Jn 6,1-15 - Évközi 17. vasárnap – Nagyszülők és idősek világnapja

„Van itt egy fiú, akinél öt kenyér és két hal van…”

Olvasmány (2Kir 4,42-44)

Elizeus próféta korában, a nagy éhínség idején történt: Jött egy ember Baal-Salisából és az Isten emberének kenyeret hozott az első termésből: húsz árpakenyeret meg friss gabonát a zsákjában. Erre Elizeus megparancsolta: „Adjatok enni az embereknek!” Szolgája ellene vetette: „Hogy adjak ennyit száz ember elé?” De ő azt felelte: „Adj csak az embereknek enni! Mert ezt mondja az Úr: Esztek és még marad is.” Erre eléjük tette, azok ettek és még maradt is, ahogy az Úr mondta.

Szentlecke (Ef 4,1-6)

Testvéreim! Kérlek benneteket, én, aki fogoly vagyok az Úrban, hogy éljetek méltón ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok; teljes alázatban, szelídségben és türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel. Törekedjetek arra, hogy a béke kötelékével fenntartsátok a lelki egységet. Egy a Test és egy a Lélek, mint ahogy hivatástok is egy reményre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten, mindnyájunk Atyja, aki minden fölött áll, mindent áthat és mindenben benne van.

Evangélium (Jn 6,1-15)

Abban az időben Jézus átment a Galileai-tengernek, vagyis Tibériás-tavának a túlsó partjára. Nagy tömeg követte, mert látták a csodajeleket, amelyeket a betegeken végbevitt. Jézus fölment egy hegyre, és ott leült tanítványaival. Közel volt a húsvét, a zsidók ünnepe. Amikor Jézus fölemelte szemét, és látta, hogy nagy tömeg jön felé, így szólt Fülöphöz: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy legyen mit enniük?” Ezt pedig azért kérdezte, hogy próbára tegye, mert tudta ő, hogy mit fog tenni. „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindenki kapjon valami keveset” – felelte Fülöp. Az egyik tanítvány, András, Simon Péter testvére megszólalt: „Van itt egy fiú, akinél öt kenyér és két hal van, de mi ez ennyinek?” Jézus meghagyta: „Telepítsétek le az embereket!” Sok fű volt azon a helyen. Letelepedtek hát: szám szerint mintegy ötezren voltak csupán a férfiak. Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta a letelepedett embereknek; ugyanígy (adott) a halból is, amennyit csak akartak. Amikor pedig jóllaktak, szólt tanítványainak: „Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba.” Összeszedték, s tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékából, amit meghagytak azok, akik ettek. Amikor pedig az emberek látták a csodajelet, amelyet Jézus végbevitt, így beszéltek: „Ez valóban az a próféta, aki a világba jön.” Mikor Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják vinni hogy erőszakkal királlyá tegyék, ismét visszavonult a hegyre, egészen egyedül.

Vasárnapi beszéd

Mielőtt belekezdenénk az elmélkedésbe, amolyan nulladik pontként fontosnak tartom kimondani, hogyha egy embertársunk éhezik, akkor ott nem a teológiai megfontolásoknak van az ideje, hanem annak, hogy segítsünk neki és adjunk neki enni. Hogyha valaki bajban van, akkor nem annak van az ideje, hogy filozófiai gondolatokkal az Isten országát kifejtsük, hanem hogy a segítségére legyünk. És főképpen, ha bármelyikünk átélt már nagy szenvedést, esetleg nagy fizikai fájdalmat, mennyire természetes, hogy egy idő után Istenhez kiáltunk, mennyire emberi és magától értetődő, hogy kapaszkodni akarunk és jöjjön és segítsen Isten vagy segítsen nekünk valaki. Hogyha ezzel így vagyunk és így járunk el, ez maga a színtiszta természetesség és normalitás. Ez lenne a nulladik pont, és minden, amit mondok, nem húzza majd át ezt a nulladik pontot, sokkal inkább felülmúlja, de legalábbis kiegészíti.

