Jn 10,1-10 - Húsvét 4. vasárnapja

Hogyan érdemes meghallani, meghallgatni Ferenc pápa beszédét?

Olvasmány (ApCsel 2,14a.36-41)

Pünkösd napján Péter a tizenegy (apostol) kíséretében előlépett és hangos szóval így beszélt: „Tudja meg Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy Isten azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek, Úrrá és Messiássá tette!” E szavak hallatára fájdalom járta át a szívüket, és megkérdezték Pétert meg a többi apostolt: „Mit tegyünk hát, emberek, testvérek?” Péter azt felelte: „Tartsatok bűnbánatot, és keresztelkedjék meg mindegyiktek Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára. Akkor elnyeritek a Szentlélek ajándékát. Az ígéret ugyanis nektek és gyermekeiteknek szól, és mindazoknak, akik távol vannak ugyan, de a mi Urunk, Istenünk hívja őket.” Még más szavakkal is biztatta és buzdította őket: „Engedjétek, hogy kimentsünk benneteket ebből a romlott nemzedékből!” Erre azok, akik hajlottak szavára, megkeresztelkedtek. Aznap mintegy háromezer lélek tért meg.

Szentlecke (1Pét 2,20b-25)

Szeretteim! Ha a jót teszitek és türelmesen szenvedtek, az kedves az Isten előtt. Hiszen erre kaptatok meghívást, mert Krisztus is szenvedett értünk, példát hagyva nektek, hogy a nyomában járjatok: „Bűnt nem követett el, s hamisság nem volt a szájában.” Amikor szidalmazták, nem viszonozta a szidalmat; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta magát az igazságos Bíróra. Vétkeinket saját testében fölvitte a keresztfára, hogy meghaljunk a bűnöknek, és az igazságnak éljünk. Az ő sebei szereztek számotokra gyógyulást. Olyanok voltatok ugyanis, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek Pásztorához és oltalmazójához.

Evangélium (Jn 10,1-10)

Abban az időben így szólt Jézus: „Bizony, bizony, mondom nektek: Aki nem a kapun megy be a juhok aklába, hanem máshol, az tolvaj és rabló. Aki viszont az ajtón megy be, az a juhok pásztora. Az őr ajtót nyit neki, a juhok pedig hallgatnak szavára. Nevükön szólítja juhait, és kivezeti őket. Miután mind kivezette, előttük halad, és a juhok követik, mert ismerik a hangját. Az idegent nem követik, sőt elfutnak tőle, mert az idegen hangját nem ismerik.” Jézus ezt a hasonlatot mondta nekik, de ők nem értették meg, hogy miről beszél. Jézus ezért így folytatta: „Bizony, bizony, mondom nektek: Én vagyok az ajtó a juhok számára. Akik előttem jöttek, azok tolvajok és rablók. Nem is hallgattak rájuk a juhok. Én vagyok az ajtó: aki rajtam keresztül megy be, az üdvözül, ki- és bejár, s legelőre talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen.”

Vasárnapi beszéd

„Jézus ezt a hasonlatot mondta, de nem értették, miről beszél.” Ha ki akarnám sarkítani, hogy miről szeretnék szólni, erről a mondatról, hogy Jézus ezt mondja nekik, és nem értik, hogy miről beszél. Akkor aztán még egy kicsit kell neki arról beszélni, amiről addig is beszélt. Hasonlóan érzem most magam, mint nagypéntekenként. Mégpedig azért, mert elolvassuk Jézus szenvedése történetét, és szerintem egy picit normális az, amikor befejezzük, és akkor utána én erről mindig azt gondolom, hogy „Ezután nekem már most miért kéne bármit is mondanom? Hát most hangzott el Jézus szenvedéstörténete. Szerintem az egyetlen igazán tisztességes megoldás, hogy az ember ilyenkor már nem mond hozzá semmit. Hát most elhangzott a lényeg, hogy mit akarunk még hozzáfűzni?” És azért hozom ide a nagypénteki élményem, most hasonlóan vagyok azzal, hogy hát most itt van Ferenc pápa, talán még Magyarország légterében van. És akkor volt egy mise délelőtt, és szólt hozzánk. Hát, ha valamikor mondhatjuk azt, hogy tényleg ezt nekünk, ott nagyon nekünk mondta, hát nagyon nekünk mondta, akkor én most mit tegyek ehhez hozzá? Most én még akkor…

