Mk 6,1-6 - Évközi 14. vasárnap

„Maga is csodálkozott hitetlenségükön.”

Olvasmány (Ez 2,2-5)

Ezekiel így ír prófétai meghívásáról: Az Úr megszólított engem, a Lélek eltöltött, lábaimra állított, és hallottam, amint az Úr beszélt hozzám. Ezt mondta nekem: „Emberfia, elküldelek Izrael fiaihoz, a lázadókhoz, akik fellázadtak ellenem. Ők és atyáik lázadoztak ellenem mind a mai napig. Fiaiknak kemény a fejük és megátalkodott a szívük. Hozzájuk küldelek, hogy mondd meg nekik: Ezt mondja az Úr, az Isten. Akár meghallgatják, akár nem hallgatják – mert hiszen lázadó nemzedék ez –, megtudják, hogy próféta van közöttük.”

Szentlecke (2Kor 12,7-10)

Testvéreim! Hogy a nagyszerű kinyilatkoztatás elbizakodottá ne tegyen, tövist kaptam testembe, a sátán angyalát, hogy arcul verjen, és el ne bízzam magam. Háromszor kértem ezért az Urat, hogy szabadítson meg tőle, de azt felelte: „Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.” Ezért legszívesebben a gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakjék bennem. Kedvem telik a Krisztusért való gyöngeségben, gyalázatban, nélkülözésben üldöztetésben és szorongattatásban, mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős.

Evangélium (Mk 6,1-6)

Abban az időben Jézus hazament Názáretbe. Tanítványai elkísérték. Amikor elérkezett a szombat napja, tanítani kezdett a zsinagógában. Sokan hallgatták, és csodálkozva mondogatták: „Honnét vette ezt? Miféle bölcsesség ez, amely neki adatott? És csodák, amelyeket kezével véghezvisz! Nem az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon rokona? S ugye nővérei is itt élnek közöttünk?” És megbotránkoztak benne. Jézus erre megjegyezte: „Nem vetik meg a prófétát, csak a hazájában, rokonai körében, a saját házában.” Nem is tehetett ott csodát, csupán néhány beteget gyógyított meg, kézrátétellel. Maga is csodálkozott hitetlenségükön.

Vasárnapi beszéd

Jézus hazamegy és szombaton tanít a zsinagógában. Most nyilván, ha tanít a zsinagógában, az azt jelenti, hogy elismerik őt rabbiként, ő ott az írást magyarázza, egyértelmű ez a helyzet. Sőt, még egy félmondatos utalásunk van arra nézve is, hogy a tetteiről is a hallgatóságnak van némi ismerete, információja. Tehát nagyon érdekes helyzetnek gondolhatjuk azt, hogy amikor egy rabbi bemegy a zsinagógába szombaton, ott az előírásoknak megfelelően a Szentírásról beszél, azt kommentálja, szó sincs arról később, hogy az emberek azon töprengenének, hogy hogyan igaz ez, amit mondott, hogy ez melyik hagyományba illeszkedik, hogy mely rabbik tanítottak már hasonlóképpen, hogy mely rabbik nem, vagy melyik prófétának a gondolataihoz és a már meglévő szentírási szövegek mely passzusához kapcsolódik az, amit Jézus mond. Hát nem döbbenetes ez? Hát gondolom, ott Jézus mondta azt húsz percig, harmincig, nem tudom, és utána mivel foglalkozik a hallgatóság, aki szombaton az istentiszteletre elmegy a zsinagógába, hogy hallgassa kifejteni az írásokat? Hát, hogy ki ez? Hát ismerjük mi, kik a rokonai, meg kiket hallottunk már, meg hol élt, meg mint élt, meg mások mit gondolnak róla, meg mi a vélemény róla, meg amiket csinált, az tulajdonképpen hogy csinálta, meg miért csinálta?

Olyan gyakran van az a benyomásom, ha a szentírási szövegeket nem ismernénk olyan nagyon, akkor állandó meglepetésekben lenne részünk. Tehát hogy jön ki abból, hogy egy rabbi, és nyilvánvalóan igazat beszél, és igazat mond, és azért, ahogy ismerjük Jézust, jól beszélt. Tehát igazat mond és jól, egy szombaton, és erre a hallgatóság megbotránkozik benne. Mert valójában egyáltalán nem ahhoz kapcsolódnak, amit Jézus mond, hiába volt az igaz, és még mondhatta is jól, hanem a saját véleményükhöz, a saját érzéseikhez, a benyomásukhoz, a hiedelmeikhez, az előítéleteikhez. Hát ehhez kapcsolódnak, mert csak abból vezethető le, hogy megbotránkoznak, annyira, hogy még csodát se tud tenni ott Jézus.

