Mk 14,12-16.22-26 - Krisztus Szent Teste és Vére, Úrnapja

Úrnapja titka – Jézus átadja a testét és a vérét.

Olvasmány (Kiv 24,3-8)

Miután az Úr közölte a feltételeket, amelyek alapján szövetséget akart kötni népével, Mózes lejött a hegyről, s kihirdette a népnek az Úr minden szavát és parancsát. Az egész nép egy szívvel felelte: „Az Úr minden szavát megtartjuk.” Ezután Mózes leírta az Úr valamennyi törvényét. Másnap reggel a hegy lábánál felállított egy oltárt és tizenkét emlékoszlopot Izrael tizenkét törzsének megfelelően. Azután megbízott néhány fiatalt Izrael népéből, hogy égőáldozatot mutassanak be, és bikákat ajánljanak fel az Úrnak békeáldozatul. Mózes vette a vér felét és áldozati csészékbe öntötte, a vér másik felét pedig az oltárra hintette. Majd fogta a szövetség könyvét, és felolvasta a népnek. Ők kijelentették: „Követjük és megtartjuk, amit az Úr parancsol.” Erre Mózes vette a vért, meghintette vele a népet, és így szólt: „Ez annak a szövetségnek vére, amelyet az Úr mindezen igék alapján kötött veletek.”

Szentlecke (Zsid 9,11-15)

Testvéreim! Krisztus a ránk váró javak főpapjaként jelent meg, s belépett abba a nagyobb és tökéletesebb sátorba, amelyet nem ember keze alkotott, vagyis nem ebből a világból való. Nem a bakok vagy borjak vérével, hanem saját vérével lépett be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök megváltást szerzett. Ha ugyanis a bakok és bikák vére, meg az üsző hamva, a tisztátalanokra hintve külsőleg tisztává teszi őket, mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől Krisztus vére. Ő az örök Lélek által saját magát adta tiszta áldozatul az Istennek, hogy az élő Istennek szolgáljunk. Ezért ő új szövetség közvetítője. Előbb azonban a régi szövetség idején elkövetett bűnök megváltásáért el kellett szenvednie a halált, hogy a meghívottak elnyerjék az örökké tartó örökséget.

Evangélium (Mk 14,12-16.22-26)

A kovásztalan kenyerek ünnepének első napján, amikor a húsvéti bárányt feláldozzák, tanítványai megkérdezték (Jézust): „Mit akarsz, hová menjünk, hogy elkészítsük számodra a húsvéti vacsorát?” Erre elküldte két tanítványát ezekkel a szavakkal: „Menjetek a városba. Találkoztok ott egy emberrel, aki vizeskorsót visz. Kövessétek őt, aztán ahová bemegy, ott mondjátok meg a házigazdának: A Mester kérdezi, hogy hol van az a szállás, ahol a húsvéti vacsorát tanítványaimmal elfogyaszthatom? Ő mutat majd nektek egy étkezésre berendezett, tágas, emeleti termet. Ott készítsétek el nekünk.” A tanítványok elmentek, s a városba érve mindent úgy találtak, ahogy megmondta; és elkészítették a húsvéti vacsorát. Vacsora közben kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, és ezekkel a szavakkal adta nekik: „Vegyétek, ez az én testem.” Majd fogta a kelyhet, hálát adott, odanyújtotta nekik, és mindnyájan ittak belőle. Ő pedig így szólt: „Ez az én vérem, a szövetségé, amely sokakért kiontatik. Bizony mondom nektek: nem iszom többé a szőlő terméséből addig a napig, amíg az újat nem iszom az Isten országában.” Ezután zsoltárt énekelve kimentek az Olajfák hegyére.

Vasárnapi beszéd

Az utolsó vacsora, ahogy Márk evangélista megidézi az Oltáriszentség alapítását, ahogy erről szoktunk beszélni: Krisztus testének és vérének ünnepe. Erről szeretnék beszélni, mégpedig nagyon is a szó szoros értelmében az evangéliumi szövegünk kapcsán, azzal a megfontolással, hogy hogyan érzékelhetnénk, hogyan sejthetnénk meg annak a lelkületét, annak az érzületét, valamiképpen annak a titkát és szépségét, ahogyan ott, azon az utolsó vacsorán Jézus jelen volt a tanítványokkal, nem akármilyen célból, hanem hogy átadja a testét és a vérét, mint az Új szövetségnek nagyon-nagyon fontos cselekvését? Erről lenne akkor szó, és akkor tényleg szinte szó szerint mennék a szövegben, tíz gondolat.