Az első, hogy úgy eljátszottam azzal a történet befejezéssel, hogy Jézust, hát ugyan mondjuk erőszakosan királlyá teszik, de hát azt mondja „Jó, hát erőszakosak, erőszakosak, de hát tényleg én vagyok itt egy jó helyzetben.” És attól kezdve mindegyikünknek van enni, és van inni, és van hol lakni, és van ruha, és ha betegek vagyunk, akkor Jézus délelőttönként mindenkit meggyógyít, esténként a holtakat föltámasztja. Tehát nyilván egy szép rendje lesz annak, hogy nekünk hogy ne legyen gondunk, bajunk, fájdalmunk és szenvedésünk. Úgy eljátszottam ezzel, hogy rendben van, ez mind így meglesz. Olyan együttérző lettem Jézussal, de azért, mert ha nekünk már minden szépen megvan, úgy arra gondoltam, hogy Jézus meg éjszaka nem bír aludni. Mert mondjuk hánykolódik ott, persze ez egy fantázia, ne vegyétek annyira komolyan, és azt mondja „Most már van enniük, van inniuk, van hol lakni, van hol mindenük van, (de) nem bánnak jól egymással. Én mindent megadtam nekik, aztán bántják egymást. Megadtam mindent, amit csak kértek, aztán nem szeretik egymást. Versengenek, meg nem tudom, az egyik a másik vesztére tör, meg megalázza, meg bántja. Hát mi kéne még nekik?”

Azt akarom ezzel mondani, hogy kétség kívül az étel és ital és minden egyéb az életünket bizonyos szempontból elrendezi és megoldja, kisimítja, és az ember végre vesz egy nagy levegőt, és azt mondjuk, hogy ez oké, és rendben van. Ez tényleg így van, lásd nulladik pont. De közben bizonyos területekre, kérdésekre, témákra talán azt merném mondani, pont emiatt, hogyha ez meglenne, mi magunk is pontosan tudnánk és átélnénk, hogy jó, és akkor abban meg miért nem segít? Miért nem olyan a teremtés, hogy az emberek mindig csak jót tegyenek egymással. Hát ezt nem tudná elintézni, hogy úgy mindenki jót tegyen a másikkal? Hát, ha kenyeret tud adni, azt miért nem tudja elrendezni? Nem akarom ezt hosszabban, már csak a meleg miatt sem. Szóval úgy tűnik, hogy ha ezen az irányon mennénk tovább, hogy Jézus a király, és ezt mind megadja, és a dolgok elrendeződnek, bizonyos kérdések magunk számára is, ettől nem válnak megoldottá és megválaszolttá. Úgy is mondhatnám, hogy mindenképpen marad valami, ami a mi részünk lesz. És innen szeretném akkor folytatni, picit ütköztetve azt, ahogy úgy gondoljuk azt, hogy na, ha ez meg lenne oldva, akkor már minden meg lenne oldva.

Az első, öt szempont van, hát ez, öt. Öt. Gyöngülök. Hát az első az így szól, hogy az ember azt gondolja, hogy mi döntjük el, hogy ki legyen a király. Azt még erőszakkal is eldöntjük, ki legyen a király, akkor még esetleg az meg is oldja az életet. És valójában látjuk, hogy nem így van, vagy nem ennyire így van, vagy nem lesz az a következménye. Az ember sokkal inkább miről hozhat döntést. Nem arról, hogy ki legyen a király, meg aztán még hogyan legyen a király, és milyen legyen a király, és egész pontosan mit csináljon. Az ember magáról hozhat döntést, hogy ehhez a királyhoz, most Krisztus királyról beszélek, milyen viszonyt alakítunk ki. Az ember valójában arról, hogy Krisztus a király, nem hozhat döntést. Hogy Isten, Isten, és Jézus az ő fia, az ember ezzel kapcsolatosan nem hozhat döntést. Az ember lehetősége, hogy felismeri, hogy az emberi életnek egy megmásíthatatlan adottsága, hogy van Isten és vagyunk mi emberek, és ezért a kettőnkhöz fűződő viszonyról hozhatunk döntést.

Ezért azt a 70-80-90 évet, amit itt eltöltünk, érdemes nem abba az irányba vinni, hogy ilyennek kéne lennie Istennek és olyannak, és Jézus, és ezt csinálja, és legyen olyan, hanem hogy hogyan mélyítjük el magunkban a saját témánkat. És a saját témánk az, hogy hogyan döntöm el és hogyan valósítom meg, és hogyan cselekszem abban az irányban, hogy ki nekem Isten, és én milyen viszonyban akarok vele lenni. Mert ha van valami, ami maradandó, örökérvényű, hogy ezt hogyan alakítottam ezen a földön, akkor az ez. Tehát az első gondolat így szól, az ember naivitása, hogy majd eldöntjük, ki legyen a király, és azt is megmondjuk neki, milyen legyen. Az ember arról dönthet, hogy az Istenhez fűződő viszonyát hogyan alakítja.