Szóval a mai beszéd tulajdonképpen Ferenc pápa délelőtti beszéde. Ez az én mai beszédem. Megolvashatjátok, megnézhetitek, menjetek föl a Magyar Kurír hírportálra, ott fönt van, szóval ez már most nem okoz nehézséget. Úgyhogy arra jutottam, hogy Ferenc pápa beszéde a mai beszéd, és nekem csak az lenne a dolgom, hogy egy kicsit megágyazzak neki, mégpedig abban az értelemben és abból a szempontból, hogy hogyan érdemes majd elolvasnotok, vagy esetleg még egyszer meghallgatnunk, hogyan érdemes. És persze azért az evangélium felől szeretnék közelíteni, hogy azt mondja Jézus a jó pásztorról, nevükön szólítja a juhokat, és hallgatnak rá. És akkor mondanék néhány gondolatot, hogy hogyan tudunk eljutni oda, hogy amikor Ferenc pápának a beszédjét halljuk és hallgatjuk, hát az valami olyasmi, mint ahogyan Jézus erről beszél. Hogy én úgy hallom, hogy a nevemen szólít, és én akkor azt meghallgatom, és akkor utána pedig követem őt.

Az első gondolat, hogy „Eszem ágában sincs azt meghallgatni. Hát te miért hallgassam meg? Hát miért hallgatnám már meg? Nem hallgatom meg.” Tulajdonképpen ez valahogy azzal egyenértékű, mikor az ember a süketséget választja, nem hallgatjuk meg, nem nézzük meg, nem érdekel bennünket, de felőlünk mondhat akármit, meg hívhat akárkit, nem érdekel az engem. Nem tudom, tudjátok-e, létezik-e az, amit így mondanak a szakértők; szelektív süketség, hogy az ember annyira valamiféle stresszhelyzetben van, annyira éppen aggódik vagy fél, vagy éppen úgy érzi, hogy megtámadták, vagy fenyegetve érzi magát, szóval valami… annyira el vagyunk valami mással foglalva, hogy egyébként még hogyha hallunk is úgy normál esetben, szelektív süketség, mondjuk pont, amit nekünk mondanak, azt nem halljuk.

A második: „Nem hallom, hogy a nevemen szólítanának.” Mindegyikünknek lehetnek rossz élményeink, előzetes tapasztalataink arról, hogy úgy izgultunk, hogy szólnak-e a nevemen, nem hallottuk a nevünket. Úgy szép lassan rezignálttá válunk, úgy magunkba omlunk: „Úgyse hallom a nevem, úgyse nekem mondja, hát úgyse számít az, hogy én meghallom-e vagy nem.” Ez a második, tehát akkor a rossz élményeim miatt igazából nem is figyelek már rá.

A harmadik, hogy akármilyen furcsán is hangzik ez, de „Nem hallgatok a nevemre.” Jézus szól, a jó pásztor szól, Ferenc pápa szól, de nem hallgatok a nevemre. Hallom, hogy mondja a nevemet, nem nagyon hallgatok rá. Itt azt a képet szeretném hozni, ahogy néztem, hogy Ferenc pápa találkozik a fiatalokkal. És ott elment a fiatalok mellett, még ki is szállt, hogy ott közel lehessen, és akkor úgy látszott, hogy két irányba haladtak a fiatalok. Az egyik, aki próbált minél közelebb kerülni, hát ugye már amennyire lehetett, és ő nyújtja a kezét. A másik pedig, aki inkább egy picit hátra áll és nyújtja a telefont. Ezt a két magatartásformát figyeltem meg. Hát ez alatt értem azt, hogy nevemen szólít, és én nem a kezemet nyújtom, hanem a telefont. És a telefonnal fölveszem, ahogy a jó pásztor a nevemen szólít, vagy a kezét nyújtja, de én ezt inkább fölveszem egy telefonnal. Tehát a harmadik gondolat így szól, nem hallgatok a nevemre, hanem inkább fölveszem, ahogyan szólítanak engem.

A következő, hogy „Én igazából alapvetően a pásztorokra már nem hallgatok.” Hogy van a népmesében? Valahogy ez a motívum ismerős mindegyikünknek, hogy a báránybőrbe bújt farkasok meg akarják téveszteni a nyájat. A mi emberi tapasztalatunk mi? Az, hogy a farkasok nem báránybőrbe bújnak, hanem pásztorbőrbe. Éppenséggel azért nem szívesen hallgatunk a pásztorokra, mert mindegyikünknek van rengeteg élménye arról, hogy farkasok pásztorbőrbe bújtak, különböző pásztorok bőrébe, és akkor aztán érvényesül az evangélium, hogy tolvajok és rablók, és azért jönnek, hogy ne életünk legyen, inkább valamit elvesznek tőlünk. Hát a rablók nem csak anyagi dolgokat tudnak az embertől elvenni, sokkal szellemibb, finomabb természetű dolgokban is meg tudnak bennünket rendíteni. Tehát miért nem hallgatok már eleve semmiféle pásztorra? Mert van nekem bőven rossz élményem a pásztorbőrbe bújt farkasokról.

