Mk 6,30-34 - Évközi 16. vasárnap

Hogyan tudnánk arra a fajta pihenésre tekinteni, ahogyan Jézus az apostolok pihenésére gondolt?

Olvasmány (Jer 23,1-6)

Ezt mondja az Úr: „Jaj a pásztoroknak, akik veszni hagyják és szétszélesztik legelőm juhait.” Ezért ezt mondja az Úr, Izrael Istene a pásztoroknak, akik népemet vezetik: „Szétszélesztettétek nyájamat, szétkergettétek, s nem törődtetek vele. Nos, nekem majd gondom lesz rátok, mégpedig gonosz tetteitek szerint” – mondja az Úr. „Nyájam maradékát viszont magam gyűjtöm össze azokból az országokból, ahová elűztem őket: visszahozom őket legelőikre, ott gyarapodni fognak és megsokasodnak. Pásztorokat rendelek föléjük, hogy gondjukat viseljék és legeltessék őket: nem félnek és nem remegnek többé, és egy sem vész el közülük” – mondja az Úr. „Íme, jönnek napok – mondja az Úr –, amikor igaz sarjat támasztok Dávidnak. Királyként uralkodik majd, bölcsen kormányoz, s gondja lesz az országban a jogra és az igazságra. Az ő napjaiban megszabadul Juda, és biztonságban él Izrael. Ez lesz a neve, amelyen szólítják: Az Úr a mi igazságunk.”

Szentlecke (Ef 2,13-18)

Testvéreim! Ti, akik egykor „távol” voltatok, Krisztus Jézusban most „közel” kerültetek, Krisztus vére árán. Ő a mi békességünk, aki a kettőt (Izraelt és a pogányokat) eggyé forrasztotta, és a közéjük emelt válaszfalat ledöntötte, az ellenségeskedést kiküszöbölte saját testében. A törvényt ugyanis parancsaival és rendelkezéseivel együtt érvénytelenítette. Mint békességszerző a két népet magában eggyé, új emberré teremtette, és egy testben mind a kettőt kiengesztelte Istennel kereszthalála által, amellyel az ellenségeskedést megölte. Eljött, hogy békét hirdessen nektek, a távol levőknek, és békét a közel levőknek. Az ő révén van mindkettőnknek szabad utunk az egy Lélekben az Atyához.

Vasárnapi beszéd

Jézus körbenézett, és azt látta, úgy látta, hogy „Olyanok, mint a pásztor nélküli juhok.” Úgy az jutott eszembe egy pár perccel ezelőtt, ahogy néztelek benneteket, lehet, ha most Jézus itt állna, azt mondaná „…és körbenézett rajtuk, és úgy látta, melegük van.” És az evangélium úgy folytatódik, hát látta olyanok, mint a pásztor nélküli juhok, ezért sok mindenre tanította őket. De lehet, most hogy azt úgy kellene csinálni, hogy körbenézett, láttam melegük van, nem beszélt hosszan. De lehet, hogy ez lenne az evangéliumi megoldása a mai estének. Nem tudom, hogy lesz, de biztos, hogy rövidebb lesz, mint ahogy szoktuk. Viszont azért lényegi dolgokat akarnék mondani, hát pont azért, mert most idejöttetek, akkor ne csalódással menjetek el. Mégpedig a meleg, meg a nyár, Jézus ahogy ránéz a tanítványokra: „Pihenjetek már egy kicsit, gyertek!”

És milyen szép ez, hogy nemcsak azt mondja, jó, menjetek, pihenjetek, hanem megteremti a pihenésnek a föltételét, sőt föltételeit. Hogy ő maga azt mondja, hogy csináljuk meg annak a közegét, a helyét, az idejét. Nem csak az, hogy pihenjétek ki magatokat, azt’ dolgozzatok magatokért. Hogyan tudnánk arra a fajta pihenésre tekinteni, ahogyan Jézus az apostolok pihenésére gondolt?

