Mk 4,26-34 - Évközi 11. vasárnap

„Az ember magot vet a földbe. (…) A föld magától hoz termést.”

Olvasmány (Ez 17,22-24)

Ezt mondja az Úr, az Isten: „Veszek egy hajtást a nagy cédrusfa tetejéről, a legmagasabb ágáról, és elültetem egy igen magas hegyen. Izrael magas hegyén ültetem el. Ágakat fejleszt, gyümölcsöt terem és pompás cédrussá fejlődik. Alatta lakik majd mindenféle madár, és ágai árnyékában pihen meg mindenfajta szárnyas. S akkor megtudja majd a mező minden fája, hogy én, az Úr aláztam meg a magas fát, és emeltem föl az alacsony fát; én szárítottam ki a zöldellő fát, és én borítottam virágba a száraz fát. Én, az Úr mondtam ezt, és végbe is viszem.”

Szentlecke (2Kor 5,6-10)

Testvéreim! Bizalom tölt el minket, s nem feledkezünk meg arról, hogy míg e testben vándorként élünk, távol járunk az Úrtól. A hitben élünk, a szemlélet még nem osztályrészünk. Ám bizalom tölt el bennünket, így jobban szeretnénk megválni a testtől, és hazaérkezni az Úrhoz. Ezért is igyekszünk az ő kedvében járni, akár közel vagyunk hozzá, akár távol járunk tőle. Mindnyájunknak meg kell ugyanis jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megkapja, amit testi életében kiérdemelt, aszerint, hogy jót vagy gonoszat cselekedett.

Evangélium (Mk 4,26-34)

Abban az időben Jézus ezt mondta a tömegnek: „Isten országa olyan, mint amikor az ember magot vet a földbe. Utána akár alszik, akár ébren van, éjjel vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökken, maga sem tudja hogyan. A föld magától hoz termést: Először szárat, aztán kalászt, majd telt szemet a kalászban. Mikor pedig a termés engedi, az ember mindjárt fogja a sarlót, mert itt az aratás.” Majd folytatta: „Mihez hasonlítsuk az Isten országát? Milyen példabeszéddel szemléltessük? Olyan, mint a mustármag, amely, amikor elvetik a földbe, kisebb minden más magnál a földön. Mikor azonban elvetik, kikel és minden kerti veteménynél nagyobb lesz. Nagy ágakat hajt, úgyhogy az ég madarai az árnyékában laknak.” Sok hasonló példabeszédben hirdette nekik az igét, mert így tudták megérteni. Példabeszéd nélkül nem szólt hozzájuk. Mikor azonban egyedül volt tanítványaival, mindent megmagyarázott nekik.

Vasárnapi beszéd

Az első történetben egy kalászosról van szó, a másik történetben egy veteményesről, és halljuk azt, hogy egyik és a másik esetben is az ember fogja, és azt a kis magot azért ő elveti. Majd jön akkor a folytatás, hogy akár éjjel, akár nappal, akár alszik, akár fönt van, magától megjelenik a termés. Erről szeretnék most szólni, nem pusztán csak arról, hogy Isten országa olyan, hogy magától hozza a termést, mert itt az előzmény is fontos, és a kettő együtt tár fel valamit az Isten országából. Vagyis, hogy az ember megteszi azt, ami látszólag kevés, szinte semmiség, minimális, szóra sem érdemes; az a kis magnak az elvetése. Valójában azonban ahhoz, hogy aztán a folyamatban úgy magától megtörténhessék minden, és az ember végül azt mondja: „Istenem, hálás vagyok neked ezért a termésért vagy ezért az eredményért, azért, ami ebből született.”, azért annak része volt, hogy ez itt egy kalászos, ez itt egy veteményes, és az ember a maga felé eső részt megtette.

Olyan szép ez a kifejezés: magától. Szóval tulajdonképpen az embernek úgy kedve is van itt elidőzni, hogy „magától”, végre nem kell semmit se csinálnom, alhatok is, mert magától. Emlékszem, mikor papnövendékek voltunk, tanultuk az ógörög nyelvet, hogy eredetiben tudjuk olvasni a Szentírást. És tényleg, hát egyre nagyobb élmény volt, ahogy olvastuk az evangéliumi történeteket, és csak úgy elárulom nektek, hogy ebben a történetben ez, hogy úgy „magától”, az a szó szerepel ott az eredeti görög nyelvben: automatikusan. Hát ezt aztán mindannyian értjük. Emlékszem, amikor fiatalember voltam, huszonévesen olvasom a görög szöveget, s hogy belelkesedtem, egy görög szóval kevesebbet kell megtanulni, mert ezt már tudom. Szépen rezonált a tartalomra, hogy ezt már én automatikusan tudom. Nem kell ezt megtanulni, mert ez megy nekem magától.

