Jn 11,1-45 - Nagyböjt 5. vasárnap

Mondatok, amiket egy életen át őrzünk. – „Jézus hív.”

Olvasmány (Ez 37,12-14)

Így szólt az Úr Ezekiel prófétához: „Jövendölj és így beszélj népemhez: Ezt mondja az Úr, az Isten: »Íme, kinyitom sírjaitokat és kihozlak titeket sírjaitokból, én népem, és elvezetlek Izrael földjére. Akkor majd megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, amikor kinyitom sírjaitokat és kihozlak benneteket sírjaitokból, én népem. Belétek oltom lelkemet és életre keltek. Letelepítelek titeket földeteken, és megtudjátok, hogy én, az Úr mondtam ezt, és végbe is vittem«” – mondja az Úr.

Szentlecke (Róm 8,8-11)

Testvéreim! Aki test szerint él, nem lehet kedves Isten előtt. Ti azonban nem test, hanem lélek szerint éltek, ha valóban Isten Lelke lakik bennetek. De akiben nem lakik Krisztus Lelke, az nem Krisztusé. Ha Krisztus bennetek lakik, jóllehet a test a bűn miatt halott, a lélek a megigazulás következtében él. Ha pedig bennetek lakik annak Lelke, aki feltámasztotta Jézust a halálból, ő, aki Krisztust feltámasztotta a halottak közül, halandó testeteket is életre kelti a bennetek lakó Lelke által.

Evangélium (Jn 11,1-45)

Abban az időben: Lázár beteg volt Betániában, Máriának és nővérének, Mártának a falujában. Ez a Mária kente meg az Urat mirhával, és törölte meg lábait a hajával. A beteg Lázár, az ő testvérük volt. A két leánytestvér megüzente Jézusnak: „Uram, nézd, beteg, akit szeretsz!” Amikor Jézus meghallotta ezt, így szólt: „Ez a betegség nem halálos, hanem Isten dicsőségére fog szolgálni, hogy az Isten Fia megdicsőüljön.” Jézus szerette őket: Mártát, Máriát és Lázárt. Amikor tehát meghallotta, hogy Lázár beteg, két napig ott időzött még, ahol volt, azután így szólt a tanítványokhoz: „Menjünk el ismét Judeába?” A tanítványok ezt mondták neki: „Mester, most akartak megkövezni a zsidók, és te megint odamégy?” Jézus ezt felelte: „Nem tizenkét órája van a nappalnak? Aki nappal jár, nem botlik el, mert látja a világ világosságát. De aki éjszaka jár, elbotlik, mert hiányzik belőle a világosság.” Ezt mondta, azután hozzátette: „Lázár, a mi barátunk elaludt. De én megyek és fölkeltem.” A tanítványok így szóltak: „Uram, ha elaludt, akkor meggyógyul.” Jézus Lázár haláláról beszélt, ők azonban azt hitték, hogy az álomba merülésre gondol. Erre Jézus nyíltan megmondta nekik: „Lázár meghalt. És hogy nem voltam ott, örömömre szolgál miattatok, hogy higgyetek. Most azonban induljunk hozzá!” Tamás, akinek Iker volt a mellékneve, így szólt tanítványtársaihoz: „Menjünk, és haljunk meg mi is vele együtt!” Amikor Jézus megérkezett, Lázár már négy napja a sírban feküdt. Betánia Jeruzsálem közelében volt, mintegy tizenöt stádiumra (fél óra járásnyira). Így sok zsidó jött Máriához és Mártához, hogy vigasztalják őket testvérük miatt. Amint Márta meghallotta, hogy Jézus jön, eléje sietett, míg Mária otthon maradt. Márta így szólt Jézushoz: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem! De tudom, hogy most is, bármit kérsz Istentől, megadja neked.” Jézus ezt felelte neki: „Testvéred fel fog támadni!” Erre Márta így szólt: „Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon.” Jézus folytatta: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meg is hal, élni fog. Mindaz, aki él és hisz énbennem, az nem hal meg örökre. Hiszed ezt?” Márta ezt válaszolta neki: „Igen, Uram! Hiszem, hogy te vagy a Messiás, az Isten Fia, aki a világba jön!” E szavak után elment és hívta a testvérét, Máriát. Halkan odaszólt neki: „Megjött a Mester, és hív téged!” Ennek hallatára ő rögtön fölkelt, és Jézushoz sietett. Jézus ugyanis még nem ért be a faluba, hanem azon a helyen volt, ahol Mártával találkozott. A zsidók pedig, akik Máriával együtt a házban voltak és vigasztalták őt, amikor látták, hogy Mária gyorsan fölkel és kimegy, utána siettek. Azt gondolták, hogy a sírhoz megy, hogy ott kisírja magát. Amikor Mária odaért, ahol Jézus volt, és meglátta őt, e szavakkal borult lábaihoz: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem!” Mikor Jézus látta, hogy Mária sír, és hogy a vele jött zsidók is sírnak, lelke mélyéig megrendült és megindult. Megkérdezte: „Hova temettétek?” Azok így szóltak: ,Jöjj, Uram, és lásd!” Ekkor Jézus könnyekre fakadt. Erre a zsidók megjegyezték: „Nézzétek, mennyire szerette őt!” Némelyek azonban így szóltak: „Ő, aki visszaadta a vak látását, nem akadályozhatta volna meg, hogy meghaljon?” Jézus pedig, még mindig mélyen megrendülve a sírhoz ment, amely egy kővel elzárt barlang volt. Jézus így szólt: „Vegyétek el a követ!” Márta, az elhunyt testvére megjegyezte: „Uram, már szaga van, hiszen negyednapos.” Jézus ezt válaszolta neki: „Mondtam már neked, hogy ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét!” Elvették tehát a követ. Jézus az égre emelte szemét, és így szólt: „Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. Én ugyan tudom, hogy mindenkor meghallgatsz, csak a körülálló nép miatt mondom, hogy higgyék: te küldöttél engem!” E szavak után Jézus hangos szóval kiáltotta: „Lázár, jöjj ki!” A halott azonnal kijött, kezén és lábán a rátekert leplekkel, arcán pedig a kendővel, amelyet fejére csavartak. Jézus megparancsolta: „Oldjátok fel, hogy járni tudjon!” A zsidók közül, akik Máriához jöttek, sokan hittek Jézusban, miután látták, amit cselekedett.

