Jn 20,19-31 - Húsvét 2. vasárnapja, az isteni Irgalmasság vasárnapja

„Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!”

Olvasmány (ApCsel 2,42-47)

A jeruzsálemi hívek állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban. Szent félelem töltött el mindenkit, mert az apostolok révén sok csoda történt és sok jel adatott. A hívek mind összetartottak, és közös volt mindenük. Birtokaikat eladták, és az árát szétosztották azok között, akik szükséget szenvedtek. Mindennap összegyűltek a templomban egy szívvel- lélekkel. A kenyeret házaknál törték meg. Örömmel és tiszta szívvel vették magukhoz az ételt. Dicsőítették Istent, és az egész nép szerette őket. Az Úr pedig naponként vezetett hozzájuk olyanokat, akik hagyták, hogy megmentsék őket.

Szentlecke (1Pét 1,3-9)

Testvéreim! Áldott legyen az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki nagy irgalmasságával, Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által, élő reményre teremtett újjá bennünket, hogy a mennyben romolhatatlan, szeplőtelen és el nem hervadó örökség várjon rátok. Isten hatalma megőrzött titeket a hitben az örök üdvösségre, amely készen áll, hogy az utolsó időben megnyilvánuljon. Örüljetek tehát, akkor is ha most egy kicsit szomorkodnotok kell, mert különféle kísértések érnek benneteket, hogy kipróbált hitetek, mely értékesebb a tűzpróbát kiállott veszendő aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltó legyen a dicséretre, a dicsőségre és a tiszteletre. Mivel szeretitek Krisztust, bár nem láttátok, és hisztek benne, noha nem találkoztatok vele, amikor eléritek hitetek célját, lelketek üdvösségét, – a megdicsőültek kimondhatatlan örömével fogtok ujjongani.

Evangélium (Jn 20,19-31)

Amikor a hét első napján (Húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.” A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: „Láttuk az Urat.” De ő így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!” Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok. Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Tamásnak pedig ezt mondta: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás így válaszolt: „Én Uram, én Istenem!” Jézus ezt mondta neki: „Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!” Jézus még sok más csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, de azok nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket viszont megírták, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne.

Vasárnapi beszéd

„Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!” Erről szeretnék beszélni, először arról a részéről, hogy „láttál és hiszel, látsz és hiszel”, és aztán, hogy „az is lehetséges, nem látsz, és mégis hiszel”. S a kettő között ott van Tamásnak ez a fölkiáltása: „Én Uram, én Istenem!”, amivel kifejezi azt, hogy mit jelent; látott és hitt.

Erről lenne akkor szó, és akkor nézzük most meg ezt az első megközelítést: „látta és hitt”. Először is, hát egyáltalán, hogy eljussak oda, hogy látom Jézust, ahhoz valamiképpen, hát mondjuk úgy, közelben kell lenni. Szóval egyáltalán olyan viszonyba kell vele kerülnöm, hogy egyáltalán mondjuk így, látótávolságra legyek tőle. Amikor megvan a látótávolság, már elég közel vagyok hozzá, hát akkor lehetséges, hogy egyáltalán Őt meglássam, vagy észrevegyem.

Olyan kedves találkozásom volt, pár nappal ezelőtt egy ifjú hölgy megkeresett és a következőt mondja, hogy „Én egy papot keresek. Fogalmam sincs tulajdonképpen, hogy mit kéne csinálnom. Itt volt húsvét, és valahogy ez úgy érdekelni kezdett engem. Én elolvastam egy könyvet Jézusról, és ez nagyon megragadott engem, és gondoltam, hogy egy papot kell erről megkérdezni, hogy mi a következő lépés? Mert én most már valahogy látótávolságban vagyok Jézustól, de nem tudom, hogy utána mit kell tenni.” Mondtam neki, hogy tulajdonképpen jó helyen kopogtat, mert pont kéthetente péntekenként összejövünk, és akik már olyan látótávolságban vannak Jézussal, azok gyűlnek itt pont össze. Akkor láttam, úgy elsőre picit megrémült, hogy máris valami csoport, meg valami kéthetente, szóval, hogy tart-e ő ott egyáltalán? És mondtam neki, hogy nem kell elköteleződni, nem kell mondanod, hogy jössz, meg mikor jössz, meg hogy jössz, hanem tudjál róla, hogy oda el lehet jönni, és akkor ott lehet nézelődni, szaglászni. Úgy tűnt nekem, hogy valahogy ez a kifejezés, hogy ott lehet szaglászni, ez valahogy bizalmat ébresztett benne. És azt mondta: „Jó, ha lehet csak úgy jönni, hogy az ember csak úgy szaglászik, akkor jövök.” És tényleg pont úgy, hogy pénteken ott ült, leghátsó sor, és szerintem szaglászott. Tehát akkor az első, hogy eljussak oda, hogy láttam és hittem, akkor látótávolságra próbálok vele kapcsolatban lenni.

