Mk 7,1-8.14-15.21-23 - Évközi 22. vasárnap – Teremtésvédelmi világnap

Isten embertelen képviselete. Mit lehet csinálni, hogy ez ne ismétlődjék meg velünk?

Olvasmány (MTörv 4,1-2.6-8)

Mózes ezt a beszédet intézte a néphez: „És most halld, Izrael, azokat a parancsokat és törvényeket, amelyeknek megtartására tanítalak, hogy éljetek és bevonulva elfoglaljátok azt a földet, amelyet az Úr, atyáitok Istene ad nektek. Ahhoz, amit mondok, ne tegyetek hozzá semmit és ne is vegyetek el belőle, hanem tartsátok meg az Úr, a ti Istenetek parancsait, amelyeket adok nektek. Tartsátok szem előtt és kövessétek őket! Így tesztek szert bölcsességre és okosságra azoknak a népeknek szemében, amelyek hallanak ezekről a törvényekről. Azt fogják mondani: Valóban bölcs és okos nép ez a nagy nemzet! Mert hát hol van olyan nagy nép, amelyhez istenei oly közel volnának, mint hozzánk az Úr, a mi Istenünk, valahányszor hozzá folyamodunk? És hol van még egy olyan nagy nép, amelyiknek oly tökéletes parancsai és szabályai volnának, mint ez az egész törvény, amelyet ma elétek tárok?”

Szentlecke (Jak 1,17-18.21b-22.27)

Testvéreim! Minden jó adomány és minden ajándék felülről van, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, és még árnyéka sincs a változásnak. Szabad akaratból hívott minket életre az igazság igéjével, hogy teremtményeinek mintegy az első termése legyünk. Fogadjátok ezért tanulékony lélekkel a belétek oltott tanítást, amely képes megmenteni lelketeket. A tanítást váltsátok tettekre, ne csak hallgassátok, mert különben magatokat csaljátok meg. Az Isten és az Atya szemében ez az igazi, tiszta vallásosság: Meglátogatni nyomorukban az árvákat és az özvegyeket, és tisztának maradni a világtól.

Evangélium (Mk 7,1-8.14-15.21-23)

Abban az időben összegyűltek Jézus köré a farizeusok és néhány írástudó Jeruzsálemből. Látták, hogy egyik-másik tanítványa tisztátalan, vagyis mosatlan, kézzel eszi a kenyeret. A farizeusok és általában a zsidók ugyanis nem esznek addig, amíg meg nem mossák a kezüket könyékig, így tartják meg az ősök hagyományait. És ha piacról jönnek, addig nem esznek, míg meg nem mosakszanak. S még sok más hagyományhoz is ragaszkodnak: így például a poharak, korsók, rézedények leöblítéséhez. A farizeusok és írástudók tehát megkérdezték: „Miért nem követik tanítványaid az ősök hagyományait, miért étkeznek tisztátalan kézzel?” Ezt a választ adta nekik: „Képmutatók! Találóan jövendölt rólatok Izajás, amint írva van: »Ez a nép ajkával tisztel engem, ám a szíve távol van tőlem. Hamisan tisztelnek, olyan tanokat tanítván, amelyek csak emberi parancsok.« Az Isten parancsait nem tartjátok meg, de az emberi hagyományokhoz ragaszkodtok.” Majd ismét magához szólította a népet, és így szólt: „Hallgassatok rám mindnyájan, és értsétek meg: Kívülről semmi sem kerülhet be az emberbe, ami beszennyezhetné. Hanem ami belőle származik, az teszi az embert tisztátalanná. Mert belülről, az ember szívéből származik minden gonosz gondolat, erkölcstelenség, lopás, gyilkosság, házasságtörés, kapzsiság, rosszindulat, csalás, kicsapongás, irigység, káromlás, kevélység, léhaság. Ez a sok rossz mind belülről származik, és tisztátalanná teszi az embert.