A következő, mikor már úgy hallgatom, mondjuk Ferenc pápa beszédét, és akkor mit csinálok vele? Véleményt alkotok róla. Amikor az ember véleményezi Ferenc pápa beszédét, az mire alkalmas? Hogy eltávolítsam a szavakat a szívemtől. A véleményalkotás azt a célt szolgálja, hogy még véletlenül se hasson rám igazán. Főképp aztán meg ne rendüljek tőle, változást ne idézzen bennem elő. Tehát a véleményemmel hatalmas falat támasztok tulajdonképpen a szó és magam között.

A következő: minősítem Ferenc pápa beszédét. Hát ez a minősítés. Anekdota is, meg papoktól lehet hallani, hogy egy pap már hányadszor hallja azt, jönnek be hozzá a mise után és azt mondják: „Atya, ez egy olyan szép beszéd volt.” És akkor papok általában valami ilyesmit gondolnak, hacsak nem nagyon nárcisztikusak, hogy „Hát, ha ez egy nagyon szép beszéd volt, annak lehet, hogy nem volt akkor semmi értelme.” Annak a beszédnek van értelme, amire ti nem azt mondjátok, hogy szép beszéd volt, mert ez valami véleményezés, vagy minősítés. Annak a beszédnek van értelme, szóval elmentek és valami történik veletek, annak van értelme, a szép beszédnek meg szinte semmilyen értelme nincsen.

A következő, amikor magyarázom Ferenc pápa beszédét. Majd, most hogyha titeket ez érdekel, fölmentek a netre, lesz ott annyi magyarázat napokon keresztül. A Duna kiárad belőle, annyi lesz belőle. Ferenc pápa valószínű nem azért mondta el a beszédét, hogy mi azt magyarázzuk, hanem hogy hasson ránk.

A következő, mikor a beszédből kiválogatunk nekünk kedves részeket, és utána már csak a válogatott beszédekkel foglalkozunk, a beszéd válogatott részével, jó eséllyel azzal a résszel, ami nagyon tetszik nekünk. És ezért merhetném azt mondani, hogy Ferenc pápa beszédének a talán számunkra legfontosabb részei azok, amelyeket azon nyomban eltávolítottunk magunktól. Amik a legnagyobb kihívást intéznék felénk, ami a leginkább tulajdonképpen akár érzéseket váltana ki belőlünk. Tehát lehet, hogy Ferenc pápa beszédének a nevünkön szólító része pont az, amivel egyáltalán nincs kedvünk foglalkozni.

A következő, amikor Ferenc pápa beszédét értelmezzük. Ahogy közvetítéseket hallgathattunk, éppen csak hogy elhangzik a beszéd, vagy éppen még beszéd közben, akkor a riporter megkérdezi a szakértőt. Mit mondott most Ferenc pápa? És akkor a szakértő elmondja, hogy mit mondott most Ferenc pápa. A legnagyobb tisztelettel, annyira jó, hogy vannak szakértők, de tényleg okosak, na, csodálatos és jó, hogy ott voltak a stúdióban. De elsősorban egész biztos, hogy nem szakértőkre van szükségünk, hogy ők megmagyarázzák, hogy mit mondott Ferenc pápa. Szóval nem, a nyitott szívünkre van szükség, hogy ott abban a szívben történjen valami.

A következő, amikor az érzéseinkkel foglalkozunk: „Hogyan hatott rád Ferenc pápa beszéde? – Hogy micsoda?” Szóval nyilván nagyon végletesen hathatott ránk Ferenc pápa beszéde, ez a rész, és az a rész. Mert akkor tulajdonképpen mivel vagyunk elfoglalva? Saját magunkkal, a saját érzéseinkkel, a saját élményünkkel, hogy mi velünk mi és hogyan történt, miközben Ferenc pápa mondott valamit.

A következő, amikor nem is evangéliumként hallgatjuk Ferenc pápának az evangélium hirdetését, hanem egyszerűen csak valami emberi beszédként. De Ferenc pápa beszéde miközben egy emberi beszéd, aközben Jézusnak az üzenete mihozzánk. Ma délelőtt meghallgathattuk Ferenc pápán keresztül Jézus üzenetét. Ferenc pápa nem egyszerűen csak nyilatkozott bizonyos kérdésekben, hanem Jézus üzenetét igyekezett tolmácsolni.