A második, meglátom, rendben van a látótávolság. De látni őt, azért az már egy másik minőség. Nem téveszteni szem elől. Követni őt. Ugye pont ezt szoktuk mondani, hogy Jézus követői vagyunk. Most megint csak ne botránkozzatok meg az egyszerű képeken. Eszembe jutnak azok a krimik, amikor a nyomozó követi azt a valakit, akit őneki követni kell. Hát ugye szerintem mindegyikünkkel úgy van, hogy mikor a legizgalmasabb az a néhány másodperc? Amikor valaki, akit követnek, befordul a sarkon, és aki követi, tulajdonképpen látatlanba megy. Ott van egy lépés, tíz lépés, ötven lépés, nem látja azt, akit követ, de tudja azt, hogy ott fordult be a sarkon, és bár nem látja, mégis, úgy is mondhatnám, hogy rajta van a nyomon.

Eszembe jutott egy idős pap bácsi, Esztergom, Budapest, főegyházmegyés, egy idős bácsi, és ő mindig ezt mondta, hát a fiatalokkal nagyon szeretett foglalkozni, akkor mindig így magyarázta el, hogy mi az, hogy hit, meg Jézus követése. Azt mondja: „Jézus követése azt jelenti, hogy olyanok vagyunk, mint a vadászkutya, aki nyomot fogott, és azt a nyomot nem ereszti.”

Szóval a második, hogy mit jelent ez, hogy látni és hinni? Hát hogy egyáltalán akkor látom Őt, de ebben a látásban az is benne van, hogy én már megláttam Őt, az lehet, hogy most ebben a pillanatban nem látom, de tudom merre jár. És most akkor látatlanba megyek egy kis ideig, és aztán ott majd megint fogom Őt látni.

Harmadik, azt mondja Jézus: „Gyere Tamás, nézd a kezem, nézd az oldalam, nézd a testem, és utána érintsd meg a sebeimet!” Itt van egy felszólítás, hogy most már nemcsak meglátom és látom, hanem: „Nézd!” A nézés az más, mint hogy látom, tudatos, sokszor akaratlagos döntés, hogy most őt nézem.

Olyan szép az a történet, idős bácsi egyedül bent ült a templomban, és a pap kifigyelte, hogy ez az idős bácsi rendszeresen, mikor még nincsen semmi, ő már korán érkezik, és úgy néz előre, most mondjuk így. És elkezdte foglalkoztatni a papot, hogy mit is él meg itt ez az idős bácsi, és odament hozzá egy ilyen nézés alkalmával, és azt kérdezte tőle: „Ha szabad kérdeznem, hát mit csinál ön?” S a bácsi ránézett és a következőt válaszolta: „Én nézem Jézust, és Jézus néz engem. Hát, ezt csinálom.” Szóval azt lehetne mondani, hogy egy idő után pedig, és ez már akkor a hitre, hogy milyen világosan elvisz bennünket, hogy „nem vesztem őt szem elől”. Hogy azért vagyok hívő, mert én egy olyan valaki vagyok, hogy megláttam, látom, s ha tudatosan nézem, nem vagyok hajlandó szem elől téveszteni.