Vasárnapi beszéd

Jól esik nekem rátok nézni. Olyan szép ez a szent liturgiában, hogy van időm egy picit úgy rátok hangolódni, és csak utána kell nekiállni beszélni. Mindenesetre a mai evangéliumban érdekes ez a felütés, ahogyan nagyon egyszerűen a lényegét próbálom kiemelni, hogy vannak a választott nép számára szentnek számító hagyományok, mert nem egyszerűen csak hagyományok ezek, amelyekre úgy tekintenek, hogy ezek nemzeti hagyományok, vagy a népünk hagyományai, hanem olyasmiről van szó, amit ők a hitükben összekötnek Istennel. És ezért logikus és érthető, hogy az ezzel kapcsolatos kifogásaikat egy rabbitól kérdezik meg, és egy rabbit szembesítenek azzal, hogy „A te tanítványaid, hát te egy rabbi vagy, Istent képviseled. Hogy lehet, hogy hagyományokat nem tartanak meg?” Hogyha ezek a hagyományok a kétezer évvel ezelőtt élő ember számára profán hagyományok lettek volna csak, akkor teljesen mindegy, hogy a tanítványok most így járnak el vagy nem, de nem így értelmezték őket.

Nagyon egyszerűen szólva tehát itt a dilemma az, hogy bizonyos szakralizált események, szabályok, eljárások, törvények, szokások és hagyományok, amelyek összefüggésbe kerültek valamikor a hittel, az istenkapcsolattal, hogy ezekkel mi kétezer évvel később keresztény emberként hogyan járjunk el.

Szinte szeretném teljesen átugrani most az Ószövetségnek a kifejtését, nézzük meg ezzel kapcsolatban, mi van velünk! És hogy történhet az, hogy az embernek kétezer évvel ezelőtt Jézus azt mondja „Nem veszitek észre, hogy az emberi hagyományokat megtartjátok és pont Isten parancsát, törvényét nem?” Ez a kijelentés fölfoghatatlan lehetett a kérdezők számára, hiszen pont az alapján kérdeznek, hogy Isten által adott hagyomány és szokás és törvény és a többi, hát hogy lehetséges, hogy Jézus pont ezt kérdőjelezi meg? Na, gyerünk!

Mi történik? Ezt a kifejezést szeretném használni: események, tárgyak, cselekmények szakralizálása történik. Összefüggésbe kerülnek Istennel, attól kezdve már azt valahogy másképp látjuk, másképp értjük. De itt történik valami fontos dolog, ez pedig, hogy a szakralizált cselekmények, szokások, hagyományok, tárgyak stb. elszakadnak valamiképpen a szenttől. És a harmadik lépésben már nem csak ez az elszakadás van meg, már a forrással ezek nem tartják a kapcsolatot, hanem az ezekre való hivatkozás is már olyan módon történik meg, aminek nem sok köze van a szenthez, amire a hivatkozás történik. Egyszerűen szólva, mondjuk Istent embertelenül képviseljük. Ennyi.

Isten embertelen képviselete. Mit lehet csinálni, hogy ez ne ismétlődjék meg velünk? Mert természetesen ez most is történik. Ezt egyéni szinten és csoportszinten és társadalmi szinten ugyanúgy most is csináljuk. A kérdés… Miért pont az egyházat hagyom ki? Egyházi szinten is megtörténik. Mit lehet csinálni? Mondanám pontokba szedve.