Az első, hogy azt kérdezik itt a tanítványok a történések elején: „Mit akarsz? Mit akarsz, te mit akarsz, hogy hol költsük el, hol készítsük el az utolsó vacsorát, a húsvéti lakomát?” S olyan szép ez, ahogyan mindeddig miről hallottunk Jézus és az emberrel való találkozás történeteiben? (Arról), hogy Jézus újból és újból megkérdezte tőlünk: „És te mit akarsz?” Még a beteget is megkérdezte, hogy „Mit akarsz?”, a nem látó, a vak embert is megkérdezte, „Mit akarsz?”. Hát még olyan helyzetekben is megkérdezett bennünket, amire mi azt mondanánk, hogy ezt teljesen fölösleges kérdezni, már eleve tudjuk, mit akar. És Jézusnak nem volt fölösleges, mert ő két dolgot biztosan akart. Az egyik, hogy „Mondd meg te, hogy mit akarsz, mert ehhez akarok kapcsolódni!”. A másik, hogy „Az alapján szeretnék cselekedni, megmondod, hogy mit akarsz.” És olyan szép, hogy itt ebben a történésben fordítva van, a tanítványok kérdezik Jézust: „Mondd, mit akarsz?” És hogyha most ezt elkezdjük lelkületben, szemléletmódban, érzületben odakapcsolni ahhoz, hogy hát jövünk a szentmisére, hogy akkor milyen izgalmas megfontolás az, úgy elkezdeni jönni a misére, úgy megérkezni, úgy ülni itt, úgy hallgatni, hogy az van bennem, hogy „Jézus, te mit akarsz tőlem? Mit akarsz ma, vagy mit akarsz egy héten keresztül?” Mert jövő vasárnap jövök legközelebb, hogy ezzel a szándékkal vagyok itt.” Most nehogy félreértsétek, nem lesz rossz, amit mondok. Persze, hogy a többségünk úgy jön ide, hogy a maga nyomorúságával, a magam bajával, a magam kéréseivel, a magam szándékával, a magam törekvéseivel. És akkor próbálom, hogy Isten, hogy na, hát akkor ez hogy van, meg mint van. De az eucharisztia alapításánál, az utolsó vacsoránál az úgy kezdődött, hogy a tanítványok azt kérdezték, „Jézus, te mit akarsz? Mert te már olyan sokat megkérdezted tőlünk, hogy mi mit akarunk. Most akkor mi azért is jöttünk, megkérdezzük tőled, hogy te mit akarsz?”

Elfelejtettem a beszéd előtt mondani, látom, hogy ott oldalt álltok. Ha az jó nektek, maradjatok. De ha gondoljátok, itt nagyon kényelmes ülőhelyek vannak az oltárok előtt, sőt itt még van néhány szék is. Ha akartok, gyertek bátran, jöjjetek ide. Én ezt nem érzem sem tiszteletlenségnek. Jaj, de jó, már jön valaki. Gyertek, gyertek! Jól van, örülök. Ha később gondolod meg magad, akkor is jöhetsz. Nem mindenki reagál hamar. Jól van, köszönöm. Gyertek, üljetek le, és én közben beszélek. Tehát ez volt az első, mondjuk ezzel a szándékkal idejönni és itt ülni, hogy „Uram, te mit akarsz?”

Második, hogy azt kérdezi aztán a tanítvány, vagy a tanítványok, hogy… Ott jobb. „Hová menjünk? Most oda vagy oda menjünk? Hová menjünk? Hová menjünk?” Ez a „Hová menjünk?”… Mikor ez hangzik el, hogy hová menjünk, akkor nem úgy van, hogy amikor ti készültök a misére, lehet, hogy most is megkérdeztétek magatoktól, hogy hová menjünk? Hová menjünk? Ide jöjjünk, vagy ahova szoktunk menni, vagy máshova menjünk, hova menjünk? És olyan szép ez, hogy ez a kérdés, na most akkor hová menjünk, hogy erre lehet, hogy Jézusnak van egy válasza a számomra, hogy én hova menjek. Ennek a logikája sem biztos, hogy kizárólag csak az, hogy majd én kitalálom, hogy hova megyek, hanem az is, hogy van-e Istennek valami szándéka, hogy én pont hová menjek?