Vasárnapi beszéd

Lehet, hogy elsőre jelentéktelennek, szinte értelmetlennek vagy fölöslegesnek tűnik, ahonnan szeretném kezdeni a beszédet, de azért mégiscsak kezdem. Ez pedig, hogy az érintett meg, ahogyan elmélkedtem a mai evangéliumi történet kapcsán, hogy egyrészt, amikor Jézus ott áll a sírnál, ezt mondja a szentíró, hogy hangosan szólt: „Lázár, jöjj ki!” De előtte pedig történik valami, amit a szentíró így őriz meg, hogy Márta odamegy odamegy Máriához, és halkan azt mondja neki: „Jézus hív.” És erről szeretnék beszélni. Arról, hogy az evangéliumban benne van az, ahogyan Jézus fölkiált, és tudjuk, majd nagypénteken is fölkiált, de benne van az is, amikor annyira halkan és finoman hangzik el az üzenet, hogy még csak nem is Jézus mondja, hanem Jézus csak valakin keresztül üzeni. És az, akin keresztül jön az üzenet, az a valaki csak olyan halkan mondja, talán éppen csak nekem, vagy talán csak éppen én hallom, és most erről szeretnék beszélni, amikor halkan szól az evangélium. Annyira halkan, hogy az szinte csak nekem szól, ott és akkor, és még csak nem is közvetlenül, csak közvetetten. Na, erről szeretnék beszélni, és az elején csupa-csupa ilyen történetet szeretnék mondogatni nektek. És megállom azt, hogy mindegyik történet után úgy nagyon kiemeljem, hogy az evangéliumban most mi hangzott el olyan finoman és halkan. Hát ezt egyértelműen rátok szeretném bízni.

