Mt 28,16-20 - Urunk mennybemenetele

2023.05.21.

Megosztom
Elküldöm

„Tegyetek tanítványommá minden nemzetet!”

Olvasmány (ApCsel 1,1-11)

Első könyvemben, kedves Teofil, elbeszéltem, mi mindent tett és tanított Jézus egészen addig a napig, amelyen megbízást adott a Szentlélek által kiválasztott apostoloknak, és fölvétetett a mennybe. Szenvedése után sokféleképpen bebizonyította, hogy él: negyven napon át ismételten megjelent nekik, és beszélt az Isten országáról. Amikor egy alkalommal együtt étkezett velük, megparancsolta nekik, hogy ne hagyják el Jeruzsálemet, hanem várjanak az Atya ígéretére, amelyről, mint mondta, tőlem hallottatok: ,János csak vízzel keresztelt, de ti néhány nap múlva a Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni.” Az egybegyűltek erre megkérdezték: „Uram, most fogod helyreállítani Izrael országát?” Ő azt felelte: „Nem a ti dolgotok, hogy ismerjétek az időpontokat és az alkalmakat. Ezeket az Atya szabta meg a saját tetszése szerint. De amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig.” Miután ezeket elmondta, a szemük láttára fölemelkedett, és egy felhő elfedte, úgy hogy tovább már nem láthatták. Miközben feszülten figyelték, hogyan emelkedik az égbe, egyszerre két férfi állt meg mellettük fehér ruhába öltözve, és megszólította őket: „Galileai férfiak! Miért álltok itt égre emelt tekintettel? Ez a Jézus, aki közületek az égbe emelkedett, úgy jön el ismét, ahogyan most szemetek láttára a mennybe ment.”

Szentlecke (Ef 1,17-23)

Testvéreim! Urunk, Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és kinyilatkoztatás lelkét, hogy megismerjétek őt! Gyújtson világosságot lelketekben, hogy megértsétek: milyen reményre hívott meg titeket, milyen gazdag az a fenséges örökség, amelyet ő a szenteknek szán, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma mirajtunk, hívőkön. Nagyszerű erejét Krisztusban mutatta meg, amikor a halálból feltámasztotta őt, és a mennyben jobbjára ültette. Fölé emelte minden fejedelemségnek, hatalomnak, erőnek és uralomnak, s minden néven nevezendő méltóságnak, nemcsak ezen a világon, hanem az eljövendőben is. Mindent lába alá vetett, őt magát pedig az egész Egyház fejévé tette: ez az ő teste, és teljessége annak, aki mindent mindenben betölt.

Evangélium (Mt 28,16-20)

Abban az időben: A tizenegy tanítvány elment Galileába, fel arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket. Amikor meglátták őt, leborultak előtte a földre. Egyesek azonban még mindig kételkedtek. Jézus odament hozzájuk, és ezt mondta nekik: „Én kaptam meg minden hatalmat az égen és a földön. Ezért most menjetek el, és tegyetek tanítványommá minden nemzetet! Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig!”

Vasárnapi beszéd

Tegyetek tanítványommá minden nemzetet! Menjetek és tanítsátok meg őket annak megtartására, amit parancsoltam nektek!” Erről szeretnék most szólni. Nem tudom, hogy ezeknek a szavaknak a finomsága, az árnyaltsága elér-e bennünket? Mit jelent ez, hogy „Tegyetek tanítványommá minden nemzetet!”? Mondja a szentíró, hogy a tanítványokhoz így fordul Jézus. Nagyon egyszerűen szólva, mi az, ki az, hogy tanítvány? A tanítvány az a valaki, aki olyan akar lenni, mint a mestere; a maga képességei, tehetségei, adottságai alapján olyan szeretnék lenni, mint a mesterem. És ki a mester? A mester pedig az a valaki, aki mindent át akar adni a tanítványának; nemcsak a tudását, nemcsak igazságokat, szavakat, szempontokat és értékeket, hanem saját magát akarja átnyújtani a tanítványának. És erre éppenséggel a legjobb és legragyogóbb személy Krisztus, aki éppenséggel mindent mesterként odaadott a tanítványainak, elsősorban és főképpen saját magát.