Első, amit nagyon érdemes tudatosítanunk, hogy bármi, amit mi szentnek tekintünk, az csak átvitt értelemben szent, mert egyedül Isten szent, az ember sem szent, olyan értelemben szent, hogy van egy kitüntetett Istenhez fűződő kapcsolata, és az neki annyira fontos volt, hogy ő ez alapján élt, és aztán üdvözültük. Akkor azt mondjuk, hogy szent, de valójában egy szent van: Isten. Ilyen értelemben nyilván a tárgyak sem szentek, hanem valamilyen szent cselekményhez használjuk, tehát kapcsolatban vannak a szenttel, ilyen értelemben, átvitt értelemben mondjuk, hogy szent. A cselekmény is átvitt értelemben… Nem akarom tovább mondani, de ez a megkülönböztetés elképesztően fontos. Miért? Mert különben cselekményekre, eseményekre, hagyományokra, tárgyakra és mindenre úgy tekintünk, mintha ez maga lenne a szent, és elragadtatjuk magunkat és olyan magatartásformákat is megengedhetőnek tartunk pont a szentre hivatkozva, ami maga a színtiszta embertelenség.

Nekem az alapélményem a papnevelő intézetből van, és én emlékszem, ezt pár évvel ezelőtt elmeséltem nektek. Elmentünk, szombat volt, szokásos szentségimádás, és ott térdeltünk, kint az Oltáriszentség, és ministráns gyerekek csöngettek alkalmas időben, de az egyik csöngetett, a másik nem. És amikor bementünk a sekrestyébe, ott vagyunk nem tudom hányadéves papnövendékként, ott vannak azok a kicsi gyerekek, és a szent cselekményt végző pap a következőt mondta annak a ministráns gyereknek, aki elfelejtett csöngetni: Hogy nyílna meg alattad a föld! Hogy te a szentségimádás kitüntetett pillanatában… tönkretetted.” És tudjátok, ez az az élmény, amit egy életre elhatároztam, hogy az lehetetlen, hogy ezt így kéne csinálni. Hát, hogy egy szentségimádásban az elmaradt csöngetést így kérjem számon a ministráns gyerektől? Most elnézést a kifejezésért, nem lesz benne túl sok költőiség, meg érzelem: önellentmondás. Finoman szólva is. Emlékszem, hogy ott tettem egy ilyen kósza elhatározást, hogy ministránsokkal soha, de soha így nem fogok beszélni. És most, ahogy készültem, eszembe jutott, hogy tizenöt éven keresztül élsportoltam. Most megvolt az olimpia, meg mindenféle csodás események, most paralimpia van, lehet nézni, satöbbi. És úgy el-elhangzik úgy, ahogy az edző fölemeli a hangját, meg keménység van, hogy kihozza a sportolóból a legtöbbet. Elmondanám nektek, volt négy edzőm, hat éves koromtól huszonhárom éves koromig. A négy edzőből egyetlen egy, egyetlen egyszer sem kiabált velem. Nem képviselték a teljesítményt, nem képviselték kiabálással, egyik se.

Hogy lehetne akkor megragadni, hogy mit és hogyan érdemes csinálni? Akkor az első pont az volt, hogy különböztessük meg a szentet attól, hogy valamit átvitt értelemben szentnek hívunk vagy nevezünk. A második, hogy akkor adjuk meg a szentnek, a szentnek kijáró tiszteletet.

És a harmadik gondolat, ezzel, akkor összefüggésben akarom mondani, hogy de akkor a teremtményeknek is adjuk meg a teremtményeknek járó tiszteletet. Tehát a Teremtőnek, a Teremtőnek járót, a teremtménynek a teremtménynek járót. Ez mit jelent? Hogyha valami olyan esemény történik, ami a mi hitünket zavarja, mert pimasz, vagy fölháborító, vagy kritikus, vagy istentelen, vagy akármit mondhatunk rá, akkor is, az nem jogosít fel bennünket arra, hogy aki ezt teszi, ne adjuk meg neki a teremtménynek járó tiszteletet. Tehát a Teremtőnek kijáró tisztelet megadásával együtt, pont amiatt, ha ezt megadjuk a teremtőnek, föl leszünk szólítva, hogy minden teremtménynek is megadjuk a teremtményeknek kijáró tiszteletet. Ami miből adódik? (Abból), hogy teremtmények, tehát a szenthez, az Istenhez fűződő kapcsolatból adódik és nem abból, hogy mit és hogyan cselekedtek. Vagyis ha valaki igazán meg akarja adni a Teremtőnek kijáró tiszteletet, abból következik, hogy a teremtményeknek kijáró tiszteletet is ugyanezzel az elszántsággal meg akarja majd adni, mert a kettő nyilvánvalóan összekapcsolódik egymással.

