Jn 9,1-41 - Nagyböjt 4. vasárnapja

2023.03.19.

Megosztom
Elküldöm

Hogyan őrizhetjük meg magunkban a gyermeki nyitottságot?

Olvasmány (1Sám 16,1b.6-7.10-13a)

Az Úr így szólt Sámuelhez: „Töltsd meg szarudat olajjal és kelj útra. Menj el Izájhoz Betlehembe, mert fiai közül szemeltem ki a királyt.” Amikor megérkezett, s meglátta Eliábot, azt gondolta: „Nos, itt áll az Úr előtt az ő fölkentje.” Az Úr azonban ezt mondta Sámuelnek: „Ne a külsejét és magas termetét nézd, mert hisz elvetettem. Isten ugyanis nem azt nézi, amit az ember. Az ember a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet.” Izáj így bemutatta Sámuelnek hét fiát, de Sámuel így szólt Izájhoz: „Ezeket nem választotta ki az Úr.” Aztán Sámuel megkérdezte Izájt: „Mind itt vannak fiaid?” „A legkisebb nincs itt – válaszolta –, a nyájat őrzi.” Sámuel erre meghagyta Izájnak: „Küldj el valakit, keresse meg, mert addig nem ülünk az áldozati lakomához, amíg nincs itt.” Izáj elküldött érte. Vörös volt, nyílt tekintetű és szép termetű. Az Úr így szólt: „Rajta, kend föl, mert ő azt” Erre Sámuel fogta az olajosszarut, és fölkente testvérei körében. Attól a naptól eltöltötte Dávidot az Úr lelke.

Szentlecke (Ef 5,8-14)

Testvéreim! Ti, akik egykor sötétség voltatok, most világosság vagytok az Úrban. Éljetek hát úgy, mint a fény fiai! A világosság gyümölcse csupa jóság, igazság, egyenesség. Azt keressétek, ami kedves az Úr szemében. Ne legyen részetek a sötétség meddő cselekedeteiben, inkább ítéljétek el azokat. Amit ugyanis a bűnösök titokban tesznek, azt még kimondani is szégyen. Amit feltárunk, arra fény derül, és amire fény derült, az maga is fény. Ezért mondják: Ébredj, ki alszol, támadj fel holtodból, és Krisztus rád ragyog!

Evangélium (Jn 9,1-41)

