Mk 3,20-35 - Évközi 10. vasárnap

„Értitek, hogy mit csinálok?”

Olvasmány (Ter 3,9-15)

Az első ember és felesége, miután ettek a tiltott fa gyümölcséből, elrejtőztek a kert fái között, de az Úristen hívta az embert, és így szólt hozzá: „Hol vagy?” Ő így válaszolt: „Hallottam lépteidet a kertben, és féltem, mert mezítelen vagyok, ezért elrejtőztem.” De az Úristen így szólt: „Ki adta tudtodra, hogy mezítelen vagy? Talán ettél a fáról, amelyről megtiltottam, hogy egyél?” Az ember így válaszolt: „Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, azért ettem.” Erre az Úristen megkérdezte az asszonyt: „Mit tettél?” Az asszony így felelt: „A kígyó rászedett, azért ettem.” Az Úristen így szólt a kígyóhoz: „Mivel ezt tetted, átkozott leszel minden állat és a mező minden vadja között. Hasadon csúszol és a föld porát eszed életed minden napján. Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te pedig a sarka után leselkedel.”

Szentlecke (2Kor 4,13-5,1)

Testvéreim! Mivel a hitnek bennünk is ugyanaz a szelleme él, mint amiről írva van: „Hittem, azért beszéltem”, mi is hiszünk, s azért beszélünk. Tudjuk ugyanis, hogy aki Jézust feltámasztotta, Jézussal minket is feltámaszt, és veletek együtt elébe állít. Mert minden értetek történik, hogy minél bővebben áradjon a kegyelem, és így hálát is mind többen adjanak az Isten dicsőségére. Ezért nem veszítjük el kedvünket, mert bár a külső ember romlásnak indult bennünk, a belső napról napra megújul. A mostani, pillanatnyi, könnyű szenvedés ugyanis a mennyei örök dicsőség túláradó mértékét szerzi meg nekünk. Csak ne a láthatóra, hanem a láthatatlanra fordítsuk figyelmünket. Mert a látható mulandó, a láthatatlan azonban örök. „Tudjuk ugyanis, hogy ha földi sátrunk összedől, Istentől kapunk lakást: örök otthont a mennyben, amelyet nem emberi kéz épített.

Evangélium (Mk 3,20-35)

Abban az időben: Jézus az ő tanítványaival elment haza. Ismét olyan nagy tömeg gyűlt össze, hogy még evésre sem maradt idejük. Amikor rokonai ezt meghallották, odamentek, hogy elvigyék őt. Az a hír járta ugyanis, hogy megzavarodott. Az írástudók pedig, akik Jeruzsálemből jöttek, azt mondták: „Belzebub szállta meg”, és: „A gonosz lelkek fejedelmének segítségével űzi ki az ördögöket.” Ám ő magához hívta őket, és példabeszédekben szólt hozzájuk: „Hogyan űzhetné ki a sátán a sátánt? Ha egy ország meghasonlik önmagával, az az ország nem maradhat fenn. Ha egy család meghasonlik önmagával, az a család nem maradhat fenn. Ha a sátán önmaga ellen támad és meghasonlik önmagával, akkor nem maradhat fenn, hanem elpusztul. Az erősnek házába nem törhet be senki, és nem ragadhatja el a holmiját, hacsak előbb meg nem kötözi az erőset; így viszont már kirabolhatja a házát. Bizony, mondom nektek, hogy az emberek fiainak minden bűnt megbocsátanak, és minden káromlást, bárhogyan is káromkodnak. De aki a Szentlelket káromolja, az soha nem nyer bocsánatot, azt örökös, bűn terheli.” (Azért mondta mindezt Jézus), mert azt terjesztették: „Megszállta a tisztátalan lélek.” Közben anyja és testvérei is odaértek. Megálltak kint, üzentek érte és hívatták. Körülötte tömeg ült. Azt mondták neki: „Anyád és testvéreid keresnek téged odakint.” Ő így válaszolt: „Ki az én anyám és kik az én testvéreim?” Azután végighordozva tekintetét a körülötte ülőkön, ezt mondta: „Íme, ezek az én anyám és az én testvéreim! Mindaz, aki Isten akaratát cselekszi, az az én testvérem, nővérem és anyám!”