Az első – történetek, élmények –, na, az első, én emlékszem, vagy harminc évvel ezelőtt egy pszichológus hölggyel egy továbbképzésen ültünk együtt, és úgy méregetett engem, mégiscsak egy papnövendék. És aztán odajött, és azt mondta: „Feri, hadd meséljem el neked a történetemet én és Istenről.” És azt mondja, hogy „Én egy olyan, hát egy olyan elég konok és kemény és kritikus ateista voltam mindaddig, ameddig be nem kerültem a kórházba, és ott vártam a műtétre, ami egy komoly műtét volt. És ahogy teltek a…, hát egy-két nap, teltek az órák, és egyre közelebb voltam a műtéthez. Én egyre jobban féltem és szorongtam és aggódtam, és azt vettem észre, hogy mellettem volt egy idős néni, ő meg hát azt a valamit, azt ott morzsolta, és hát ott láttam, hogy imádkozik, hát ennyit nyilván értettem. Hát nem tudtam, hogy, de hát szóval a néni rózsafüzérezett.” És ahogy ez a fiatal pszichológus hölgy meg egyre feszültebb és szorongóbb lett, úgy odafordult ehhez a nénihez, és azt mondta neki, hogy „Maga imádkozik? – Igen, kedves, imádkozom, hát van itt rá idő bőven.” Erre azt mondja ez a fiatal pszichológusnő: „Jaj, akkor, ha lehetséges volna, imádkozzon értem is, hát mindjárt visznek műtétre.” Azt mondta az idős néni neki, hogy „Hogy ne imádkoznék, belefér!” Azt mondja ez a fiatal hölgy, már ez annyira jólesett, hogy hát valaki imádkozik értem. És amikor kijött a műtőből, hát kijött, ez túlzás, kihozták és fölébredt. Tehát amikor már magánál volt, ezt mesélte nekem, hogy az első gondolata az volt, odafordult az idős hölgyhöz, akivel kedvesen mosolygott rá, és azt kérdezte tőle: „Mit mondott?” Hát mégiscsak, és a kedves hölgy úgy elnevette magát, azt mondja: „Csókoltatja magát.” És a műtét is sikerült. És ez a hölgy így mesélte nekem a történetet: „Ettől az egyetlen mondattól <<Csókoltatja magát.>>, ebből a vad ateizmusból és kritikusságból és tiltakozásból én egy olyan szelíd ateista lettem. Most már nagyon sok jó szándék van bennem a keresztényekkel és Istennel kapcsolatban, akiről nem tudom, hogy van-e, de azt tudom, hogy már egyszer csókoltatott.”

A második, ezt pedig egy idősebb férfi mondta, bencésekhez járt iskolába, és azt mondja, hát persze, hát bencés iskola így-úgy, viszont ők serdülők voltak, tehát nyilván csináltak zűröket. És azt mondja ez a srác, hogy „Hát én pont úgy benne is voltam a zűrös társaságban, és tényleg csináltunk egy nagy zűrt, és aztán hát az osztályfőnökünkön is, hát ennek a következményei csattantak, szóval őt is elővették, és azért, szóval őneki is baja lett ebből. És persze, amikor már megvolt a baj, és láttuk, hogy komoly következményei vannak, akkor persze az osztályfőnök behívatott minket zűröseket. S a következőt mondta nekünk: <<Hogy lehettetek ennyire hülék?>>” És ez az idős bácsi azt mesélte nekem, hogy „Tényleg gáz volt, amit csináltunk. Az osztályfőnök hivatott minket, és mindannyian azt gondoltuk, hogy most azért, mert neki is baja lett belőle, most azért meg fogja ereszteni, most azért majd hangos szóval kiált nekünk valamit.” És azt mondja, hogy „Ott szorongtunk és aggódtunk, és ez az ember olyan finom volt velünk, hogy még csak azt se mondta, hogy hülyék. Azt mondta: hülék.” És azt mondja ez az idős bácsi, hogy „Ez az egy mondat nekem elég volt ahhoz, hogy egy életre szólóan számomra hiteles legyen a kereszténység, hogy ez a szerzetes, amikor őneki baja lett abból, hogy mi valamit rosszul csináltunk, még akkor is törődött azzal, hogy hogyan szól hozzánk.” És ez is csak egyetlen mondat.