Szóval most nézzük meg annak, hogy az ott már akkor automatikusan megy, az előzményét, ami nem megy automatikusan. Ez pedig, hogy ott a gazda azt elveti, meg elülteti. Akkor nézzük csak meg, az első gondolat így szól, hogy ahhoz, hogy aztán az automatikusan legyen, lehet, hogy arra volt szükség, hogy az a valaki, aki vetett, akkor is vetett, amikor nagyon lehetetlen föltételek voltak, nagyon nehéz körülmények voltak, de ő tudta, hogy most van itt az ideje. Azt most kell elültetnem, azt most kell megcsinálnom, egyszerűen azért, mert most mindegy, hogy nehéz, most van itt az ideje, és ha később csinálom, akkor ez az automatikus folyamat már nem fog megtörténni. Így is mondhatnám, hogy van az a pillanat, amikor az embernek a száz százalékot bele kell adnia, mert ha csak 99-et adok bele, a folyamat nem indul neki.

Hát annyi sportesemény van, én nem tudom, hogy ti ezt nézitek-e, hallgatjátok-e, vizes EB, kajak-kenu EB, atlétikai EB, azután van világkupa az öttusázóknak. Jól van, tudom, foci EB is van. Betlehem Dávid öt kilométeres nyíltvízi úszásban Európa-bajnok lett. S nézem a közvetítést, nyolcszor vagy tizennyolcszor elmondják, ketten beszélnek, hogy Betlehem Dávid hajrája csodálatos, hogy ha már ott van, akkor ő majd a hajrá, és a végét állva senki se bírja jobban. Mit látok? Száz méterrel a cél előtt éppen lehagyták. S hol az a hajrá? Hol van az a hajrá? Tizennyolcszor meghallgattam, hogy a hajrá… Ötven méterre a céltól, magunk se tudjuk, hogyan, kívülről, utoléri. Már öt centi az előny, tíz centi az előny, s végül benyúl előbb úgy, hogy a különbség nincs egy másodperc se. Ugye, nem úgy van? Kívülről én azt mondom, ülök a fotelben: „Megcsinálta!” Hát nekem az magától volt, mert én csak ott ültem, és ez az. Na, neki megvan a hajrá, ott van. Hát neki nem magától volt. Szóval, amikor kívülről azt mondjuk, hogy a nagy hajrá, és menni fog neki, az egész másképp néz ki belülről. Mert a nagy hajrás pontosan tudja, hogy ha nem adok bele száz százalékot, nem fogok nyerni. Tehát úgy van az „automatikusan”, hogy ott van az a pillanat, amikor az ember tudja, hogy vagy most, vagy akkor már nem, és akkor most viszont száz százalékot. És utána kijön a vízből, vagy vége van a versenynek, vagy bármilyen életterület, és azt mondom: „Beleadtam mindent, mégse csak rajtam múlt.”

Második gondolat, hogy ahhoz, hogy az automatikusan történjen, magától teremjen, ahhoz lehet, hogy olyasmit is szükséges megtennünk, amire azt mondanánk egyébként, hogy ez reménytelen. Teréz anyáról láttam egy dokumentumfilmet vagy tizenöt évvel ezelőtt, és beégett az agyamba az, hogy ott Bejrútnak a polgármesterét meginterjúvolják, és azt kérdezik tőle, hogy „Ön hogy találkozott Teréz anyával?” Azt mondja, hogy „Hát tulajdonképpen az történt, hogy itt éppen dúlt a háború, és egyszer csak megjelent Teréz anya, és azt mondta, hogy a Szentlélek őt arra indította, hogy jöjjön el Bejrútba, beszéljen az illetékesekkel, hogy ezt a háborút azonnal hagyják abba.” Bejrútnak a polgármestere azt mondja „Nem akarok bántó lenni, de miközben ott dúlt a háború, én arra gondoltam, mindenre nagyobb szükségünk van itt, mint egy szentre.” S Teréz anya odament, a maga részét megcsinálta úgy száz százalékra, s a polgármester úgy fejezte be a vele készített interjút: „…és néhány nap múlva magam sem tudom, hogy hogyan, de tűzszünet lett.” Tehát ami ott végül úgy van, hogy hát ezt nem is értjük, ez így szinte magától, hogy annak mi az előzménye?

