Mk 6,7-13 - Évközi 15. vasárnap

Küldetés, hivatás, megbízatás

PF Tábor Kaposvár:

.

Olvasmány (Ám 7,12-15)

Amacja, Bétel papja ezt mondta Ámosznak: „Látnok! Menj el innen! Menekülj, Juda földjére! Ott edd a kenyeredet és ott prófétálj! Bételben többé ne prófétálj, mert királyi szentély ez, és a királyság temploma!” Ámosz így felelt Amacjának: „Nem vagyok én próféta, sem prófétának fia: pásztor vagyok és fügét termesztek. Az Úr azonban elhívott a nyáj mellől. Azt mondta nekem az Úr: »Menj, prófétálj népemnek, Izraelnek!«

Szentlecke (Ef 1,3-14)

Testvéreim! Áldott legyen az Isten, Urunk, Jézus Krisztus Atyja, aki Lelkének minden mennyei áldásával megáldott minket Krisztus által. Őbenne választott ki minket a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk színe előtt. Szeretetből eleve arra rendelt bennünket, hogy akaratának tetszése szerint Jézus Krisztus által fogadott fiakká legyünk, és magasztaljuk fölséges kegyelmét, amellyel szeretett Fiában jóságosan megajándékozott minket. Őbenne nyertük el vére árán a megváltást és bűneink bocsánatát bőséges kegyelme folytán, amelyet teljes bölcsességben és megértésben gazdagon árasztott ránk. Tudtunkra adta ugyanis akaratának titkát, azt az őbenne előre meghatározott jóságos tervet, hogy elérkezik az idők teljessége, és Krisztusban mint Főben egyesít mindent, ami a mennyben és a földön van. Őbenne nyertük el mi is az örökséget annak rendelése szerint, aki mindent szabad elhatározásából tesz. Szolgáljunk hát fölsége dicsőségére, mi, akik már korábban is Krisztusba vetettük reményünket. Benne kaptátok meg ti is a megígért Szentlélek pecsétjét, miután hallottátok az igazságról szóló tanítást, üdvösségetek evangéliumát, és hittetek benne. Ő a foglalója örökségünknek, annak, hogy teljesen megváltva övéi legyünk az Isten fölségének dicsőségére.

Evangélium (Mk 6,7-13)

Abban az időben: Jézus magához hívta a tizenkettőt, és kettesével elküldte őket, hatalmat adva nekik a tisztátalan lelkek felett. Megparancsolta nekik, hogy az útra ne vigyenek semmit, csak vándorbotot: sem kenyeret, sem tarisznyát, sem pénzt az övükben. Sarut kössenek, de két ruhadarabot ne vegyenek magukra. Azután így folytatta: „Ha valahol betértek egy házba, maradjatok ott addig, amíg utatokat nem folytatjátok. Ha valamely helységben nem fogadnak be és nem hallgatnak meg titeket, menjetek el onnét, s még a port is rázzátok le lábatokról, tanúbizonyságul ellenük.” Azok elmentek s hirdették mindenkinek, hogy térjenek meg. Sok ördögöt kiűztek, és olajjal megkenve sok beteget meggyógyítottak.

Vasárnapi beszéd

Olvasmány, szentlecke, evangélium, a közös szál: Isten küldetést ad, valamiféle megbízatást ad, hivatást ad. Erről szeretnék akkor szólni, hogyha számunkra, mint keresztény emberek számára az, hogy van valamiféle küldetésünk, hivatásunk, megbízatásunk, ez az életünk része, akkor ez hogyan válhat az életünk részévé?

És azzal szeretném kezdeni, hogy emlékszem, egyszer olvastam egy fölosztást, hogy vannak emberek, akik külső vezéreltségűek, és akkor az elvárások, a törvények, a megfelelés, a szabályok, vagy az etikett és a többi. És aztán vannak belső vezéreltségű emberek. És hát ahogy… eszembe jutott a költő, hogy „Az én vezérem bensőmből vezérel”, és akkor hát el kell nektek mondanom, nekem az utóbbi jobban tetszett. Tehát én szeretnék olyan belső vezéreltségű lenni. De azért ezzel nem oldódott meg minden nehézség, mert az egyik, hogy most akkor Isten kívül van, vagy belül van? Most, ha én belső vezéreltségű vagyok, a Teremtő Istent, akkor hogyan rakom bele ebbe a képletbe? A másik, hogy láttam belső vezéreltségű embereket, ahogy elvesztek a saját bensőjükben. Elvesztek a saját érzéseik között, a saját vágyaik között, a szükségleteik között, vagy elvesztek a saját hiányaik között, sérültségeik között, a belső káoszukban. Szóval, hogyan legyen ez, külső, vagy belső.

