Jn 4,5-42 - Nagyböjt 3. vasárnap

„Én vagyok az, aki veled beszélek.”

Olvasmány (Kiv 17,3-7)

Refidimben a nép szomjas volt, azért zúgolódott Mózes ellen: „Miért hoztál ki minket Egyiptomból, talán azért, hogy szomjúsággal ölj meg bennünket gyermekeinkkel és állatainkkal együtt?” Mózes ilyen szavakkal fohászkodott az Úrhoz: „Mit tegyek ezzel a néppel? Kevés híja és megkövez.” Az Úr ezt válaszolta Mózesnek: „Haladj a nép előtt, vedd magadhoz Izrael véneit, fogd kezedbe a botodat, amellyel a Nílusra csaptál és menj. Én odaállok eléd a sziklára a Hórebnél. Üss rá a sziklára, víz folyik majd belőle, hogy igyék a nép.” Mózes úgy is tett Izrael véneinek jelenlétében. A helyet Masszának és Meribának nevezte el, ami annyit jelent mint Kísértés és Pörölés, mivel Izrael fiai ott zúgolódtak és kísértették az Urat. Ezt kérdezték ugyanis: „Közöttünk van-e az Úr vagy nincs?”

Szentlecke (Róm 5,1-2.5-8)

Testvéreim! Mivel a hit révén megigazultunk, békében élünk Istennel, Urunk Jézus Krisztus által. Általa jutottunk hozzá a hitben a kegyelemhez, amelyben élünk, és dicsekszünk a reménységgel, hogy az isteni dicsőség részesei lehetünk. Reményünkben nem csalatkozunk, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete. Amikor még erőtlenek voltunk, Krisztus az erre alkalmas időben meghalt a bűnösökért, pedig az igazért is alig hal meg valaki, legfeljebb a jótevőért adja életét az ember. Isten azonban azzal bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk.

Evangélium (Jn 4,5-42)

Abban az időben: Jézus Szamaria egyik városába, Szikárba érkezett, közel ahhoz a földhöz, amelyet Jákob adott fiának, Józsefnek. Ott volt Jákob kútja. Mivel Jézus útközben elfáradt, leült a kútnál. Az idő dél felé járt. Közben odajött egy szamariai asszony, hogy vizet merítsen. Jézus megkérte: „Adj innom!” Tanítványai ugyanis elmentek a városba, hogy ennivalót vegyenek. Az asszony elcsodálkozott: „Hogyan kérhetsz te, zsidó létedre tőlem, szamariai asszonytól inni?” A zsidók ugyanis nem érintkeznek a szamaritánusokkal. Jézus így felelt: „Ha ismernéd Isten ajándékát, és tudnád, hogy ki mondja neked: »Adj innom!«, inkább te kérnéd őt, és ő élő vizet adna neked.” Az asszony ezt felelte: „Uram, hiszen vödröd sincs, a kút pedig mély. Honnan vennéd az élő vizet? Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál, aki nekünk ezt a kutat adta, amelyből ő maga is ivott, meg a fiai és az állatai?” Jézus erre megjegyezte: „Mindaz, aki ebből a vízből iszik, újra megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, nem szomjazik meg soha többé. Az a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.” Erre az asszony megkérte: „Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne legyek szomjas, és ne kelljen ide járnom vizet meríteni!” Jézus így szólt: „Menj, hívd a férjedet, és jöjj ide!” Az asszony ezt felelte: „Nincs is férjem!” Mire Jézus: „Jól mondod, hogy nincs férjed. Mert öt férjed volt, és akid most van, az sem a férjed. Ezt helyesen mondtad.” Ekkor így szólt az asszony: „Uram, látom, hogy próféta vagy! Atyáink ezen a hegyen imádták Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálem az a hely, ahol imádni kell őt.” Jézus ezt felelte: „Hidd el nekem, asszony, hogy eljön az óra, amikor az Atyát nem itt és nem is Jeruzsálemben fogjátok imádni. Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi pedig azt, akit ismerünk, hiszen az üdvösség a zsidóktól ered. De eljön az óra, sőt már itt is van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát. Mert az Atya ilyen imádókat vár. Isten ugyanis Lélek, ezért akik őt imádják, lélekben és igazságban kell imádniuk.” Az asszony így szólt: „Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek. Ha majd eljön, ő tudtunkra ad mindent.” Erre Jézus kijelentette: „Én vagyok az, aki veled beszélek.” Tanítványai éppen visszaérkeztek, és meglepődtek, hogy asszonnyal beszélget. De nem kérdezte meg egyikük sem: „Mit akarsz tőle?”, vagy: „Miért beszélgetsz vele?” Az asszony pedig otthagyva korsóját, elsietett a városba és elmondta az embereknek: „Gyertek, nézzétek meg azt az embert, aki mindent elmondott, amit tettem! Lehet, hogy ő a Krisztus?” Ki is jöttek a városból, és odagyűltek köréje. Közben a tanítványok megkínálták őt: „Mester, egyél!” Jézus azonban ezt mondta nekik: „Van nekem olyan ételem, amelyről ti nem tudtok!” Erre a tanítványok kérdezgetni kezdték egymást: „Talán valaki hozott neki ennivalót?” De Jézus megmagyarázta: „Az én ételem az, hogy megtegyem annak akaratát, aki engem küldött, és hogy befejezzem az ő művét. Ugye, azt mondjátok: Még négy hónap, és itt az aratás. Íme, én azt mondom nektek: Emeljétek fel szemeteket és nézzétek a földeket, aranysárgák már, készek az aratásra. Az arató elnyeri most jutalmát: Begyűjti a termést az örök életre, hogy aki vetett, együtt örülhessen azzal, aki arat. Mert igaza van a közmondásnak: Az egyik vet, a másik arat. Én azért küldtelek titeket, hogy learassátok, amivel nem ti fáradtatok. Mások fáradoztak, ti pedig az ő munkájukba álltatok be.” Abból a városból, a szamaritánusok közül sokan hittek benne, mivel az asszony tanúsította: „Mindent elmondott, amit tettem.” Mikor azután kijöttek hozzá a szamaritánusok, megkérték őt, hogy maradjon náluk. Ott is maradt két napig. Ezután így szóltak az asszonyhoz: „Most már nem a te szavadra hiszünk. Hallottuk őt mi magunk is, és tudjuk, hogy valóban ő a világ Üdvözítője.”