Erről a feszültségről szeretnék beszélni, és főképpen, hogy ott a zárómondatban van egy kulcs, ez pedig, hogy Jézus is elcsodálkozott a hitetlenségükön. Mert nem azon kellett volna csodálkozni: „És Jézus elcsodálkozott, hogy nem értették meg a gondolatmenetét, pedig egyszerűen mondta.” Elmondott néhány példabeszédet, ezt se értették meg. Ezen elcsodálkozott, mert a példabeszédek jók voltak egyébként. Hogyhogy a hitetlenségükön csodálkozik, mikor kifejti az írásokat? Mi köze ennek a hithez, mikor valaki elmondja a tanítást?

Na, erről a feszültségről akkor szeretnék beszélni és az eleje, hogy akkor tehát úgy tűnik, hogy az, hogy Jézust elveti a korabeli hallgatóság, annak semmi köze ahhoz, hogy Jézus igazat mond-e vagy nem, a tanítás mondja-e hűen a hagyományhoz vagy nem, hanem a vélekedéshez, előítéletekhez van köze, Jézushoz és főképp a tanításhoz nyilvánvalóan ez nem kapcsolódik.

Következő gondolat, hogy akkor az, hogy elfogadják-e Jézusnak a tanítását, érdekes módon – és ezt Jézus megerősíti, a személy elfogadása vagy el nem fogadása révén történik meg. Hiszen ahogy nem fogadják el Jézus személyét, egyszer csak ebből az következik számukra, hogy amit Jézus mond, az is ad acta. Amit Jézus mond, az is a margón van, aztán a futottak még kategória.

Tehát akkor úgy tűnik, hogy a személyhez fűződő viszony az, ami meg fogja határozni, hogy a tanítást, Jézusnak a tetteit és a kinyilatkoztatást valaki elfogadja-e vagy nem? Ráadásul, mondjuk így, hogy a modern lélektani kutatásokból pontosan tudjuk, hogy ez tényleg így van, hogy mi alapján fogadunk el valakit és mi alapján nem, hogy az előítéleteink milyen elképesztő módon befolyásolják az ítéletalkotásunkat és a döntésünket. Hogyha valakit hasonlónak élünk meg, mint mi, akkor hajlamosak leszünk elfogadni azt, amit mond, ha nem éljük meg őt hasonlónak, mint mi, akkor nem fogjuk elfogadni, amit mond, vagy sokkal kisebb lesz az esélye. Például, hogyha egy általunk szeretett személyre hasonlít az illető, akkor biztos igazat mond, ha egy általunk nem szeretett személyre hasonlít, akkor alig van esélye. Hogyha én már segítettem valakinek, akkor őt szívesebben fogadom el. Nem is akarom ezt mondani. Tehát a modern lélektani, szociálpszichológiai kutatások pontosan igazolják azt, hogy hiába mondott Jézus mondatról mondatra minden igazat és jót, hogy miért történhetett meg vele az, ami megtörtént.

Na, most akkor: csodálkozott hitetlenségükön. Akkor tehát ez azt jelenti, hogy ott van a hallgatóság, gondolom szombat, sokan lehetnek és a többség nem is kerül Jézussal valamilyen személyes emberi viszonyba. Hát nincs, nincs valódi kapcsolódás. Hát, ha csak valamennyire egy többé-kevésbé nyitott emberi kapcsolódásod történne, hát akkor hogyan jönne abból ki a botránkozás, vagy az elutasítás, vagy az, hogy még csodát se tud tenni? Tehát hiába van ott egy személy, aki a legszemélyesebben fejti ki az írásokat, mert Jézus úgy szokta. Nincs hozzá személyes kapcsolódás, mert különben ez nem történhetne meg.

Milyen sokat beszéltünk már erről: az igazság önmagában nem hoz létre változást. Úgy szoktuk folytatni, hogy nem, az igazság nem hoz létre változást, bárki elénk állhat, beszélhet színtiszta igazságot, és mi fölállunk, és minden mehet ugyanúgy, ahogy addig ment. Tehát az igazság önmagában és önmagától nem hoz létre változást. Hanem hogyan jön létre a változás? (Úgy), hogy a személy nagyon személyesen, az igazság ráeső részével megküzd. Az ott egy személyes belső folyamatot fog igényelni és ezt a személyes belső folyamatot magammal és magamon kell elvégeznem.