Vasárnapi beszéd

Amikor Jézus hazaér, nagy tömeg veszi körül, de jönnek a rokonok és ismerősök, hogy kimentsék őt onnan, mert már a híre megelőzi, hogy azt gondolják, hogy megbolondult, hogy megzavarodott. Ahogyan aztán értelmezik a Jeruzsálemből jövő írástudók, hogy hát ördöge van. És aztán az evangélium végén pedig már az anyukája is odaér, meg a testvérei, az unokatestvérei, és egészen egyenesen hívatják őt ki a tömegből, hogy minél hamarabb mentsék ki ebből a helyzetből, hogy ne csináljon még több bajt, hogy ne legyen még nagyobb zűr, hogy valahogy mentsék őt ki, mert kezd teljesen elfogadhatatlanná válni az a helyzet, ami Jézus körül kialakul. De hát főképpen úgy tűnik, hogy Jézus kezd egyre elfogadhatatlanabbá válni, és már Jeruzsálemben is fölfigyeltek rá, és már most jönnek – elnézést a kifejezésért, de egészen olyan – Jeruzsálemből, a hivatalból már megérkeztek az illetékes elvtársak, és az illetékes elvtársak hümmögnek és az illetékes elvtársak kifogással élnek, és már kezdik mondani, hogy ez így nem járja. Ez pont ugyanaz a helyzet, hogy jönnek odaföntről a hivatalnokok és már szigorúan a szemöldöküket ráncolják és mondják, hogy ezt így nem folytatjuk tovább. Ez a helyzet, ezt mindannyian tudjuk, hogy miről van szó.

És mit szeretnék most kiemelni a mai elmélkedésben? Azt, hogy közben pedig már most visszafelé nézve pontosan tudjuk, hogy ezek a bizonyos illetékes elvtársak, a jeruzsálemi írástudók, hát ők aztán tényleg a szakértők. Valójában fogalmuk sincs, hogy Jézus ki, halvány gőzük sincs, hogy Jézus ki, és mégis, jönnek már a teológiai érvekkel, a szaktekintélyükkel, és jönnek a hivatali tekintéllyel, és egészen világosan már ők értelmezik a helyzetet, és megmondják, hogy itt akkor miről is van szó, főképpen az egyszerű embereknek, akiknek persze fogalmuk sincs, hogy miről van szó, és mi már most utólag látjuk, hogy egyáltalán nem tudják, hogy mi történik. És akkor ott vannak a rokonok, és ott van Mária, és megpróbálják Jézust kimenteni, ez pedig a másik rész. Tehát a szakértők, az írástudók pontosan tudják, miről van szó, miközben fogalmuk sincs róla, a rokonok, a kedves családtagok pedig azonnal cselekedni akarnak, valahogy meg akarják oldani ezt a helyzetet, miközben fogalmuk sincs, hogy mi az a helyzet és mit kéne itt megoldani.

Nem akarnám ezt most hosszabban mondani, de hát valójában arról van szó, hogy Jézus meghirdeti az Isten országát és erre nézve a jeruzsálemi előkelőktől kezdve az ismeretleneken át, a rokonokon keresztül mindenkinek lesz gondolata róla, véleménye, elképzelése, minősítése, ítélkezése, sőt olyanok is lesznek, akik már azt is tudják, hogy itt és most mit kell csinálni. És fogalmuk sincs, hogy mi történik. És ezért arról szeretnék beszélni, hogy nem csoda tehát, hogy Jézus a működése kapcsán, miután meghirdeti Isten országát, rendre kérdezi a tanítványokat az utolsó vacsorán. Azért ez megrendítő, nem? Egy nap múlva megölik a kereszten és ő az utolsó vacsorán, amikor megmossa a tanítványai lábát, megkérdezi tőlük: „Értitek, hogy mit csinálok?” És azért kell megkérdezni a tanítványokat, hogy „Értitek, mit csinálok?”, mert nem értik, hogy mit csinál. S onnan tudjuk, mert Péter elkezd fogadkozni, hogy „Én aztán, az én lábamat meg nem mosod, és az én kezemet meg nem mosod. – Péter, ha értenéd, mit csináltam itt másfél-három éven keresztül, ha értenéd, akkor te kérted volna azt, hogy ezt megtegyem neked.”

