Jn 20,19-23 - Pünkösdvasárnap

„Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erősek.”

Olvasmány (ApCsel 2,1-11)

Amikor elérkezett pünkösd napja, ugyanazon a helyen (az emeleti teremben) mindnyájan együtt voltak az apostolok. Hirtelen zúgás támadt az égből, mintha heves szélvihar közeledett volna, és egészen betöltötte a házat, ahol együtt voltak. Majd lángnyelvek tűntek fel, és szétoszolva leereszkedtek mindegyikükre. Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek, és nyelveken kezdtek beszélni, ahogyan a Lélek indította őket. Ez idő tájt vallásos férfiak tartózkodtak Jeruzsálemben, minden népből az ég alatt. Amikor ez a zúgás támadt, nagy tömeg verődött össze. Nagy volt a megdöbbenés, mert mindenki a saját nyelvén hallotta, amint beszéltek. Nagy meglepetésükben csodálkozva kérdezgették: „Nem Galileából valók mindnyájan, akik itt beszélnek? Hogyan hallhatja hát őket mindegyikünk a saját nyelvén, amelyben született? Mi, pártusok, médek, elamiták; és Mezopotámiának, Judeának, Kappadóciának, Pontusznak, Ázsiának, Frigiának és Pamfiliának lakói; Egyiptomból, a líbiai Ciréne vidékéről és Rómából való zarándokok; zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok: mi mindannyian úgy halljuk, hogy a mi nyelvünkön hirdetik Isten csodás tetteit!”

Szentlecke (1Kor 12,3b-7.12-13)

Testvéreim! Kérlek benneteket, hogy lélek szerint éljetek, s akkor majd nem teljesítitek a test kívánságait. A test ugyanis a lélek ellen tusakodik, a lélek meg a test ellen. Ellentétben állnak egymással, s így nem azt teszitek, amit szeretnétek. Vezessen benneteket a lélek, akkor nem vagytok alávetve a törvénynek. A test cselekedetei nyilvánvalóak: kicsapongás, tisztátalanság, fajtalanság, bálványimádás, babonaság, ellenségeskedés, viszálykodás, vetélkedés, harag, veszekedés, szakadás, pártoskodás, irigykedés, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók. Mint már előbb mondtam, most ismét kijelentem: Akik ilyeneket művelnek, nem öröklik Isten országát. A Lélek gyümölcsei viszont: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Ezek ellen nincs törvény. Akik Krisztus Jézushoz tartoznak, keresztre feszítették testüket szenvedélyeikkel és kívánságaikkal együtt. Ha a Lélek szerint élünk, viselkedjünk is a Léleknek megfelelően.

Evangélium (Jn 20,19-23)

Szenvedése előtt Jézus így szólt tanítványaihoz: Ha eljön a Vigasztaló, akit az Atyától küldök, az Igazság Lelke, aki az Atyától származik, ő majd tanúságot tesz rólam. Tegyetek ti is tanúságot rólam, hiszen kezdettől fogva velem voltatok. Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erősek. Hanem amikor eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet benneteket a teljes igazságra. Nem magától fog beszélni, hanem azt mondja el, amit hall, és a jövendőt fogja hirdetni nektek. Megdicsőít engem, mert az enyémből kapja, amit majd hirdet nektek. Minden, ami az Atyáé az enyém is. Azért mondtam, hogy az enyémből kapja, amit majd hirdet nektek.