Vasárnapi beszéd

Talán az egyik leghosszabb evangéliumi történetet hallottuk most, és van ennek a történetnek egy gyönyörű, talán szíve-lelke, amikor Jézus csak ez a hosszú-hosszú, hosszú párbeszéd után egyszer csak ránéz az asszonyra, és azt mondja „Én vagyok az, aki veled beszélek.” Erről szeretnék beszélni, hogy amikor az asszony és Jézus között elhangzik ez a mondat: „Én vagyok az, aki veled beszélek.”

Mondanám egymás után a gondolatokat, mert hiszen hogyan jutottunk el idáig? Úgy jutottunk el ide, hogy azt mondja a szentíró, hogy hát itt az asszony meglepődik azon: „Hát hogyhogy tőlem kérsz inni vizet? Tőlem, a szamáriai asszonytól kérsz te zsidó férfi létedre?” Az első gondolat így szól, hogy nem csoda, hogy ez a kérdés fölmerült, mégpedig azért, és mondanám itt a gondolatokat egymás után. Mit mond szentíró? Hogy ugyanis a zsidók nem beszéltek, nem érintkeztek a szamaritánusokkal. Azt mondhatnánk, hogy azért, mert ők nagyon világosan egy másik csoport tagjai, hogy azt mondták a zsidók, mi vagyunk a zsidók és ők a szamaritánusok, és a szamaritánusok is ugyanezt mondták, mi vagyunk a szamaritánusok, és ők a zsidók. És ezért a két csoport nem állt szóba egymással. Már tudjuk azt is a különböző forrásokból, az is egész megdöbbentő és meglepő, hogy szóba áll valaki innen oda onnan ide, vagy esetleg, hogy élelmet vesz, hogy egy zsidó, egy szamaritánustól vesz ételt, már ez is messze túl van azon, ami a korban szokás volt, vagy elfogadott volt, vagy így is mondhatnám, hogy hát normálisnak számított.