És csak ezután jön a következő lépés, amit most akkor tegyünk még egyet, hogy nem csak azt mondhatjuk, hogy az igazság önmagában nem hoz létre változást, megtérést, fejlődést, most egészítsük ki; az igaz sem hoz létre önmagában és önmagától változást. Mert Jézussal kapcsolatban pont ezt mondhatjuk, nem csak arról van szó, hogy igazat mond, hanem hogy ő az igaz, hogy ő az igazság. Tehát elénk áll az igaz, elmondja az igazat húsz percben, harminc percben, és a reakció, hogy „Na, jól van már.” Tehát akkor nem csak az igazság nem hoz létre változást magától, az igaz sem hozza létre ezt a változást, mert továbbra is igaz a mondat második része; a változást, a fejlődést, a növekedést, a megtérést, a hitünknek a fejlődését mi magunk hozzuk létre, mégpedig alappontban azáltal, hogy magunkkal egy nagyon személyes viszonyt veszünk föl, és hajlandók vagyunk egy személyes érintettséggel valamit kezdeni.

És most jönne az, amiről igazán szeretnék beszélni, de meg kellett alapozni. Azt mondhatnám, hogyha ez a történet kérdéseket vet föl: Hogy lehet, hogy az igaz odaáll, fél órán keresztül beszél, hitelesítik őt a csodái, a cselekvés, amit tesz, és utána jól van, hagyjon már minket – de hogyan lehetséges ez? Úgyhogy néhány kérdést szeretnék föltenni. Ezek nem költői kérdések, de érdemlegesek. Mégpedig azért, hogy a folyamat végén megértsük, hogy hogyan lehetséges egy másik forgatókönyv, ez pedig az, amikor az ember nem megbotránkozik Jézusban és hagyjuk, hanem az ő tanítványaként kezdek élni?

Az első kérdés így szól, hogy én Jézussal egyáltalán személyes kapcsolatban vagyok-e? Mondhatnátok ezt „Feri, ne csináld már ezt velünk!” De akkor hadd meséljek el egy lengyel kutatást. A lengyel kutatásban ez még akkor történt, rendszerváltás körül, amikor minden lengyel katolikus volt, most nagyon egyszerűen mondom. És akkor megkérdezték a minden lengyel katolikust, hogy kik tartoznak a Szentháromságba? Elmondanám nektek, hogy Isten általában szerepelt. Onnantól kezdve azonban, ha szabad így mondanom, a válaszok nagy szórást mutattak. Volt olyan válaszoló, ez a minden lengyel katolikus alapon, Jézus nem került bele a Szentháromságba. Azért a jó hír az, hogy a többségnél Jézus azért bekerült a Szentháromságba, na de innentől kezdve Mária lett a befutó. Tehát amikor már megvolt az Isten, meg azért Jézusra is asszociáltunk, onnantól kezdve Mária. József is jó helyen szerepelt végül. De most, ha valaki a Szentháromságot a minden lengyel katolikus alapon úgy azonosította, hogy Isten, Mária, József? Hát ezt miért akarom elmondani? Mert azt mondjuk, hát maga a kérdésföltevés egy lehetetlenség a mi esetünkben. Na de látszik, hogy nem, mert csak föl kell tenni a kérdést. És a válaszból kiderül az, hogy nem volt ez egy olyan rossz kérdés.

Tehát az első alapvető kérdés az, hogy Jézussal egyáltalán van nekem valamilyen személyes kapcsolatom? Vagy ő hát ennek a hitrendszernek része, bizonyos elemek rajta múlnak, úgy szokott dolgokat mondani. De attól, hogy én tudom, hogy van Jézus, meg tudok idézni egy-két sztorit róla, hát ebből miért következne az, hogy énnekem személyes viszonyom van vele? El kell nektek mondanom, ez lehet, hogy furcsán hangzik, de én már régen istenhívőnek éltem meg magam, és jártam minden vasárnap misére, mikor hirtelen valahogy tényleg egy élményszerűen, úgy leesett nekem a tantusz, hogy tulajdonképpen nekem a Jézussal való kapcsolatomat el kéne mélyíteni. Hát hogy a nevem alapján keresztény vagyok, hogy nem a keresztből származik, hanem Krisztusból. Milyen viszonyom van nekem egyáltalán Jézussal? Tehát… jó. Lényegre törőbben fogok beszélni. Tehát akkor az első kérdés így szól, hogy rendben van, hiszünk a Szentháromságban, de nekem Jézussal egyáltalán van-e személyes kapcsolatom?