Vasárnapi beszéd

„Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erősek.” Ámde ha elküldöm Atyám lelkét, majd valami változás létrejön. Ennek a feszültségéről szeretnék most szólni mai ünnepen. Mégpedig: mit értsünk ezalatt, hogy „nem vagytok hozzá elég erősek”? Mert azt mondhatnánk, hogy ez a jellemzőnk, hogy nem vagyunk hozzá elég erősek, már ahhoz, hogy a kinyilatkoztatás bennünket elérjen és átjárjon és mi azt teljességgel befogadjuk és utána az életünket az alapján alakítsuk. Azért ez most is így van. Szeretnék egy pár szót szólni arról, hogy de miért van az, hogy nem vagyunk hozzá elég erősek? Hogy nehogy itt most valami önbántalmazásnak álljunk neki, az természetes, hogy nem vagyunk hozzá elég erősek. Nem valami egyéni gyöngeségünk, vagy valaki elég erős, másik nem, nem, úgy mindannyian nem vagyunk hozzá elég erősek. Miért? Azért, mert Jézus és az evangélium és a Szentlélek annyira felülmúl bennünket, hogy a lelkünk természetes önvédelme állandóan elkezd működni. Ha úgy hirtelen meglátnánk azt a teljes igazságot, amit a lélek képes és akar számunkra kinyilatkoztatni, az annyira sok lenne. Ezért a lelkünk akárhogy is, mégiscsak tulajdonképpen a segítségünkre próbál sietni a maga evilági módján, és megpróbál bennünket megvédeni az igazság fájdalmas részétől, vagy az igazság nehéz részétől, vagy az igazság esetleg szenvedést vagy kihívást okozó részétől. Ezért szeretném csak utalásszerűn végignézni veletek, nézzük csak meg, hogy a lelkünk ezt hogyan csinálja. Tudjuk azonosítani, hogy a lelkünk hogyan akar megvédeni bennünket, sajnos az igazság ránk eső részétől.

Az első, hogy hallok valamit, ami kihívást intéz felém, ott egy nagyobb igazságra rá tudnék csodálkozni, de nagyon sokan ezt rögtön a lelkünk okán önvédelembe fordítjuk és elkezdünk támadni. Jön az igazság, ez kihívást intéz felém, és már nem az igazsággal foglalkozom, hanem úgy érzem, hogy ez egy támadás felém, ezért én is inkább támadok, hogy magamat megvédjem.

A második, nekiállok védekezni, esetleg saját magamat szidni, hogy tényleg milyen gyönge vagyok, tényleg milyen béna vagyok, hogy milyen szerencsétlen vagyok, hogy milyen bűnös vagyok. Ezért szoktam nagyon emlegetni nektek azt, hogy a bűnbánattartás nem önbántalmazás, a kettő között semmi összefüggés nincs. A bűnbánattartásban pontosan, hogy átélhetem, hogy a személyem annyira fontos, hogy az Atya elküldte a Fiát azért, hogy a Szentlélek által nekem megbocsásson. Tehát a gyónás nem önbántalmazás.

A következő, hogy hogyan védi magát a lélek, hogy az igazság rám eső része elérhető legyen? Elkezdek okoskodni. Elkezdem magyarázni, kimagyarázni, elmagyarázni.

A következő, hogy egyszerűen csak tagadok valamit, nem így van.

Aztán a következő, hogy elkezdek másokra utalni, hogy „Na jó, az lehet, hogy én így csináltam és ő, és a harmadik és a negyedik?”

Aztán a következő, hogy azonnal elrohanok valakihez, hogy ő nyugtasson engem meg. Azonnal kell nekem valaki, aki mondja meg, hogy én egy rendes ember vagyok. Megint nem az igazsággal foglalkozom, hanem az önvédelemmel.