Erről lenne akkor szó, és az első így szól, hogy talán gondolhatnánk a pihenésre úgy, ha már nekünk ez úgy tetszik, mint a munka részére. Nem gondolom, hogy a pihenés mindenképp a munka része kéne, hogy legyen, de ha valakinek nagyon fontos a munka, meg a szívét-lelkét, meg minden, rendben van, de akkor is mondhatjuk azt, hogy a pihenés a munka része. Azt mondta egyszer egy zenész, jaj de tetszik ez nekem, hogy a zenében a csönd a zene része. Hát akkor nyugodtan mondhatjuk azt, valaki nagyon akar tisztességesen rengeteget sokat dolgozni, rendben van, a pihenés a munka része.

Felejthetetlen nekem az, ahogyan Jálics Ferenc, idős jezsuita szemlélődő lelkigyakorlat, mindenki hozzáment, hogy tanítsa őket istenkapcsolatra. És ez a jezsuita, aki tényleg, hát nem tudom milyen magasságok és mélységek, hogy a múlt hetet idehozzam, mindig két dolgot mondott. Azt mondja, a lelki élet alapja, lelki élet: rendesen kell aludni, azt’ tisztességesen enni. Szóval ez a lelki élet alapja.

Második pont, hogy miért mondhatjuk azt akár még így is, hogy a pihenés, mint a munka része vagy a küldetés része, a feladat része? Azért, mert ha valaki nem pihen eleget, nem tisztességesen alszik, megfelelő minőség és mennyiség – most, hogy csak egyetlen dolgot mondjak –, az az összes pszichés képességünkre negatív hatást gyakorol. Tehát akkor az ember évtizedszámra csinálja, tolja, a minőség pedig már nem megfelelő. És nem azért, mert ne akarnánk jól, és nem azért, mert ne akarnánk összeszedni magunkat, vagy az akaraterőnket nem mozgósítanánk. Nagyon is így van, de az életnek van egy anyagi, egy testi realitása, ez pedig az, hogy aki krónikusan nem alszik eleget és elég jó minőségben, az a pszichés funkciókra úgy hat, hogy hiába akarom összeszedni magam, és hiába próbálom jól csinálni, a belső föltételek nincsenek adva. Tehát például el tudom képzelni, hogy valaki a nyarat arra szánja, hogy: rehabilitálom az alvásom. Magyarországon az alvászavar népbetegség. Hát vagy nem alszunk eleget, vagy nem alszunk elég jó minőségben, miközben ennek nem tulajdonítunk akkora jelentőséget. A következmény pedig az, hogy minden további nélkül eljutunk oda, hogy nem tudom már összeszedni magam, nem akaraterő és szándék kérdése, egyszerűen tételesen nem megy.

Ezért aztán ezt szoktam emlegetni, hogy jönnek édesanyák gyónni: „Türelmetlen voltam.” És akkor nem egyszer azt az elégtételt adom, hogy „Aludd ki magad! – Ez fölháborító!”, szoktak tiltakozni, hogy erre nem érnek rá. Esetleg egy picit valahogy így, úgy, egy picit, picit. Oké. Nem akarom. Meleg van. Látlak benneteket.

Következő. Olyan szép volt egyszer egy apáca, ő rendszeresen csinálta ezt. Egyébként a rendház közel volt a Dunához. Ő mindig kiment, aztán nézte a Dunát. És akkor egy valaki kicsit úgy az egyházközségből olyan kritikusan úgy rászólt, hogy „Hát mi van, nincs semmi munka? Csak nézelődünk? Hát a nővér, mit csinál itt?” És az apáca a következőt válaszolta: „Hagyom, hadd folyjon a Duna.” Azt mondja, kiment nézni a Dunát, és engedte, hogy folyjon.

Nem tudom, ti tudjátok-e, hogy a kutatók arról győznek meg bennünket, hogy a bambulás nélkül nincs kreativitás, bambulni szükséges. Muszáj bambulni, mert a bambuláskor az ember nem csak bambul, ez egy olyan jó kifejezés, nem csak bambul, hanem az agyunk elkezdi kipihenni magát, elkezd lelkesedni, hogy engedtük őt egy kicsit levegőhöz jutni, és ilyenkor megnő a kreativitás. Magunk között szólva, ahogy párkapcsolati konfliktusokat szoktam látni, oda némi kreativitás elkélne. És lehet, ahhoz, hogy egy picit másképpen vesszünk legalább össze, vagy másképpen gyötörjük egymást, ahhoz lehet, hogy nyáron egy picit érdemes bambulni.

