Lk 24,13-35 - Húsvétvasárnap

Krisztus föltámadt! – Halálon túlmutató életcélok.

Olvasmány (ApCsel 10,34a.37-43)

Abban az időben Péter szólásra nyitotta ajkát, és ezeket mondta: „Ti tudjátok, hogy mi minden történt Galileától egészen Júdeáig attól kezdve, hogy János hirdette a keresztséget: Hogyan kente fel az Isten a názáreti Jézust Szentlélekkel és hatalommal. Ő pedig, ahol csak járt, jótetteket vitt végbe, és meggyógyított minden ördögtől megszállottat, mert vele volt az Isten. Mi tanúi vagyunk mindannak, amit Júdea egész területén és Jeruzsálemben tett. Keresztre feszítették, de harmadnap feltámasztotta Isten, és látható alakban megmutatta őt, ha nem is az egész népnek, de az Isten által előre kijelölt tanúknak, vagyis nekünk. Mi ettünk és ittunk vele, miután feltámadt a halálból. És ő megparancsolta nekünk, hogy hirdessük a népnek és tanúsítsuk, hogy ő az, akit Isten az élők és holtak bírájául rendelt. Minden próféta tanúságot tesz arról, hogy aki hisz benne, elnyeri bűnei bocsánatát.”

Szentlecke (Kol 3,1-4)

Testvéreim! Nem tudjátok, hogy egy kevés kovász az egész tésztát megkeleszti? El a régi kovásszal, hogy új tésztává legyetek, aminthogy kovásztalanok is vagytok! Hiszen húsvéti bárányunkat, Krisztust feláldozták! (1Kor 5,6b-8) Ünnepeljünk tehát, de ne a régi kovásszal, sem a romlottság és gonoszság kovászával, hanem a tisztaság és az igazság kovásztalan kenyerével!

Evangélium (Lk 24,13-35)

Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?” Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagyhatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony is megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.” Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok, ti késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Aztán Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az Írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és felismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az Írásokat?” Még abban az órában útrakeltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.

Vasárnapi beszéd

Krisztus föltámadt! Ezért jöttünk most össze. De nem csak erről van szó, hogy Krisztus föltámadt, hanem, ha mindezt egy tágabb összefüggésbe helyezzük, akkor azt mondhatjuk, hogy Jézus, a Fiú, a Mennyei Atyától eljött hozzánk, és azután visszament az Atyához. Tulajdonképpen sokkal inkább ez történik. Jézus eljött hozzánk, majd visszament az Atyához. És akkor, hogyha látjuk, hogy mi történik a mi szempontunkból, akkor meg azt mondhatjuk, Jézus eljött hozzánk, aztán elment az Atyához, és aztán visszajött hozzánk, és azután megígérte, hogy „A idők végén megint visszamegyek hozzátok.” És milyen érdekes az emmauszi tanítványok története, hogy amikor a tanítványok fölismerik Jézust, visszamennek Jeruzsálembe.

Erről szeretnék most beszélni, erről a tágabb összefüggésről. Mert ha csak ezt mondjuk: „Krisztus föltámadt!”, ez nem elég. Ha azt mondjuk, Krisztus meghalt, és föltámadt, na, ez már egy kicsit több. De ha azt mondjuk, hogy Jézus a Mennyei Atyától eljött hozzánk, visszament a Mennyei Atyához, majd visszajött hozzánk, és majd megint visszajön hozzánk, és mi visszamegyünk őhozzá. Na, akkor sokkal inkább tudjuk, hogy mit ünneplünk a mai napon.