Abban az időben: Jézus útközben látott egy vakon született embert. Tanítványai megkérdezték tőle: „Mester, ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy vakon született?” Jézus ezt felelte: „Sem ez nem vétkezett, sem a szülei. Mindez azért van, hogy megnyilvánuljanak rajta Isten tettei. Amíg nappal van, nekünk annak tetteit kell cselekednünk, aki engem küldött. Eljön ugyanis az éjszaka, amikor senki sem cselekedhet. Amíg a világban vagyok, világossága vagyok a világnak.” E szavak után a földre köpött, sarat csinált a nyállal, a sarat a vak szemeire kente, és így szólt hozzá: „Menj, mosakodj meg a Siloe tavában.” Siloe annyit jelent, mint Küldött. Ő elment, megmosdott, és amikor visszatért, már látott. A szomszédok, és akik azelőtt koldusként ismerték, így szóltak: „Nem ez az, aki itt ült és koldult?” Egyesek azt mondták, hogy: „Ez az!” Mások pedig: „Nem, csak hasonlít rá.” Ő azonban kijelentette: „Én vagyok az!” Erre megkérdezték tőle: „Hogyan nyíltak meg a szemeid?” Ő azt felelte: „Az az ember, akit Jézusnak hívnak, sarat csinált, megkente vele a szemeimet, és azt mondta: »Menj el a Siloe tóhoz és mosakodj meg!« El is mentem, megmosdottam, és most látok.” Ekkor megkérdezték tőle: „Hol van az az ember?” Ő azt felelte: „Nem tudom.” Erre az embert, aki nemrég még vak volt, odavitték a farizeusokhoz. Aznap ugyanis, amikor Jézus sarat csinált és megnyitotta a vak szemét, szombat volt. Ezért a farizeusok is megkérdezték tőle, hogy hogyan kezdett látni. Ezt válaszolta: „Sarat tett a szememre, megmosdottam, és most látok.” A farizeusok közül egyesek megjegyezték: „Nem Istentől való az az ember, hiszen nem tartja meg a szombatot.” Mások azonban így szóltak: „Bűnös ember hogyan tudna ilyen csodákat tenni?” És szakadás támadt köztük. Azután újból faggatni kezdték a vakot: „Te mit gondolsz arról, aki megnyitotta szemeidet?” Ő azt felelte: „Hogy próféta!” A zsidók ekkor már nem is hitték el neki, hogy vak volt és újra lát, olyannyira, hogy előhívatták a szüleit, és megkérdezték tőlük: „Ez a ti fiatok, akiről azt állítjátok, hogy vakon született? Hogyan lehet, hogy most lát?” Azok ezt válaszolták: „Azt tudjuk, hogy ez a mi fiúnk, és hogy vakon született. De hogy most miért lát, vagy ki nyitotta meg a szemeit, azt nem tudjuk. Kérdezzétek meg tőle magától, hisz megvan a kora, hogy magáról beszéljen!” A szülők azért mondták ezt, mert féltek a zsidóktól. A zsidók ugyanis ekkor már elhatározták, hogy aki Jézust Messiásnak meri vallani, azt kizárják a zsinagógából. Ezért mondták a szülei, hogy megvan a kora, kérdezzék meg őt. Másodszor is hívták tehát a vakon született embert, és figyelmeztették: „Dicsőítsd meg az Istent! Mi tudjuk, hogy ez az ember bűnös!” Ő így felelt: „Hogy bűnös-e, vagy sem, azt nem tudom. Egyet tudok: hogy vak voltam, és most látok!” Erre ismét megkérdezték „Mit csinált veled? Hogyan nyitotta meg a szemeidet?” Ő ezt felelte: „Miért akarjátok újra hallani? Csak nem akartok ti is a tanítványai lenni?” Erre megátkozták, és azt mondták: „Te magad vagy az ő tanítványa! Mi Mózes tanítványai vagyunk! Azt tudjuk, hogy Mózeshez szólt az Isten, de hogy ez honnét jött, azt nem tudjuk!” Az ember azonban ezt felelte nekik: „Éppen az a különös, hogy ti nem tudjátok, honnan van ő, és ő mégis megnyitotta a szemeimet. Jól tudjuk, hogy a bűnösöket nem hallgatja meg az Isten, de aki istenfélő és teljesíti Isten akaratát, azt meghallgatja. Mióta a világ világ, sohasem lehetett hallani, hogy valaki megnyitotta volna egy vakon született szemeit. Ha ő nem Istentől volna, nem tehetett volna semmit.” A zsidók ezt felelték neki: „Te oktatsz minket, aki mindenestül bűnben születtél?” És kitaszították őt. Jézus meghallotta, hogy kitaszították. Amikor találkozott vele, megkérdezte tőle: „Hiszel-e az Emberfiában?” Ő így válaszolt: „Ki az, Uram, hogy higgyek benne?” Jézus ezt felelte: „Látod őt, aki veled beszél: ő az!” Mire az ember így szólt: „Hiszek, Uram!” És leborult előtte. Azután Jézus ezt mondta: „Ítélkezni jöttem e világra, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, megvakuljanak.” Meghallotta ezt néhány körülötte álló farizeus, és megkérdezte: „Csak nem vagyunk mi is vakok?” Jézus így felelt: „Ha vakok volnátok, bűnötök nem volna. De ti azt mondjátok, hogy láttok, ezért megmarad bűnötök.”

Vasárnapi beszéd

Nagyon kíváncsi lennék, hogy hogyan hatott rátok ez az evangéliumi történet, most azon túl, hogy hosszú, s állnotok kellett, most ezen túl elmondanám, hogy énrám hogyan hatott. Hiába olvastam már el ezt most ki tudja hányadszor, mire a végére értem, úgy lett bennem némi értetlenség, feszültség, hogy abból, hogy egy vakon született embernek valaki visszaadja a látását, hogyan lett ez a történet? Most így is mondhatnám, hogy mi emberek hogyan tudjuk ezt addig keverni, kavarni, míg végül valami gyönyörű, és a szó szoros értelmében csodálatos eseményből ez lesz? Hogy tudjuk ezt kivitelezni? Innen szeretném indítani a beszédet, hogy hogyan lesz valami egyértelműen csodás dologból ez?