Felejthetetlen történet az, ami lejátszódott már pár évtizeddel ezelőtt, amit Nemes Ödön atya mesélt. Ugye emlékeztek rá? Az a történet, amikor Anthony de Mello jezsuita szerzetes lelkigyakorlatot tart, és akkor ott ül néhány apáca, és a jezsuita szerzetes úgy nagyon világosan az egyik apácának mond valamit, de olyan nagyon tisztán, egyértelműen. Az apáca elkezd zokogni. Nem meséltem el ezt mostanában? Nem. Akkor most mesélem. Tehát akkor az apáca zokog, az apáca zokog, és annyira földúlt, és kirohan, meg nem tud a teremben sem maradni, se a pap közelében, főleg az igazság… Rohan kifelé, ott ül két apácatársa. Csúnyán néznek a szerzetesre. „Hogy mondhatta ezt ilyen élesen, ilyen, ilyen…?” Fölpattan a másik két apáca, rohannak ki a harmadik után vigasztalni, megerősíteni, pátyolgatni, bátorítani. Első emeleten van az apácának a kis szobája, fölrohan oda a másik kettő, kopognak nála. Sírva, földúlva kinyitja az ajtót az apáca: „Mit akartok?” Hát a másik kettő azt mondja, hogy „Hát ez nekünk is fájt, hogy ez még nekünk is sok volt, hogy tényleg ezt, ahogy ezt úgy elmondta, hogy ezt így minden kertelés nélkül, ahogy azt a szemedbe vágta.” Az apácatársuk a következőt mondja annak a kettő kedvesnek, aki jött őt megerősíteni. „Azonnal menjetek el innen! Húsz éve várok erre a pillanatra. Nehogy nekem ezt a pillanatot most lekerekítsétek, legömbölyítsétek, nehogy nekem ezt itt elsimogassátok. Húsz éve akarok végre megrendülni, most végre megrendültem.”

Tehát az emberi lélek általában nem így működik, hanem úgy, hogy azonnal megyünk valakihez, hogy ő igazolja számunkra, hogy mi rendes emberek vagyunk. A megrendülésből nem születik megtérés, kapunk egy kis pátyolgatást, és akkor megint ott vagyunk, ahonnan elindultunk.

Következő, hogy azt mondom „Jó, jó, tényleg lehet, hogy nem volt szép, nem volt jó, de azért nem volt az annyira rossz.” Annyira nem voltak annak rossz következményei.

Következő, általánosítok: „De mindenki ezt csinálja. Hát mások is ezt csinálják, hát nem is ismerek olyat, aki ezt komolyan venné.”

Következő: összehasonlítok. „Hát énhozzám képest, még akik most is itt vannak a templomban, még jó, hogy ez egy közösség, azért ismerjük egymást, szóval, ha neki helye van itt, akkor énnekem nem kell izgulnom.”

Következő, hogy azt mondom, hogy „De a körülmények miatt volt így, én egyébként ezt nem csinálnám, világos, hogy nem csinálnám. Tehát a körülmények, azok ebbe az irányba vittek.”

Másik, akkor a szándékaimra hivatkozom. Hát a szándékom jó volt, hát nyilvánvalóan jó volt.

A következő: „De hát én nem tudtam, hát ezt én akkor nem tudtam és nem tudtam.”

Következő, hogy „Szerintem ez meg sem történt. Biztos vagy benne? Szerintem ez nem történt meg.”

Következő, hogy tudom, hogy megtörtént, eltávolítom magamtól, nem törődök vele.

Következő, megszokom. És akkor még egy, hogy egyszerűen nem tartom valami olyan dolognak, ami az én életem része. Valamikor megcsináltam, nem az én életem része. Valójában nem tartozik hozzám, tudom, hogy megcsináltam, nem tartozik hozzám, úgyhogy felejtsük is el.