És most a táborunkból jövök, tizenötödik tábor, és éppen a kirándulás alatt éppen beszélgettem egy fiatalemberrel, és akkor azt mondja „Feri, te nem is tudod azt, hogy húsz évvel ezelőtt volt egy előadás, amin én ott voltam, és te húsz évvel ezelőtt azt mondtad, hogy a legmélyebb vágyaink egybeesnek Isten szándékával. És hogy én húsz éve ebbe a mondatba kapaszkodok, hogy ez milyen szép, hogy ez milyen mély és ez nagyszerű, hogy akkor a legmélyebb vágy és Isten szándéka, tehát akkor ott nagyon-nagyon több, mint én, és ami nagyon-nagyon belül van, az valahogy egybe tud esni.

És akkor, ha föltenném a költői kérdést, ha szeretnénk az életünket valamiképpen ránk szabottan, hivatástudatban, küldetéstudatban élni, akkor hogyan fogalmazhatnánk meg, hogy akkor belső vezéreltség vagy külső? És inkább azt mondanám, hogy a keresztény ember nem a belső központot keresi, nem is a külsőt, hanem a legmélyebbet és a legmagasabbat, hogy mi a mélységeket keressük és a magasságokat. Valahogy ebben a tengelyben tudunk rátalálni arra, amire keresünk. Nem belső és külső, hanem mélységek és magasságok.

Erről szeretnék nyolc, szinte csak nyolc történetet mondok, azt már gyerünk. De az első már szinte meg is van, mert ez a mondat, hogy a szívünk legmélyebb vágyában megtapasztalhatjuk, megsejthetjük Isten szándékát, vagy, ha Isten szándékát keressük, az egybeesik a legmélyebb vágyainkkal, tulajdonképpen az első pontot már ki is mondtuk, ez keressük a legmélyebb vágyainkat.

És azért is izgalmas ez, mert egyszer csak ki fog derülni, amiről II. János Pál pápa beszél, hogy a keresztény embernek se könnyű a saját vágyai között kiigazodni, és nem is annyira egyértelmű, hogy mi is a legmélyebb vágyam. Ez az első. Tehát akkor mi keressük a legmélyebb vágyainkat.

Második, keressük azt, ami a legbelső. Nemcsak belül van, a legbelsőt keressük. Történet. Éppen tegnap, ahogy vezettem, táborból elhallgattam egy riportműsort egy pszichoterapeutával, és a terapeutát kérdezi a riporter. Hát mondana történeteket, amik érdekesek? Azt mondja, igen, mondanék. Azt mondja, jött hozzám egy férfi, célul tűzte ki, őneki van egy nagyon fontos álma, miniszterelnök akar lenni. Hát azért a terapeuta így egy picit elkezdett szorongani, hogy hogyan tud ő ehhez hozzájárulni. És gondolta, hogy hát lehet, hogy talán nem ez van legbelül. És ezt megkérdezte tőle, ezt értem, kérem szépen, ön miniszterelnök akar lenni, azt meg nem kérdőjelezném semmi pénzért. Legyen szíves, azt meg tudná-e mondani, hogy miért akar miniszterelnök lenni? Miért lesz az magának jó? És rögtön tudott válaszolni a férfi: azért, mert azt gondolom, ha az lennék, akkor lennék a legszabadabb. Ó, tehát valójában ön nem miniszterelnök akar igazán lenni, hanem szabad akar lenni. Így van. Miért akar szabad lenni? Azért akarok szabad lenni, mert akkor tényleg úgy tudnék élni, ahogy akarok. Akkor nem lenne akadálya annak, hogy tényleg azt csináljam, amit jónak látok. Hát akkor maga nem is csak szabad akar lenni, hanem úgy akar élni, ahogyan ön azt gondolja, hogy az jó. Szóval tíz perc alatt eljutottak oda, hogy valójában egyáltalán nem kell miniszterelnöknek lenni. Sőt, és most sikeresnek se kell lenni, és gazdagnak se kell lenni, és híresnek se kell lenni, és egy csomó mindennek nem kell lenni, ami úgy él bennünk, hogy majd ha az megvan, akkor azután, meg annak révén, akkor majd jön az, amit egyébként tényleg akarok.