Következő, hogy kétségkívül, hogy az életnek vannak nehéz időszakai, egyszerűen nehéz és kész. Kicsi babák vannak, nehéz és kész. Hát most mit csináljunk vele? Az olyan és kész. De mi az, ami segítségünkre van? Hogy akkor megpróbálunk valami hosszú távú egyensúlyt létrehozni, pont azért, mert látjuk, hogy rövid távon egy kicsi gyereknek mondjuk a szükségletei annyira fölülírják a saját szükségleteinket, és mondhatjuk azt, hogy az rendben is van. De akkor viszont hosszú távon hozzunk létre egyensúlyt. Mi az, hogy hosszú távú egyensúly? Hogy szükséges kidolgozni, napi minimum, mi az, amit minden nap meg kell magamnak adni ahhoz, hogy jól bánjak a gyerekemmel. Nem lesz sok dolog, egy-két dolog, de azt muszáj megadni magamnak, mert különben rosszul működök. Hetente mit kell megadnom magamnak, havonta mit kell megadnom magamnak, évente mit kell megadnom magamnak?

Csak most ebben csak egy történet, mert… Plébános voltam kilenc évig és hát úgy működünk, hogy akkor tudtam elmenni szabadságra, ha a saját helyettesítésemet megoldottam. Ezt mondhatjuk, hogy antihumánus működésmódja egy élő rendszernek, de attól még így ment. S emlékszem, hogy én június-júliusra annyira fáradt voltam már, nekem ahhoz nem volt erőm, hogy telefonálgassak. Mert hát akkor is paphiány volt, most hát akkor hogyan fog engem valaki helyettesíteni? Úgy, hogy ugyanúgy leterhelt, kiégett papokat fölhívok, hogy még akkor helyettem is tolják. Hát persze, hogy nem, nem, hát vissza se hívtak. Nem az, hogy nem. Nem, vissza se hívtak. És én besokalltam, és akkor úgy tűnt, hogy milyen nagyszerű ötlet, arra jutottam, hogy „Feri, te okosan, ügyesen, tizenhárom nap szabadság meglesz, mert akkor csak egy hétvégét kellett megoldani.” Hogy ez milyen ügyes? Nagyon okosnak gondoltam magam. Jaj, de jó, mert hét közben az könnyebb, hét, hét, öt. És emlékszem, már vasárnap vége lett a misének, és én már mentem ki, hogy „Ez már szabadság!” És akkor direkt csak vasárnap hajnalban érkeztem vissza, hogy majdnem két hét legyen. Elmondanám nektek, akkor voltam mondjuk negyven éves, megértettem, hogy nem tudom tizenhárom nap alatt kipihenni az egész évet. Hogy lehet, hogy harminc évesen ment, meg lehet, hogy másnak megy, nekem meg nem megy. Hogy megértettem, hogy tizenhárom nap alatt nem tudok rehabilitálódni, egyszerűen nekem nem megy. Életem egyik baklövése volt ez a tizenhárom napos szabadság, s emlékszem, Luther Mártonból merítettem erőt. Mégpedig Luther Márton a wittenbergi vár kapujára kilencvenöt tételből álló sorát fölszögezte. S én elhatároztam, hogy énnekem is lesz egy tételem, fölszögezem augusztus elején: „Szabadságon vagyok.” Aztán kint lesz a templom ajtón, azt mindenki látja, hogy így van. És én elhatároztam, hogy én el fogok menni minden évben annyi szabadságra, hogy utána jó minőségű munkát tudjak végezni. A jó minőséget vegyük úgy, hogy ami énbelőlem kijön.

Következő, ötödik pont. Olyan szépnek látom azt, hogy Jézus, amikor elküldi párosával a tanítványokat, hogy az azért lehetséges, mert azt mondja „Ha én csinálnám, biztos jobb lenne.” És ez biztos, hogy így van. És Jézus még éltében elküldi a hetvenkét tanítványt, hogy „Beszéljetek és hirdessétek és gyógyítsatok és csináljátok ti!” Ez az, ami nagyon sokaknak nem megy, és ezért merülünk ki, égünk ki és fáradunk el túlságosan, mert lehet, hogy az a reális, hogyha most be kell tanítanom valakit, vagy delegálnom kell valamennyit a munkából, az most még ugyan plusz teher, ráadásul, akit most tanítok be, vagy most bízom meg, nem fogja olyan jól csinálni, és ez tényszerű. Jézus pedig minden további nélkül elküldi a hetvenkét tanítványt, még nem is csak a tizenkettőt, és ha mondjuk a hetvenkettő meg Jézus között van különbség, az valószínű nagyobb különbség, mint köztünk, meg aközött, akinek valamilyen munkát átadtunk, hogy csinálja meg.