Milyen érdekes, hogyha úgy le kellene írnom, hogy ebben az emberben, aki vakon született, de most már lát, mi ment végbe, nem tudom, föltűnt-e nektek, hogy amikor először kérdezik, hogy mi történt, még egész részletesen mondja, hogy „Aki visszaadta a látásomat, ő sarat kent a szememre, azt mondta, menjek oda, fürödjek meg, és akkor megfürödtem…” A legvégén már csak ennyit mond: „Nem láttam, most meg látok.” Minthogyha neki is elege lenne az egészből, és ezen egyáltalán nem csodálkozunk. Na, tehát akkor innen szeretnék indulni, hogy hogyan őrizhetnénk meg magunkban azt a lelkületet, azt a cselekvésre való készséget, ami hát hogyha olyan gyermeki nyitottsággal, valami igaz szívvel látjuk és halljuk azt, hogy valaki nem látott, most meg lát, akkor az indítana bennünket?

Először hat szempontot hadd mondjak. Tudom, ezt már egyszer emlegettem, de most már csak úgy bevezetésképpen. Megrendített azért az, hogy ez az ember sosem látott. Arra lennék kíváncsi, egy ilyen költői kérdés magunkhoz, hogy van-e az a fajta magatartásmód, ami igaz, hiteles és érvényes akkor is, ha sosem látott valaki, ha sosem hallott valaki, ha sosem tudna ízlelni, ha sosem tudna érinteni? Létezik-e az, amire, hogyha egy kicsit is egészséges a szívünk, azt mondjuk, hogy ez igaz, ez hiteles és érvényes? És nem kell bizonyítani és magyarázni, hogy ki volt és hogy csinálta és miért csinálta, és milyen alapon csinálta, és ő mit mondott arról… Jaj, ezt hagyjuk!

Tudjátok, végül az kerekedett bennem fölül, hogy ez a rengeteg szöveg, beleértve ezt is (Magára mutat – a szerk.). Ha most lenne bennem elég bátorság, meg olyan evangéliumi lelkület, meg mondjuk talán sokan nem hallgatnátok vagy akarnátok hallani ezt a beszédet, lehet, hogy megtenném, hogy egyáltalán egyetlen szót se szólnék. Szívem szerint tudjátok, mit tennék? Elindulnék, és valahogy mindenkivel mondjuk kezet fognék, vagy ahogy akarnád, úgy megáldanálak téged, nem tudod, megsimogatnálak, aki akarná, megölelnélek; ez lenne ma. Hát beletelne egy fél órába, de nem volna rosszabb, mint ez a szöveg egyáltalán. De most már mindegy, így vagyunk, akkor szövegelek, de erre a szövegre is érvényes a némi kiábrándultságom.

Szóval akkor mi az a hatféle magatartásmód, ami akkor is igaz és érvényes, ha valaki sose látott, nem hall? Na, mondom egymás után. Az első, hogy egyáltalán kapcsolatban vagyunk egymással, anélkül, hogy beszélnénk, anélkül, hogy lennének szavak. Nemde úgy van, az élet néha annyira nehéz, hogy mi az, ami igazán számít nekünk? Az, hogy te is tudod és én is tudom, hogy ez a nehézség mindenképp nehézség, nem tudunk a szenvedésen enyhíteni, de legalább velem vagy. Más az a szenvedés, amit úgy élek át, hogy velem vagy és nem vagyok egyedül. És hogyha most arra a pici magzatra gondolok, aki ott kilenc hónapig fejlődik, és aztán megszületik, mert erről van szó, vakon született, az azt jelenti, sose lát, nem látott soha, de ugye annak a picinek is még a születése előtt számított az, hogy az anyukája hogyan hordozta, számított neki, mert az hiteles, igaz és érvényes szöveg nélkül is.

Na, akkor a második: a cselekvés. Lehet, hogy nem kell egyáltalán szövegelni, nincs szó, nincs beszéd, de cselekedhetünk egymásért. Az élet igazi nagy kérdéseire nem az élet vagy Isten válaszol, az ember válaszol a saját cselekvésével.