Tehát az a jelenség, hogy Jézus már itt van, már mindent elmondott, amit csak tudott és utána még azt kell kérdeznie pont a tanítványaidtól, hogy „Értitek, hogy mit csinálok?”, ez még drámaibbá teszi azt, hogy bennünk is talán megnyíljon valamiféle befogadókészség arra nézve, hogy nem lehetséges-e az, hogy néha, amikor pont olyanok vagyunk, mint a jeruzsálemi írástudók, vagy mint a rokonok, akik szeretik ezt a Jézust, de valójában, ha Jézus idejönne és azt kérdezné „Értitek, hogy mit csinálok? Értitek, hogy ezt miért csináltam?” Hogy akkor persze elkezdenénk mondani, mert jártunk hittanórára. Tehát akkor azért lenne válaszunk, mint a jeruzsálemi hivatalnokoknak, és közben aztán akkor Jézus ezt meghallgatná, és azt mondaná, hogy „Akkor elmondanám nektek, hogy miért csináltam.” Valahogy úgy szeretném az evangéliumot azzal a nyitottsággal, azzal az érzékenységgel hallgatni, amilyen nyitott és érzékeny Jézus, ahogy megkérdezi tőlünk, hogy „De igazából értettétek?”. Megrendültem attól, hogy amikor Jézus föltámadása után találkozik az emmauszi tanítványokkal, hát ott is mondanak neki mindent. „Tudjátok, hogy igazán az írásokban rólam ez és ez szerepel, most akkor elmagyaráznám nektek, hogy ez hogyan van.” És utána még eltelik fél nap anélkül, hogy fölfognák, hogy Jézussal vannak.

Jézus elküldte a Szentlelket és olyan érdekes az egyházi hagyomány, mert az egyházi hagyomány azt mondja, hogy a Szentlélek hét ajándéka, és amikor itt voltak a bérmálkozók, akkor a püspök úgy imádkozik, hogy áradjon le rájuk a Szentlélek hét ajándéka; a tanács lelke, az értelem lelke, a tudomány lelke, a bölcsesség lelke. Miért? Mert e nélkül a négy ajándék nélkül fogalmunk sincs, hogy ki Jézus, de főképpen, hogy mit miért csinált. És ezért Jézusnak ez a kérdése, amit az utolsó előtti napon is megtesz, hogy „De értitek, hogy miért csináltam? Értitek, hogy mit csinálok?”, hogy ez egy nagyon érvényes kérdés.

Eszembe jutottak akkor a Szentírásból azok a pillanatok, amikor valaki megértette, hogy Jézus ki, vagy megértette, hogy miért csinálja. A százados a kereszt alatt látja és tapasztalja, hogy mi történik, anélkül, hogy értené, hogy mi történik. És van egy pillanat, amikor egyszer csak azt mondja a szentíró, ő tényleg Isten fia volt. Az a megértés pillanata, amikor Jézus már meghívja a tanítványokat és tanítja őket és hallgatja őt Péter és a többiek, és utána azt mondja Jézus „Gyertek, evezzünk ki a Genezáreti-tó mélyére!”, és ott fognak nagyon sok halat nappal és egyszer csak Péter azt mondja „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok.”

Amikor az emmauszi tanítványok egyszer csak fölismerik a kenyértörésben, és egyszer csak azt mondják „Hát nemde lángolt a szívünk, amikor beszélt az írásokról. Hát lángolni lángolt, csak nem értettük. Valójában még a fél napig nem értettük, de most, hogy hirtelen megértettük, hogy ki ő, na most viszont megvan.” Tamás azt mondja: „Ha én nem látom a szegek helyét, a kezemet nem érintem a sebeihez, én ezt nem hiszem.” És egyszer csak, ahogy Jézus azt mondja „Gyere Tamás, na, fogd meg és nézzél engem!”, és ahogy Tamás fölkiált: „Én Uram, én Istenem!”