A következő, hogy ezért akkor Istent soha nem akarjuk képviselni embertelen módon. Nagyon egyszerűen szólva, hogy kidolgozzuk magunkban azt az érzékenységet, hogy Istent kizárólag emberséges módon lehet képviselni, mégpedig azért, mert ha ő a Teremtő, mi a teremtmények vagyunk, és a szentség valamilyen átvitt értelemben nálunk is meg tud jelenni, akkor az ennek járó tiszteletet mindenképpen szükséges megjeleníteni.

Következő, hogy akkor ahogyan képviselem a szentet, a Teremtőt és Istent, annak összefüggésben, harmóniában, megfelelésben kell lennie azzal, akit képviselek. Tehát ahogy képviselem, annak harmóniában kéne lennie azzal, akit képviselek. Mondom nagyon egyszerűen, tehát például a szeretetet akkor szeretettel lehet csak képviselni. Tehát a szeretet szeretetlenül való képviselete egy abszurditás, egy önellentmondás. Az igazságot igazságosan lehet csak képviselni.

Egy kedves ismerősöm mesélte, egy pap, hogy őt följelentették, azt mondja, igaztalan módon, én nem tudom, hogy hogyan, ő azt mondja igaztalan módon. Azt mondta, elment egy társaságba és az volt a benyomása, hogy a följelentés nyomán mindenki készpénznek vette, hogy azt a valamit, azt nem tudom micsodát, azt ő megcsinálta. És azt mondja: „Feri, olyan megrendítő volt, hogy azok az emberek, akikkel évtizedek óta valamiféle közösségben vagyok, egyetlen egy paptársam jött oda hozzám és kérdezte meg, hogy tulajdonképpen mi történt, vagy hogy történt, vagy ez mi.” Miközben mondjuk mi alapján történik az elítélés vagy ítélkezés? Az igazság alapján, és arra hivatkozva történik. Tehát az igazságot az igazságosság alapján lehet csak képviselni.

Akkor a következő, amikor az elfogadást elfogadással lehet tisztességesen képviselni. Tudjátok, most megyünk egy másik területre. Hányaknak élménye az, odamegyek valakihez, azt mondom: „Nem tudom magam szeretni, nem tudom magam elfogadni, nem, egyszerűen nem megy.” És ha ezt mondjuk háromszor elmondom, akkor a kedves családtagom merő jó szándékból azt mondja: „Hát szeresd már magad! Te mikor fogadod már el magad? Hát fogadd már el magad úgy, ahogy vagy!” Értitek, ugye? Az elfogadást nem lehet úgy képviselni, ha azt akarjuk, hogy ez eredményes legyen, vagy hogy Isten tervével harmonizáljon, hogy valójában süt belőlem, hogy nem fogadom el, azért, mert ő nem fogadja el magát.

Következő, hogy akkor a kapcsolatot, ha az nekünk valamiféleképpen érték, hogy kapcsolatban van a szenttel, akkor azt kapcsolattal lehet jól képviselni. Megint csak egy egyszerű szösszenet, mondjuk szülőként aggódom a gyerekeim mobiltelefon használata miatt, ugye, mert az van például bennem, hogyha túl sokat képernyőznek, akkor ez majd elvonja őket az emberi kapcsolatoktól, tönkreteszi az érzelmi intelligenciát. Mit akarok megjeleníteni, óvni, mit tartok értéknek, amit szeretnék az életükben, hogy ott legyen? A kapcsolat. Hogyan lehet azt hitelesen képviselni? Nagyon egyszerűen úgy, hogy kapcsolatban vagyok a saját gyerekeimmel. Ha nem ágyazódik bele egy mindennapi érzelmi, gondoskodó, megértő és elfogadó kapcsolatba az, hogy én szabályozni akarom az okostelefon-használatot azért, hogy ő később alkalmas legyen a kapcsolatra, a kötődésre, a kapcsolódásra, a szeretetre, az elköteleződésre, és a többi, akkor azt hogyan képviseltem? Tehát akkor a kapcsolatot, kapcsolattal lehet megfelelő módon képviselni.