A következő, ez pedig, hogy rálátok Jézusra, de nem csak rálátok Jézusra, rálátok magamra is. És van egy másik nézőpont, amiről Jézus állandóan beszél, mert Jézus állandóan úgy beszél, hogy a Mennyei Atya nézőpontját mondja el nekünk, hogy hogyan lát bennünket a Mennyei Atya. És ez a nézőpont pedig az, hogy látom magunkat, hogy egy külső pontból, mégpedig a Mennyei Atya szempontjából látom, hogy hogyan vagyok én, és hogyan van Jézus, mi hogyan vagyunk együtt, és ezt a nézőpontot nagyra tartom. Szóval nem csak innen belülről nézek kifelé és látom őt, hanem látom magunkat. És ahogy nemcsak látom innen őt, hanem kívülről a Mennyei Atya felől látom magunkat, ez egyszer csak egy hatalmas távlatot jelent a hit szempontjából. Mert amikor az ember mindig csak innen belülről néz, hát néha látok, néha nem látok, néha homályosan látok, zavarosan látok. De ha már egyszer-kétszer begyakoroltuk, milyen az, a Mennyei Atya felől látni magunkat, az ad egy távlatot annak, hogy sok mindent el lehessen viselni, ha éppen homályosan látok, vagy nem látok.

A következő, hogy mit jelent akkor ez, hogy láttál és hiszel? Úgy tudnánk megérteni a látás és a hit összefüggését, hogyha a kettő közé mindig betennénk valamit, ami ott történik. Mondom, hogy ez mi. Tamás hitetlen, hát ahogy ezt szoktuk mondani, kételkedik. De amikor látja és hisz, a kettő között van valami, mégpedig az, ahogy meglátja Jézust a sebekkel együtt, föltámad benne a bizalma. Az a bizalom, ami már őbenne megvolt Jézus iránt, de amikor őt megölték, amikor elítélték, amikor eltemették, ez a bizalom szertefoszlott. De most ahogy látja Jézust, ez a bizalom újra támad benne.

Azt mondják a kutatók, az érett hitnek az a jellemzője, hogy akkor már kinőttük a naiv hitet. Azt is lehetne mondani, hogy Tamás egészen addig, amíg Jézus ott van, és csodát tesz, és holtakat támaszt föl, és vakoknak visszaadja a látást, egy naiv gyermeki hitben van. „Hát persze, hogy hiszek benne, hát olyat tud, amit senki más.” Ez a naiv és gyermeki hit. De amikor nem látja Jézust, mert éppen a sírboltban van eltemetve, akkor ez a naiv gyermeki hit szanaszét törik. És ez mit jelent? Hogy az első lépés ez a naiv gyermeki hit, valamiféle ősbizalom, de utána Tamásnak meg kell tanulnia, mit jelent az, bizalmatlannak lenni. De nem Jézussal szemben bizalmatlannak lenni, (hanem) a saját naiv hitével kapcsolatban bizalmatlannak lenni, vagyis kinőni ezt a gyermeki naiv bizakodást. És ahogy kinőjük a gyermeki naiv bizakodást, hogy „Velünk nem történhet rossz, Isten minden rossztól megóv majd bennünket.”, és egyszer csak létrejön már az a bizalom, ami már egy sokkal erőteljesebb bizalom, abban már döntés van, és abban tapasztalatok vannak, és elköteleződés van, és ide jut el Tamás.

Ezért akkor az első gondolat itt már a látás és a hit viszonyában az, hogy látta Jézust, egyszer csak megszületett benne az érett embernek a bizalma, és ezután hitt benne.

Második: látta Jézust, és hirtelen úgy végiggondolt mindent, úgy végigment bennem minden, mint az emmauszi tanítványoknál, hogy hát ezt mondta Jézus, hiszen előre ezt szólta, megmondta, hogy így lesz, hogy „Föl fogok támadni.”, és úgy hirtelen végigmegy benne ez az egész; látta, végiggondolta és hitt. És mit jelent ez a hit, milyen következtetésre jut, miután úgy végigmegy benne minden, amit Jézus mondott, és ez az emlékezetébe idéződik? Azt, hogy azt mondja: „Én Uram, én Istenem.” Ez a következtetés.