Tehát a második, keressük a legbelsőt. És a legbelső mindig nagyon emberi és nagyon egyszerű. De a legbelsőt, nem azt, ami ha megvan, akkor az megvan, és a…

Harmadik. Keressük a legelsőt. Mi ez, hogy legelső? Olyan megrendítő, néhány mondatos cikket olvastam pár nappal ezelőtt, hogy Magyarországon nem kevés édesapa és édesanya nap nap után el kell, hogy döntse, hogy ő lakjon jól vagy a gyerekei, akkor azon túl, hogy ezt, hát nehéz szavakban megragadni, hogy hát ez szíven üt bennünket. De akkor ezek az édesapák és édesanyák nap nap után el kell, hogy döntsék, hogy nekem ki az első. És milyen megrendítő, amikor egy apuka és anyuka nap nap után azt mondja, nekem biztos, hogy a gyerekeim az elsők, aztán utána jövök én. És amikor az ember a szíve mélyéből elkezdi mondani, hogy de ki az első, vagy kik az elsők? Na, ott valahogy elkezdjük közel engedni magunkhoz azt, ami a meggyőződés, a hivatás, a küldetés, amit Isten elképzel.

Megyek tovább. Negyedik, mi a legfelső? Nekünk mi van legfelül? Van egy érdekes mondás, azt mondja: a ma embere ahhoz hasonlít, mint a hegymászó, aki sokszor évekig, évtizedekig megy föl a hegyre és föl akar jutni a csúcsra, és amikor egyszer csak már ott van a legtetején, a csúcs közepén, körbenéz és rájön, hogy rossz hegyen áll. Szerintem ez zseniálisan leír bennünket. Leírja azt a törekvésünket, hogy külső célok, belső célok, külső késztetések, belső késztetések, akkor a siker, meg a hír, és tényleg megcsináljuk. Van, aki meg is csinálja, és tényleg ott áll a csúcson, és akkor jön rá, hogy rossz hegyen vagyok, hát nem is ezt akartam, hanem mit veszkődtem ezért, hogy ebből nem az jött ki, amiért ezt csináltam. Vagyis elértem azt, amit akartam, de amiért akartam, most még messzebb vagyok tőle. Vagy talán csak annyival közelebb, hogy megértettem, hogy ez nem az az út és nem az a hegy. Tehát mi van legfelül? És talán emlékeztek, mi a legelső, legfelső, így most a legfelső. Oké, megyek tovább.

Ötödik, mi a legfontosabb? De a legeslegfontosabb, amit eddig úgy szoktunk mondani, hogy mi a lényeg? És emlékeztek-e talán arra a férfire, kedves régi ismerősöm, jött hozzám, lerogyott nálam, és azt mondja „Feri, akarok tőled valamit kérdezni. Te eskettél bennünket, vagy 10 évvel ezelőtt, elváltunk. Te ezt nem tudod, de most elmondom neked, hogy hát már hat-hét éve nyűglődtünk, és én mindig mondtam a feleségemnek, hogy de én nem erre házasodtam, hogy ezt se kapom meg, hogy az is hiányzik, hogy erre is szükségem lenne, hogy ezt miért nem adod meg nekem, hogy meddig várjak rá.” És azt mondta, hogy egyre elégedetlenebb lett és csalódottabb és kiábrándultabb, és végül két bőrönd, összecsomagolta, még büszkén is, hogy ő mindent ott hagy az asszonynak, meg a gyerekeknek, és lelépett. És körülbelül egy évvel később jött hozzám, és azt mondja Feri, pár nappal ezelőtt találkoztam egy régi közös ismerősünkkel, és a régi közös ismerős mondta azt, hogy „Te képzeld el, Dezső, hogy hát a feleséged itt a régi baráti társaságban, hát sóhajtott egy akkorát és azt mondta, hogy <<Hát a férjem lelépett egy éve, felénk se néz, mintha nem is lennénk. Hát én még egy fiatal nő vagyok, két kicsi gyerekkel, én nem várok tovább. Vártam egy évet, hát meddig várjak? Hát nem rajtam múlik. Hát jöhet haza, de ha nem, akkor ennyi volt.>>” Ezt elmondta a Dezsőnek, és a Dezső másnap eljött hozzám és azt mondja „Feri, azt mondd már meg nekem, hogy az, hogy lehetséges, hogy én hét-nyolc éven keresztül állandóan ezen gondolkoztam, és úgy éreztem, hogy ez jogos és igazságos, hogy mit nem kapok meg, hogy mi hiányzik, hogy mit nem adsz meg nekem, hogy mire lenne szükségem, mi volna jogos és méltányos. Hogyan lehetséges az, hogy hét-nyolc éven keresztül egyetlen egyszer sem jutott eszembe, hogy mi a lényeg, hogy mi a leges-legeslegfontosabb? Mert Feri nekem nem jutott eszembe. És most, hogy a feleségem ezt mondta, és én szívem mélyéig megrendültem, most meg tudom mondani, hogy mi a leges-legeslegfontosabb: a feleségem meg a gyerekek. Ennyi. Nem több, nem bonyolultabb.” Tehát az ötödik, amit mi keresünk, az nem kívül van és még csak nem is belül, hanem ami a leges-leges-legeslegfontosabb, azt keressük.