A második, hogyha az ember Istennel kapcsolatosan azon a szinten marad, vagy abban a világban próbál eligazodni, gyökeret ereszteni, hogy akkor most ezt várhatom tőle, vagy nem várhatom tőle, ezt adja meg, azt adja meg, ezt ne adja meg, ebből mentsen meg. Mi fog történni? Az, hogy az életnek talán bizonyos lényegi elemei teljesen kikerülnek a figyelmünk középpontjából. Egyszerűen nem arra fogunk figyelni, mint ahogy Jézusnak a történetei nem egyszer erről szólnak, hogy az ember teljesen el tud abban veszni, hogy enni, inni és jól lakni, és mit fölvenni, és karriert építeni, és siker és boldogság, és az álmaim és a céljaim, úgy, hogy szinte teljesen szem elől tudjuk veszíteni azt, hogy mi az életünk lényege, mi az életünk értelme.

Tehát a második gondolat így szól, hogy eltölthetjük az életet ezzel, hogy Istentől mit várunk, és mit kérünk, és imádkozunk, és legyen így, és akkor most dühös vagyok, most szomorú vagyok, most hálát adok, anélkül, hogy a magam személyére vonatkozóan föltenném azt a kérdést, hogy „De Jézus valójában miért jött el? Miért jött ide?” Mert ha most a hitem felől beszélünk, akkor a hitünk felől beszélek, azt mondhatom, meg akart testesülni az Isten, ember akart lenni. Miért csinálta?

És csak egy gondolat ide, és már jön a harmadik. Ez pedig az, hogy Jézus holtakat támaszt föl, kenyeret szaporít, halat is szaporít, azután élő vizet ad, a vaknak visszaadja a látását, a leprást meggyógyítja. Sosem mondta magáról, hogy orvos vagyok, de nem hirdette magát gyógyítónak. Most amiatt mennek utána, mert betegeket gyógyított. De nincs olyan történet, hogy úgy szólítanák meg, hogy gyógyító vagy orvos, hanem úgy szólítják meg, hogy rabbi, hogy mester; mesternek szólítják és rabbinak szólítják. Tehát valójában a korabeli ember is már megszólítással pontosan tudta, hogy Jézus valójában annak a világnak a küldötte, ahol az a nagy kérdés, hogy az Istennel való kapcsolat milyen minőségű, hogy hogyan vagyok én az Istennel, ennek nyomán hogyan vagyok az embertársaimmal. Így is mondhatnám, hogy Jézus a spiritualitásnak, a transzcendenciának a világa miatt jön ide, hogy mi ahhoz tudjunk kapcsolódni. Ezt a korabeli ember is tudja, mert azt mondja, hogy mester, és úgy szólítja meg, hogy rabbi.

A harmadik, hogy könnyen gondoljuk azt, hogy igazából nekiállunk, erőszakkal királlyá tesszük Jézust, mert akkor majd megadja, amit várunk tőle. Hogy végül is magunk között szólva mindegy, hogy ki az, csak adja meg. Úgy kíváncsi lennék, hogy ideállna valaki, fogalmuk sincs, hogy ki, azt mondaná „Én megadom nektek.”, hogy elkezdene-e bennünket foglalkoztatni az, hogy de ki ő? Milyen alapon fogja megadni és milyen áron fogja megadni? És most ezt a világot szinte nem is akarnám tovább folytatni, hogy ez a kísértőnek a világa, hogy azt mondja, „De én meg tudom neked adni. Te ne foglalkozz azzal, hogy mi ennek az ára, hogy milyen alkut kell érte kötni, hogy mennyibe kerül majd ez neked, meg másoknak? „A lényeg, hogy maradj ott, hogy meg fogod kapni.”

Tehát a harmadik, hogy az embernek egy ős kísértése, hogy azt mondjuk: „Mindegy, csak valaki adja meg. S az is mindegy, hogy ki ő és nem akarok róla tudni, hogy milyen áron kaptam meg. Nem érdekel, hogy ki fizetett érte. Nem érdekel, hogy… Nem érdekel a lényeg, hogy kapjam meg.” És ezzel szemben Jézus az a valaki, aki állandóan tulajdonképpen valahogy a személyével odalép elénk, és valahogy azzal a vággyal, hogy „Érdekel titeket az, hogy én ki vagyok? Akartok ti én velem kapcsolatban lenni? És ha én majd nem adom meg a kenyeret, vagy mondjuk keresztre feszítenek és már nem vagyok itt és nem támasztom föl a halálból, akkor még érdekes leszek nektek?”