A következő, édesanyám jutott eszembe, mentem egy vasárnap ebédelni, és anyukám előtt ott volt egy könyv nyitva, két gyereknevelési könyvet olvasott el élete során. Hogy elolvasta-e, nem tudom, de mindenesetre kettő volt nekünk otthon, és amikor én akkor már pap voltam, és megérkeztem, és ő készített nekem vasárnapi ebédet, de láttam, hogy az édesanyám teljesen meg van rendülve. És kérdeztem, hogy mi van? És ott volt kinyitva ez a könyv, és azt mondja „Ferikém, most már majdnem elolvastam ezt a könyvet, és rájöttem, mindent elrontottam.” Ezt olyan szomorúan mondta, hogy nem lehetett rá haragudni. És emlékszem, ez is egyetlen mondat, csak ott négyszemközt, úgy könnyek között, és ez az egyetlen mondat bőven elég volt nekem ahhoz, nem kellett, hogy az édesanyám bocsánatot kérjen bármiért is, amit elrontott, vagy még szabadkozzon, meg magyarázkodjon, ez az egyetlen mondat elég volt nekem, hogy anyukámmal most már akkor jól legyek. Pedig hm.

Következő. Olyan szép volt múlt vasárnap, emlékeztek az evangélium, és akkor, hogy hát ki az, akiben higgyek? Emlékeztek, a vakon született lát, és akkor de ki az, ki az, akiben higgyek? És Jézus azt mondja: „Én vagyok az, aki veled beszél, én vagyok az.” És akkor emlékeztek, mondtam két mondatot, hogy milyen nagyszerű az, amikor rájövünk, hogy „Ő az.” És jöttetek áldozni, és mondtam szokás szerint „Krisztus teste” és valaki rám nézett és azt mondja: „Ő az.”

Következő, ez itt történt a templomban, hogy amikor még gyerekmiséket is tartottam, megvolt a mise, meg minden egyéb, áldoztatás után voltunk. Én itt áldoztattam, ott is áldoztatott valaki. Akik hát Youtube-on nézitek, nektek ez nem sokat mond, de el tudjátok talán képzelni. Tehát ő ott áldoztatott, az a kicsi gyerek, nem a kicsi gyerek áldoztatott, hanem az a valaki, és nyilvánvaló az ő mozgása az lett volna, hogy onnan szépen odamegy (Az oltár mögé – a szerk.) és oda lerakja az áldoztató tálcát. De nem ez történt, hanem én itt voltam az oltárnál, ő pedig eljött, eljött ide mögém, s azt mondja nekem: „Feri atya, szeretlek.”, és úgy rakta le az áldoztató tálcát. Ez is csak egyetlen mondat, és igen halkan hangzott el.

A következő, emlékszem, egyszer nagyon odavoltam, hogy jó-e amit csinálok, meg ezt kell-e csinálnom, nem kell… Akkor hát sokakkal beszélgettem nap-nap után, vagy az volt akkor a papi működésem középpontjában. És annyira bizonytalan lettem, hogy jó irányba vagyok-e, hogy leültem az Oltáriszentség elé, és ott ültem egy olyan öt perc, és tíz perc, és tizenöt, és hát ezen imádkoztam, hogy „Uram, mondd meg nekem, hogy ezt kell-e csinálnom?!” És nem kellett fél óra, egyszer csak hallottam egy mondatot. De nem tőlem jött, és ezt nem tudom nektek jobban mondani. A mondat így szólt: „Én küldöm őket hozzád.” S emlékszem, ahogy elhangzott ez a mondat, ott egy nagyon nagy csönd volt, a templom, csak az Oltáriszentség, megint egy életre szólóan megnyugodtam, akkor rendben van. És hogyha ezt egy picit értelmezném, csak hogy honnan tudjuk, hogy az Jézus, hogy nem a saját fantáziánk? Így mondhatnám: nem ösztönénszerű, nem énszerű és nem felettes énszerű a mondat. Nem ösztönszerű, tehát nem valami vágyam teljesedik be, és nem valami vágyamra mondja azt Jézus, hogy „Jól van, megadom neked.” Nem énszerű, hogy valami célom megvalósul az akaratommal, valamit elérek, vagy képes vagyok valamit megcsinálni, és akkor Isten esetleg láttamozza, vagy megdicséri. És nem is felettes énszerű. Nem arról van a mondatban szó, hogy ez helyes, vagy helytelen, igaz, vagy nem igaz, jó, vagy rossz, vagy érdemes-e vagy nem. És ez a mondat számomra, hogy „Én küldöm őket hozzád.”, ez mindenhonnan jött, csak énbelőlem nem.