Tehát amikor erről van szó, hogy Jézus a tanítványoknak azt mondja, hogy „Ti tanítványommá tegyetek minden nemzetet!”, akkor ez ebben az összefüggésben volna érdemes értelmeznünk, és még ezen belül is, mikor azt mondja, hogy tanítsátok meg őket… De mire? De nem az hangzik el: „Tanítsátok meg őket mindazokra az igazságokra, aztán kérdezzétek tőlük vissza! Nyolcvan százalék alatt egyes, nyolcvan fölött meg kettes, hármas, négyes, ötös.”, hanem azt mondja, hogy „Tanítsátok meg őket tanítványként tanítvánnyá lenni!” Mégpedig mire? „Hogy keresztényként éljenek, hogy megtartsák azokat a parancsokat, amire tanítottalak benneteket.” Tehát mi a küldetésünk? Hogy tanítványok legyünk, és tanítványként tanítsunk másokat tanítványnak lenni. És ez hogyan valósul meg? (Úgy), hogy nem szempontokat, gondolatokat, szavakat sorolgatunk, mint például most én, hanem… És akkor erről szeretnék beszélni. Mondom egymás után itt a gondolatokat.

Hogy akkor ez mit jelent, hogy akkor fölismerhetjük, hogy itt nem egyszerűen csak gondolatok átadása, igazságok ragozása, hanem mi? Nem csak beszélve, hanem hallgatva. Így fogom majd mondani ezeket a szempontokat, mert amit először mondok, az is rendben van, de a tanítványságból sokkal több következik. Tehát nem csak beszélve, hallgatva, sőt, nagyon sokat hallgatva, és csak akkor beszélve, amikor ez tényleg szükséges. Hát vasárnap szükséges. Olyan szép ez, Gyökössy Bandi bácsi, hát a lelki gondozók nagy atya mestere, elődje, nem egyszer ezt a képet mondta, és ezt a tanítványoknak is érdemes meghallgatni a lelkész úrtól. „Nem véletlen, hogy a teremtés úgy rendezte, hogy az embernek legyen két füle, de csak egy szája.

Második gondolat: nem csak kinyilatkoztatva, a kinyilatkoztatást kifejezve és kimondva, mint aminek mi valamilyen értelemben, módon a birtokában vagyunk, hanem a kinyilatkoztatást keresve, mégpedig éppen azokkal együtt, akikhez a küldetésünk szól. Tehát így is mondhatnám, nem csak utat mutatva, hanem együtt keresve az utat, együtt keresve az utat Istenhez. Ugye ma ezt valószínű például így fogalmazhatnánk meg, hogy mi hívő keresztények, főleg azok, akiknek Jézus küldetése számít valamit, esetleg még akarunk is ebből valamit megvalósítani, hogyan forduljunk és kapcsolódjunk a többségi társadalomhoz? Lehet, hogy ezt ma így kell mondani.

Következő gondolat, hogy semmiképp se, kizárólagosan valamiféle alá-fölérendelő helyzettől megmámorosodva. Mert mondhatjuk ezt, ennek van realitása. Ha mi tudunk valamit, kaptunk valamit, nem akárkitől, az Istentől, valami olyat, amit át kellene adnunk azoknak, akiknek másképpen van, vagy valami abból nincs, azért ez bizonyos helyzetekben egy alá-fölérendelő helyzetet hoz létre. De akármennyire is léteznek alá-fölérendelő helyzetek, amiben valaki rászorul és kiszolgáltatott, mi pedig esetleg rendelkezünk valamilyen képességgel, kompetenciával, mint mondjuk az orvos és beteg között, vagy a tanár és a tanuló között, a kapcsolat mindig mellérendelő. Helyzetek lehetnek alá-fölérendelők, de a kapcsolatban mindig lényegileg két ember találkozik egymással, és az egy mellérendelő kapcsolat. Ezért amikor „Tegyetek tanítványommá minden népet!”, az a megvalósításban egy mellérendelő kapcsolatban valósulhat meg. Mert éppen én tanítvány vagyok, és mit szeretnék? (Azt), hogy legyél a tanítvány társam.

A következő: nem csak adva, hogy akkor én ezt kaptam és most adom és adom és adom, hanem először a szükségletekre érzékenyen, azokra rákérdezve. Hogy tulajdonképpen mire van szükséged? Olyan szépnek tartom azt, hogy az ember rászánja az időt és az energiát arra, hogy először tájékozódunk, hogy a másik embernek milyen szükségletei vannak. Nem tudom, nektek hogyan nyer értelmezést ez a mondat, de főképpen milyen érzéseket vált ki, mert amikor én a papnevelő intézetbe elkezdtem járni, ugye a harminc X éve, akkor az egy nagyon fontos mondás volt, valahogy így szól, hogy „A pap egy olyan valaki, aki lelkeket ment meg.” Nekem mondhatjuk, hogy ez igazán sosem tetszett. Mert mi ez, hogy „lelkeket ment meg”? Ott élő emberekről van szó, értékes életvezetések, kincsekkel, humánum, egy csomó mindennel, ami hát megsüvegelendő, és hát rácsodálkozás. És főképpen tudjátok, hogy mi az, ami miatt rossz érzéseim vannak ettől a mondattól? Hát nem bírlak titeket csak léleknek látni. Hát jól van, a pap lelkeket ment meg, de mi van a testeddel?