Eszembe jutott egy élményem. Mikor fiatal pap voltam, tehát fölszenteltek bennünket vagy tízünket, lelkesek voltunk két kapura. Nem tudom másképp mondani, hát tényleg. És szerettük egymást nagyon, és akkor ez abban is megtestesült, hogy a szentelés utáni évben nyáron összejöttünk egy pár nap evezésre, és ott eveztünk a vízen és aztán kikötöttünk. És máig egy maradandó élményem az, ahogyan miséztünk ott a Tisza partján, az a gyönyörű fűzfa árnyékában, és közben ott folyt a víz. Aztán azt találtuk ki, hogy akkor misézzünk a vízen, mert ott még nem miséztünk. Hát egy fiatal pap mindenhol misézni akar. Hát nincs az a hely, mert az is bennünk van. Akkor megszenteltük a vizet, megszenteltük a partot, Jézus a vízen is ott van, a parton is ott van, hogy ez tényleg egy fiatal, lelkes pap, ez elmondhatatlan, hogy tényleg sok ideig szinte húztam a strigulákat; itt is miséztem, itt is miséztem, itt is miséztem, itt is miséztem. Na, tehát a második, hogy a tanítványok kérdezik: „Hova menjünk? Hol legyen ez?”

Harmadik. Azt kérdezik, hogy „Hol készítsük el ezt a lakomát, a húsvéti lakomát, hol készítsük el?” S arra gondoltam, hogy milyen szép az például, megint a mise összefüggésébe ágyazni ezt a lelkületet, szemléletmódot, ezt a viszonyulást, hogy eljövök ide hétről hétre, hogy egy kicsit beszámoljak Istennek arról, hogy az előző héten én mit készítettem el, hogy mi az, ami elkészült, mi az a gyümölcs, ami már megtermett. Így is mondhatnám, mi az a finomság, ami már kész van? Hogy elmondjam Jézusnak, hogy ez már kész van, ez már elkészült, és ez már megérett, és ez már beteljesedett.

Szoktam a ministránsainkra gondolni, mégpedig azért, és talán szabad elárulnom, hogy nagyon gyakran élményem az, hogy akik például felnőtt korban ide ülnek, ők pont nem azok, akik gyerekkortól járnak templomba, hanem pont azok, akik, amikor egyszer csak valahogy az Isten megérintette őket, nagyon eleven lett bennük ez a kérdés, hogy „Na, akkor most mit csináljak?” És én ezt nagyon szépnek tartom, mikor egy felnőtt ember arra jut: „Ministrálok.” Aki már régóta itt van: „Más dolga!”, de aki Isten szent Lelkétől még nagy inspirációban van, az: „Miért ne lehetne az én dolgom?”

És csak elmondom egy személyes élményemet. Mikor én fiatalember voltam, hogy nekem az mekkora élmény volt, hogy ott voltam tizennyolc-tizenkilenc-húsz évesen, és egy-egy ünnep alkalmával, ahova én jártam, ott öltönyben, nyakkendőben felnőtt férfiak ministráltak mondjuk negyvenen. Elképesztő nagy élmény volt. Hát az ott egy fiatal srácnak, az pont úgy hatott, hogy „Én is oda akarok tartozni.” Na, hát most nem tudom, hogy szabad-e mondani ezt, vagy nehogy megbotránkozzatok… Szóval fiatalemberként ezt úgy éltem meg, hogy „Na, ez egy vagány dolog. Odaállni húsvétkor, Pünkösdkor, Úrnapja – ez egy vagány dolog.”