Aztán már most csak kettő pici történet. Mikor jelentkeztem a Papnevelő Intézetbe, akkor volt ott egy tanárunk, egy biblikus professzor. Óriási tudása volt, de amit sokkal-sokkal nagyobbra értékeltem, hogy egy igazi, egy igazi jószívű pap volt. És volt egy-két mondása, amit azóta is mindig idézgetünk egymásnak, és az egyik mondása így szólt, ahogy meglátott bennünket, vagy valakit, akkor mindig olyan kedvesen ránk nézett és ezt kérdezte: „Na, mi van, lélek?” Ez annyira jólesett, ez a kérdés. „Mi van, lélek?” És a mély hangja volt, és az egésztől mindenkinek jó kedve támadt. Már ezt sem akarom ragozni. Szóval: „Na mi van lélek?”

Akkor az utolsó, az meg a sekrestyében történt halottak napja után. Ott álltam a sekrestyében, még le se tudtam venni a ruhámat, és odapenderült egy ministráns kislány, nagy barna szemek, barna haj, és azt mondja nekem: „Feri atya… büb-lüb-lüb-lüb…” Szóval fecsegett, meg csacsogott. Nehogy félreértsétek, mert a fecsegés és a csacsogás szerintem a női természet gyöngyszemeihez tartozik. Tehát én ezt ámulattal hallgattam, de hát én abból a csacsogásból nem sokat értettem. Egy tízéves kislány csacsogása nekem azt jelentette, hogy nem tudtam, kiről beszél, ki kivel, milyen viszonyban van, nem tudtam az előzményeket, én abból semmit nem értettem a kocka férfi agyammal, és hát ő pedig csak úgy mondta, és áradt belőle, de aztán fölfedezett engem is. Hirtelen ráeszmélt, hogy én eltűntem, úgy hirtelen megállt, azt mondja „Feri atya! Tudod, hogy miért mondom én el ezeket neked?” Hát gondolhatjátok, nagy kő leesett a szívemről. „Azonnal mondd meg! – Azért, mert halottak napján voltunk kint anyával a temetőben, és anya azt mondta: <<Kicsim, addig beszélgess a szeretteiddel, amíg élnek!>>”

Így akartam visszaérni az evangéliumhoz. Nem mintha ez a nyolc mondat, amit valahogy fölidéztem a saját történetemből, nem az evangélium meghirdetése lett volna. Számomra ezek a mondatok az evangélium meghirdetése, ahogyan Jézus mondja a Mártának, hogy „Menj oda a testvéredhez és mondd meg neki, hogy hívom!” És odamegy Márta Máriához, és halkan azt mondja: „Jézus hív.”

És akkor lenne öt rövidke gondolatom, hogy milyen is a természete ezeknek az egy mondatoknak, amik halkan hangzanak el, sokszor csak mi halljuk, vagy csak nekünk. Az első, milyen a természete ezeknek a mondatoknak, amikor mások mondják nekünk? Azt mondhatnám: sose felejtjük el. Szóval amíg mi élünk, ezek a mondatok itt vannak, és szinte a lelkünket emelik föl az ég felé. Ezek az egy nagyon halkan elmondott mondatok. Azt mondhatnám, ezek a nagyon halkan elmondott egy mondatok valami maradandóságról tanúskodnak, valami örök érvényűségről.

