Mk 5,21-43 - Évközi 13. vasárnap

Hogyan beszéljük le magunkat a jóról? És hogyan beszéljük rá magunkat?

Olvasmány (Bölcs 1,13-15;2,23-24)

A halált nem Isten alkotta, ő nem leli örömét az élők pusztulásában. Hisz mindent azért teremtett, hogy legyen, és a világon minden teremtmény az életet szolgálja. Nincs bennük pusztító méreg, és a földön nem az alvilág uralkodik. Az igazság ugyanis halhatatlan. Isten halhatatlanságra teremtette az embert, a saját örökkévalóságának képmásává tette. A sátán irigysége révén azonban a világba jött a halál, és akik vele tartanak, azok megtapasztalják.

Szentlecke (2Kor 8,7.9.13-15)

Testvéreim! Ti mindenben kitűntök: a hitben, a szóban, a tudásban, minden buzgólkodásban, és az irántunk táplált szeretetben: tűnjetek ki tehát a jótékonykodásban is. Hiszen ismeritek Urunk, Jézus Krisztus jótékonyságát. Noha gazdag volt, értetek szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjatok. Nem azért kell gyűjteni, hogy mások megszabaduljanak a szükségtől, ti meg bajba jussatok, hanem az egyenlőségért. Most az ő szükségüket a ti bőségetek enyhíti, hogy majd az ő bőségük nektek szolgáljon szükségetekben segítségül, s így (a javak) kiegyenlítődjenek. Az Írásban is ez áll: „Aki sokat gyűjtött, nem bővelkedett, aki meg keveset, nem szűkölködött.”

Evangélium (Mk 5,21-43)

Abban az időben amikor Jézus a bárkával ismét átkelt a túlsó partra, a tó partján nagy tömeg sereglett köréje. Ekkor odajött egy Jairus nevű férfi, a zsinagóga elöljárója, s mihelyt meglátta őt, a lába elé borult, és nagyon kérte: „Halálán van a lányom. Jöjj, tedd rá a kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen!” Erre ő elment vele. Nagy tömeg kísérte, és tolongott körülötte. Volt ott egy asszony, aki már tizenkét éve vérfolyásban szenvedett. Sok orvos sokféle kellemetlen kezelésnek vetette alá: Mindenét rájuk költötte, de hasztalan, egyre rosszabbul lett. Hallott Jézusról, ezért átfurakodott a tömegen, és hátulról megérintette a ruháját. Így gondolkodott magában: „Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok.” És azonmód megszűnt a vérfolyása. Érezte testében, hogy meggyógyult bajából. Jézus nyomban észrevette, hogy erő ment ki belőle. Megfordult a tömegben, és megkérdezte: „Ki érintette meg a ruhámat?” Tanítványai ezt válaszolták: „Látod, hogy szorongat a tömeg, mégis azt kérdezed: Ki érintett meg?” De ő mégis körülnézett, hogy lássa, ki volt az. Az asszony félve, remegve előlépett – mert hisz tudta, hogy mi történt vele –, odaborult eléje, és őszintén bevallotta neki az igazságot. Ő így szólt hozzá: „Leányom, hited meggyógyított téged. Menj békével, és bajodtól megszabadulva légy egészséges!” Még beszélt, amikor jöttek a zsinagóga elöljárójának házából és közölték: „Meghalt a lányod. Miért fárasztanád a Mestert?” A hír hallatára Jézus így bátorította a zsinagóga elöljáróját: „Ne félj, csak higgy!” Péteren, Jakabon és Jánoson, Jakab testvérén kívül senkinek sem engedte meg, hogy vele menjen. Amikor odaértek az elöljáró házához, nagy riadalmat, sok siratót és jajgatót látott. Bement és így szólt hozzájuk: „Mit lármáztok itt, miért sírtok? A gyermek nem halt meg, csak alszik.” Azok kinevették. Ő azonban mindenkit kiparancsolt, maga mellé vette a gyermek apját, anyját, s kísérőivel együtt bement (a helyiségbe), ahol a gyermek volt. Megfogta a kislány kezét, és azt mondta neki: „Talita kúm”, ami annyit jelent: „Kislány, mondom neked, kelj föl!” A kislány azonnal fölkelt, és járni kezdett. Tizenkét éves volt. Azok pedig magukon kívül voltak a csodálkozástól. De ő szigorúan meghagyta, hogy ezt a dolgot senki meg ne tudja. Azután szólt nekik, hogy adjanak enni a kislánynak.