Tehát az ember őskísértése, hogy azt mondjuk, mindegy, csak kapjuk meg. Nem érdekel, hogy mi vagy másmilyen árat fizet érte. Jézus pedig azt mondja, hogy ez nem hogy nem érdekes, hát pont ez a lényeg, hogy én ki vagyok, és hogy én életet adjak nektek, annak mi az ára, hogy mit kell nekem ahhoz adnom, hogy az nektek legyen.

Negyedik, utolsó előtti gondolat, hogy ezért, ha éppen nem kapjuk meg, vagy nem úgy kapjuk meg, hát nagyon könnyen azt gondolhatjuk, hogy hát akkor Istennek ez módjában állt volna, nem adta meg, tehát ez valami rosszindulat, vagy büntetés, vagy nem gondviselő, vagy nem segít, vagy nem szeret, vagy nem hallgatott meg, vagy elhagyott, stb. Tehát nem is akarom ezt tovább mondani. Valójában nem erről van szó, hanem arról, hogy ezek a helyzetek az ember és az istenkapcsolat meghasonlásáról szólnak. A szíve-lelke ezeknek a helyzeteknek, hogyha én azt mondom, hogy „Ja, ha te ilyen vagy, nem kellesz. Ha te nem segítettél, nem szeretlek.”, nem az történik, hogy akkor én döntöttem Istenről vagy Jézusról, hanem az, hogy létrehoztam saját magamban egy meghasonlást, mégpedig azért, mert az ember lényegéből adódóan teremtmény. És ha én azt mondom Jézusnak és Istennek és a Szentléleknek, ha nem kaptam meg, akkor köszönöm, nem kérek belőled, akkor az emberi szívben létrejön egy távolság saját magam és a szívem legmélye és lényege között. És az ember drámája nem az, hogy valamikor éheznem kell, vagy nem az, hogy néha fáj, hanem, ha létrejön az a távolság, az az elidegenedés a szív legmélye és önmagam között.

Eszembe jutott az a kedves hajléktalan ismerősöm, akiről pár héttel ezelőtt beszéltem, és mondta nekem, hogy „Feri, adjál egy gatyát!” Emlékeztek még? És akkor mondta, hogy nem hordok magamnak két gatyát, de mondta, hogy levehetem azt, ami rajtam van. Hát én ezt nem tettem meg, de hoztam neki gatyát, kettőt is. Nagyon, örömmel fogadta, elrakta, rám nézett, a következőt kérdezte: „Egy ing nincs?” Ennek sosincs vége. De ebben semmi kritika nincs őfelé, mert neki arra is szüksége van. Ez nem kritika, csak azt akarom ezzel érzékeltetni, hogy van az, aminek nincs vége. Az, ahogy az ember, hogy a hiányom, a vágyam, a szükségletem, a mi nincs meg, ennek nincs vége.

És miután itt ezen a földön nincs vége, megint csak így mondhatnám, nagy kísértésünk az, hogy elvesszünk ebben, ahelyett, hogy rájöjjünk, hogy az életünk alapcélja az, hogy a szívünk legmélye és önmagunk közt a kapcsolatot fönntartsuk. Akkor is, ha ez történik és akkor is, ha az. Akkor is, ha így és akkor is, ha úgy.

És akkor záró történet, vagy záró gondolat ez így szól, hogy tényleg könnyen gondoljuk azt, hogy akkor Jézus és Isten és a Szentlélek eszköze e világi céljainknak. Szívesen tárgyiasítjuk Istent, akármilyen abszurd is ez. Tárgya és eszköze a saját jóllétünknek vagy jólétünknek. Azzal, hogy Jézus végül nem ment abba bele, hogy evilági királlyá tegyék, azt is üzente nekünk, hogy nem akarok eszköz lenni, hogy azt szeretném, ha ti látnátok, hogy én is, meg az összes többi ember a maga módján cél és nem eszköz. Hogy ne tárgyiasítsatok engem, ne használjatok és használjatok ki, hanem lássatok engem személynek!