Harmadik, néha valami olyasmi az előzmény, amire azt mondom: „Lehetetlen. Na, ez lehetetlen.” Bosco Szent Jánossal kapcsolatos kedvenceim egyike. Bosco Szent János elmegy, fiatalkorúak büntetés-végrehajtási intézete. Azt mondja az igazgatónak: „Igazgató úr kérem, hát itt vannak-e megtévedt fiatalok. Hát megtévedtek, hát lehetetlen, hogy ezt a sorsot szánja nekik az élet, hogy a börtönlét, meg a bűnöző életmód. Szeretném őket szombaton elvinni kirándulni.” Most nem tudom, melyik a jó kifejezés, hogy lehetetlen vagy reménytelen vagy esztelen. Az igazgató: „Mit akar?” Bosco János azt mondja: „De én kezeskedem érte, hogy a fiatalok, akiket odaad nekem, este rendben vissza fognak jönni mind egy szálig.” Úgy meglepődött az igazgató, azt mondta Bosco Jánosnak: „Ide figyeljen, ha maga kezességet vállal a fiatalokért, akkor viheti őket.” Bosco János bemegy a fiatalkorúak börtönébe a fiatalokhoz, elmondja nekik: „Figyeljetek, ki tudnánk menni egy kicsit kirándulni. Ezt nagyon szeretném. De meg kell ígérnetek azt, hogy nem szöktök el, mert én megígértem az igazgatónak, hogy mindannyian visszajöttök. Ha ti megígéritek nekem, hogy mindannyian visszajöttök, akkor gyertek velem és egy napot kint leszünk és kirándulunk. Mert ha ti megígéritek, akkor én hiszek nektek.” És a fiatalkorúak börtönében lévő fiatalok megígérték, elmentek egy nap kirándulni, és mindenki visszament. És erre kívülről azt mondom, hogy nem is tudom, hogy ez hogy történhetett meg. Tényleg, ez így magától, hát hihetetlen. És közben látjuk ezeket a finom elemeket, ahol az pont nem magától volt.

Következő, hogy amikor úgy van az később már, hogy magától, hogy az ember egyszer csak egy áldott pillanatban megérti, hogy az úgy lesz magától, hogy magamat is be kell vetnem. Eszembe jutott Dosztojevszkijnek A Játékos című, talán novella vagy kisregénye. A gazdag hölgy megérkezik a városba, és ott sosem hallott még arról, mi az, hogy rulett játék, és szól az ottaniaknak, de egy olyan egészen pökhendi valaki, egy rátarti valaki, parancsolgatós asszonyság, és azt mondja, hogy „Vigyetek el engem, rulettezni fogok.” És elkezd játszani és nyer. S a maga gőgösségével azt mondja: „Értem én ezt a játékot.” Visszamegy másnap és következő nap, mindenét elveszíti, de úgy mindenét, hogy már arra kölcsön kell kérnie, hogy a kocsis kivigye a vonathoz, hogy haza tudjon menni. Mindenét elveszíti, mindenét fölrakja és mindenét elveszíti. És van egy megrázó jelenet, amikor miután mindenét elveszítette, visszamegy a szállásra és egymás után többeknek, egyébként rászoruló embereknek azt mondja: „Gyertek velem! Otthon azért van egy nagy kastély, van ott sok szoba, gyertek velem, lakhattok ingyen, legyetek velem!” És a rászoruló emberek egymás után azt mondják: „Veled? Nem megyünk. Nálad nem akarunk lakni.” Hogy milyen az, amikor valaki mindenét odaadja vagy elveszti, pénzben, anyagiakban, magából semmit sem ad, és a környezete, aki nélkülözik, azt mondja, olyan emberrel nem akarunk élni, aki ezt, azt, amazt lehet, hogy ad, magát nem adja oda egy kapcsolatra, olyan emberhez nem megyünk el lakni.

Ezért amikor azt látjuk, hogy valami, akár az emberi viszonyainkban, utólag azt mondom, hát ez szinte úgy magától ment, nem is tudom, hogy, hát szerettük egymást, az igaz, meg hát az igaz, tényleg, na, hát hoztunk áldozatokat egymásért. Hogy az mennyire nem magától volt egy bizonyos pillanatban. Hanem úgy volt, hogy az ember azt mondja, na lehet, hogy most vagyunk abban a pillanatban, hogy én vagyok ez a mag, s ezt a magocskát most el kell vetni. És ez a magocska soha többet nem lesz ugyanaz a valaki, mint az elvetés előtt. Hogy nekem most át kell alakulnom, vagy meg kell változnom, különben az élet nem megy úgy tovább, hogy azt mondhatnám, hogy tulajdonképpen szépen alakult ez.