Vasárnapi beszéd

Egy nulladik gondolatom lenne, ez pedig igazából inkább egy hirdetés, hogy a mai vasárnap az utolsó, amit most nyáron közvetítünk online, és aztán júliusban, augusztusban nem lesz közvetítés, de én itt vagyok júliusban, csak közvetítés nem lesz. Tehát, hogy akik így szoktatok bennünket követni, ne aggódjatok, szeptember elejétől folytatódnak a közvetítések. Ez volt a nulla.

Most akkor a bevezető meg így szól, itt van a történetünk, két történet is egybefűzve, és azt lehetne mondani, hogy összeköti őket az, hogy Jézus valamiképpen azt mondja ennek az embernek és annak is, hogy „A hited meggyógyított.”, vagy „Te csak higgy, ahogy eddig hittél, és a lányod meg fog gyógyulni.” De közben pont ez a két történet a hit szempontjából valami olyasmi, ami messze fölülmúl még egy átlagos helyzetet is, amiben persze a hit alapján Jézus segíteni tud, mert itt egy halott föltámasztásáról van szó, meg egy olyan beteg meggyógyulásáról, aki rendkívüli a Szentírás történetei között, nem kerül kapcsolatba Jézussal a szónak egy klasszikus értelmében, hanem csak megérinti hátulról a ruháját. Tehát az derül ki, hogy Jézusban olyan erő van, hogy még ez is alkalmas arra a hittel összekapcsolódva, hogy valaki gyógyuljon.

Na most, ha van két olyan történet, amire azt mondjuk, hogy hát jó, hát nemcsak, hogy Jézust nem érjük föl, hogy ő ilyenre képes, de hát még a hit szempontjából is, hol tartunk mi ahhoz, hogy valahogy így kapcsolódjunk akkor Jézushoz. Ezért szeretném összefoglalva ezt a két történetet egy picit elemezni, és látom, hogy legyezitek magatokat. Ez egész biztos, hogy amire készültem, azt nem lehet elmondani. Tehát szeretném tiszteletben tartani a fizikai valóságunkat, de közben meg hát egy gyönyörű evangélium, hát azért ünnepelni jöttetek, nyilván.

Szóval, először arról szeretnék egy picit beszélni, hogy nem érdekes-e az, hogy mind a két motívum megjelenik, mind a két történetben a hitnek a motívuma, de közben nagyon erőteljesen megjelenik valami más is. Ez pedig, hogy az első történetben hatalmas tömeg van és a zsinagóga elöljárója, amint megpillantotta Jézust, azonnal odament és leborult előtte és mondta „Micsoda hatékony cselekvés!” Megpillantotta és már csinálta is. S a másik történetben ugyanez a motívum. Hiába van ott hatalmas tömeg, az asszony, ha csak a ruháját éri, már átfúrja magát a tömegen, és már ott van és érinti.

És ezért az első gondolatsor arról szólna, hogyan szoktuk lebeszélni magunkat arról, hogy átfúrjuk magunkat a tömegen? Hogyan beszéljük le magunkat a jóról, hogyan beszéljük le magunkat a hitről, hogyan beszéljük le magunkat arról, hogy Jézussal kapcsolatba akarjunk kerülni, hogyan beszéljük le magunkat arról, hogy imádkozzunk, hogyan beszéljük le magunkat arról, hogy valakiért valamit megtegyünk? Ez lenne így hát a fonákja, és aztán pedig a színéről is lenne szó. És szinte mindenféle okoskodás nélkül csak föl fogom ezeket sorolni, hátha magunkra ismerünk.

Első, amikor valaki azt mondja: „Most nem alkalmas. Hát ekkora tömegben? Hát mert azt hallottuk, hatalmas tömeg gyűlt köré, most én jöjjek én a bajommal, vagy most én…? Jó, hát máskor alkalmas lenne, most nem alkalmas.” Na, így akarom mondani, mert látom, most még jobban legyezitek magatokat.

A második, egy picit ennek a variánsa, hogy majdnem alkalmas, de még várok vele. Esetleg majd holnap vagy holnapután, tehát már tulajdonképpen itt az idő, de még lehet, hogy lesz egy jobb pillanat, egy jobb helyzet, egy jobb alkalom.