Hatodik, hogy kit keresünk, mit keresünk? A szó majd mindjárt érthetővé válik, legszebb értelmében a legnagyobbat keressük. Ugye nektek nem kell különösebben elmondani Szent Kristófnak a legendáját. Hát azt mondják, hogy ez legenda, de mégiscsak azért sokatmondó. Szent Kristóf egy hatalmas nagydarab ember, óriási erővel. És hát óriási egóval. Ez nem része a legendának, ezt csak én hozzáfűzöm. És azt mondja Szent Kristóf, hogy akárki ennyire erős, mint én…, hát az a legnagyobb úrnak akar szolgálni. És vándorútra kel és megkeresi a leghatalmasabb királyt és ő a leghatalmasabb király szolgálatába szegődik. Igen ám, de hát egyszer csak kiderül számára, hogy a legnagyobb király is fél valakitől, ez pedig a Sátán. Ezért Kristóf úgy dönt, akkor még nem szent, csak Kristóf. Úgy dönt, hogyha a Sátán nagyobb a legnagyobb királynál, akkor ő a Sátánt fogja szolgálni, és a Sátán szolgálatába szegődik, mert nagyobb, mint a legnagyobb király. És ahogy szolgálja őt, kezdi kiismerni a kísértőt, és egyszer csak rájön, hogy még a kísértő is fél valakitől, a Teremtőtől, mert ő is csak egy teremtmény. És akkor eldönti, hogy akkor ő viszont a teremtőnek az első és egyszülött fiát akarja szolgálni, neki Jézussal kell találkoznia, őt akarja szolgálni, mert ő a legnagyobb. Tehát hiába nem találkozik vele, mígnem egy éjszaka egy kicsi gyerek kopogtat be hozzád, nem olyan kicsi, hogy ne lehetne egyedül, és elmegy hozzá, és azt mondja, hogy én egy pici vagyok, de nagyon nagy a sodrása a folyónak, légy szíves engem hajnalban vigyél át, mert egyedül én elveszek. Kristóf azt mondja: Hogyne vinnélek. És amikor ott van a folyó közepén, egyszer csak a gyerek olyan nehéz lesz, de olyan nehéz, hogy hirtelen úgy érzi Kristóf, ha csak egy picit még nehezebb lesz, menten beleveszik ott a habokba. És egyszer csak a kicsi fiú azt mondja Kristófnak „Azért vagyok ennyire nehéz, mert én vagyok Jézus. Én vagyok Isten, akit te keresel. És én úgy hallom, hogy az én szolgálatomba akarsz szegődni.” És Kristóf ott eldönti a víz kellős közepén, hogy akkor tényleg Jézus a legnagyobb, és attól kezdve emberek szolgálatára szegődik. És ezért akkor a zárómondat itt, hogy akkor kit keresünk? A történet alapján mi a legnagyobbat keressük. Keressük a saját hivatásunkat, a saját küldetésünket, oké.