A másik, milyen szép az, ahogyan Jézus azt mondja, hogy most csináljátok ti és utána megbeszélik, hogy miről beszéltek, és mit hogyan csináltak. Hát ez döbbenetesen gyönyörű, hát nem arról van szó, szó szerint ezeket mondjátok, mert még alkalmasak nem vagytok, de hát nem akarok kiégni. Hanem jönnek vissza azzal az élménnyel és örömmel, hogy kaptak Jézustól nem csak küldetést, szabadságot hozzá, hogy csináljátok, ahogy tudjátok, ahogy képesek vagytok, ahogy úgy döntöttetek, hogy talán így érdemes. Ha az ember ad magának szabadságot ahhoz, hogy csináljam úgy, ahogy én tudom csinálni. Az nem lesz olyan, mint ahogy más csinálja. Majd akkor megbotránkoznak, nem fog egyeseknek tetszeni, el fognak menni a templomból, mert ez így nem menet.

Tudjátok, életem második vagy harmadik miséjét tartottam a Terézvárosban. És ott ült tizenhét hölgy, meg a Jóska bácsi. És úgy próbáltam én hát a hölgyekre fazonírozni a beszédet. És úgy a harmadik beszéd után rájöttem, hogy most ebbe én tönkre fogok menni. Tehát ha én az általam elképzelt módon beszélek az idős hölgyekhez, ahogy azt gondolom, hogy nekik ez a jó, az lehet, hogy nekik jó, de énnekem még lenne olyan 46 év papságom minimum. És én ebben három hét alatt tönkre fogok menni. És akkor megjelent a félelmem. A félelmem az volt „Na jó, Feri. De ha te úgy mondod majd, ahogy gondolod, hogy a Lélek…, ez elegáns magyarázat. Ha én azt úgy mondom, akkor a tizenhét néniből el fog menni négy-öt.” A Jóska bácsit nem tudtam megítélni. És emlékszem, hogy a negyedik mise előtt elhatároztam, hogy muszáj valahogy úgy csinálni, ahogy én arra képes vagyok, és nem úgy, hogy mindenestül csak valami elképzelt elvárásnak feleljek meg. Mi lett a következmény? Hogy az öt néni tényleg elment. Tényleg elment, Jóska bácsi maradt, de itt van egy vessző, az öt néni tényleg elment, és utána egyszer csak megjelent két felnőtt, négy egyetemista, hat főiskolás és én az első két-három-négy éves papi misémet már úgy tartottam hét közben, hogy tizenketten-tizennégyen felnőttek ministráltak hét közben. De úgy kezdődött, hogy elment öt idős hölgy és én biztos vagyok benne, hogy az öt idős hölgy jó helyet talált magának.

Tehát Jézusnak ez a nagyvonalúsága, szabadsága, gyerünk, fölgyorsítok. Három szempont, hogy miért nehéz a szükséges pihenést megadni nekünk. Első: maximalizmus, perfekcionizmus. Sokan vannak olyanok, maximalisták is, és perfekcionisták. Az miért pusztító? Mert ha te maximalista vagy, az mit jelent? Hogy mindennek bele kell férnie, de az nem zavar annyira, ha nem csinálod olyan jól. A lényeg, hogy meglegyen. A perfekcionista mit csinál? Nem az a lényeg, hogy minden beleférjen; tökéletes kell, hogy legyen. Most, aki köztetek maximalista és perfekcionista, csoda, hogy élsz. A legkevésbé életbiztosítás-működésmód. És ezt onnan tudom, hát drága édesanyák, amikor alusztok gyónás közben, pedig nem én gyónok, hanem te. És akkor: nem lehetne egy picit így, úgy. Azt mondja, nem, mert ez… Nem lehetne, hogy valaki más mosogasson? Nem, mert nem olyan szép. Nem lehetne, hogy a gyerekre vigyázna valaki? Szó se lehet róla. Ez egy belső akadály, amit elmondtam, nem kritika, egy belső akadály. Valakiben olyan erős a maximalizmus vagy a perfekcionizmus, hogy az már a realitáson túlmutatóan gyötri őt, s nem engedi meg, hogy úgy és annyit tegyen, és úgy és annyit pihenjen, ami ahhoz szükséges, hogy ő olyan édesanya legyen, amilyen szeretne lenni.