A harmadik: egyébként meg lehetetlen. Hát azért nem fúrom át magamat semmiféle tömegen, meg a tömegben nem kezdek itten akciózni, ahogy az ember azt mondja, hogy az emberi számítás szerint. Szerintem mindegyikünk tudna itt az ambótól mondani egy történetet, ami azzal kezdődik, hogy emberi számítás szerint lehetetlen lett volna, és mégis úgy történt. Mindenkinek van ilyen története.

Negyedik, azt mondom, hogy reménytelen. Lehet, hogy nem lehetetlen, de reménytelen. És az ember szép lassan beletörődik, valamibe beletörődik. Szeretem ezt a szót, mert szörnyű. Hát, hogy beletörődni valamibe, hát én nem tudom. Remélem, nagyon kevés dologba törődtetek bele. Akkor vagy csináljuk, vagy nem csináljuk, vagy jobban csináljuk, vagy megváltoztatjuk, vagy… De ez beletörődés, ezt nem tudom.

Következő: nem érdemlem meg. Vagy ő nem érdemli meg. Azért nem segítek, mert nem érdemli meg. Vagy azért nem kérek segítséget Istentől, hát nem érdemlem meg, hát hogy is jövök én ahhoz? Ő egy rabbi, egy tiszteletben álló férfi, én itt egy beteg nő vagyok, már mióta, hát jó… Nem vagyunk közös nevezőn, a szégyen miatt nem csinálom, mert szégyellem csinálni, vagy eleve szégyenkezek magam miatt, és ezért nem csinálok meg valami jót.

Következő. „Hát én nem vagyok annyira hívő, hogy egy ilyen nagyon hívő Jézushoz odaforduljak. Hát látszik, hogy tulajdonképpen mi egy más világhoz tartozunk. Én egy egyszerű ember vagyok, és én nem vagyok olyan.”

Aztán: nem tehetem meg. Hát nem tehetem meg például miért? Mert hát mit fognak szólni mások? Hát mások ezt mások nem csinálják, meg nem szoktuk csinálni, meg nem járja, tehát akkor nem csinálom, nem vagyok rá képes, túl nagy a tömeg, bele se kezdek.

Következő: „De hát én nem tartozom Jézus köreihez. Jó, hát van nekem hitem, vagy hiszek én Istenben, de azért nem vagyok én annyira odavaló.” Aztán lehet, hogy ő nem is tud segíteni. Lehet, hogy másnap tudott, mondjuk itt ülünk, és azt mondjuk, hát értem én, kétezer évvel ezelőtt segített két embernek is, de hát az akkor volt meg nekik, hát most én…

Következő. Szerintem ő tudna is segíteni, meg akarna is, de szerintem nem vagyok neki elég fontos. Felejthetetlen, nekem egyszer egy férfi azt mondta, hogy „Tudod, én azért nem szoktam imádkozni, mert olyan sokan imádkoznak Istenhez, még én is zavarjam? Hát van neki elég gondja, baja miattunk, hát én megkímélem magamtól őt.”

Következő, ez volt a negatív rész, hogy a szégyentől kezdve ezer dolog és nem csináljuk. Nézzük meg pozitívan, azt is mondhatnám, fejtsük egy picit ki, és ez rövidebb lesz, mint az első rész, fejtsük ki egy picit, hogy mit is jelent az a fajta hit, aminek az eredménye vagy következménye az, amit a Szentírásban hallottunk.

Az első, hogy itt van egy jó gondolat. „Ha csak a ruhája szegélyét érintem is, meggyógyulok.” Ez egy jó gondolat. És ez az asszony lehet, hogy rengeteg mindent nem tud, a hitigazságok ismeretében messze alulmúlja a rabbikat, (de) van egy jó gondolata és ezt a jó gondolatot nem ereszti el.

Az életemből hadd mondjak ilyen jó gondolatot, amire úgy jutottam, hogy ezt nem akarom elereszteni. Ez a gondolat így szól nekem, hogy az a jó, amit ma nem teszek meg, azt holnap már nem csinálhatom meg. Hogy nem egyszer azt mondom, én már fáradt vagyok, meg nekem már elegem van, meg hagyjon mindenki békét. És akkor eszembe jut ez az egyetlen gondolat: „Feri rendben van, együttérző vagyok magammal, de az a jó, amit ma nem csinálsz meg, azt holnap már nem csinálhatod meg. Ezt vagy ma megcsinálod, vagy…” A holnap az egy másik nap.