Székely János püspök úrtól hallottam két számomra csodás történetet, az egyiket most elmondanám. Azt mondja, hogy „Nekem olyan öröm volt az, hogy hát fiatal koromtól kezdve olyan jó papokkal találkoztam.” Az egyikről azt mondta, hogy „Volt nálunk egy pap bácsi, hát én akkor öt éves voltam, semmire nem emlékszem abból, amit mondott, de semmire. Egy valamire emlékszem, hogy ötévesen rohangásztam, és a pap bácsi nemhogy leszidott, hogy mit rohangászok, hanem odahívott magához, letérdelt elém és megkötötte a cipőfűzőm. És miután megkötötte a cipőfűzőm, azt mondta, hogy akkor most megint szaladgálhatsz.” Ez a második. Nem kellenek szavak, nem kell a szöveg, hogy ki és mikor és hogyan és miért.

A harmadik: komolyan vesszük és becsüljük egymás emberi méltóságát. Milyen szép ez, hogy a történetben hogyan néznek erre az emberre? Vakon született. Valójában nem úgy néznek rá azok a farizeusok, hogy „Egy embertársunk.”, hanem vak, vagy vak volt, vagy vakon született. És milyen szép, hogy Jézus amikor ránéz erre az emberre, nem csak valakit lát, aki beteg, aki vakon született, aki nem lát, hanem egy embert lát, és úgy is bánik vele.

A következő az így szól, hogy szavak nélkül is hiteles, igaz és érvényes, nem kell semmit értenünk hozzá, nem kell semmiféle magyarázat, az együttérzés, a részvét, az irgalom és az abból fakadó cselekvés. A legősibb nyelvünk, az érzések nyelve, nem a szó, hanem az érzések. És akármilyen nyelvet is beszélünk, az érzések nyelvét értjük.

A következő, hogy mi az, amit szavak nélkül is értünk, és tudjuk, hogy az igaz hiteles és érvényes? Ha jól bánunk egymás testével. Olyan megrendítő, hogy Jézus, aki meghirdeti Isten országát, a fő üzenete az, és persze ezt éli, hogy van örök élet és föltámadás, hogy Isten szeret bennünket. Hogyan fejezi ezt ki számunkra? Hogy amíg itt van a földön, jól bánik a testünkkel. Persze mi ezt így mondjuk, hogy csodát tesz, meg gyógyít, meg kenyeret szaporít, persze ezt mondjuk. Hogyan foglalhatnánk össze? Jól bánik az emberi testtel, Jézus ahogy meghirdeti Isten országát, ezt úgy csinálja, hogy jól bánik a testünkkel.

A következő, ez akkor a hatodik, hogy mi az, ami szavak nélkül is igaz, hiteles és érvényes, nem kell megindokolni, megmagyarázni, megérteni, semmi ilyesmire nincs szükség? Ez a művészet. Eszembe jutott egy történet, ha jól emlékszem, Szókratész, a filozófus, mielőtt meghal, halála előtti nap verset tanul. Megy hozzá valaki és megkérdezi: „Mondd már meg, hát te egy filozófus vagy, hát mi értelme a halálod előtt egy nappal verset tanulni?” Szókratész a következőt válaszolta: „Pontosan annyi értelme van, mint az életünk bármelyik napján verset tanulni.” És ezt a választ semmiképp sem szeretném most szavakkal megmagyarázni. Hát a hatodik, így is mondhatnám, ott van az a pici magzat, mondjuk még meg se születik, vagy megszületik, még nem érti az emberi szót, de ha az édesanyja dúdol neki és énekel, azt fogja érteni. Az apukája éneklését is fogja érteni.

Ez volt akkor a bevezető. Tehát van hat magatartásforma, nem kell érteni, nem kell beszélni, nem kellenek szavak, semmi nem kell, és a legkisebb korunktól kezdve értjük, és igaz és hiteles. Na most a második rész így szól, hogy: De hogyan leszünk alkalmasak az efféle magatartásformákra? Erről mondanék akkor öt gondolatot. Mi az az érzület, az a lelkület, az a szemléletmód, amit akkor érdemes magunkban táplálni?

Az első: az életbe vetett bizalmunkat. Ezt mondhatjuk úgy, hogy az Istenbe vetett bizalmunkat, az életbe vetett bizalmunkat, egyáltalán a bizalmunkat arra nézve, hogy érdemes élni és érdemes cselekedni. Az efféle bizalmunkat érdemes nagyon táplálni.