Következő: kulturális nehézség. Talán mondhatom ezt így, Magyarországon a kultúra része, hogy önkizsákmányolás révén hozzuk létre a szükséges, vagy akár kevésbé szükséges anyagi javainkat. Szinte az egész XX. századi magyar történelmet megnézhetnénk így, hogy a magyar ember megtanulta, megszokta, hogy meg kell lennie a háznak, még ha ő olyan helyzetben volt, akkor a kis nyaraló meglegyen, a kis Skoda meglegyen, a kis Záporjóska, és mire mindez meglett ötven évesen, vagy meghaltak a férfiak, vagy tönkrementek. Na!

Tehát mi az, ami kulturálisan akadályoz bennünket abban, hogy pihenjünk annyit, ami ahhoz kell, hogy aztán jól dolgozzunk? Az, hogy nemzedékről nemzedékre átadtuk ezt, hogy az önkizsákmányolás az minden további nélkül rendben van. Tehát érdemes megkülönböztetnünk az önkizsákmányolást attól, amikor valaki szabadon, önfeledten, autonóm módon ad, ad magából, vagy áldozatokat hoz. Az nem ugyanaz, mint az önkizsákmányolás. Jézus nem önkizsákmányoló magatartást folytatott.

Keresztény vagy kultúrkeresztény akadályunk mi lehet? Emlékszem, tartottam egy előadást a kiégés megelőzéséről. Utána odajött hozzám egy aranyos, idősebb keresztény hölgy és azt mondja „Feri olyan igaznak tűnt ez. Most vénségemre legyek önző?” Tehát a kultúrkeresztény akadály mi? Az önszeretetnek és az önzésnek az összemosása. Nincs meg világosan az, hogy mi az, hogy magamat szeretem, és ez hogyan és mint van rendben, és mi az, ami önzés, és egyáltalán nincs rendben. Tehát nagyon sokan önmaguk megfelelő, helyes szeretetét önzésként élik meg, miközben annak semmi köze az önzéshez.

Most már csak néhány zárómondat. Amikor pihenek annyit, amennyit szerintem szükséges, akkor azt kétségkívül magamért teszem. De tegyünk itt egy vesszőt. Keresztény emberként hogyan folytatom a mondatot? Ezt most magamért teszem, mások javára.

Amikor egy édesanya megad magának épp csak egy picit, valamit, hogy úgy egyáltalán, azt magáért teszi, de a gyerekei javára teszi. Amikor egy orvos vagy egy pedagógus nem akar kiégni, azt magáért teszi, a diákok, meg a betegek javára. Tehát a mondat így egyben igaz: nagyon is megtehetünk sok mindent magunkért, és megőrizhetjük az életnek azt az irányát, ami keresztény emberként fontos, hogy úgy alapvetően szeretnénk mások javára élni, nem önzően, még csak nem is énközpontúan. Tehát akkor mi az, amit magamért meg kell tennem ahhoz, hogy ténylegesen mások javára tudjak élni? Itt persze mindannyian hozhatunk egy stratégiai döntést, hogy ki mit gondol arról, hogy mások javára.

Egy döbbenetes cikket olvastam pár évvel ezelőtt, egy autóbusznak elromlott a féke, meredek út ment lefelé, és úgy ahogy van, bezúdult egy tóba. És volt ott egy olimpikon úszó és az olimpikon úszó beugrott a tóba, és egymás után húzta ki az embereket ott, az egyre mélyebbre süllyedő autóbuszból. Több mint húsz embernek az életét mentette meg, és túlélte ő maga, és idős korában kérdezték, hogy hogyan néz vissza az életére. És idős korában is azt mondta, hogy tudja, nem hagy nyugtot, hogyha egy kicsit erősebb lettem volna, még egy valakit lehet, hogy fölhozok. De nem, nem, ott nem ment már.