Következő, itt van egy jó érzés is. Hát olyan spontán természetességgel már megy, és már fúrja át magát a tömeg. Azt már mit érdekli, hogy annyian vannak, már megy és leborul, és szinte kézzelfogható ott valami érzelmi indíttatás, hogy szinte végig se kell gondolni valamit. Beteg a lányom, ott van a mester, és már megyek is, és tele vagyok érzésekkel. Az érzések alapján csinálom meg, így is mondhatnám, azért csinálom meg, vagy azért imádkozom, vagy azért veszem fel a kapcsolatot Istennel, mert van egy jó érzésem, és ezt a jó érzést, ezt becsülöm és hagyom, hogy hadd fussa ki saját magát.

Karácsony előtt utolsó munkanap, reggel, ahogy vezetem az autót, egy kő fölverődött a szélvédőre. Jó, lehetett látni, hogy most vagy azonnal megcsinálják, vagy na. És néztem az időt, egy csomó dolog, nem lehetett, nem akartam lemondani, úgy láttam, hogy pont még a zárás előtt egy negyven perccel oda tudok menni a szélvédőshöz. És tényleg kicakkoztam és mentem. És láttam, hogy már nem volt dolga, de már le volt húzva a roló, s mondta, hogy még az a szélvédő… Rám nézett a szélvédős ember, azt mondja „Már bezártuk, látja, már le van húzva a redőny, bezártunk, két ünnep között nem vagyunk majd januárban.” S én emlékszem, hogy én semmi mást nem csináltam, csak úgy néztem rá, és olyan érdekes volt, ahogy az ember, ahogy az a hipotézisem, ő már kitalálta, hogy egy órával hamarabb zár. De karácsony előtt néhány nappal minden órának van jelentősége. Már nem volt ott senki, gondolta, hogy egy órával zárás előtt nem jön senki, de jött. Annyira előttem van a tekintete, hogy szerintem már… „Hozza be.” És akkor zárás előtt tíz perccel megvolt a szélvédő. Úgyhogy arra gondoltam, hogy egyszerűen ez az ember megsajnált engem, s hogy valahogy látta, hogy nyomorultan ott álltam, és megsajnált, és volt neki ez a jó érzése, és azt mondta „Jól van, akkor csináljuk.”

Következő, hogy egy jó késztetés, egy jó intuíció. „Ha csak a ruhája szegélyét…”, és már megyek is, és csinálom, anélkül, hogy különösebben ezt átgondolnám. Gyerekkori élményem, hát gyerekek vagyunk, na, és egy osztálytársamnak az édesanyja egy nagyvállalatnál dolgozott adminisztrátorként. Tőle hallottuk azt, hogy ennek a nagy vállalatnak van vállalati strandja. Vállalati strand. És hogy oda be lehet szökni. Hát gyerekek vagyunk, én ráadásul nem is voltam hívő, tehát nekem több minden belefért. Arra gondoltam a haverommal, hogy akkor megyünk, beszökünk a vállalati strandra, és akkor ott ingyen, hát pénz az nincs, de van strand, meg beszökünk, és akkor gyerekek vagyunk, majd azt gondolják, valakinek a gyereke vagyok. Hát mondjuk ez reális is. És emlékszem, hogy a barátommal, általános iskolások vagyunk, beszöktünk a vállalati strandra, próbáltunk elvegyülni és úgy tűnni, mintha lenne közünk a vállalathoz; lebuktunk. Hát én nem tudom, hogy a jó ösztönű biztonsági ember, az kiszúr bennünket, hogy ezek nem tartoznak ehhez a vállalathoz. És megállított bennünket, kicsi gyerekek vagyunk, fürdőgatyában. „Önök hogy kerülnek ide? Ki révén vannak itt?” S úgy hirtelen, mondom, nem vagyok hívő még, úgy hirtelen eszembe jutott, hogy mi lenne a jó válasz. Tehát nem az igaz válasz, hanem a tuti. Eszembe jutott, hogy ki lenne az a magas polcon lévő ember, aki még hihető volna. Tehát, hogy az igazgatónak vagyunk a rokonai, vagy valami ilyesmi. És emlékszem, hogy ott voltam ebben a helyzetben, és persze ez egy másodperc alatt lezajlódott, és arra jutottam, hogy én megmondom az igazat. És mondtam ennek a férfiembernek, már nyugdíjas volt, látnivaló volt, mondom neki, hogy „Hát, egy adminisztrátor dolgozik a vállalatnál és mi…” Ennek a nyugdíjas őrnek földerült az arca, azt mondja „Nyugdíj előtt én is adminisztrátor voltam a cégnél. Fürödjenek.” És ez a gyerekkori élményem belém égett, hogy a legkevésbé tűnik praktikusnak igazat mondani, vagy őszintének lenni, vagy becsületesnek lenni, és mégis van egy intuíció, hogy mondd el, és kész. És azóta is állandóan eszembe jut helyzetekben, hogy én tudom, hogy egy jó intuíciót mennyire érdemes komolyan venni.