Megint egy picike kis történet, és mindjárt befejezem. Mikor papnövendék voltam, hát tényleg az életem egyik középpontjában a hivatás volt. Jaj, hogy mit kell, és hogy, és pap leszek. Hát azért is jutott eszembe, mert most szombaton volt a papszentelés, hát azért nagyszerű. És emlékszem, hogy olvastam egy urali mítoszt. Az urali mítosz egy Noé bárkája történet parafrázis, az állatok ott vannak ebben a bárkában. Igen ám, de a bárka léket kap, és ott van mindenféle állat, többek között a rusnya béka. S hát a történetben úgy szerepel, ott vannak a szép állatok, meg az erős állatok, meg a szépen énekelő állatok, nahát szóval van választék, meg a rusnya béka. És amikor ott van a lék a hajón, a hajó elkezd süllyedni, és mindenki megrémülve, a szép madár, ó, a csodálatos vad… A rusnya béka meg azt mondja: „Hát én odaülök ebbe a lyukba.” A rusnya béka beleült a lyukba, és a vízözönnek vége lett, a bárka nem süllyedt el, mert a rusnya béka pont ott volt és akkor, amikor kell.

Tudjátok, akármilyen megmosolyogtató, de mikor papszentelés van, ez a történet nekem eszembe jut, mert amikor én huszonéves papnövendék voltam, arra gondoltam, ez tulajdonképpen nem egy rossz történet nekem. Ez nagyszerű, hogy az ember maradhat rusnya béka, de attól még megtalálhatom azt a helyet, azt a helyzetet, azt a pillanatot, amikorra én beleadnám magam, na, akkor abból valami jó jöhet ki másoknak.

Zárásnál vagyunk. Olyan szép az a gondolat, hogy akkor az Isten országa hogyan növekszik bennem, meg közöttünk, meg általunk? Úgy, hogy énnekem száz százalékot bele kell adnom, különben nem lesz magától. És Isten is beleadja a száz százalékot, különben nem lesz magától. Vagyis, hogy az ember csináljon meg mindent, mintha minden rajtam múlna, és bízzunk Istenben száz százalékig, mintha minden Istenen múlna. Tehát cselekedjünk, mintha minden magunkon múlna, és bízzunk, mintha minden nem rajtunk múlna, hanem Istenen.

És nem tudom, hogy közös élményünk-e az, az életnek azok a kitüntetett pillanatai, amikor mindent beleadtunk, valami lett, valami gyümölcs, valami szárba szökkent és termés, és ahogy visszanéztünk, pont azért, mert mindent beleadtunk, akkor értjük meg, mennyire nem csak rajtam múlt. Tehát már csak azért is érdemes néha mindent beleadni, hogy egészen világos legyen, hogy nem csak rajtunk múlik.

Úgy eszembe jut, hogy a saját testünk, hogy a covid alatt nemde, milyen ijesztő volt, hogy hirtelen minden egyes levegővételre elkezdtünk figyelni, ha valaki nem volt jól. Hogy milyen fölszabadító, hogy veszem a levegőt magától, dobog a szívem magától, a sejtjeim élnek maguktól, hogy az emésztésem megy magától, hogy elalszom magamtól, hogy a pszichém regenerálódik éjszakáról éjszakára magától, azt’ ennyit nem kell hozzátenni.

Azzal szeretném akkor befejezni, hogy pont, amikor mi elvetettük a magot ott és akkor és úgy és azt, amikor azt érdemes volt, élhetjük át azt, hogy az élet mennyivel több, mint mi, meg a mi erőfeszítésünk. Hogy mennyire tényleg egyértelmű, hogy érdemes hálát adni.

És akkor a zárómondat így szól, hogy akkor befutunk egy folyamatot, ami talán lehet, hogy valakinél így kezdődik, hogy „Minden rajtam múlik.” Második lépés, azt mondom: „Hát jó, most már azért látom ezt, hogy Istennel együtt meg tudom csinálni.” Harmadik lépés, akkor rájövök, hogy „Nekem ez Istennel együtt se megy.” Negyedik lépés, fölismerem: „Istennek még velem is sikerül.”

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)