A második: érdemes magunkban táplálni az egyetemes jóakaratot, ami minden emberre kiterjed. És amikor valaki ezt az érzületet és az egyetemes jó szándékot, jóindulatot magában táplálja, abból létrejöhet ez a fajta hat magatartásforma.

A következő, hogy érdemes magunkban táplálni azt a jót, amit gondolkozás nélkül is megteszünk. Olyan izgalmas, amikor hősöket vagy hősies dolgokat cselekvő embereket kérdeznek, hogy volt erre képes, sokszor a következőt válaszolják: „Hát úgy, hogy nem gondolkoztam rajta. Úgy voltam rá képes, hogy éppen egyáltalán nem gondolkoztam rajta, hanem ott volt a pillanat, ott volt a helyzet, és csináltam.” Ezért a következő, ez a harmadik, amit érdemes táplálni magunkban, hogy az a hatfajta magatartásforma létrejöjjön, az az a cselekvés, amin pont nem gondolkozunk. Amire pont azok, akik hősies magatartásformákra indultak, ők pont azt mondják, hogy „Hát tulajdonképpen ment magától. Hát annyira természetes volt, hát abban a helyzetben magától értetődő volt, hogy ezt fogom csinálni, nem kellett rajta gondolkozni.”

A következő: azt a lelkületet és érzületet táplálni magunkban, ami arról szól, hogy valami jóról nem beszéljük le magunkat. Rendre megfigyeltem ezt magamon is. Eszembe jut valami jó dolog, tulajdonképpen ezt meg lehetne csinálni, akkor utána elkezdek rajta gondolkozni, és végül nem csinálom meg. Tehát a következő: azt az érzületet, lelkületet táplálni magamban, ami után nem gondolkozom és nem beszélem le magamat róla.

A következő: az az érzület és lelkület és szemléletmód, ami abból adódik, hogy hálás vagyok mindazért, amit mások ebben a hat magatartásformában nekem és velem tettek; hogy együttérzők voltatok velem, hogy kapcsolatban vagytok velem, hogy cselekedtek értem. És amikor ez eltölt valami hálával és köszönettel, hogy ebből indul valami olyasmi, hogy hát hadd adjam vissza, nem föltétlenül nektek, bárkinek, hadd legyek én is olyan, mint amilyenek ti voltatok velem. Ha ez nekem jól esett, akkor hadd csináljam én is úgy, ahogyan az nekem jól esett.

A következő: az a jó, amit azért teszek meg, mert megtehetem. Ezt is gyakran hallottam. Valakik valami egészen nagyvonalú jót tesznek, és kérdezik tőlük: „Te ezt miért csináltad? Egyáltalán hogyan jutott eszedbe, hogy te ezt megtedd?” És azt mondják: „Hogy jutott eszembe? Azért csináltam, mert megtehettem.” Milyen elképesztően sok jó az, amit az ember megtehetne!

És az utolsó gondolat, itt mi ez a lelkület, ami segíti, hogy azt a hat dolgot képesek legyünk létrehozni? Az a jó, amit azért teszek meg, mert szükséged van rá. Egyáltalán nem gondolkozom rajta, nem érdekel, hogy hogyan kerültél ebbe a helyzetbe, nem érdekel semmi, nem is akarom megérteni. Nem kell, hogy bármit is mondjál nekem, nem kell megindokolnod, jó esetben még kérned sem kell, nem kellenek szavak. Azért csinálom, mert szükséged van rá és kész.

És akkor most a záró rész, ez a harmadik harmad. De el kell ismernem néha mégiscsak szoktunk beszélni, akkor viszont egy picit nézzük azt meg, hogy akkor viszont hogyan érdemes beszélni, ha már muszáj. Innen is akkor néhány gondolat.

Az első így szól, hogy minden olyan beszédnek talán van létjogosultsága, amit ha nem hallunk, csak látjuk, hogy utána mi történik, azt mondjuk, ezt biztos érdemes volt mondani. Biztos volt már veletek olyan, hogy ment a tévéműsor, levettétek a hangot, mert valakivel telefonáltatok, ki tudja, valakivel beszéltetek. És ott látjuk, nem halljuk, csak látjuk, hogy ott a szülő beszél a gyerekkel, és a gyerek elkezd kacagni, és átöleli az anyukáját vagy apukáját, de fogalmunk sincs, hogy mit mondott. Úgy az a benyomásunk, nem értjük, nem halljuk, nem tudjuk, de valószínű ezt érdemes volt mondani. Tehát ez az első: minden olyan beszéd, amit lehet, hogy nem értek és nem hallom, de úgy látszik, hogy azt érdemes volt csinálni.