Az emberi lélek számtalan módon a segítségünkre siet azért, hogy meg ne rendüljünk, hogy az igazságtól bennünket megvédjen. De az emberi természet nem csak erről szól, de közben az emberi lelkünknek van egy ilyen működésmódja, csak azért, hogy ezt egy picit jobban megértsük, szeretnék néhány gondolatot szólni erről. Miért akar bennünket az emberi lelkünk megóvni az igazságtól? Azért, mert az a fajta igazság, ami a megtérésünkre vezethetne, vagy a megújulásunkra, vagy az újjászületésünkre, általában milyen természetű? Az egyik, hogy valamilyen megszokásunknak, rutinunknak valamiféle öt éve, ötven éve való gyakorlatunknak fog ellentmondani. A második, hogy ki fogja kezdeni a biztonságérzetünket. A harmadik, hogy meg fogja rendíteni a meglévő egyensúlyunkat. A negyedik, hogy hirtelen össze fog zavarodni az a pozitív énkép, amit őrzünk magunkban. A következő, hogy hirtelen elbizonytalanodunk abban, hogyha én tényleg ilyen voltam és közben ilyen akarnék lenni, hogy akkor mások hogyan fognak engem látni, fognak-e szeretni, el fognak-e fogadni. Mert lehet, hogy akkor valami olyasmit fogok csinálni, ami ebben a pillanatban az ismerőseim, vagy a szeretteim nagy részének furcsa, vagy váratlan, vagy érthetetlen lesz. A következő, hogy ez ki fogja kezdeni az önazonosságomat, mindazt, amit eddig önmagamról gondoltam. És a záró szempont pedig így szól, hogy a lehető legnagyobb valószínűséggel, amikor az a bizonyos teljes igazságnak a rám eső része bekopogtat nálam, akkor jó eséllyel nem valami rossztól kell eltávolodnom, hanem valami megszokott és biztonságot adó és egyensúlyt hozó és pozitív énképet fenntartó jótól kell elszakadnom.

A keresztény ember nagy témája már régen nem az, hogy nemet mondunk-e a rosszra, mert nyilván nemet mondunk. A nagy témánk, hogy felülmúljuk-e azt a fajta jót, ami elválaszt bennünket Istentől.

Jézusnak a kereszthalála azért történik meg, mert a korabeli értékes emberek és vallásos emberek és hívő emberek nem képesek fölülmúlni azt a jót, ami számukra az önazonossághoz, a biztonsághoz, az egyensúlyhoz, a megszokottsághoz és minden egyébhez kapcsolódik. Mert jön Jézus, aki azt mondja, de én vagyok az út, az igazság és az élet, és a korabeli ember lelke ugyanúgy nekiáll őket megvédeni és nem abba az irányba mennek, amilyen irányba a Szentlélek bennünket most elindít.

Felejthetetlen nekem az, ahogyan egyszer egy ember egy konferencia után odajött hozzám és azt mondja „Ide figyelj, Feri, én egy olyan alkoholbeteg voltam, hogy én már nem józanodtam ki.” Azt szoktuk mondani, hogy ő már ráiszik. Azt mondja, hogy „Én már egy ráivós fajta voltam és ez egy szombati majális volt, és elmentünk a családdal majálisozni, és én egész délelőtt ittam, és ebédkor is ittam, és utána is ittam. És az volt a megbeszélésünk, hogy kora délután elmegyünk a cukrászdába, hogy ott a cukrászdában, na, egy finom sütizéssel fejezzük be.” Azt mondja, hogy „Én már csak úgy, éppen csak úgy mentem, mentem, haladtam. A feleségem és a nagylányom azonban jóval előttem járt és mikor odaértek a cukrászdázó ajtajához, a nagylányom odafordult a feleségemhez és a következőt súgta neki <<Anya, csináljuk úgy, hogy nem velünk van!>>” Az apa ezt meghallotta, azt mesélte nekem „Feri, ez engem úgy szíven ütött, de úgy eltalált, Feri, én úgy megrendültem, mert arra jutottam, hogy tulajdonképpen most az én saját lányom szégyell engem, a saját lányom letagad, a saját lányom kitagad. Úgy megrendültem ettől, hogy az a néhány másodperc, amíg elértem a cukrászdázó ajtajához, elég volt ahhoz, hogy arra jussak, hogy soha többet nem fogok inni, hogy hogyan jutottam idáig, soha többet nem iszok.” És amikor odajött hozzám, akkor megmutatta a telefonjának a kezdőképernyőjét, és a telefon kezdőképernyőjén egy szám volt: 24474. Azt mondja: „Feri, ennyi napja nem ittam.” Amikor erre a férfire ráborul az az este, azon a délutánon, amikor eldöntötte, nem iszik többet, hát tudjátok, azt lehetne mondani, hogy azt, amit ő most átél, nem kívánjuk senkinek, hogy meg kell birkóznia azzal, hogy elvesztette az egyensúlyát, hogy már nem láthatja annyira és úgy pozitívan magát, mint ahogy eddig azt mindig elmondta, hogy hát énvelem nincs is baj, mert hát a körülmények és mások, hogy küzd azon, hogy ne legyen rosszul. Nem is akarom tovább mondani.