A következő, hogy látta, és a szó szoros értelmében meggyőződött róla, hogy Ő a föltámadt Úr. És miután látta és meggyőződött róla, azután azt mondhatja, hogy „Akkor hiszek.” És olyan szép ez a magyar szó, hogy meggyőződött róla. Vagyis van a kételye Tamásnak, de ahogy látja Jézust, az győz a kételye fölött, és meggyőzi őt arról, hogy bízni Jézusban az sokkal erősebb benne, mint az, amennyire erős a saját kételkedése.

A következő: látta és igaznak tartotta Jézust, igaznak tartotta mindazt, amit mondott, és emiatt hitt. És itt megint egy picit nem a szavakkal akarok játszani, de hogy látta, és akkor számára meggyőző volt már az, hogy amit Jézus mondott magáról, az igaz, hogy Jézus az, akinek mondja magát, hogy igaznak tartotta őt, és emiatt már tudott benne hinni. Ez az „igaznak tartja”, úgy eszembe jutottak a pókerjátékosok, a kártyázók. Ott is ezt a kifejezést szoktuk használni. Én nem szoktam kártyázni, de néha nézek pókert. És akkor valaki azt mondja, hogy „All in.”, ami valami olyasmit jelent, hogy úgy mindent ráteszek, s a másik a következőt mondja erre, játékban akar maradni, azt mondja: „Tartom.” És valahogy ez nagyon sokat kifejez a keresztény hitből, hogy előbb-utóbb az ember azt mondja, hogy mindent ráteszek, vagy látom, hogy vannak olyanok, akik mindent rátesznek, és erre én is azt mondom, akkor tartom. És amikor az ember azt mondja, hogy tartom, bár a többiek lapját nem látom, én a saját lapjaimat látom csak, az élet lapjait nem látom, de én látom a saját lapjaimat és azt mondom: „Kockáztatni fogok, én ezt tartom.” És amikor az ember ezt mondja, hogy tartom a hitemet, ez ad rögtön nekünk valamiféle tartást.

A következő: látta, de ez a látás egy élményt jelentett neki, átjárta. Olyan szép, ahogy a szentíró ezt a kifejezést használja, hogy amikor látja Tamás és érinti, fölkiáltott, hogy „Én Uram, én Istenem!” Itt van egy fölkiáltás, ez itt egy élmény, ez itt egy élmény, ez itt átjárta, és így is mondhatnám, ez az élmény őt elragadta, magával ragadta. És ez is milyen gyönyörű, amikor Tamás fölkiált, fölkiáltott: „Én Uram, én Istenem!”, ez azért lehetséges, mert Jézus magával ragadta őt. És az ember, akit néha napján lehet, hogy tízévente egyszer Jézus magával ragad, és az ember engedi, hogy Jézus magával ragadja, és utána kitart ebben az elragadtatásban, na, akkor utána ebből következik, hogy azt mondhatom, hogy „Hiszek benne.”

És akkor még kettő gondolat: látta, és a látásban ő maga átalakult. Ahogy látja Jézust, egyszer csak már, ahogy ezt mondani szoktuk, már nem a kételkedő Tamás ő, nem a hitetlen Tamás, egyszer csak ő már a hívő Tamás, vagyis az a Tamás, aki miután látja Jézust, ott áll, ő nem ugyanaz a Tamás, mint aki azt mondta nyolc nappal ezelőtt, hogy „Én nem hiszem.” Ez a Tamás itt megváltozott, ő már egy másik Tamás, és ez a másik Tamás már látja Jézust. És ez a másik Tamás már hisz benne. Ezt tulajdonképpen így szoktuk mondani, hogy megtérés.