Mi történik akkor, amikor mi mondunk ilyen mondatot? Mert éppenséggel, mikor már idősödünk, néha jön valaki, és azt mondja „Feri atya, amikor te azt mondtad…” Na, ezeknek az a természete, hogy általában nem is emlékszem rájuk. Míg amikor mások mondják, arra egy életen keresztül emlékszünk, ezekre meg nem. És tulajdonképpen miért nem? Azért, mert azok a mondatok, amiket ti mondtatok másoknak, és mások őriznek ötven évig, meg nyolcvanig, azok valahogy a ti folytonos istenkapcsolatotokból származnak, azok nem zseniális mondatok, amik ott hogy’ születnek meg. Hát ezek sokszor a legegyszerűbb emberi, leghalkabb és finomabb mondatok, amik a szív mélyéről jönnek, ami már ott van. Hát nem ott születik az, az már ott van, már csak el kell, hogy hangozzon.

A harmadik. Milyen az, amikor Jézus mondja? Amikor Jézus mondja, akkor tudjuk, hogy Ő az. Akkor már nem kérdezzük, hogy ez te voltál-e, hanem tudjuk, hogy Ő az.

És akkor az utolsó két gondolat, és még közelebb lépek az evangélium sűrűjéhez, ez pedig, hogy ezek az egy mondatok, amiket egy életen át őrzünk, egy kapcsolat részeként szoktak elhangozni. Az egy kapcsolat részeként van. Hát nem gyönyörű az, hogy azt mondja Jézus Mártának: „Márta, menj el Máriához, mondd neki, hogy hívom.” Mária, ezt mondja az evangélium: azonnal elindul és sietve Jézushoz megy. Miért? Nem a mondat miatt, hanem mert Jézus mondja. Hát nem az, nem tudom én mit mondott neki Jézus, (hanem) azért hagy ott mindent, s indul el, mert Jézus mondta. És amikor megérkezik, mi történik? Az, hogy Mária mond egy mondatot, és sír, és vele együtt sírnak, akik odamentek Máriához vigasztalni. És mi történik? Azt mondja a szentíró, Jézus szíve mélyéig megrendül, és ebben a megrendültségében mennek el Lázárhoz. Hát ez egy kapcsolat. Mária azért megy Jézushoz, mert Jézus mondja. És Jézus miért rendül meg? Mert Mária és a szerettei sírnak, és azért, mert szereti Lázárt. Ez egy kapcsolat, és ebben a kapcsolatban elhangzik egy mondat, amit az ember egy életen keresztül úgy hordoz, hogy abban élet van.

És akkor a záró mondat pedig így szól, hogy milyen szép is ez, Jézus csak szól Mártának, jó eséllyel ezt senki nem hallja. Jézus szól Mártának: „Márta, menj el Jézushoz! Jézus…” Na, ezt már másodszor rontom el ugyanúgy. „Menj el Máriához!” Halkan azt mondja: „A Mester téged hív.” Mi történik? Hiába halkan hangzik el ez Mária felé, jön vele egy csomó ember. Hát ezt hallottuk, hogy egy csomó ember jön. Mennek, követik Máriát, aki meg követi Jézus szavát. Akkor utána ezt mondja a Szentíró: „Amikor aztán ez megtörténik, s Lázár föltámad, egész Betániában erről beszélnek és hisznek.” És most ugorjunk kétezer évet, és mi is ezt a történetet hallgatjuk, és ebben volt egy pillanat, amikor azt mondta halkan, hogy „Jézus téged hív.”, és kétezer évvel később ezt elmondjuk.

Azzal szeretném akkor most befejezni, akár egy picit a múlt heti evangéliumhoz is kapcsolva, hogy: Hogyan érdemes szólnunk egymáshoz? Hogy akármennyire is profánnak tűnik az a beszéd, akármennyire hétköznapinak a helyzet, akármennyire tenyeres-talpasnak, olyan földiesnek, eviláginak, olyan akármilyennek a szó, de abban benne lehet az, akármit is mondunk, hogy Jézus hív.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)