Úgy is mondhatnám, hogy ahogy a szent író mondta a szentleckében: „Ne a földiekre figyeljetek, hanem az égiekre!” De akkor ez mit jelent? Ha a földiekre figyelünk, akkor mi az, ami leköti a figyelmünket? Valami ilyesmi, hogy azt mondjuk, hogy mi a mi előtörténetünk, hogy mi volt előttünk, a szüleink, a nagyszüleink, a dédszüleink, hogy tudjuk, hogy az életet Istentől kaptuk, de hát csak azért az előző nemzedékeken keresztül. Szóval mi volt ezelőtt? Teljesen bizonytalan. Hogy mi lesz ezután? Hát jó, vannak ígéretek, meg remény, de hát szinte egyáltalán nem kézzel fogható. Mi az, ami biztos? Mi az, ami kézzelfogható? Mi az, amit meg tudunk ragadni? Az, ami itt és most van. Ezt is mondhatnám, a földiek, mert ezt megragadjuk, ezt látjuk, ezt tapintjuk, ezt érzékeljük, ezt megesszük, ettől jóllakunk, ezt fölvesszük, emiatt nem fázunk. Szóval, mintha az ember élete erről szólna, a bizonytalanból megyünk a biztosba, aztán megint megyünk a bizonytalanba. Jézus pont fordítva mondja. Jézus mindig annyira világosan mondja: „Hát jöttem a Mennyei Atyától. Hogy itt mi van? Na, hát az bizonytalan. Hát hogy itt aztán mi hogyan van? Hát ez kiszámíthatatlan. Jó, hát egy-két dolgot tudok előre, de hogy ez pontosan hogy lesz, na jó. Szóval odaát az biztos, ami itt van, az bizonytalan, és elmegyek vissza a Mennyei Atyához, az meg megint biztos.”

Úgy is mondhatnám, Jézus eljön ide, és olyan, mint egy kötéltáncos, kifeszítve itt a világba. Tényleg jár ezen a kötélen, és hogy egyensúlyoz. Hát tudjuk azt, a biblikusok azt mondják, volt körülbelül másfél éve a tanítására? Hát a két biztos pont között, hogy a Mennyei Atyától jöttem, és a Mennyei Atyához megyek, úgy egyensúlyozott, hogy most mondjam, most ne mondjam, most ezt ne mondjátok el, most meggyógyítottam, de ne keltsétek nagy hírét, most megyek Jeruzsálembe, most még nem megyek Jeruzsálembe, most visszahúzódok. Hát egy kötéltánc az egész.

Oda szerettem volna elérkezni, hogy Jézus pont fordítva látja, mi az, ami biztos és maradandó, mint ahogy mi látjuk. Mert mi azt mondjuk, ez itt biztos és megfogható, Jézus azt mondja: „Dehogyis, ahonnan jöttem, az biztos, és ahova és akihez megyek, az biztos.” És a kettő között, hah!

A következő gondolatunk így szól, hogy tulajdonképpen, mikor azt mondjuk, hogy Jézus föltámadt, akkor mit jelent ez? Nemcsak hogy meghalt és föltámadt, hanem azt jelenti, Jézus a halálból visszajött. Hát magunk között szólva, hogyha valaki tartana egy előadást, és ezt mondaná „Voltam odaát, elmondom az összes tapasztalatomat.”, lehet, hogy megtelne a templom. S tulajdonképpen pontosan erről van szó, hogy Jézus nemcsak meghalt és föltámadt, hanem elment az Atyához, és visszajött hozzánk, Jézus föltámadt, és visszajött hozzánk a halálból, és ezért, amit ő mond, az egész élete egy olyan valakinek az élete, tanítása, aki onnan jött (Felfelé mutat – szerk.) és itt kötéltáncolt, azután visszament az Atyához, majd a halálból visszatért hozzánk, hogy valami maradandóról tanúskodjék.

Nem megdöbbentő, hogy amikor Jézus visszajön a halálból, szinte semmit nem beszél arról, hogy milyen lesz majd ott? Hanem arról beszél, hogyan éljünk itt. Hogy egy olyan valaki, aki visszajött a halálból, azt mondja, nem az az érdekes igazán nekünk itt és most, hogy milyen lesz ott, mert azt már elmondtam, együtt leszünk a Mennyei Atyával. Az összes többi… Visszajön a halálból és elmondja, hogy érdemes itt élnünk. És az a gyönyörű, hogy ahogyan a halála előtt beszélt az életről, miután meghalt és visszajött a halálból, továbbra is azt látjuk, hogy amit a halála előtt mondott, az ugyanúgy érvényes, ugyanúgy igaz. Nem mondja azt, hogy „Jaj, gyerekek, most elmentem oda, körbenéztem, a felét ki kell törölni a tanításnak. Háromnegyede nem érvényes. Hát itt olyan igaznak tűnt, meg úgy megragadtuk, de nem, de most, hát onnan jőve, most már látod, itt ezt helyesbíteni kell.” Amikor Jézus föltámad a halálból és visszajön, semmit nem kell helyesbítenie. Vagyis az a tanítás, amit Jézus átadott nekünk, vagyis az, ahogyan élt, és aki Ő, az érvényes a halálon túl is, és a halálon túlról is érvényes.