És akkor eszembe jutott az, hogy ti itt vagytok és bizonyos vagyok abban, hogy ti valamikor ezt a kérdést föltettétek, hogy nem csak, hogy hova menjek, hanem, hogy „Hol készítsek el valamit Jézusnak? Hol szolgáljak neked Uram?” Hogy úgy tekintek rátok, akik zenéltek és énekeltek, hogy ti pont azok vagytok, akik ti is valamikor ezt megkérdeztétek, és ti ezt a választ kaptátok.

Következő gondolat. Így kérdezi a tanítvány, hogy „A húsvéti lakomát számodra hol készítsük el?” S eszembe jutottak hát gyónó gyerekek, hogy én olyan szívesen adok olyan elégtételt, hogy „Tudod mit? Most a jövő héten csinálhatnál valamit Jézus kedvéért, amit kifejezetten azért csinálsz, mert az van benned, hogy magamtól nem csinálnám, lehet, hogy magamtól eszembe se jutna, vagy magamtól le is beszélném róla magamat, de hogy most az van bennem, hogy Jézusom, ezt a te kedvedért csinálom.” Eszembe jutott, megint csak ne vegyétek blődnek ezt nagyon, hogy ahogy a szülő, amikor azt akarja, hogy a gyereke egyen: „Anyuci kedvéért.” Azt mondja, maga azt nem csinálná meg. „Anyuci kedvéért, jó. Apuci kedvéért. Jó, apuci kedvéért.” Az anyuka gondolataiban ott szerepel, hogy kinek a kedvéért lenne még hajlandó ez a gyerek egy negyedik finom főzelék kanalat megenni? Szóval, hogy az életben van olyan, hogy magamért nem, de hogy mikor Jézus kedvéért megteszem, vagy Jézus kedvéért így csinálom meg, vagy Jézus miatt megteszem.

Következő, hogy elküldte őket. Hogy elküldte őket, és akkor itt van egy… Emlékszem, egyszer egy pap arról beszélt, hogy a Szentírásnak ez a része olyan, mint egy krimi. Ez nagyon izgalmas volt nekem. „Hol készítsük el? – Menjetek be a városba. Találtok ott egy vizeskorsót vivő embert.” Már eleve ez, hát, ha én ott elindultam volna a városba, szerintetek a városban egyetlen ember visz vizeskorsót? Hát már eleve azon izgultam volna végig. „Jó, most a város. Hol menjek be a városba? Honnan fogom tudni, hogy hol menjek be a városba? Most ő az?” „Kövessétek!” Tényleg egy kicsit krimis. „Kövessétek! Ő be fog menni egy épületbe. –  Hogy jutok be? Mit fog szólni, mikor nyomulunk utána? – De utána a vizes korsót vivő emberrel nincs dolgotok, hanem a háznak a gazdájának mondjátok meg, hogy ő mondja meg, hogy hol van az a terem, ahol a mester a tanítványaival…” Ez tényleg krimi, hogy az utolsó vacsora, ez így alakult ki. Hogy ez mennyire ellentmond egyébként annak a rutinnak, ahogy a szentmiséinkben szoktunk lenni, mert ott minden pont úgy van, pont úgy van. És ugye tudtok kicsit idegesek lenni, ha valami nem úgy van? Mert itt miért nem úgy van? Mert lehetne rendesen, és aztán itt nincs rendesen, hogy legyen rendesen.