Nem tudom, hogy úgy beleborzongunk-e, ahogy a szentíró azt mondja, hogy nem is érintkeztek egymással, hát szóba sem álltak egymással. A szakirodalom a humán tudományokból ilyesmit mond, hogy amikor valakivel nem állunk szóba, tulajdonképpen úgy nézünk át rajta, mintha nem létezne, akkor az illetőt fenyegeti a szociális halál. Hogy ezt nagyon pontosan tudjuk, hogy nem csak abban tud az ember tönkremenni, hogy nem tudunk enni és inni, hanem abba is, ha kirekesztenek bennünket, ha semmibe vesznek, ha szóba se állnak velünk, hogy az fizikai fájdalmat jelent az ember számára. Márpedig itt a két csoport, két külön csoport, és mondhatnánk, kölcsönösen ezt teszik egymással. Nem érintkeznek, nem állnak szóba egymással, és szinte nem vesznek egymásról tudomást.

És akkor itt csak egy mellékgondolat, hogy ugye ezt tudjátok és emlékeztek, hogy amikor az egyik csoport tagjaiban az van a másik csoport tagjaira nézve, hogy ők mások, sőt ellenség és fenyegetés, az úgy hat az agyunkra, hogy képesek vagyunk, miközben ő egy embertársunk, mindenféle együttérzéstől mentesen találkozni azzal a másik csoport tagjával.

Második gondolat, azt mondja: „Te férfi létedre velem nővel állsz szóba?” Ez itt két dolgot is jelent, egyrészt a korabeli viszonyokat, amit pontosan tudom, hogy tudjátok, a nő kétségkívül alávetett helyzetben van a férfiakkal szemben. És ez az alávetett helyzet, itt van egy nő, az derül ki, hogy már öt férfi (volt) az életében. Hát akkor azért van már előtörténete, ugye? Mit gondoltok, hogy egy olyan társadalomban, ahol a férfiak megvetik a nőket, vagy mondjuk lenézik, de még ha nem is történik ez, hanem egyszerűen csak hát a férfiak valahogy magasabban vannak, mint a nők, szerintetek ennek a nőnek az élettörténetében mennyi sérelem van ezzel kapcsolatosan? Hányszor kellett ezt átélnie, hogy ő nem számít annyit, és nem számít annyira, mint a férfiak?

És akkor ide hadd hozzak még egy dolgot, hogy érjünk majd el oda, hogy „Én vagyok az, aki veled beszélek.”, és egyébként pedig hát azt is látjuk, hogy ennek a nőnek van azért bőven előtörténete a férfiakkal. Tehát éppenséggel ez lehetne a nő felől nézve egy férfi-nő történet, és észlelhetné ezt a mestert, nem zsidónak elsősorban, és nem rabbinak elsősorban, és nem is idegennek elsősorban, hanem egy férfinek, mert látnivalóan, hogy a férfiakkal képes kapcsolatot kialakítani.

A harmadik, hogy így mondanánk a mai szóval élve, hogy a szamaritánusok és a zsidók egy másik felekezet tagjai. Azért mondom most ezt így, hogy másik felekezet tagjai, mert a szamaritánusok is elfogadták Mózes öt könyvét. Mégpedig nagyon komolyan vették Mózes öt könyvét, és az életüket igyekeztek Mózes öt könyve alapján beállítani. Ilyen értelemben a zsidók és a szamaritánusok külön felekezet tagjai. De akkor hadd utaljak mondjuk egy történelmi párhuzamra, hogy 1500 évvel később mondjuk keresztény felekezetek hogyan voltak képesek egymással bánni? Katolikusok és protestánsok, hogyan bántunk már egymással? Hát jobb róla nem beszélni, de attól még így bántunk egymással. Tehát, ha mi keresztények, Krisztus után 1500 évvel a felekezeti különbségek okán nem is tudom, hogyan bántunk egymással, szörnyűség. Hát itt, ezerötszáz évvel azelőtt, na, hogy két felekezethez tartoztak, abba nagyon sok minden belefért nekik.

A következő, hogy mondhatnánk úgy is, hogy nem csak hogy más felekezet, hát szinte más vallás. Mert rendben van, hogy elfogadták a Tórát, rendben van. Ámde volt egy külön templomuk, és ebben a templomban nem csak a zsidók istenének mutatták be az áldozatot és a tiszteletet, az áldozatot talán nem, de mindenesetre az imádságot igen, hanem hát a saját isteneiknek is hódoltak, és hát azok felé kifejezték az imádásukat. Akkor ez mondjuk egy másik vallás is. Hát akkor itt van egy valláskülönbség is a szamáriai asszony és Jézus között.