Második kérdés, hogy ez a személyes kapcsolat Jézussal bizalmi elemeket hordoz-e? Hát rendben van, egy személyes kapcsolat, az ember az ellenségével is nagyon erőteljes személyes kapcsolatot tud ápolni. Tehát, hogy bizalmi elemek vannak-e ebben a személyes kapcsolatban? Vagy hát most ezt igaznak tartom, azt nem, az szerintem élhető, az nem, erről az a véleményem, arról azt gondolom, szerintem ez nem megvalósítható, az idejétmúlt, hát az nagyon szép, de én nem olyan vagyok. Hát ebben semmi bizalmi elem nincsen, tehát mégis elég szoros a kapcsolatom Jézussal, és még valami személyes elem is van. Megyek tovább.

A következő így szól, hogy én bízok-e Jézusban, vagy csak hiszek benne? A kettő között nagyon nagy különbség van, mégpedig azért, mert ezt tudom, ezt évente háromszor elmondom, de most nyár van és megengedem magamnak ezt a lazaságot. Ahogy a kedves idős hölgy odajött hozzám és elmondta az élete nagy nehézségét a hitéletre vonatkozóan, ami röviden így szólt: „Atya, hiszek én Istenben, csak nem bízok benne.” Tehát akkor a kérdés, ez valódi kérdés, egy idős hölgy, aki ötven éve járt a templomba a saját akaratából. Tehát rendben van. Hiszek én Jézusban, vagy bízok-e benne? A kettő nem ugyanaz, egy újabb lényegi kérdés, hogy tovább tudjunk menni.

A következő, hogy Jézusban bízok-e vagy valaki másban jobban bízok? Mert az előző kérdésre azt mondod „Igen, én bízok Jézusban. De bizonyos döntéseknél azért az apámban jobban bízok.” Mert mondjuk nekem van egy késztetésem, el kéne mennem szerzetesnek, mondjuk szerzetes nővérnek. És én apámban bízom, és akkor „Te apu, mit szólsz ehhez?” Apám meg azt mondta, hogy „Kicsim, ne már!” És akkor tényleg úgy le is beszélem magam, mert hát azért az apám az apám. Hát akkor én bíztam Jézusban, ott van egy személyes kapcsolat, átéltem valami hívást is, de az apámhoz fűződő bizalmi viszony sokkal erőteljesebb, mint a Jézushoz fűződő bizalmi viszony. Tehát a következő kérdés így szól, hogy én bízok-e Jézusban annyira, hogy bizonyos helyzetekben őbenne bízok leginkább, és nem valaki másban, akikben egyébként érdemes bíznom?

Következő. Bízok-e Jézusban vagy bizonyos helyzetekben rá is bízom-e magamat? Az megint nem ugyanaz, mert az lehetséges, hogy én nagyon is bízok Jézusban, van egy személyes bizalmi viszony, ámde még az imádságaimban is én arra törekszem, hogy a kontroll nálam legyen, hogy azért az életemet én szervezzem, én szabályozzam, azért ott minden úgy alakuljon, ahogy nekem komfortos. Tehát én nekem valódi bizalmi személyes viszonyom van, és személyes bizalmi imádságaim vannak, és Istennek föltárom az érzéseimet, és nekem ő fontos, és tényleg jó dolgokat csinálok, de azért a sokszor tudatos, nem tudatos belső törekvésem az, hogy „Azért rád nem bízom magam.” Hát az én önálló személy vagyok, fontos nekem az életem, csak itt, ezen a földön azért valahogy úgy meg kell élni, meg a lábunk érjen le a földre, tehát azért az a rábízás az egy kicsit soknak tűnik. Hát bízok benne, de azért rá nem bízom magam, mert azért elég kockázatos. Azt lehetne mondani a különbség, hogy bízok benne, meg rábízom magam a kockázatvállalás mélysége és gyakorisága. Akkor mondhatom, hogy én néha rábíztam az életemet Jézusra, ha az ott valódi kockázat volt és lehetett volna nagyot bukni.

Megyek tovább, ez pedig, hogy bízok-e Jézusban, és közben pedig csak bízok Jézusban, vagy megteszem-e a bizalmi viszonyból adódóan mindazt, amire én vagyok képes? Mert a bizalmi viszonyból nem csak az származik, főképp még abból sem, hogy rábíztam magam, hogy majd akkor Jézus…, hanem hogy ő bízik bennem annyira, hogy akkor én, ami a csövön kifér. Pont a bizalom lelkesít engem, és ezt néha szárnyalok és csinálom, mert megteszek mindent, amire képes vagyok, és ennek a forrása a Jézusba vetett bizalmam.