Következő, hogy van itt egy jó vágy. Hát mind a kettőnek van egy igaz vágya, mondjuk az édesapa igaz vágya, hogy „A kicsi lányom gyógyuljon meg és éljen!” Nem egy gyönyörű vágy? És ez az erős vágy, máris készteti őt arra, hogy tömeg ide, tömeg oda menjen és leboruljon, és ne azt mondja, hogy hát biztos nem vagyok neki olyan fontos, mikor itt van egy egész tömeg. Egy jó vágy.

Ide járt egy férfi, nem él már. Olyan szépet mondott nekem, most is nagyon fölnézek rá. Nagyon sokat önkénteskedett és segített, rengeteg embernek sokat segített, nagyon önzetlenül. És egyszer elmesélte nekem, hogy mi az, ami őbenne nagyon benne van. Azt mondta „Feri, én nem tudom, hát én már elmúltam hetven, de én már évtizedek óta őrzöm magamban azt, hogy hátha egyszer vértanú lehetek. Hogy az ember azt nem tudhatja. Hát nem tudhatjuk, mikor van az a pillanat, az ember egyszer csak úgy az életét oda kell, hogy adja, és én nagyon készülök erre a pillanatra, hogy hátha nekem az életemet egyszerűen nagyon oda kell adnom.” Nem lett vértanú, bizonyos szempontból, más szempontból pedig az egész élete egy folyamatos vértanúság volt. Mert ahogy ő ezt elevenen tartotta magában, a késztetést, ezt a gondolatot, hogy igen, tulajdonképpen az egész életét úgy élte le, mint ahogy egy vértanú él vagy cselekszik. Ez egy igaz vágy, amit valaki megbecsül a szívében és ebből kialakul egy egész csodás élet.

Utolsó előtti: egy jó döntés. Emlékszem, jött hozzám egy férfi, ki volt akadva. Ez nem egy szakkifejezés. És elmondta, hogy a házassága, és az szörnyű, hogy tűrhetetlen, és el fog pusztulni, és elege van, és idáig van, és nem látja. Ezt mondta ötven percig. És a vége felé én szoktam, hogy legalább egyet kérdezek, hogy azt kérdeztem tőle, hogy „Te megbántad, hogy megházasodtál? Mert annyira mondtad, hogy ez szörnyű, és megbántad?” S hirtelen fölnézett rám, azt mondja „Feri, azt, hogy én elvettem a feleségem, ez életem egyik legjobb döntése volt.” Hát most már akkor semmi másra nincs szükség, hozott egy jó döntést, és egyszerűen csak becsülnie kell egyetlen jó döntést egy 70-80 évig.

És akkor a záró gondolat, hogy vagy pedig egy jó személy felé irányuló bizalom. És így értünk el egészen oda, hogy Jézus azt mondja, hogy „a hited meggyógyított téged”, vagy „ne félj, te csak higgy”. Amikor azért fordulok Jézushoz, nem beszélve le magamat ezer dologgal, hogy miért nem, meg miért nem csinálom, mert azt mondom: semmi vesztenivalóm nincsen. Ha valakihez érdemes fordulnom, mert a vele való találkozásból kizárólag jó jöhet ki, akkor az Jézus. Hogy a vele való találkozásomból nem jöhet ki semmi rossz, abból csak jól jöhet ki. Abban nem lehetek biztos, hogy az a jó jön-e ki belőle, amit én szeretnék, vagy amit elgondoltam, de hogy valami jó fog belőle kijönni, az biztos. Ezért azt a bizalmamat, hogy én őhozzá akarok fordulni, mert ha hozzá fordulok, abból rossz biztos nem sül ki, jó viszont valamilyen értelemben bizonyosan, ezt megbecsülöm, komolyan veszem, és a következő másodpercben már nem gondolkozok és nem kell, hanem egyszerűen csak vágok át a tömegen és csinálom.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)