És ezért a következő gondolatig juthatunk, hogy amit tehát Jézus mond, odaát is igaz, odaát is érvényes. És ezért innentől kezdve számunkra mi az, ami igaz? Ami odaát is igaz. Mi az, ami jó itt most nekünk? Nem az, amit itt most ebben a pillanatban esetleg jónak érzünk. Nem, jó az, ami odaát is jó. Mi az, ami érték számunkra? Értékes az, ami odaát is értékes. Mi az, ami szép? Szép az, ami odaát is szép.

Ezért, amikor Jézus visszajön a halálból, akkor erről beszél, hogy jó és igaz és szép és értékes és maradandó mindaz, ami odaát is az, és ezért aztán valahogy eljuthatunk oda, hogy miért nem látnak az emmauszi tanítványok, minden együttérzésünket nekik adva? Azért, mert mit látnak? Látják Jézusnak a szenvedését, Jézusnak a halálát, a saját szenvedésüket, a saját csalódásukat és reményvesztettségüket. Azt lehetne mondani, az emmauszi tanítványok a saját könnyeik miatt nem látnak. És az ember ezen a földön, ha nem lát, azért nem lát, mert a mulandót szeretné maradandóvá tenni, de a mulandó az mulandó. És ez még Jézussal is így volt, hogy van, ami maradandó, és van, ami mulandó. És a tanítványok nem látják a maradandót, hiába ott van velük, visszajött a halálból, mert tele van könnyel a szemük, amiatt a fájdalom miatt és veszteség miatt és szenvedés miatt, ami mindegyikünket ér ezen a földön. Szóval, hogy az emmauszi tanítványok nem látják a maradandót, ezt mi mindannyian érthetjük. Az ember éli itt az életét a földön, és tele lesz a szemünk könnyel. És a kérdés, hogy emiatt a sok könny miatt tényleg aztán nem látjuk-e a maradandót, ami pedig maradandó.

Néhány nappal ezelőtt egy kilencven pluszos nénivel beszéltem, ha szabad ezt így mondani. És a kilencven pluszos néni a következőképpen beszélt hozzám, azt mondja: „Ferikém, én már öreg vagyok. Én beteg vagyok, de már buta is vagyok.” Magáról mondta, ezért merem így mondani. „Szóval én öreg vagyok, beteg vagyok és buta vagyok. Én egész életemben olyan büszke voltam arra, hogy én kaptam értelmet, és én egy okos valaki voltam, és én tudtam jó tanácsokat adni, meg okosakat mondani, meg olyan bölcseket, meg segíteni. De én kilencven plusz, én már nem tudok okosakat mondani, mert már az se jut eszembe, amit régen tudtam. Az a sok okosság már mind nem jut eszembe, én már ebből semmit nem tudok adni, mert én már buta is vagyok. Azért imádkozom, hogy miután viszont én már idős vagyok, és nekem alig kell valami, hogy a pénzemmel tudjak még valami jót tenni.” Nem a pénz a maradandó, hanem a néni gondolata, hogy „Ameddig élek, azzal foglalkozom, mi az, amit még tudnék adni olyanoknak, akik arra rászorulnak.” Ez a maradandó. És így akkor szeretnék most csak néhány rövidke történetet mondani, hogy tehát nem a pénz a maradandó, hanem az, hogy adok valakinek, aki erre rászorul. És amikor Jézus visszajön a halálból, akkor mi megláthatjuk, ha csak a könnyek teljesen el nem veszik a látásunkat, hogy tényleg van, ami mulandó, például a pénz, és van, ami maradandó.