Azután, hát kétségkívül, de más kulturális hagyományról is beszélünk. Miért? Mert Krisztus előtt 700 körül mi történik? Az történik, hogy Asszíria meghódítja a szamaritánusok földjét és vidékét, és rengeteg embert elhurcolnak, mégpedig nem is akárkiket, hanem elsősorban a papságot, az értelmiséget, a nép vezetőit és a jómódú embereket. Fogják és elhurcolják őket, több tízezer emberről van szó. És közben pedig ez az elhurcolás azzal együtt jár, hogy közben pedig Asszíriából betelepítenek oda nagyon sokakat, és ez lesz a kiindulópontja a zsidók, és azután a szamaritánusok közti ellentétnek. Vagyis mi? Az, hogy itt egy kevert nép alakul majd ki, asszírok és zsidók természetesen majd házasodni fognak egymással, és a többi, ez meg fogja változtatni a nyelvet, a szokásokat, a hagyományokat és rengeteg mindent megváltoztat majd. Ezért tehát, amikor Jézus és a szamáriai asszony találkoznak, ott nagyon sok évszázados, most már társadalmi, kulturális és egyéb különbségek is megjelennek.

A következő, hogy ezért aztán ez a két nép főképpen másfajta társadalmi osztályból is indul ki, mert akik ott maradtak Szamária földjén, pont az egyszerűek voltak; a hétköznapiak, az egyszerűek, akik ott maradtak. És honnan tudjuk, hogy így van? Onnan, hogy mennyire ezt lehetne mondani, hogy az értelmiséget és azokat, akik tényleg mondjuk valami gazdasági potenciállal rendelkeztek, azokat mind elvitték, hogy a Szentírás, most az ószövetségi Szentírásra utalok, az ószövetségi Szentírásban benne van ez a tétel, hogy követeket küldenek a szamaritánusok azért, hogy egy-két papot adjanak már vissza nekik, hogy az istentiszteletet megfelelő formában tudják végezni. Hát a szamaritánusok azután a nagyon egyszerű embereknek a leszármazottai lesznek. Még azután, akik később a fogságból visszaérkeznek, viszik a maguk, hát sokkal fennköltebb kultúráját, értelmiségi gondolkozásmódját és az összes többit.

A következő, hogy hát kétségkívül itt a származási különbségek is akkor döntőek lesznek, mert amikor arról hallunk, hogy szamáriai asszony, akkor jó eséllyel tudhatjuk azt, hogy hát ott az ő vérvonalában, ahogy ezt akár mondhatnánk is, génállományában vannak zsidók, és vannak asszírok, és szírek, és akkor gondolkozhatunk sok mindenkin. Vagyis itt egy ilyen értelemben vett nagy különbség is van, és hogy ez mennyire jelentős volt 2000 évvel ezelőtt, a zsidóság, a választott nép tagjai a szamaritánusokat nem tartották a választott nép tagjai közül valóknak, pedig nyilvánvalóan az örökségük és a gyökereik közösek voltak. És itt mégis történt egy egyértelmű elutasítás és kirekesztés, ami aztán kölcsönössé vált.

A következő, hogy a történelmi tapasztalatok sem voltak ugyanazok, ugyanis 538 után, amikor aztán lehetőség nyílt arra, hogy fölépítsék a templomot, akkor a szamaritánusok azt kérték: „Hadd építhessük mi is a templomot!” Ezt kérték a zsidóktól és azt kérték tőlük, hogy ne csak a templomot hadd építhessük veletek együtt, hanem aztán a kultuszt is hadd gyakoroljuk veletek együtt a jeruzsálemi templomban. És még azt is kérték, hogy nagyon szeretnénk segíteni, hogy Jeruzsálem falait mi is veletek együtt építhessük föl. És az ószövetségi Szentírásban pedig olvashatjuk, hogy a korabeli zsidóság pedig azt mondta, hogy nem. És ez szinte megpecsételte ennek a két csoportnak a sorsát és az egymással való folyamatos ellenségeskedést, ami azután ebből fakadt.