A második: az a beszéd, ami növeli mindegyikünkben a szeretetünket. Az a fajta beszéd, nemcsak egyesekben, nemcsak csoportokban, hanem mindegyikünkben.

A következő: az a fajta beszéd, amire azt mondjuk, hogy „Ezt bárcsak mindenki hallaná.” Ugye, hogy van a bűnnel? Azt mondjuk: „Bárcsak ezt senki se hallaná, bárcsak ezt senki se hallotta volna! Bárcsak ezt senki se tudná, hogy ezt mondtam!” Ennek az ellenkezője, azt mondanám: Bárcsak ezt mindenki hallaná!

És itt hadd mondjam el akkor Székely János püspök úrnak a második történetét, ezt mesélte az édesanyjáról. Azt mondja: „Kicsi gyerekként is emlékszem már, hogy néha beszaladtam a konyhába és odaszaladtam az édesanyámhoz, mert tudtam valamit.” Tudom, hogy ezt szoktam mondani, hogyha ez egy gyerekmise lenne, akkor most megállnék, és megkérdezném, hogy ez a kicsi gyerek, még nem is iskolás, később már iskolás, és beszalad az anyukájához a konyhába, mert pontosan tudja, hogyha odaszalad, akkor ez fog történni. Szerintetek az anyukája mit csinált ilyenkor, amire az a kicsi gyerek óvodásan és iskolásan is be-beszaladt hozzá a konyhába, mert tudja, hogy az nagyon jó? És persze el tudnám képzelni, hogy mondanátok, a különböző sütiket sorolnátok föl, különböző finomságokat részleteznénk itt, de nem erről van szó. Azt mondta püspök atya, hogy „Beszaladtam a konyhába, ki tudja, hány éven keresztül, odaszaladtam egészen az anyucimhoz, mert ő ilyenkor mindig megölelt és azt mondta nekem: „Örülök, hogy vagy.” Azt mondta, nem egyszer semmi másért nem mentem be, csak azért, hogy az anyukám rám nézzen, mosolyogjon rám, és azt mondja: „Örülök, hogy vagy.” Semmit nem akartunk egymástól, csak ezt a mondatot. Tehát akkor ez az a szó, amire azt mondjuk, bárcsak mindenki hallaná, vagyis mindegyikünknek lenne olyan élménye, hogy van kihez odamennünk, és ő ránk mosolyog, megölel esetleg, és azt mondja, örülök, hogy vagy.

A következő: az a szó, ami arra ösztönöz, hogy jól bánjak másokkal, vagy jól bánjak magammal. Még egy-két gondolat, már csak három. Az a szó, ami arra ösztönöz, illetve abból fakad, ami a szív legmélyebb vágya, a legmélyebb vágyainkból fakadó szavak.

Utolsó előtti: az a szó, amit akkor mondanánk, ha szentek lennénk. Minden olyan szót biztos érdemes kimondani, amit akkor mondanék és azt mondanám, ha szent lennék.

És végül az utolsó gondolat: minden olyan szót érdemes kimondani, ami minket Jézushoz tesz hasonlóvá. Talán ez a legfontosabb. Minden olyan szó, amitől Jézushoz leszünk hasonlóak.

Akkor a záró kis szösszenet, hogy ugye nemsokára majd jövünk és áldozunk, és a pap ugyan mond egy-két szót, azt mondja majd „Krisztus teste.” Lehet, hogy nem a pap mondja, hanem éppen valaki, aki áldoztat, és azt fogja mondani „Krisztus teste.” És milyen szép az evangéliumi történetben, ez a férfi, ez az ember újból és újból egyszerűen csak azt mondta: „Ez történt velem. Ez van. Ez volt. Így volt.” És milyen szép, hogy az egyház, amikor találkozunk Krisztussal, csak azt mondja: „Ő az.” És hogyha nem hallanánk ezt a szót, hogy ő az, az is elég lenne nekünk. Egyszerűen csak jönnénk és látnánk és tudnánk: Ő az.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)

.