És így jutottam el a zárásig. Egy záró történetet szeretnék mondani, csak röviden, záró egy-két mondatot, hogy úgy szíven ütött engem, egyszer egy televíziós beszélgetést hallgattam egy holokauszt túlélő idős férfivel, és a riporter azt kérdezte tőle, hogy mi volt élete legnehezebb döntése? S a férfi a következőt mondta, hogy „Tudja, 1944 volt, és minket már kitereltek a pályaudvarra, és ott álltunk a peronon az anyámmal, és az anyám nagyon feszült volt és nagyon aggódott miattam, és a nyakamba kanyarított egy tarisznyát, és azt mondta nekem, máig emlékszem, ahogy súgja: „Kicsi fiam, erre a tarisznyára vigyáz nagyon, mert van benne egy nagy cipó, és ez a cipó neked sok napig elég lesz. Vigyázz rá!”

S milyen érdekes az anyai megérzés, hogy az anyát elterelik onnan a saját fiától, és a fiú egyszer csak ott van tizenkét éves, áll a peronon, nincs már ott az anyuka, és látja a marhavagonokat, ott a tátogó fekete pofáját ezeknek a kocsiknak, és arra jutott ez a srác ott tizenkét évesen, hogy ő nem száll be, hogy meg kell szökni. És amikor eldöntötte, hogy megszökik, akkor érezte csak meg igazán, hogy mennyire nehéz a kenyér a tarisznyában. És úgy döntött, hogy amennyire tudja, észrevétlenül leveszi a tarisznyát, hogy essen le a földre, hogy ő meg fog szökni, mert szabad akar lenni és élni akar. És várta a kedvező pillanatot, és amikor ez megtörtént, abban a pillanatban nekiiramodott, és rohant, ahogy csak tudott, mert tudta, hogy az életéért fut. És persze, hogy elkezdtek lőni utána, na de egy 12 éves srác okosan mászott át a vasúti kocsik alatt, már nem érte el a lövedék. És hiába eresztették a kutyát utána, mert neki már volt annyi előnye, és eljutott oda a kerítésig, és mászott föl, és persze, hogy kiszakadt a nadrág, és vérzett a comb, és átvetette magát, és túlélte.

És vagy ötven évvel később a riporter kérdezi Jóska bácsit, hogy „Na, akkor Jóska bácsi, mi volt élete talán legnehezebb döntése?” S a Jóska bácsi a következőt mondja. Hát, hogy életem legnehezebb döntése mi volt, ezt lehet, hogy így nem tudom megmondani, de azt tudom, hogy mi jutott először eszembe. (Az), hogy 1944-ben ott a peronon, amikor leraktam a tarisznyát, amire anyám azt mondta, hogy nagyon vigyázz rá, mert sok napig elég lesz az a kenyér, hát az nagyon nehéz volt.

És ezért azzal a fiúval szeretném befejezni, akinek a tarisznyájában van öt kicsi kenyér meg két hal, és egyszer csak odamegy hozzá valaki, jó eséllyel nem Jézus, csak egy tanítvány, akiről a kicsi fiú lehet, hogy nem is tudja, hogy ő egy tanítvány, és el tudom képzelni, hogy ez a kicsi fiú, aki lelkesen megy a mester után, hogy van nála a kenyér meg a hal? Szerintem az anyukája a nyakába kanyarította, és azt mondta „Kicsi fiam, ezek a kis cipókák, meg halacskák. Vigyázzál, mert nem tudom, meddig leszel el, meg kicsi gyerek vagy még, meg hosszú az út, meg hogy jössz vissza, meg sok ember van ott. Te vigyázz arra a kenyérre, meg arra a halra, nem tudhatod, mi lesz. Hát azért kétezer évvel ezelőtt az nem úgy volt, hogy a kicsi fiú kiment a kamrába, meg a hűtőbe, kivette a kenyeret, azt’ lelépett. Hát, valószínű, az anyukája, az apukája, és akkor adták neki. Szóval annak a kicsi fiúnak ott, akkor, ott volt egy olyan pillanat az életében, amikor egyszer csak már se kenyér, se hal. Pedig neki volt még. Se kenyér, se hal. Pedig az anyukája okos volt, ő is okos volt és jól kitalálták, hogyan lesz ez. Azt a pillanatot szeretném megragadni, amikor még csak nem is Jézus, hanem egy tanítvány, akit lehet, hogy nem is ismer, azt mondja „Kisfiam, add csak ide azt az öt kenyeret meg két halat, szükségünk van rá!” Ez az a pillanat, ami az evangélium szíve-lelke, s valójában ez az a pillanat, amiről az ember döntést hozhat. Nem arról, hogy kit kenünk királlyá és kit nem, meg hogy a király milyen lesz, hanem arról, hogy én Jézus tanítványa leszek-e, és hogy milyen.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)