Egy történet. Huszonkét éves voltam, és a huszonkét éves fiatalemberek lelkesültségével is jártam sokat mozgássérült barátaimhoz. Hirtelen én szembesültem azzal, hogy húsz-harminc-negyven éve élnek Budapesten mozgássérült fiatalemberek úgy, hogy miközben ezt a gyönyörű várost keresztülszeli a Duna, ők életükben sosem voltak a Dunán, azért, mert mozgássérültek, mert lebeszélték magukat, most a kerekesszékkel nem tudom, hogy fogok oda fölmenni, hogy tudok oda a hajóba, ott minden olyan szűk, mit fognak szólni mások. És szembesültem azzal, hogy itt élnek a gyönyörű városban, és nem voltak a vízen. Úgy fölbosszantott ez. Az lehetetlen, hogy én… Képzeljétek el, a huszonkét éves fiatalemberek – nem is tudom – vakmerőségével, elmentem, ha jól mondom, akkor úgy hívták, hogy MAHART, lehet, hogy most is így hívják. Elmentem a MAHART vezérigazgatójához, aki döbbenetes módon, fogadott. Huszonkét éves voltam, én a magam nevében mentem. Fogadott, emlékszem, leültetett egy igazi puccos, egy ilyen tárgyalós igazgatói teremben, bőr fotöjök, „Parancsoljon. – Én ismerek mozgássérült fiatalembereket és sosem voltak a Dunán. Hát ön megértheti, hogy ez milyen szörnyű. Hát ön gondolom, a Duna szerelmese. Hát ezt e nélkül biztos nem lehet csinálni. Hát én szeretném, hogyha mozgássérültek… Kérnék egy hajót. Ezzel a hajóval fölmennénk Esztergomba, ott majd valaki misézik és visszajövünk, mert kis útra el se indulunk.” Az igazgató úr meghallgatott, csak körülbelül két másodpercet gondolkodott, azt mondja „Rendben van, mondja meg, hogy mikor Egy kérésem lenne, hogy hadd legyen a hajón büfé és egyenek, igyanak egy kicsit.” Elmentem egyik intézetből a másikba és mondtam, hogy ezen a hajón csak mozgássérültek lesznek és a kísérőik, ezért nem kell aggódni. És egy csomó erős férfi jön, és mindenkit föl fogunk rakni. Majd elmentem az esztergomi hivatalba, és ott én egy püspökkel akarok beszélni, de huszonkét éves vagyok, abban az évben bérmálkoztam. „Jó napot kívánok, dicsértessék a Jézus Krisztus! Kéne nekem egy püspök, mert itt a Dunán jön föl nagyon sok mozgássérült ember… és tényleg erről beszéltem, de én azt szeretném, hogy az Esztergomi bazilikában ezek a mozgássérült fiatalemberek és idősebbek azt éljék át, hogy ők olyan értékesek, hogy nekik egy püspök atya misézik. Tehát kell a püspök.” Ott meghallgatott engem, Dékány Vili bácsinak hívtuk. Vili bácsi tényleg egy aranylelkű ember. „Jó.” Körülbelül így. De nem volt semmi tovább. „Hány óra? – Négyre ott vagyunk. – Jó.” Erről a krimiről, az utolsó vacsoráról, ez a történet gyakran eszembe jut, hogy ott átélni, hogy egyik dolog a másik után, egyik ember a másik ember, a harmadik ember, a negyedik, olyanok, akikről nem is gondolnánk, hogy ők majd részt vesznek abban. Hogy aztán ott a mozgássérülteknek az valami ünnep legyen és… megyek tovább.

Következő, hogy azt mondja a szent író, hogy a tanítványokat Jézus elküldi. Ez miért fontos? Megint csak, ha bevisszük ebbe az összefüggésbe a gondolatot, hogy itt vagyunk a misén, hogy ahogy utaltam erre, olyan sokféle lelkülettel vagy attitűddel ülhetünk itt a saját dolgainkkal. De az utolsó vacsorán a tanítványok nem csak Péterként és Jánosként és Jakabként ültek ott, hanem tanítványként. És az nem ugyanaz. Nem ugyanaz, ha mi most itt vagyunk Péterként, Panniként, Jakabként és Jenőként, vagy te eljössz, amikor szól a harang és megkondul a csöngő, onnantól kezdve te mindent, ami itt történik, tanítványként hallgatsz. Az nem ugyanaz. Nem ugyanazt fogom meghallani Péterként és tanítványként, nem ugyanaz fog hullámokat verni bennem Panniként, meg tanítványként. Tehát nagyon izgalmas, amikor leülök ide és itt vagyok, és milyen az, amikor egy szentmisén elejétől a végéig tudatosan tanítványként vagyok itt és tanítványként szeretnék valamit meghallani.