Utolsó előtti, hogy akkor kit, mit keresünk? A legteljesebbet keressük. És ez csak egy szösszenet. Emlékszem, ott álltam a dobogó tetején, mint magasugró, megnyertem a felnőtt magyar bajnokságot, még csak junior korú voltam, ráadásul az országos csúcstartót vertem meg, aki csak második lett és én ott álltam a dobogó tetején, és nyakamban az érem, és olyan hiányérzetem támadt ott a dobogó tetején. Hirtelen megértettem azt, hogy én megnyerhetek akármilyen versenyt. Persze fantáziámban már olimpiai bajnok voltam. Én akárhány versenyt megnyerhetek, akárhány dobogó tetején lehetek és akármennyire is tapsolnak, hogy én ennél több vagyok. De még inkább, hogy a szívemnek van egy olyan nagyon fontos része, amit ez soha nem fog tudni betölteni. Köze sincs hozzá és pont ez a szívemnek a legszebb, a legfontosabb, a legmélyebb része, és semmi köze ahhoz, hogy nyertem egy versenyt vagy nem. És ezért is hagytam abba. Tehát mit keresünk? A legteljesebbet keressük. Ami az egész szívünket úgy átjárja, hogy azt mondjuk, ennél nagyobb teljesség nincsen nekünk földi halandóknak.

Utolsó történet, és meg vagyok magammal elégedve. Szerintem frappánsan csinálom ebben a dögledelem melegben. Ez pedig, hogy akkor kit keresünk, mit keresünk? Hát most akkor a legvégén mondhatjuk, hogy a szentet, a legszentebbet keressük, de nem csak az odakint való legszentebbet, hanem a bennünk élő legszentebbet.

És na, ezt a történetet egyszer már elsusogtam, de egyszerűen annyira idevaló, hogy na, mondtam, mondtam, akkor így jártunk. Egy fiatal, szép nő vakon születik. Egyáltalán nem lát, de mire már szép felnőtt kort él meg, egyszer csak azt tapasztalja, hogy egy fiatalember egyre többet látogatja, és megy hozzá és udvarol neki, és végül megkéri a kezét. És ahogy egymásba szeretnek, már nem csak a férfi, hanem a nő is, és megvan a kölcsönösség, a nő azt mondja a férfinek, hogy „Igen, hozzád megyek.” A férfi pedig azt mondja, hogy „Hahh!” Értitek mit mondott? És amikor ezt elmondja neki, akkor még azt mondja a hölgynek, hogy képzeld el, van lehetőség arra, hogy te láss. És még kell beszélnem egy orvossal, a lehetőség adva van, és ha az orvos vállalja, akkor te akár néhány napon belül látni fogsz. De most énnekem el kell mennem, ezt meg fogom üzenni. És jön az üzenet, hogy az orvos vállalta és ha akar látni, akkor rendben van és csak menni kell. És az ifjú csodás nőt megműtik, s ahogy leveszik a kötést a szeméről, már akkor lát és egyre jobban lát. És eltelik néhány nap, hogy végre megérkezzen a fiatal férje, és belép a szobába, és a feleség akkor döbben rá, hogy a férje vak. Hát ez szíven üti. Hogy pont akkor, amikor úgy az álmai kezdenek megvalósulni, a céljai, a tervei, hogy egy szép élet, egy gazdag élet, hogy akkor pont vak a férje. És úgy próbálkoznak, próbál vele együtt maradni, és próbál kitartani, és hűséges, és eltelik pár év, és odaáll a férfi elé, és azt mondja „Ne haragudj, nem, nem, eddig csináltam. Hogy olyan szép az élet, olyan gyönyörű minden, hogy látok itt. Ne haragudj, de nem, vége.” S eltelik az élet és meghal a férfi. És a férfi hagy egy picike kis levelet, hogy holta után ezt juttassák el az ő feleségének. S a picike levélben csak néhány sor van, a következő: „Életem nagy vágya teljesült be azzal, amikor láttam, hogy látsz. Nem akartam ezt neked elmondani, de ez azért volt lehetséges, mert találtam egy olyan orvost, aki megoldotta, hogy én a szemeimet odaadhassam neked. S azt szeretném neked mondani, hogy amíg még ezen a földön vagy, továbbra is a legmélyebb vágyaim között van az, hogy te minél több szépet láthass ebben a világban is.”

Záró mondat. Hogyha keressük a küldetésünket, a hivatásunkat, hogy mi az, ami több annál, mint ami kívül, mi az, ami több annál, ami belül, akkor lehet, hogy a legszentebbet keressük, nemcsak odakint, hanem idebent is.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)