A következő, hogy akkor mire van szükségünk, mit fedezhetünk föl húsvétkor? Hogy nagyon is lehetnek halálon túlmutató életcéljaink. Mi ez, hogy halálon túlmutató életcél? Picike történet, egy idősebb bácsi ül a buszon, ölében egy gyönyörű csokor virág. Fölszállt egy fiatalabb hölgy, leült vele szembe, hát inkább lánykának mondhatnánk, és hát nem bírja levenni a szemét arról a gyönyörű csokorról. És hát ahogy néz ki-ki az ablakon, állandóan visszatér a tekintete a gyönyörű virágcsokorra. Észreveszi ezt az idősebb úr, mikor leszálláshoz érkezik, fogja ezt a gyönyörű csokor virágot, odaadja ennek az ifjú hölgynek, azt mondja: „Nézze hölgyem, én ezt a szép csokor virágot a feleségemnek szántam. De én látom, hogy magának ez mennyire tetszik, én ezt hadd adjam oda magának, én meg a feleségemnek el fogom mondani, hogy egy kedves hölgynek adtam oda itt a buszon. Szerintem meg fogja érteni.” A bácsi leszáll a buszról, a fiatal hölgy néz utána, és látja, hogy a bácsi olyan lassú és nyugodt, de határozott tempóban elindul a temető felé. Vannak halálon túlmutató életcélok.

A következő pici történet, hogy vannak a halálon túlmutató álmaink. Hát nem ettől vagyunk lenyűgözve? Most már biztos dühösek vagytok rám, megint jön ezzel: az életálmaink. Amióta Jézus föltámadt és visszajött a halálból, tudhatjuk, hogy nagyon is lehetnek halálon túlmutató álmaink. Volt egy kedves pedagógus hölgy, az volt a hitvallása, pedagógusi hitvallása, hogy nem matematikát tanítok, hanem gyerekeket. Ez egy jó nézőpont szerintem. És főleg ő matematika tanárnőként így próbált a gyerekekkel lenni, és volt egy növendéke, aki mindenből kettes és hármas volt. Matematikából viszont egyetlen év alatt, amióta elkezdte tanítani ez a tanárnő, körülbelül a kettes-hármasból eljutott oda, hogy már voltak ötös dolgozatai. És a tanárnő ezt nem értette, mert a matek pont nehéz, és pont az az éves anyag is még igazából nehéz, és a többi tárgyból nem javított ez a gyerek. És az év végén odament hozzá és megkérdezte: „Te mondd már meg, te hogy tudtad ezt megcsinálni kettes-hármasból egy év alatt? Ötösöket szereztél. – Tanárnő, ezt úgy tudtam megcsinálni, hogy a tanárnő mellett én értékesnek érzem magam.” Szóval vannak halálon túlmutató életálmok, amik maradandóak.

Aztán a következő. Lehetséges az, hogy a halálon túlmutató érvényességgel cselekedjünk. Egy középkorú férfi a tengerparton sétál, naplemente. Igen ám, de a dagály, hogy, hogy nem, rengeteg tengeri csillagot kisodorta tengerpartra. És ezek ott tudjuk, sokáig nem fogják bírni. És ott ez a férfi fogja és gyűjtögeti össze a tengeri csillagokat, de hát ott kilométerekre, amerre a szem ellát, ezerszámra ezek a csillagok. És fogja, ami a kezében van, fogja, elviszi a vízhez, visszadobja. És jött ott egy kutyasétáltató valaki, és értetlenkedve nézte ezt, odament hozzá, azt mondja: „Ne haragudjon már, uram, hát ennek már most mi értelme van? Itt amerre a szem ellát, itt ezer-tízezer számra itt vannak a tengeri csillagok. Hát most ön néhányat visszadob a tengerbe. Hát mit számít az?” Erre a férfi kezébe vett egy tengeri csillagot és a következőt válaszolta: „Ennek az egynek számít.” Szóval képesek vagyunk halálon túlmutatóan cselekedni.

