerint, akkor ez ez, ezzel szemben azt mondja, hogy hát a lelketekre kötöm, hogy erről ne beszéljetek senkinek, hanem amíg föl nem támadok, addig ezt az élményt magatokban őrizzétek, és engedjétek, hogy ez az élmény hasson rátok, és segítsen benneteket, hogy megértsétek, hogy mi is történik itt.

Ez akart lenni itt az első nagy rész, és akkor a második részt már rövidebben ez így szól. Akkor hogyan foglalhatnánk ezt össze? Úgy, hogy Jézus elképesztő ellentéteket egyesít magában. A dicsőség ragyogása és a szenvedésnek a fájdalma, az isteni hatalma és a kiszolgáltatottságnak a gyöngesége, a ragyogás és a sötétség. És Jézus ezt magában mind egyesíti. Milyen izgalmas ez, hogy nemcsak magában egyesíti ezeket az elképesztő ellentéteket, számunkra sokszor ellentmondásokat, hanem amikor a közösségét megszervezi, a közösségét sem úgy szervezi meg, hogy nagyon hasonlítsanak egymásra, hanem, hogy legyenek nagyon különbözőek is ott. Például meghívja Mátét a vámost. Hát Máté, a vámos annak a világnak a legszélén van, ugyanis kollaborál az elnyomó hatalommal. Hát erről már sokat beszéltünk, csak hát fölidézem nektek. Tehát ha van valaki, aki közutálatnak örvend, az nyilván Máté a vámos. De közben meghívja Simont, most nem Péterről beszélek, hanem Simont, aki meg tudjuk, egy szélsőséges csoportnak a tagja, akik fegyveres ellenállást folytatnak a római megszállókkal. Hát, ha van két ellentétes csoport, akkor a Máté és a vámosok csoportja és Simon és a szikáriusok csoportja, és ő ebből a két teljesen ellentétes csoportból, akik már hivatalból is gyűlölhetnék egymást, választ egy-egy tanítványt. Ezért Jézus a közösségében is megteremti azt, hogy ne csak saját magában egyesítsen elképesztő ellentéteket vagy szinte ellentmondásokat, hanem hogy ez a közösségében is létrejöjjön.

És így, ezen a nyomon szeretnék akkor egy picit tovább lépni. Ez pedig a következő, hogy akkor itt fölragyogott dicsőséges fénye. És milyen küldetést ad az egyházának? Azt mondja: „Legyetek ti a legkisebbek!” A szó szoros értelmében ezt mondja a tanítványoknak: „Legyetek ti a legkisebbek! Hogyha versengeni akartok, versengjetek. Mégpedig abban, hogy ki tud közületek a legkisebb lenni.”

A második: „Adjátok ti a legtöbbet!” A ragyogásnak, a dicsőségnek a logikája nem az, hogy ti adjátok a legtöbbet, hanem hogy „Én kapjam a legtöbbet, én vagyok a legnagyobb.” Ezzel szemben mi a jézusi logika? Hát adjátok ti a legtöbbet!

Aztán a következő, amire állandóan fölszólít bennünket, hogy „Birtokoljátok a legkevesebbet!” Mert az evangelizációhoz semmire nincs szükségetek, annak föltétele egyáltalán nincsen.

A következő, hogy „Éljetek a legkevesebb hatalommal! Itt van a dicsőségem ragyogása, és azt üzenem nektek, hogy éljetek a legkevesebb hatalommal!” És az egész élete miről szól? Hogy hogyan lehet a legkevesebb hatalommal fölragyogtatni Isten szeretetét.

Azután: „Merjetek mindent elveszíteni!” Nem az, hogy nyerjetek meg mindent, hanem legyen bátorságotok mindent, akár mindent is elveszíteni. Most nyilván tudjuk, miről beszélünk, az élet odaajánlásáról.

Azután: „A legkisebbek legyenek, a legfontosabbak! Legyen olyan, hogy legfontosabbak, a legkisebbek legyenek azok.

Azután: „A legszegényebbek legyenek a legértékesebbek!”

És végül itt az utolsó, hogy „A legkiszolgáltatottabbak legyenek számotokra a középpontban!”

Egy olyan valaki tud, ha szabad így mondanom, efféle örömhírt meghirdetni, aki magában és a közösségében elképesztő ellentéteket egységbe tud fogni, magában is és a közösségében is. És ezért a kereszténység legfontosabb üzenete, ahogy ezt szoktuk hangsúlyozni, főképp úgy, hogy azt mondja a Mennyei Atya, hogy „Ő az én szeretett fiam, őt hallgassátok!”, nem valami tanítás, hanem Jézus személye és az ő személyisége. A kereszténység legfontosabb tanítása: Jézus személye és személyisége. És ahogy látjuk ezt a személyt és nézzük a személyiségét, azt látjuk, hogy elképesztőnek tűnő ellentéteket és ellentmondásokat magában és a közösségében igyekszik egyesíteni. Ez mit jelent? Valami olyasmit jelent, hogy a különbözőségek ragyogjanak föl a közösségeinkben, hogy a legnagyobb és a legkisebb az emberi szívben találjon valahogy egységre, és hogy a legnagyobb sötétségeinket is merjük a legnagyobb ragyogással megvilágítani.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)