Következő, hetes pont. Ja, most látom, tizenkettő van. Ez nem tudom, hogy történhetett meg. Azt mondja, hogy a tanítványok azt kérdik: „Hol készítsük el neked a húsvéti lakomát?” Jézus pedig azt mondja: „Készítsétek el ott nekünk a húsvéti lakomát.” Tehát a kérdés így szól „nekem”, Jézus azt mondja, hogy „nekünk”. Hogy itt megint csak ministráns barátaimra gondolok, hogy mikor először hallották tőlem, talán ezt szabad mondani, egy picit meglepődtek ezen, mert sokszor ott a sekrestyében azzal jövünk mi ki, hogy én azt mondom nekik: „Menjünk, misézzünk!” Mert ugyanis ez valóban így van. Hát nem én misézek. Hát jövünk misézni. Hát misézünk! Ugye a tanítvány azt mondja: „Neked hogy készítsük el, neked. Mert te majd… – Nekünk úgy csináljuk, hogy…”

Emlékeztek, hogy tettem utalást erről? Házasok, férj, feleség, a házasság szentségét egymásnak szolgáltatjátok ki, az papi működés. Édesapaként, édesanyaként a gyerekeitek számára közvetítitek Isten szeretetét, az papi működés. És amikor eljöttök tanítványként a misére, megkérdezve Jézust, azt, hogy „Mit akarsz, mit tegyek?”, és tanítványként itt vagytok, akkor együtt misézünk. Kinek-kinek a saját szerepében.

Eszembe jutott egy kedves, ministráns vezető hölgy. Amikor a történet játszódik, ő körülbelül húsz éves. Húsvéti liturgiára készülünk. Elmondom a ministránsoknak, mi hogy van. Úgy érzem, ez szép volt, klassz volt, rendben elmondtam mindent, jó lesz. Befejezem: „Van-e kérdés? – Nincs.” Elindulok föl a lépcsőn, arra gondolva, hogy minden oké, de a hátam mögött hallom, hogy a húsz éves, ministráns vezető hölgy a következőt mondja: „Na, figyeljetek! Most elmondom nektek a turpisságokat.” És akkor megértettem, hogy hát valószínű sosem jutna eszembe turpisságokat mondani egy húsvéti ministráns megbeszélésen. De mi az, hogy turpisságok? Valahogy azok a finomságok, azok a részletek, azok az okosságok, azok az ügyességek, amit majd ők fognak csinálni, a gyerekek és a nagyobbak, pont azért, hogy az úgy jó legyen. Tehát kellenek a húsz éves ministráns vezető hölgyek, mert nélkülük az nem lesz úgy, mint velük.

Következő. Azt mondja, hogy „Vegyétek és egyetek, vegyétek és igyátok, vegyétek!” S erről meg az jutott eszembe, hogy Jézus megköti az új szövetséget az új választott néppel, de azért az úgy történik, hogy odafordul a Jánoshoz és azt mondja „Vedd te! János, vedd a kenyeret és te egyél belőle, mert ez az én testem. Most Péter, vedd a kelyhet és te igyál belőle, mert ez az én vérem kelyhe.” Az ott nem úgy, hogy mindenki egyen igyon, hanem János, Péter és Jakab és a többiek. Ott mindenki evett és mindenki ivott. Amikor a szentmisének vége (van), és akik valamilyen oknál fogva nem áldozhattatok, szoktatok jönni és ez nagyon szívemből való. Azért, mert annyira jólesik nekem még Isten megbízásából adni és közvetíteni és képviselni valamit. Nagyon-nagyon jólesik.

Olyan érdekes volt, egy pár héttel ezelőtt jött egy asszony, áldás, rám nézett, azt mondja: „Szabolcsból jöttem.” Hogy ő az áldásért eljött Szabolcsból. Mert van az az áldás, amit úgy élünk meg, hogy jó, hát az úgy mindenkinek van, de az áldozás az nem úgy mindenkinek van, hanem idejössz és a pap azt mondja neked, hogy „Krisztus teste neked.” És azt mondja neked, hogy „Krisztus vére.” Azt neked mondta. Ez egy másik műfaj, minthogy na, vegyetek, egyetek, igyatok.