Azután képesek vagyunk halálon túlmutatóan látni. Egy kisfiú bemegy a boltba. Állatkereskedés, ki van írva: „Kölyökkutyák eladók.” Hát a kisfiú bemegy, a spórolt pénz a zsebében. Azt mondja ott a néninek: „Csókolom! Szeretném megnézni a kölyökkutyákat, van rá pénzem.” A néni bemegy hátra, papírdobozban, kicsit ott kibélelve kihoz hat kicsi kölyökkutyát. Azt mondja: „Válaszd ki, melyiket szeretnéd!” A kisfiú nézegeti és föltűnik neki, hogy a hat közül van egy, amelyiknek az egyik lába nem fejlődött ki, csak olyan… Azt mondja: „Ezt a kutyát szeretném!” Azt mondja erre a boltos: „Kisfiam, hát ne ezt vidd el, hát ez egy sánta állat. Ez sosem fogsz tudni önfeledten szaladgálni, meg futkorászni, meg minden. Hát van itt öt egészséges, hát azokból válasszál! – Nem, nekem ez kell. – Kisfiam, akkor ezt ingyen odaadom neked, hát ezért ne fizessél!” Mire a kisfiú kihúzza magát és azt mondja: „Ingyen nem kell. Ez a kutya is ér annyit, mint a többiek.” Kifizeti az árát, kis dobozban viszi a kutyát, és az eladó látja, ahogyan a kisfiú kibiceg a boltból.

S aztán az is lehetséges, hogy képesek vagyunk a halálon túlmutatóan érezni. Ez lesz az utolsó történet, s elnézést, ha ezt már mondtam nektek, de mikor 18 éves lettem, arra az elhatározásra jutottam, hogy márpedig én szakmunkástanuló leszek. Volt egy gondolatom, hogy a tisztességes ember tudjon megélni a keze munkájából. És akkor elmentem bútorasztalos szakmunkásnak, és tényleg két év alatt el is végeztem. De nem ez az érdekes most, hanem az, hogy az én édesanyám egy igazi értelmiségi asszony volt. Nagyon jól beszélt nyelveket, tolmács volt és fordító, és persze az volt az ő álma a gyerekéről, legalábbis énrólam biztos, hogy hát azért csak végezzen már valamit, hát csak vigye már valamire. De amikor én elmentem a bútorasztalos szakmunkásképző intézetbe, akkor ez nem nagyon felelt meg az ő elképzeléseinek. Az én édesanyámnak, aki egy ilyen értelmiségi hölgy volt, és sokszor, mert este meg éjszaka volt nyugi, akkor tudott a leghatékonyabban fordítani, ezért valahogy fölborult az élet ritmusa, és ez sokszor hajnalokig dolgozott, ezért aztán két dolgot utált. Az egyik korán kelni, a másik főzni. Ezt a kettőt őt utálta, azt is lehetne mondani, hogy az én édesanyámnak nem volt konyhaszaga. És amikor én elmentem a bútorasztalos szakmunkásképzőbe, az azt jelentette, hogy hat óra ötvenkor már a műhelyben kellett taszajtani a gyalut, tehát akkor fél hatkor kellett kelni minden munkanap. Az én édesanyám két éven keresztül minden munkanap fölkelt velem fél hatkor, azért, hogy a kisfiának készítsen három-négy tojásból rántottát, ráreszeljen egy kis sajtot, és aztán leüljön velem, hogy ez a kis… ne egyedül egye már meg azt a rántottát, azt a reggelit. Ezt csinálta az én édesanyám két éven keresztül. És júniusban, mikor megvolt a szakmunkás bizonyítvány, akkor emlékszem, tényleg valódi örömmel mentem, és lobogtattam, és mondtam: „Nézd, anya, megvan, szakmunkás vagyok!” És az én édesanyám nem különben egy hatalmas és önfeledt örömmel fölkiáltott és azt mondja: „De örülök, fiam! Holnap már nem kelek.” És tényleg másnap már nem kelt. És most, ahogy visszaemlékszem erre, az jut eszembe, hogy pontosan tudom, hogy a rántotta mulandó, a sajt is mulandó. Ez az összes reggel, amit megettem mulandó, de kétség kívül, hogy az én anyukám ezt megtette értem, az maradandó.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)