A következő, amikor mi beszélünk arról, hogy miről beszélt Ferenc pápa. Ezzel persze jó sok időt el lehet tölteni, és ez nyilván érdekes és izgalmas egészen nyilvánvalóan. Tehát erre valahogy ugyanaz érvényes, mint amit az imádságokkal kapcsolatosan szoktunk mondani, hogy rengeteget beszélünk Istenről, és csak töredékesen beszélgetünk Istennel, és az arányt valahogy meg kéne fordítani.

A következő, mikor vitatkozni fogunk afölött, hogy miért mondta és miért ezt mondta, és hogy mondta, és mit kellett volna inkább mondani, és miért pont ma. Olyan érdekes volt számomra, ahogyan még a pápalátogatás előtt sokan kérdeztek engem arról, hogy „Feri mondd meg, mit várhatunk a pápalátogatástól? Mit várhatunk Ferenc pápától?” Elmondanám az én egyszerű gondolatomat erről, hogy szerintem nem az volt az érdekes, főleg most már így utólag, hogy mit várhatunk Ferenc pápától, és most beteljesítette a várakozásainkat Ferenc pápa. A kérdés számunkra sokkal inkább meggyőződésem szerint az, hogy „Ferenc pápa mit várt tőlünk?”. És most, hogy meghallgattuk az ő beszédeit, hogy „Ferenc pápa mit vár tőlünk?”. Szerintem ez a mi izgalmas kérdésünk. És ennek kapcsán még azt is mondhatnám, hogy miután meghallgattuk Ferenc pápa beszédeit, hogy ezek után mi most mit fogunk magunktól várni?

A következő, amikor azonnal továbbadjuk. Máris fölvettük, lefotóztuk, megörökítettük, posztoljuk, és már megy is tovább anélkül, hogy picit is úgy nálunk megmaradt volna.

Megyek tovább a következő, így szól, hogy egyenesen előítéletesen hallgatjuk. Magunk között szólva szerintem nagyon nehéz valamit nem előítéletesen hallgatni. Tehát jó eséllyel mindannyian előítéletesen hallgattuk. És ahogy hallgattam, egyik beszédet, pont a fiatalokkal való találkozáskor, és meg volt hívott is a szakértő természetesen, és a szakértő úgy mondta el a szakértői véleményét, hogy ő hozzáfűzte, és persze ez egy nagyon hiteles, tisztességes beszéd, hogy „Nekem melyik pápa a kedvenc pápám, és melyik pápa a nem kedvenc pápám?” Szóval majdnem biztosak lehettünk abban, hogy mindegyikünknek van kedvenc pápája és nem annyira kedvenc pápája. És ezért aztán ez máris létrehoz nagyon sok előítéletet bennünk, mert ha a kedvenc pápánk mondja…, ha nem a kedvenc pápánk mondja… Nem is akarom ezt tovább mondani.

Következő, amikor a beszédbe mi magunk bele akarunk valamit hallani. Tulajdonképpen általában a megrögzöttségeinket és az egyoldalúságainkat szeretjük belehallani egy beszédbe, és akkor örömmel konstatáljuk azt, hogy ez pont ugyanaz, mint amire én is szoktam gondolni.

A következő, tehát a saját gondolatainkat akarjuk visszahallani egy tekintély személytől. A saját gondolataink visszahallása egy tekintély személytől. Tulajdonképpen így is lehetne mondani, egy beszéd-, vagy az evangéliummal való visszaélés. Nincs olyan vasárnap, hogy ne volna bennem az, hogy természetesen vannak gondolataim, és mennyire egyszerű lenne fogni az evangéliumot és az evangéliumot fölhasználni arra, hogy a saját gondolataimat érvként velük alátámasszam. Az evangélium egész biztos, hogy nem azért van, hogy a saját gondolatainkat azokkal a szavakkal, Jézusnak a gondolataival alátámasszuk. Az irány fordítva van, ha szabad így mondanom, bizonyára kinézitek belőlem, hogy viszonylag hamar két-három jézusi mondat eszembe jutna valamilyen emberi gondolatról, azt szépen hozzá lehet tenni, és úgy tűnik, mintha az evangéliumot hirdetnénk, (de) valójában nem az történik. A saját gondolatainkat hirdetjük, az evangéliummal pedig valamiféle tekintélyt akarunk annak szerezni.