És így elérkezek most már a vége felé, ez pedig a következő, hogy… de hol van a vége? Azt mondja, hogy akkor a következő kérdés így szól, hogy rendben van, bízok Jézusban, de Jézus bízhat-e bennem? Itt akkor egy kölcsönös, személyes, bizalmi viszonyról van-e szó, vagy én ápolok Jézussal egy bensőséges bizalmi viszonyt, de azért a kölcsönösséget, amennyire lehet, kihagyom belőle. És a kölcsönösség egyik jellemzője, hogy néha ő bízik bennem, néha ő rábízza magát rám, hogy néha azt mondja, hogy most legyen úgy, ahogy én akarom. Tehát a következő kérdés így szól, hogy Jézus is bízhat-e bennem, vagy csak én bízok benne, azt’ néha még rá is bízom magam?

Most itt, ha szabad mondani, ez az a kérdés, amiben van egy kis csalás. Most itt befejezném a beszédet, de mindjárt befejezem. Ha itt befejezném a beszédet, az lenne, hogy akkor elmegyünk, és tényleg ez volt így a végső, hogy kifutott a beszéd, hogy most akkor „Jézus bízhat-e bennem?” De most ha erre a kérdésre becsületesen akarunk válaszolni, szerintetek mi a válasz? Hát ez nem egy ilyen szép kérdés, ami az íróasztalnál született. Hát száz százalékosan az, hogy hát igazából nem. Hát, akkor mondhatnánk, hogy Jézus bízhat bennünk, ha mi tökéletesek lennénk. Tehát, ha mi olyanok lennénk, mint Jézus, akkor ez a kölcsönösség így fölállna, hogy mi bízzunk Jézusban, sose csapott be bennünket, Jézus is bízik bennünk, mert mi is mindig úgy csináltuk, ahogy kell.

Tehát akkor erre a kérdésre a válasz, hogy most akkor Jézus bízhat-e bennem? De tulajdonképpen két irányba visz minket. Az egyik, ha azon múlik a bizalma, hogy én hogyan cselekszem, akkor biztos, hogy nem bízhat bennem. Jobban teszi, ha nem bízik bennem, akkor is, ha igyekszem. De mi a másik? Hogyha a bizalma nem az alapján születik, hogy én hogyan cselekszem. És pont attól az őszinteségtől, ahogy erre a kérdésre, hogy Jézus bízhat-e bennem vagy nem, őszintén azt merem mondani, hogyha a tetteimet nézzük, akkor nem, egyszer csak lesz egy lényegi utolsó kérdésünk: Hogy akkor meg Jézus miért bízik bennünk? Hiszen ismer minket. Tehát akkor miért tartja fönn a bizalmát?

És az erre adott válasz a kulcs arra, hogy mi merjük azt mondani, hogy szeretnénk Jézussal egy személyes, kölcsönös bizalmi viszonyt. Mert az erre a kérdésre adott válasz, szívem szerint ezt nem is fejezném be. De azért befejezem. A válasz az, hogy miközben Jézus is tudja, hogy nem lehet bennünk mindig minden helyzetben egy életen keresztül bízni, tehát ő mit fog átélni? (Azt), hogy bízik bennünk és csalódik, hogy bízik bennünk, és mi valamilyen módon ellépünk tőle. Lehet, hogy nem tagadjuk meg, csak úgy, akkor most figyelmen kívül hagytuk, vagy esetleg… Tehát az neki fáj, nem? Mert ez egy személyes kapcsolat. Ha egy emberi viszonyban ilyesmi történik, akkor fáj. Akkor mi az, ami miatt Jézus mégis bízik bennünk? (Az), hogy fontosabbak vagyunk neki, mint a saját fájdalma, hogy fontosabb vagy neki te, mint az, hogy ez a kapcsolat számára szenvedéssel is jár. És ez az az alap, hogy Jézusnak én fontosabb vagyok, mint a saját csalódása, fájdalma, szenvedése és hogy mindig is fontosabb leszek neki, mint a saját fájdalma, csalódása és szenvedése, ami akár ott kétezer évvel ezelőtt a zsinagógában, vagy akár kétezer évvel később itt, elkezdheti a bizalom forrását bennem, a szívem mélyén megnyitni.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)