Hogy nem egyszer a hitetlenségünk miből fakad, mi mit szoktunk mondani? Azt mondjuk, hát nem látom, hát nem hallom, hát nem válaszol, hiába imádkozom, hát nem tudom megragadni őt. Az a valaki, aki ebben a pillanatban vagyok és azt mondom, nem látom és nem hallom, ez a valaki lehet, hogy soha nem fogja őt látni. Az a valaki, akivé lehetek, és akivé válhatok, és akivé alakíthatom magam, na az a valaki viszontláthatja. Tehát nem biztos, hogy arról van szó, hogy azért nem látom, mert nincs itt, hanem mert nekem egy picit ehhez meg kell változnom. És minél inkább megváltozom, annál inkább fogom őt látni. És végül ez is milyen szép, hogy Tamás látja őt, és fölkiált „Én Uram, én Istenem!”, vagyis van a látás, és ennek a kifejezése, az élménynek a megélése és kifejezése, és utána van az, hogy hisz. Ez miért érdekes?

Eszembe jutottak a férjek és feleségek, hát nézek rátok, társkapcsolatban éltek. Nem úgy van az, hogy mondjuk valaki szereti a másikat, de szeretem őt, látom őt, szerelmes pillantásomat őrzöm, látom őt, és ezt kifejezem. Szóval milyen egy természetes dolog, nem? Szeretem, meglátom őt, megérkezik és jaj, de szép. De mi van, amikor ez nem így van? Sokszor hallottam én, mikor krízisben vagyunk, azt mondja a férj és a feleség, hogy „Hát én szeretem őt, hát együtt élek vele, látom őt. Én hiszek a házasságunkban, hiszek a házasságban, mint szentségben, de a kettő között most nem látok semmit. Most mit csináljak ezzel?” És akkor mire van szükség? Lépésről lépésre megtanulni a szeretet kifejezését. Hogy akkor először látom, utána kifejezem, és a kifejezés révén elmélyül a hitem és meggyőződésem abban, hogy így érdemes élni.

És most jön a záró gondolat. Mégpedig azért, mert mondhatjuk azt, hogy eddig Tamásról beszéltünk, de hát Jézus pont azt mondja: „Boldogok azok, akik nem látnak és mégis hisznek.” Ez akkor hogyan lehetséges?

Egy élményemet hadd meséljem el nektek, mégpedig, amikor 19-20 éves voltam, én is még abban az irányban voltam, hogy úgy szaglásztam, meg nézelődtem, nem voltam én keresztény, csak mondjuk már olvastam egy könyvet Jézusról. És akkor elmentem keresztények közé, és az történt velem, hogy úgy hirtelen egyszer csak ráébredtem arra, hogy ha én keresztény lennék, az azt jelentené, hogy azt mondanám, hogy van Isten, hogy ez az Isten akkor az a valaki, akire én azt mondanám most húszévesen életemben először, hogy „Én Uram, én Istenem!” Egész más Istent úgy látni, hogy van Isten, meg azt mondani, hogy „Én Uram, én Istenem!” És ahogy fölfogtam húszévesen, hogyha én keresztény leszek, az azt fogja jelenteni, hogy én azt mondom Jézusra, „Én Uram, én Istenem!”, megértettem még valamit, hogyha én ezt komolyan kimondom, és azt mondom, hogy én egy hívő keresztény vagyok, hát az azt fogja jelenteni, hogy Istennek van beleszólása az életembe. Nem mondom, hogy ez olyan önfeledt boldogsággal töltött el, hanem inkább úgy elsőre megijedtem ettől, mert húszéves koromig úgy éltem, ahogy tetszett. De ha én azt mondom, „Én Uram, én Istenem!”, és ez komoly, akkor az az én Uram, én Istenem mondhatja azt, hogy így legyen, vagy úgy legyen, és Ő Isten, én meg a teremtmény vagyok. Akkor nekem számítani fog, hogy ő mit mond. De emlékszem, hogy ez a fölismerés arra vezetett egész konkrétan, hogy arra jutottam, hogy akkor megengedem Istennek, hogy beleszóljon abba, hogy én hogy éljek ezen a földön, házas legyek vagy pap. S tulajdonképpen egy év múlva Isten szólt, hogy… De én akkor már elfogadtam azt, hogy én Uram, én Istenem, akkor Ő elmondhatja, hogy mit gondol az én életemről, mert Ő a Teremtő és Megváltó, én meg vagyok a teremtmény.