Szóval hova szeretnék eljutni? (Oda), hogy hát nem egyszer az egyház kétezer évének a szépsége az, hogy jön egy keresztény ember és mit lát, azt látja, hogy éhezik. És akkor először ad enni. Meg azt látja, hogy szomjazik, akkor ad inni, hogy fázik, ad valami ruhát. Hát nem csak arról van szó, hogy itt vannak dolgok, ezt átadom nektek és kész, hanem először azt kérdezem: Mire van szükséged? És az is lehetséges, hogy nem egy nap ez, lehet, hogy ez egy hét, egy év és tíz év és ötven év, és én még mindig azt csinálom, hogy azt kérdezem, hogy „Mire van szükséged?” És lehet, hogy ötven év múlva egyszer csak te rám nézel és azt mondod: „Tulajdonképpen te ezt miért csinálod?” Akkor lehet, hogy elérkezett a beszéd ideje.

Következő, hogy tehát akkor nem csak a lélekhez szólva, hanem az egész embert megszólítva. Az egész emberben oly sok minden van. Megyek tovább, nem csak a tudás birtokában, hogy mi ezt tudjuk, mert ezt mi már megértettük és megkaptuk, Jézus elmondta, hanem a nem tudásunkat elismerve. Hogy milyen sok mindenre mondhatjuk azt, hogy tudjuk, és milyen rengeteg minden van, amire a legbecsületesebb odaállni egy másik ember elé, és azt mondani, fogalmunk sincs róla. Ez máris egy nagyon szép közösséget fog teremteni, hogy akkor együtt aggódhatunk, együtt kereshetünk, és együtt remélhetünk. És ez ugyanúgy a tanítványságnak a kinyilatkoztatása lesz; együtt aggódni, együtt remélni, és együtt keresni.

Következő, így szól, hogy akkor nemcsak állítva, hanem kérdezve. Nem csak mondva, kijelentéseket teszünk, hanem kérdezünk. Felejthetetlen nekem, mikor lelkes fiatal pap voltam, megalapítottuk az Anonim Ateisták csoportját, ugye az Anonim Alkoholisták csoportjára hát rímelt ez. És akkor így szólt a meghívás, hogy kizárólag olyanokat várunk, akik semmiképp se járnak templomba, de semmiképp. És mindig, fél évről fél évre összejött egy új csoport. Hát nem izgalmas? Az volt, hogy „Nehogy templomba járjál!” És akkor voltak, mindig voltak, akik bepróbálkoztak. Kezdő kör: Jársz-e templomba? Hát persze, azért, hát azért csak nem tagadta le, és akkor szigorúan megmondtuk: „Nincs itt a helyed, ide azok jöjjenek, akik nem járnak templomba.” El nem tudom nektek mondani, hogy milyen elképesztően izgalmas beszélgetéseink voltak, ezek a csoportok fél éves csoportok voltak. Csak úgy mondom nektek, volt olyan valaki, aki az Anonim Ateisták csoportjában kezdte, és azóta szerzetes.

És emlékszem egy alkalomra, csak úgy föltettem ezt a kérdést nekik: „Mondjátok meg nekem, hogy mi jut nektek eszetekbe, hogy halljátok ezt, hogy örök élet, megváltás, üdvösség?” Mert hát ezek a kulcsszavaink, nem? Hát ezeket bedobjuk, és máris na! Az örök életre most is emlékszem, hogy rám nézett egy férfi, azt mondja: „Ezt örökké?” Aztán, mikor ott „Na, és a megváltás? Van, gusztus hozzá?” Azt mondja: „Megváltás? Ezt nem is értem. Mi ez, hogy megváltás?” De a kedvencem, akkor azért egy kis lelkesedés: „Na és az üdvösség?” Erre meg egy hölgy a következőt válaszolta „Üdvösség? Az olyan gejlül hangzik.” Ezt miért akartam elmondani? Hát nehogy most megbotránkozzatok! Hanem mi rögtön adunk meg, rögtön mondjuk. Hát még nem kérdeztünk semmit, hát még fogalmunk sincs arról se, hogy ő hogy érti, mi az, hogy örök élet, megváltás, meg üdvösség. Hát, akkor, na! Szóval, először, hát, először kérdezzünk egy párat. Jó, megyek tovább. Tehát nem csak állítva, kérdezve.