A következő így szól, hogy érveket keresünk a saját meggyőződéseinkhez. Bizonyára el fog ez hangozni most sok napon keresztül: „Ferenc pápa is megmondta.” Főleg majd, mikor ez ezzel a mozdulattal hangzik el. (Nyitott tenyérrel, hasító mozdulattal, nyomatékosítva – a szerk.) „Ferenc pápa is megmondta.” Akkor úgy gyaníthatjuk ezt, hogy ez a saját meggyőződésünk, csak éppen most egy kardot találtunk a kezünkben hozzá.

És végül, amikor egyenesen Ferenc pápa beszédével magunkat akarjuk igazolni.

És akkor itt be is fejezem, hogy nézzük meg most már csak egy-két percben, hogy hogyan lehetne másképpen. Szeretjük azt mondani, hogy a történetben, az evangéliumban ott van a jó pásztor, és ott vannak a juhok, és nevükön szólítja őket, és a juhok hallgatnak a nevükre, nem csak a jó pásztorra, a saját nevükre. Ami mit jelent? (Azt), hogy az ember akkor tud hallgatni a jó pásztorra, ha magához is elég közel van. Néha annyira elidegenedünk a saját szívünktől, hogy hiába halljuk a nevünket, a pásztor közel van hozzánk, de mi távol vagyunk magunktól. És ezért, amikor azt mondja a szentíró: „És akkor a juhok elmennek és követik őt.”, ugye szívesen értelmezzük így, hogy engedelmeskednek a pásztornak. Rendben van, induljunk el e felől a szó felől, és csak tényleg öt mondatban, hogy ez mit jelent.

Mit jelent az evangélium értelmében engedelmeskedni a jó pásztornak?

Mondjuk, amikor Ferenc pápa beszédét meghallgatjuk, az azt jelenti, hogy közel engedem magamhoz azt, ahogyan szól Ferenc pápán keresztül hozzám Jézus. Először is azt közel engedem magamhoz. Azután engedem, hogy mindaz, ami ott megszólal, az ott valahogy befogadásra kerüljön, tehát beengedem. Nem egyszerűen csak húzok egy falat, és kívülről nézegetem, piszkálgatom, értelmezem, magyarázom; én azt beengedem. Lehetőség szerint a legmélyebbre, amilyen mélyre be tudom engedni azt a szót. Azután, a következő, hogy engedem, sőt megengedem, hogy az a szó, ami a nevemmel kezdődik, az a beszéd, ami a nevemmel kezdődik, hogy az bennem változásokat indítson el. Ezt én megengedem neki. A következő, hogy engedem és megengedem, hogy az hasson rám, anélkül, hogy magyaráznám és értelmezném és nagyon tudnám, egyszerűen csak megengedem, hogy hatást gyakoroljon rám. És végül az ötödik gondolat, hogy azt is megengedem, hogy valamilyen változást idézzen elő nálam. Megengedem, hogy a beengedés révén egy kicsit megváltozzak.

És hogy mondta a szentíró? Hogy a jó pásztor nevükön szólítja a juhokat, és akkor legelőre találnak. És a legelőn, ott azon a friss levegőn jóllaknak, azért, hogy életük legyen és bőségben legyen. Ez azt is jelenti, hogy lehet, hogy egyszer csak mi olyan táplálékra találunk, amiből eddig nem táplálkoztunk, hogy Ferenc pápa beszéde révén valami olyan erőforrásra, valami olyan gazdagságra találunk, ami eddig nem is gazdagított bennünket, hogy azon a legelőn olyan táplálék is van, amit eddig nem fogyasztottunk el.

És akkor a legvége egy történet. A legvége, néhány nappal ezelőtti élményem, mégpedig arról, péntek, beszélek, és bejön egy nagymama a kis unokájával. A kis unokája három éves, mint ahogy az később kiderült. És a kis unokája, én hallom, mert ugye nem vagyunk túl sokan, hallom, hogy a kis unokája legalább háromszor odafordult a nagymamához, s mondott neki valamit, súgta aranyosan, egyáltalán nem volt zavaró. És aztán a szentmise után a nagymama megkeresett engem és a következőt mondta nagyon kedvesen és udvariasan és nagyon elgondolkoztatóan. Azt mondja: „Képzeld Feri, a kis unokám háromszor is a következőt kérdezte, most volt először misén, s azt kérdezte, ahogy te beszéltél: <<Nagyi, kinek beszél?>>” És akkor a nagymama odasúgta: „Hát neked meg nekem.” Második kérdés. „Nagyi! A többieknek is? – Igen kis unokám, a többieknek is. – Nagyi! Akkor ő most itt mindenkinek beszél? – Igen, kis unokám, ő itt most mindenkinek beszél.”

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)