Ezek azok a pillanatok, amikor azok a tanítványok, akik az előző pillanatban is ott voltak Jézussal, és azt gondolták, ők értik és tudják, egyszer csak nagyon mélyen a szívük mélyéből fölismerik, hogy „Most értettem meg, hogy ő valójában kicsoda, és most értettem meg, hogy miért teszi azt, amit tesz.” És ezért szeretném nagyon megkülönböztetni azt, hogy itt ülünk most és azt mondjuk „De mi értjük a Szentírást, hát értjük a keresztény teológiát, hát mi ezt értjük.”, hogy milyen az, amikor azt mondjuk, hogy értjük, mert negyven éve, hetven éve halljuk és tudjuk aközött, amikor egyszer csak a szívünk mélyéig megértettük, hogy ki Jézus és mit miért csinált, hogy a kettő ég és föld. Azt lehetne mondani, hogy a papoknak és a szerzeteseknek a megtérés az egyik legnehezebb feladat, amin egy egész életen keresztül kell küzdenünk. Hát nem az a megtérés, amikor megtértünk, nem az a megtérés, amikor elmentünk papnak vagy szerzetesnek, hanem amikor már azok vagyunk. És akkor azon kell küzdenünk, hogy hogyan tudjunk papként megtérni, szerzetesként hogyan tudnánk megtérni? És ezért Teréz anyát szeretném idehozni, hogy amikor Teréz anya egyszer csak a szíve mélyéig megérti, miközben már évtizedek óta szerzetes, hogy mire hívja Isten, hogy Isten ki és mit akar tőle, és mi a szándéka rá vonatkozóan. És elmegy a püspökhöz, akkor a történet szerint a püspöke, miután a Teréz anya elmegy tőle, azt mondja: „A Teréz rendet akar alapítani? Egy gyertyát nem tud meggyújtani rendesen.”

Van valakinek egy nagyon mély megértése, hogy mi a dolga és az – most így mondanám – a megszentelt egyházi közegben körülbelül ugyanazt a reakciót váltja ki, mint Jézus 2000 évvel ezelőtt. Az az egyházi közeg. És ez az egyházi közeg, ami mondjuk, most ebben az esetben egy valakin keresztül azt mondja: „Teréz? Ne vicceljünk már, hát alkalmatlan, egy gyertyát se bír meggyújtani.” Ez az egyházi közeg valójában mi vagyunk. Most nem a jeruzsálemi írástudókról van szó, ez a közeg mi vagyunk.

És ezért óriási nagyra értékelhetjük azt, amikor mondjuk ülünk a templomban vasárnap, azzal a nyitottsággal, hogy „Szerintem én rengeteg mindent még nem értek. Szerintem sokkal több mindent nem tudok még, mint amit tudok. Hátha lesz ma valami, ami úgy érint meg, amit már régen érthetnék és tudhatnék, de az talán ma fog velem megtörténni. Valójában minden egyes vasárnap valahogy azzal a nyitottsággal kéne például nekem fölkészülni a veletek való találkozásra, beleértve természetesen a Szentháromságot, hogy én azt hiszem az evangélium nagyobb részét nem értem, s annyira jó lenne valamit ma, vasárnap elcsípni belőle.