Amikor Jézus azt mondja „Olyan sok mondanivalóm lenne nektek, nem vagytok hozzá elég erősek.”, akkor ez Jézus részéről nem kritika. Nem kritika, nem lenézés, nem lebecsülés, hanem egyszerűen csak ismeri, hogy milyen az emberi természet. Az emberi természet nekilát, hogy bennünket az igazságtól megvédjen. Jézus pedig a következőt mondja „De én elküldöm nektek Atyám lelkét és Atyám lelke mindent tudtotokra fog adni. Minden igazságot befogadhatóvá tesz számotokra.” Ez mit jelent nekünk? Hogy mi ez, hogy minden igazság? A minden igazságnak része az is, hogy bizonyos dolgokat sosem fogunk tudni. Az is az igazság része. Az is az igazság része, hogy csomó mindent sose fogunk igazán megérteni. Az is az igazság része, hogy rengeteg dolgot sosem fogunk igazán… Ez rendben van, de mit mond az evangélium? Azt mondja, hogy „Rólam tanúságot fog tenni.” Hogy az enyémből veszi és rólam tesz tanúságot és mindent tudtul ad nekünk énrólam, hogy én ki vagyok és ki lehetek neked, és mi hogy élhetünk együtt? És hogy vihetjük az életet úgy, hogy azt már együtt csináljuk? Ezért ez az üzenet, hogy a Szentlélek mindent tudtunkra ad, így is mondhatnám, már ebben a pillanatban mindent tudunk, ami az üdvösséghez kell. Ebben a pillanatban is mindent értünk, ami ahhoz kell, hogy Jézussal együtt éljük az életet, de mindent, nem hiányzik semmi és senki, mindent tudunk.

A záró gondolatom pedig az, olyan fölemelő és megrendítő az, amikor felnőtt emberek úgy döntenek, hogy meg akarnak keresztelkedni, amikor felnőtt emberek úgy döntenek, hogy elsőáldozók akarnak lenni, mégpedig azért, mert őbennük és rajtuk keresztül mi mindannyian az egész egyház átélheti azt az utat, ahogy egyszer csak valaki azt mondja, most meg fogom engedni a saját lelkemnek, hogy az én saját lelkem ne védjen meg az igazságtól.

Pedagógusok körében végeztek egy kutatást, és a következő három kérdést tették föl. Első: Az ember életútja szempontjából fontos-e az önismeret? A pedagógusok 90 százaléka azt ikszelte be, hogy fontos. Második kérdés. A pedagógusoknak még külön is, fontos-e az önismeret a szakmai munkájukhoz? Hetven százalék ikszelte be, hogy igen. Harmadik kérdés. Szerinted neked érdemes volna-e az önismeretedben fejlődni ahhoz, hogy az életed és a szakmai munkád jobb legyen? Tíz százalék.

Ezért most már a zárás zárása, hogy óriási öröm nekünk ez a három fiatal felnőtt (Felnőtt keresztelendőkre mutat – a szerk.), de ők körülbelül a tíz százalék. És ezért nagyon szeretnék egyrészt nagy örömmel imádkozni veletek együtt őértük, másrészt nagyon erős vággyal imádkozni a kilencven százalékért, hogy egyszer egy világos pillanatukban azt mondják, hogy „Ide figyelj, te kedves lelkem, hagyd abba az önvédelmet, szeretnék találkozni az igazsággal.”, mert abban Jézus lesz az a valaki, aki azt mondja, én veled leszek, hogy te olyan legyél, amilyen szeretnél lenni.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)