Következő: nem csak az értékességünk tudatában, keresztény méltóságunkat lelkesen őrizve, hanem az ő emberi méltóságuk tudatában, és úgy bánva vele, mint akiknek Isten elvehetetlen és maradandó emberi méltóságot adott, és ez alapján találkozunk velük.

Azután, azután nem csak a hiányaikat látva, hanem az erényeiket elismerve.

Megrendítő nekem az a történet, ez egy papnak a története. Nem jó példaként mondom el, inkább elgondolkodtató céllal. Ez a pap egy misszionárius volt, lelkes volt, és elment úgy nagyon messze és nagyon olyanok közé, akik a kereszténységről semmit se tudtak. És egy ilyen naiv lelkesültséggel „Majd én adom. Én tudom az igazat, én tudom, és szükségetek van rá, és ide figyeljetek!” És az történt, hogy persze ezt rögtön nem tudta csinálni, mert nem volt meg a befogadó közeg. Tehát ő akkor egy év, két év, négy év, nyolc év, ott élt ezzel a csoporttal, és az történt, hogy a következőre jutott: „Akikhez én eljöttem misszióba, az életvezetésük alapján sokkal keresztényibbek, mint akik között én keresztény lettem. Hogy ahogy ők élnek, az számomra keresztényibb, mint ahonnan én jövök.” Ezt mondta a misszionárius.

Következő: akkor nem csak egy kultúrát akarva átadni, hanem rácsodálkozni és megbecsülni azokra a kultúrákra, ahova érkezünk. Ez lehet az egyes ember kultúrája, egy kis közösségi csoport, kultúra. Most erről egy mai élményemet hadd meséljem el. Elmentem egy hölgyhöz az intenzív osztályra meglátogatni. Na, és vége volt a látogatásnak, és olyan kedvesen rám nézett, és azt mondja: „Csinálhatnánk szelfit?” Tulajdonképpen el kell nektek árulnom, hogy intenzíven még nem csináltunk szelfit. De most már van intenzíves szelfi. És ezt miért akarom így elmondani? Azért, mert ez is egy kultúra, mert a fiataloknak ez a kultúrája, hogy egy szelfit csináljanak, ha az intenzíven vagyunk, akkor az intenzíven. És én nagyra tudom értékelni azt, hogyha tudjuk becsülni azt a kultúrát, amivel az a valaki rendelkezik, akihez éppen mi odamegyünk. És ez lehet, hogy például a szelfinek a kultúrája, vagy az a kultúrának egy része. Megyek tovább.

Következő, hogy nem csak valamiféle Jézusra hivatkozva, áldozatot kérve, vagy fölszólítva a másikat, hogy „Azért a kereszténység az egy komoly dolog, itt áldozatot kell hozni. Vegyed válladra a keresztedet, úgy kövessed a Krisztust!”, hanem éppenséggel, áldozatot hozva azokért, akikkel éppen találkozunk. Hát ez a tanítványság lényege. Mikor Jézus azt mondja „Tegyetek tanítványommá minden népet! Tanítsátok meg őket arra, hogy hogyan tegyék meg mindazt, amit parancsoltam nektek!” Mit jelent, hogy tanítsuk meg őket arra? Hát azt jelenti, hogy áldozatot hozunk értük. Amikor bajban vannak, segítünk, és nem várunk érte semmit. Hát pontosan így lehet megtanítani, hogy mit parancsolt nekünk Jézus, hogy azt mi megtesszük és megcselekedjük még akkor is, hogyha semmiféle képünk nincs azzal kapcsolatosan, hogy ők majd az egyház javához bármilyen módon is hozzá fognak járulni.

Következő, hogy hát nemcsak fölszólítva a másikat, „Térjetek meg!” Most mondanám egyszerű szóval, hogy hát Jézus azért arra hív minket, hogy változzunk, egy kicsit változzunk meg nyilván jó irányba. Hanem azzal a rugalmassággal, nyitottsággal, hogy mi magunk hajlandók vagyunk megváltozni. Hát hogyan lehet valakit megtanítani arra, hogy lehet változni? Úgy, hogy mi is változunk.