S ezért most már akkor hova szerettem volna eljutni? (Oda), hogy amikor az ember szíve mélyén megért valamit a Szentlélek által, hogy Jézus ki és mit miért csinál, az valahogy az az élmény, mintha egy teljesen új világba lépnénk be, ahol szinte mindennek más a jelentése, a jelentősége, az értelme, hogy ott minden valahogy messze fölülmúlja azt, mint amit eddig bárhogy is gondoltunk, a véleményünk és a többi, és hadd hozzam ide most a pénteki evangéliumot. Azért, mert annyira megrendítő, hogy amikor ott vagyunk nagypénteken és a korabeli hívő zsidóság már nagyon várja azt, hogy a péntek befejeződjék és kezdődjön a szombat, a húsvétnak az ünnepe. De amikor kezdődik a szombat, a húsvét ünnepe, akkor már nem szabad dolgozni, csakhogy három embert éppen fölfeszítettek a keresztre. Ha nem halnak meg addig, ameddig szombat nem lesz, akkor mi lesz addig velük? Nem lehet őket levenni a keresztről. Ezért a korabeli vallásos hívő vezetők milyen döntést hoznak? Azért tettem fel ezt a kérdést pont most nektek, mert el tudom képzelni, hogy erre a kérdésre a többségetek nem is tudja a választ. Ugyanis a korabeli vezetők azt a döntést hozták, hogy mind a három keresztre feszített személynek el kell törni a lábszárcsontját. Most már tudom, hogy emlékeztek rá. Azért kell eltörni a lábszárcsontjukat, hogy hamarabb fulladjanak meg. Mert ha nem tudják feszíteni magukat, fölfeszítve a lábukon, akkor a fulladásos halál sokkal gyorsabban be fog következni, mert nem tudnak már levegőt venni. És mit mond a korabeli vallásos világ? Hogy „Ezt most gyorsan csináljuk meg, hogy szombaton tudjunk ünnepelni, hogy a húsvétot méltó módon át tudjuk élni.” Most engem kirázott a hideg. Ez a különbség aközött, amit Jézus idehoz nekünk az Isten országában, és aközött, ahogy úgy magunktól csinálnánk. Pont ez a különbség, de olyan megrázó a különbség, hogy ebbe bele lehet borzongani.

Záró néhány mondat. Ezért valójában azt nem mondom, hogy mellékes, de szinte mellékes, hogy mi mit gondolunk és mi a véleményünk. A kérdés, hogy hogyan cselekszünk? S eszembe jutott, csak egy fantázia. Képzeljük el, hogy Jézus életét megnézzük egy filmen, de mondjuk egy idegen országban vagyunk, nem értjük a nyelvet, s úgy le is tekerjük a hangot, hogy csak az eseményeket lássuk. Nincs hang, és mondjuk, valaki nem is ismeri Jézus történetét, csak látja, hogy mi történik részletről-részletre, epizód és epizód. És hát mit látunk? Hogy van itt valaki, aki látszik, hogy föltámasztott valakit a halálból, őt meggyógyította, akkor ott látszik, hogy ott örülnek neki, hogy jönnek, hogy hálásak neki, hogy a betegeknek eltűnik a leprája, hogy egy vak ember elkezd látni és ujjong. Egyszer csak azt látjuk, hogy jönnek katonák és elfogják és bántalmazzák és megölik, aztán meg azt látjuk, hogy gyönyörű, ragyogóan megjelenik, és ott együtt eszik megint a tanítványokkal. És hát láttunk már sok filmet igazságtalanságról, szörnyűségekről, és szinte már várjuk is azt, hogy ez a valaki egyszer csak hogyan áll majd bosszút, hogy hogyan vesz revansot, hogyan mutatja meg, hogy neki volt igaza. És úgy nem is értjük, hát látjuk, hogy a filmnek három perc múlva vége van. Hát hogyhogy már három perc múlva vége van? Ebben hol van a befejezés? És a filmnek az a vége, hogy a mesternek a tanítványai elmennek nagyon sokfelé, és őket is keresztre feszítik. És a filmnek egyszer csak vége van, és mi ott ülünk, és azt kérdezzük: Itt mi történt? Ez milyen film? Ez a film miről szólt?

A záró mondatom így szól, hogy talán akkor mondhatjuk, hogy megértettük Jézusnak a történetét, ha a mai evangélium végén, ahogy Jézus egyszer csak elmondja, hogy mi Isten országa, és erre a szerettei azt mondják, hogy ki kell menteni őt ebből a helyzetből, mert nagy baj van, Jézus pedig azt mondja: „De hát ti vagytok az édesanyám és ti vagytok a testvérem.” És ez pontosan az a hétköznapi logikát felülmúló válasz, ahová Isten meghív bennünket. Ezért lehet, hogy akkor mondhatjuk, hogy megértettük, hogy ki Jézus és miért mit csinált, hogyha fölismertük azt, hogy mi mindenkinek testvérei vagyunk, és hogy ez alapján szükséges cselekednünk.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)