És a következő gondolat így szól, hogy ezért aztán kölcsönösen ítélkeztek és megvetették egymást és gyűlölködtek egymás fölött, és ennek látjuk, hogy akkor sok-sok száz éve, sőt történelmi múltja van. És hogy milyen elemekből állt ez? Például, amikor a zsidó zarándokok mentek, Galileából mentek Jeruzsálembe, mint ahogy Jézus ezt nem egyszer tette, akkor például a szamaritánusok a zarándokokat előszeretettel gúnyolták. De például a szamaritánusok megtették, és ezt is a Szentírásból tudjuk, hogy húsvétkor megszentségtelenítették a templomot, mégpedig azáltal, hogy elhunytaknak a csontjait vitték oda, és ezáltal nagyon nagy akadályokat mozdítottak azelőtt a templomban, hogy a zsidó szertartások alapján a húsvétot meg lehessen ünnepelni.

Azután, hát csak hogy utaljunk most az újszövetségi szentírás egy epizódjára. Nem akárkiről beszélek, hanem Jakabról és Jánosról. János a szeretett tanítvány, amikor szállást próbál találni Jézusnak, aki éppen megy Jeruzsálembe, de nem kap szállást, amin ugye most már egyáltalán nem csodálkozunk, akkor a szeretett tanítvány, aki megírja majd a szeretet evangéliumát, azzal az ötlettel áll elő Jakabbal, hogy „              ”, mondja a szeretett tanítvány. És akkor el lehet képzelni, hogy mindez az örökség a történelmi távlatban, ez milyen elképesztő módon átjárta őket kölcsönösen magukban, és aztán egymás felé.

Hogy még egy utalást tegyek, Jézus Sirák fiának könyve az körülbelül 150 évvel előbb íródott, mint ahogy ez a találkozás megtörtént, a 150 év nem túl nagy idő. Ebben megemlíti az író a szamaritánusokat, mégpedig a következő formában. Azt mondja: „Két nép van, akitől iszonyodik a lelkem.” Fölsorol két népet, majd a következőképpen fejezi be: „A szamaritánusok pedig szerintem nem is nép, csak egy ostoba népség.” Tehát úgy beszél ez az író a szamaritánusokról, hogy még arra sem méltók, hogy iszonyodjék a lelke fölöttük, merthogy nem is nép, csak egy ostoba népség.

Akkor a következő, kétségkívül aztán ebből már még inkább érthető, hogy milyen elképesztő, hatalmas politikai különbségek voltak köztük. Mégpedig ez azt jelentette, már most Krisztus kora előtt és utána is sok száz évről beszélek, hogy a szamaritánusok rendre a rómaiak mellé álltak a zsidósággal szemben. Ez nyilvánvalóan aztán már szinte a teteje és vége volt mindennek, ami aztán bennük nyilván nagyon fölerősítette azt, hogy miért vagyunk ennyire ellenségesek egymással. Heródes például ezért nagyon pártolta a szamaritánusokat, már csak azért is, hogy borsot törjön a zsidóság orra alá, és akkor ezeket megint nem akarom hosszabban mondani.

Még néhány gondolat. Ezt a történelmi örökséget jó eséllyel a családban, a faluban és a városban nemzedékről nemzedékre évszázadokon keresztül átörökítették. Tehát nyilvánvalóan nem csak a hagyomány része volt, hanem a családtörténet része, és az egyes embereknek és az élet történetének és az önazonosságának a része. És aztán beszélhetnénk az ösztönös igazságérzetről, hogy ilyen sok száz éves torzsalkodás és kölcsönös igazságtalanság élmény után, hogy az ösztönös igazságérzet milyen elemi módon hathatott rájuk, és gondolhatták azt, hogy az a minimum, hogy én megvetem őket, az a minimum, hogy én lenézem őket, és ha nem adok szállást, az semmi ahhoz képest, amit ők csináltak velünk, és ha kigúnyolom őket, az semmi ahhoz képest, hogy ők bántak velünk.

És akkor még most beszélhetnénk egy picit beljebb jövünk a társadalmi elfogadottsági különbségről, hogy mondjuk egy asszony, aki most már öt férfi… és egy zsidó rabbi, hogy a saját kultúrájukban és társadalmukban milyen elképesztően más megítélés alá eshettek. Azután beszélhetnénk arról, hogy ez az asszony hogyan élhette meg magát. Nem valószínű, hogy egy dicsőséges énképpel rendelkezett. És hogy ezzel szemben Jézus hogyan élte meg magát. Beszélhetnénk arról, hogy milyen más volt az asszony szándéka: „Adj nekem vizet, ami után majd nem szomjazom!” És Jézusnak a szándéka, hogy „Örök életet adó forrást tudok neked mutatni, és olyan kenyeret, amiből ha eszel, soha többé nem éhezel meg.”