Megyek tovább, ugye azt mondja, hogy „Egyétek.” És egy pár hónappal ezelőtt meghívtak egy előadásra. Vége lett az előadásnak, ott áll a szervező hölgy és mellette egy idősebb valaki. Azt mondja: „Az idősebb valaki az édesanyám. És az édesanyám önnek készített nagyon finom pogácsát, vigye el! Egyen belőle és vigye el, nagyon finom!” Mondtam neki, hogy „Jó, pár szem. – De ne pár szemet, ne pár szemet! Hát az én édesanyám azt önnek csinálta.” És volt egy ilyen műanyag tasak, tudjátok, amibe a papírokat, A/4-est szoktuk rakni, és olyan volt, hogy kinyitotta a tasakot, mint a szaloncukor. Olyan finom volt, nem bírtam abbahagyni. Anyósülésről… Most már ennyit nem kéne, de annyira jólesik. Na, most erről meg ez jutott eszembe, hogy „Egyétek.” Jézus akar valamit adni, szóval egész biztos nem ott érdemes szerénykedni.

Volt egy atya, mindig mondta a sekrestyésnek: „Amikor ott az ampolnába töltitek be a bort, az ott tele legyen.” Csak egy picit azért, hogy a sekrestyés egy idő után megkérdezi „Jó, de azért az már nem is kevés, hát az már mennyiség. Most tényleg csurig? – Jézus azt mondta: igyátok! Nem az, hogy kóstolgassatok!” Hát tényleg ezt mondta. Most eljövök ide tanítványként, és Jézus azt mondta, na, ezt akkor viszont mind! Tehát azt ne kóstolgasd, meg ne próbálkozzál vele, hanem azt így!

Megyek tovább, utolsó három. Azt mondja, hogy „…és akkor, mikor megvolt az utolsó vacsora, kimentek az olajfák hegyére.” Eszembe jut ugye Péter, ahogy azt mondja, mikor ott vannak; Mózes, Illés, Jézus, készítünk három sátrat. Jézus azt mondja, hogy „Értem, hogy, de nem.” És itt is, ott vannak az utolsó vacsora termében. Hát miért nem maradnak ott reggelig? Hát jó ott nekik. Azért, mert a lélek előbb-utóbb az embert kiviszi, kiviszi és elviszi másokhoz. Előbb-utóbb ez így van, hogy nem maradunk itt, hanem megyünk kifelé. Harmincöt felnőttünk fiatalt készíthettem föl bérmálkozásra most egy év, két év alatt. És most, ahogy készültem a szentmisére, utána gondoltam egyesével, hogy mit tudok róluk. Elmondanám nektek, hogy a 35 felnőttnek a többsége olyan, akihez valamikor valaki odament, mert ők valakinek a fia, valakinek a lánya, valakinek a barátja, valakinek az anyja, valakinek a keresztfia, valakinek az ismerőse. Tehát volt valamikor valaki, aki azt mondta: „Most hallottam, hogy lesz bérmálkozási fölkészülés. Na?”

Az utolsó előtti: zsoltárt énekelve mentek ki. Egyrészt nagyon szép a zsoltár, mint hagyomány, az imádság. De közben pedig az éneklésről egészen nyíltan és nyilvánosan mondhatjuk azt, hogy na, azt együtt csináljuk. Mikor együtt éneklünk, akkor az nagyon együtt van. Hogy milyen szépnek látom azt, ahogyan ők ott együtt énekelve mennek ki az olajfák hegyére. Hogy egyesével kapták meg a kenyeret és a bort, de most együtt mennek Jézussal. S hogy Jézusnak milyen fontos volt az „együtt”, azt mondja, hogy „Virrasszatok együtt velem!” Kétszer is azt mondja, hogy „De annyira fáj nekem, hogy nem virrasztotok velem együtt, hogy együtt virrasszunk.”

S az utolsó gondolat, kapcsolódik az utolsó előttihez, hogy „…és mindebben megtestesül, hogy Isten Jézus által a Szentlélekben új szövetséget kötött velünk.” De most hadd tegyem rögtön hozzá, nem csak velünk, hanem (Egyesével emberekre mutat – a szerk.) veled és veled és veled. Hogy Isten új szövetséget kötött veled, hogy új szövetséget kötött veled, hogy aki ott leghátul állsz, Jézus új szövetséget kötött veled. És mi ennek az új szövetségnek a szépsége? (Az), hogy velem köti Jézus az új szövetséget, miközben együtt vagyunk, hogy az új szövetség szépségében, erejében mi, mint egy új választott nép, mindenki felé elinduljunk.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)