Tehát vállalható stratégiai döntés az, hogy valamelyikünk azt mondja, hogy énnekem az a tisztességes keresztény élet, hogy mennyiség, hogy mindenkinek. De az is vállalható, hogy valaki azt mondja, de én egy olyan területen dolgozok, hogy inkább keveseknek, de jót. Vagy még kevesebbeknek, de az valódi segítség legyen, olyan segítség legyen, hogy akinek segítettem, ő azt mondja, hogy ez nekem valódi segítség volt.

Harmadik stratégiai döntés, mi? Például azt mondom, hogy muszáj annyit pihennem és imádkoznom, hogy az életemből a lényeg ne kerüljön ki. Ugyanis amikor az ember nem rehabilitálódik, nem pihen, nem alszik, ezt mind nem csinálja, nem mozog, akkor jószerivel az a következmény, hogy az életünk tele van fontos dolgokkal, de telis-tele, és a lényeg meg lehet, hogy már elveszett.

Ezért lehetséges, hogy egy vagy két fontos dolgot abba kell hagyni azért, hogy a lényeg megmaradjon. Nem azért kell néha abbahagynom fontos dolgokat, mert nem fontos, hanem azért, mert lehet, hogy napi tizennyolc órában csinálom, és én magam nem látom, hogy hogyan van ebben a lényeg. A kifáradásnak, a kimerülésnek, a kiégésnek mi a drámaisága? (Az), hogy egy idő után nem csinálom úgy, ahogy szerintem kéne csinálni, hogy én magam már nem csinálom úgy, ahogy szerintem érdemes volna csinálni. De itt van még egy lépés. Ez pedig az, hogy menet közben már én magam nem vagyok az az ember, aki akarnék lenni. És ha ezt összevetem azzal, hogy lehet, hogy az az ember tudnék lenni, aki akarnék lenni, Isten tervei alapján, és lehet, hogy az a két-három legfontosabb dolog, amit most meg kéne ezért csinálnom, hogy rendesen aludjak, rendesen egyek, hogy mozogjak, és elmenjek végre az orvoshoz, mert a tüneteim tényleg komolyak.

És végül a záró történet, mert nem lehet ilyen borúsan befejezni. Szeretnék egy picit, na, én halottak napjára gondoltam. Az történt ugyanis, hogy halottak napja utáni vasárnap voltunk így. És megvolt a mise és bementem, és a ministránsok is ott álltak már nagyon sokan, de hát ez egy délelőtti gyerekmise, tehát zúdult be a nép a sekrestyébe. Igen ám, de odapenderült hozzám egy aranyos, ministráns kislány, akkor volt 8-9 éves, most már éppen az ifi tábornak az egyik szervezője, nagy barna szem, barna haj, és azt mondja nekem „Feri atya! Bülülülüm…” Hát úgy fecsegett és csacsogott, azt lenyűgözve néztem. Hát csak nők tudnak így fecsegni és csacsogni. Én például többször megpróbálkoztam ezzel, nekem nem megy. Nem megy. Én előadni tudok, de ezt lenyűgözve nézem. És ez a kislány úgy tolta, el voltam ájulva, de volt egy nehézségem, hogy ő ott nyolcévesen azt gondolta, hogy amit ő tud, azt én is tudom. De nekem fogalmam se volt, ki kicsoda. Ki kivel milyen kapcsolatban van, mi a történet előzménye? Ezt miért mondja el nekem? Ráadásul még Ugrált is egyik történetből a másikba, aztán én kezdtem eltűnni. Hát ellehetetlenültem. És ez a kislány szerintem aludt eleget, rám hangolódott és rájött, hogy én eltűntem. És úgy hirtelen megállt, ő nyolc év teljes komolyságával rám nézett, azt mondja „Feri atya, tudod, hogy miért mondom én el ezeket neked?” Hát óriási kő leesett a szívemről. Azt mondja „Azért, mert halottak napján voltunk kint anyucival a temetőben, és anyuci azt mondta: kicsim, addig beszélgess a szeretteiddel, amíg élnek. Most ezt csinálom.”

Köszönöm a nyári figyelmeteket!

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)