És azután ebben a helyzetben, a találkozásban van egy hierarchia is, hát kétségkívül nagyon durván, mert hát ebben a helyzetben nyilvánvaló, hogy ki van ennek a helyzetnek a magaslatán, Jézus, és ki van odalent, az asszony. És amikor Jézus elkezdi mondani, hogy én tudom, hogy teveled hogy vannak a dolgok, hogy mennyire természetes lehetne az, hogy ebben a helyzetben, ahol ő nagyon lent van, elkezdje magyarázni magát, vagy megindokolni az élettörténetét, valahogy mentegetni magát.

Lenne egy kérdésem. Nem tudom, hogy hány perce mondom ezt. Tudod? Húsz! Az lenne a kérdésem, ha akartok, válaszoljatok rá: Körülbelül hányadik percnél gondoltátok azt, hogy most már befejezhetné? Én nagyon remélem, hogy nem hallgattátok végig ezt a húsz percet úgy, hogy ne merült volna föl bennetek, hogy „Hagyja abba!” Hogy ez egy olyan gyönyörű történet, a szamáriai asszony találkozik Jézussal. És nem azzal kezdte? Azzal kezdte, hogy arról akarok beszélni, hogy Jézus és az asszony ott állnak ketten, és Jézus azt mondja: „Én vagyok az, aki veled beszélek.” És erre jön ezzel a tizennyolc szemponttal. Húsz perc, és ezért jöttünk ide, és a templom is hideg. Jöjjön már az evangélium, az evangéliumot akarjuk! Én annyira örülnék, hogyha ez bennetek megjelent, hogy „Fejezze be! Nem, nem érdekel. E-van-géliumot! E-van-géliumot!” S ha én ott ülnék, én ezt mondanám veletek együtt: „Az evangéliumot akarom!”

De miért mondtam ezt el? Mert ahhoz, hogy ez a találkozás a szamáriai asszonnyal és Jézussal megtörténjen mind a kettőjükben, ezen a rengeteg mindenen keresztül kellett, hogy menjenek. A leghosszabb történetet lehet, hogy már fájt is állni, ahogy mondtam, hát másfél oldal. De miért? Mert ezeken nekik mind át kellett verekedni magukat. Hát hallottátok a beszédfordulatokat, mi, erre utaltak, arra és arra, és legnagyobb tisztelettel, Jézusnak is át kellett rajta mennie. Hiszen tudjuk az újszövetségi Szentírás tanúságtételéből, hogy volt, hogy azt mondta: „A választott nép tagjaihoz küldelek benneteket, szamaritánusokhoz, pogányokhoz ne menjetek!” És tudjuk, hogy a föltámadása után mit mondott a tanítványoknak. Azt mondta: „Menjetek Júdeába és Szamáriába!” Ahhoz, hogy Jézussal történjen egy találkozásunk, ahol Jézus azt mondja „Én vagyok a te megmentőd, aki veled beszélek most.”, és az ember erre érdemben tudjon rezonálni, ahhoz ezen a rengeteg mindenen át kell verekednünk magunkat. És ez nem azt jelenti, hogy ez a rengeteg minden, ebben ne lenne igazság, meg ne lenne érték, és most ezt nem is akarnám. Persze, ez mind és mind, és mind. De ennek a történetnek pont az a gyönyörűsége, hogy ez a két személy átverekszi magát ezen mind, és így képesek egymással találkozni.

És milyen gyönyörű az, hogy mi keresztény emberek ugyanezeken mind átverekedjük magunkat. Mert hát végül is nem azt akarjuk, hogy találkozzunk Jézussal? Hát ezt akarjuk. Ezért a zárás, ez három mondat talán. Hogy ezért három kérdés merült föl bennem. Az egyik kérdés így szól, hogy akik olyan világosan tudják, hogy ki Jézus, hogy ők hisznek-e benne, vagy csak tudják, hogy ő ki? Hogy akik azt mondják, mi hiszünk Jézusban, hogy ők tudják-e, hogy valójában ki Ő? És a harmadik kérdésem így szól, hogyha mi találkozunk Jézussal, s átverekedtük magunkat ezen mind, és Jézus azt mondja „Én vagyok a te megmentőd, aki most veled beszélek.”, hogy erre mi hogyan válaszolnánk?

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)