Egyetlen mondatban hadd mondjam el nem is ennek a lényegét, annak a lényegét, amit Jézus mond, hogy „Boldogok, akik nem látnak és mégis hisznek.” Itt a hit miből fakad? Nem abból, hogy látom Jézust, hanem abból, hogy tudom, hogy van. A hit abból adódik, hogy valaki egyszer csak, ez lehet egy élmény, egy következtetés, egyszer csak megértem, hogy ha Ő van, akkor ebből az fakad, hogy én hihetek benne. Ha Ő van és az a valaki, akinek mondja magát, egyáltalán, ha van Isten, akkor a hozzá fűződő viszonyom az, hogy hiszek benne. Nem azért, mert láttam, hanem azért, mert van. És ha van, akkor minden megváltozik. Mert ha van, akkor – és ezt most hadd szálazzam ki, de ez már csak húsz másodperc – ha van, ha Jézus az, akinek mondja magát, így fejeződött be az evangélium: „Ezt azért írtuk meg, hogy higgyetek benne, és a hit által életetek legyen, hogy Ő a Messiás, a Megváltó, az Isten Fia.” Akkor ez mit jelent? Ha Ő van, és az a valaki, akinek mondja magát, akkor lehet úgy élni, ahogy Ő élt, akkor is, ha nem találkoztam vele. Akkor lehet úgy cselekedni, ahogy Jézus cselekedett. Akkor is, ha én nem voltam ott. Lehet úgy érezni, akkor lehet úgy megbocsájtani, akkor lehet úgy békességet szerezni, akkor lehet úgy irgalmasnak lenni, ahogy Ő csinálta. És én ebből semmit nem láttam, mert én kétezer évvel később élek, de azért hiszek, nem azért, mert láttam, hanem mert Ő van, és mert az, aki. És mert Ő van, emiatt lehetséges úgy élni, ahogyan Ő élt. És én erre megkaphatom a meghívást.

És így most egy zárótörténetig jutottam, mert úgy visszaemlékeztem arra a húszéves fiatalemberre, aki… És eszembe jutott, hogy húszévesen olvastam egy buddhista történetet. Lehet, hogy ez furcsán fog hangozni, de én most egy buddhista történettel szeretném befejezni. Ez pedig az, hogy Buddha, a megvilágosodott, járja a falvakat és a városokat, és mindenhol tanítja a népet. És van egy idősebb férfi, akit nagyon megragad Buddha tanítása, már amennyit hallomásból tud róla. Nagyon tetszik neki, és úgy nagyon igaznak tartja, és elkezd ez alapján élni. De hát az a nagy vágya, hogy életében legalább egyszer találkozhasson Buddhával, a megvilágosodottal. És hát mindig kérdezi, hogy hol tanít éppen Buddha, és mindig megy utána, és tényleg néha már nem eszik, és nem iszik, és nem alszik, és megy, és rohan, és mindig, mikor megérkezik egy faluba, és kérdezi, hogy „Na, itt van még?” Akkor mondják, de már három napja elment. Szóval huszonvalahány éven keresztül mindig-mindig rohan, hogy eljusson oda, ahol éppen Buddha volt, de mindig azt mondják neki, hogy ő éppen tegnap ment el. És mindig, mikor valahova ér, ott már mindig éppen elment. De mindig megkérdezi: „És most mit mondott. De mondjátok, mit tanított?” És annyira tetszik neki mindig, amit Buddha mond, hogy azt mindig beépíti az életébe. Azt mondja: „Jaj, tényleg, akkor… És tényleg, akkor azt úgy? És tényleg ez alapján él?” Igen ám, de szép lassan olyan öreg lesz, hogy föladja. Azt mondja, nem tudok már elmenni a következő faluba, nem megy. És fekszik a halálos ágyán, és egyszer csak bekopogtat hozzá Buddha, és a következőt mondja neki „Te sosem láttál engem, de én végig láttalak téged. És azért jöttem, mert el akarom neked mondani, hogy bár te sosem láttál engem, te voltál a leghűségesebb tanítványom mind közül.”

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)