És akkor erről egy élményem. Egy pap bácsi vasárnaponként tartja a misét, és azt tapasztalja, hogy elöl hézagosak a sorok. Úgy egyre dühösebb lett emiatt. Nemcsak azért, hogy miért nem ülnek elől, hanem azért, mert akik ott hátul ülnek, meg állnak, miért nem jönnek előre? Ne aggódjatok, akik hátul álltok, jó lesz a vége. És akkor ez a pap úgy gyűjtötte magában az indulatot, a dühöt, hogy kiknek beszélő vasárnapról vasárnapra idejönnek ünnepelni az Úr titkait, azt’ megállnak hátul… És végül olyan jó dühösen, már nem bírta türtőztetni magát, és azt mondja: „Miért nem jöttök már előre?! Hát itt vannak az üres helyek. Most mit kell ott hátul állni?!” Elmondta ezt a beszédet, és úgy este elgondolkozott azon, hogy mit csinált. A következőre jutott: „Lehet, hogy tévedtem, hogy akik például most itt vagytok, akárhol ültök és álltok, lehet, hogy pont az a ti helyetek. És az is lehetséges, hogy a templomból azok hiányoznak, akiknek elöl kéne ülniük.” És ez a pap arra jutott, hogy mostantól kezdve az egész papi, lelkipásztori működését abba az irányba fejleszti, hogy azok, akiknek az első sorok készültek, azok ott legyenek. Hát egy olyan pap, aki hajlandó változni, miután fölismerte, rácsodálkozott valamire, hát ő akkor egy tanítvány. És ezzel oda lehet lépni egy másik emberhez, azt mondani, hogy „Térjetek meg és tartsatok bűnbánatot!”, mert éppen most csinálta.

Következő, hogy akkor nem csak másokért és értük cselekedve, hanem velük együtt cselekedve, egymással együtt cselekedve. Anélkül, hogy ragoznánk, hogy ki-ki, meg milyen, meg hogyan, meg… együtt cselekedve.

Lehet, hogy ez valakinek botrányos. Néha hirdetjük évente kétszer, felnőtt katekézis csoport. Akkora öröm nekem, hogy mindig vagyunk sokan, és készültök, keresztelkedés, elsőáldozás, bérmálkozás. Elmondanám nektek, hogy én sosem határozom meg, hogy ki mikor keresztelkedjen, meg legyen első áldozó, vagy mikor bérmálkozzon. Nem úgy megy a csoport, hogy azt mondjuk, hogy elkezdtük októberben és májusban bérmálás van, húsvétkor keresztelünk, hanem úgy megy, hogy „Gyertek, jöjjetek el, együtt vagyunk, és te majd fogod tudni, hogy mikor vagy kész!” És az a tapasztalatom, eddig huszonvalahány éve csinálom így, most már hát ez nagyon sok száz, sok-sok száz. Eddig egyetlen egy valakivel nem értettem egyet, azzal kapcsolatosan, hogy szerinte most kell-e megkeresztelkedni, vagy nem. Egyetlen egy valakinél lettek fönntartásaim, és gondoltam én azt, hogy egy kicsit később érdemesebb lenne. Ezt nevezem például együttműködésnek. Hát én fogom megmondani, hogy ő mikor keresztelkedjen? Hát az ő Krisztus kapcsolata, hát ő ennek a szakértője. Hát én megteszem a magam részét, és ő eldönti, hogy annak mikor van itt az ideje.

Na, most már a végénél vagyok, tehát akkor így is mondhatnám, hogy nem csak Isten szeretetéről beszélve, hanem őket szeretve. És ezt már nem akarom tovább mondani.

És akkor végül az utolsó, hogy nem csak azzal a mentalitással, szemléletmóddal, hogy nálunk itt van Isten és mi Istent közvetítjük, képviseljük és adjuk át, olyanoknak, akik esetleg ebben híjával vannak, hanem sokkal inkább úgy… És tudom, hogy én ezt szerintem évente elmondom. Huszonvalahány évvel ezelőtt eljött hozzánk Ausztriából az osztrák katolikus papoknak a lelki gondozója, egy olyan pap, akit arra neveztek ki, hogy az összes papnak ő legyen a segítője. Hogy bárki pap jöhet hozzá, mert neki ez a dolga. És az osztrák papok lelki gondozója, aki egy magyar származású atya volt, a következőt mesélte nekünk. Azt mondja: „Az lett a tapasztalatom, hogy akárhova megyek, és akárkivel találkozom, Isten már járt ott. Ezért nem csak úgy vagyok, hogy nálam Isten, viszem és adom, hanem először megpróbálom azt az Istent fölfedezni, aki már őnála járt, szeretném megérteni a Szentlélek működését, mit és hogyan végzett el már abban az emberben, akivel éppen találkozom. Tehát nagyon rászorulok arra, hogy megismerjem azt az Istent, akit ő ismer, de én még nem. Ezért akárhol járok és akárkivel találkozom, érzékeny és nyitott vagyok arra az Istenre, akit pont te tudsz nekem közvetíteni.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)

.