Megyek tovább, hogy akkor hogyan is képviseljük a szentet? Azt lehetne mondani, hogy úgy, hogy néha a képviseletünk múljon felül bennünket. Mondok erre néhány nagyon egyszerű példát. Mondjuk az igazságot képviseljük szeretettel, a hatalmat képviseljük szelídséggel.

Ha jól emlékszem, Gémesi Csanádot fair play díjra terjesztették föl. Azért mondom, hogyha jól emlékszem, mert a Covid óta… nevek, meg számok, meg… Kardvívó néhány tusra van attól, hogy meneteljen a döntő felé. Megtörténik a támadás, a bíró azt mondja, hogy az ellenfele nem adott találatot. Gémesi Csanád azt mondja: „De, adott.” Tehát a magyar kardvívó fölülbírálta a bírót a saját kárára az olimpián, majd pedig néhány tus után kikapott tőle. Most őt fölterjesztették fair play díjra. Miért mondom ezt? Sportolni a fair play szellemében. Tehát úgy képviselni valamit vagy valakit, hogy az bennünket múljon felül. És ez a képviselet lesz az, ami valahogy úgy visszfényszerűen a szentet képes lesz tükrözni.

Akkor hát, néhány gondolat a végére. Mire van akkor szükség? Jézus azt mondja a népnek, hogy „Értsétek meg, nem kívül van az, amivel alapvetően dolgotok van.” Van dolgunk azzal, ami kívül van, de alapvető dolgunk mindig azzal van, ami belül van. Ha valami a kezünkben van, az az, ami idebent van. Amikor majd a halálunk után találkozunk Istennel, nem hiszem, hogy túl sok szó esne arról, hogy milyen volt a nemzetközi környezet. A kérdés az az, hogy én mihez hogyan viszonyultam, mit hogyan csináltam. Isten fogja ismerni a geopolitikai összefüggéseket.

Tehát akkor: önismeret, önreflexió, önművelés, önszabályozás, önkorlátozás. Akkor az embernek döntően és alapvetően magával mindenképpen van dolga. Odakint is van dolgunk, de a lényegi dolgunk idebent van. Miért? Hogy a szentet megfelelő módon legyünk képesek képviselni. Tehát, hogy Istent még föl se merüljön számunkra embertelen módon képviselni.

Záró történetem. Egy kedves ismerősöm mondta, hogy szinte az egész életét, ez több mint hatvan év, hogy szinte az egész életét eltöltötte az a szorongás, hogy „De mi lesz, ha megöregszem, és mi lesz, ha már nem bírom, mi lesz, ha képességeim nem működnek? Mi lesz, ha rászorulok, és főképp mi lesz, ha kiszolgáltatott leszek?” És néha egész el tudott rajta uralkodni az ebből fakadó szorongással. Ez a kedves ismerősöm súlyos beteg lett, és meg kellett műteni és élet-halál. És azt mesélte nekem most nyáron, hogy „Amíg hat napig ott voltam az intenzíven, én olyan békét éltem át, mint egész életemben soha. Hogy ez a hat nap volt számomra annak a kinyilatkoztatása, hogy mit jelent, hogy Isten tényleg velem van. És ahogy az intenzív osztályon tapasztalhatóvá lett számomra, hogy Isten tényleg velem van.”

Ez mit üzen nekünk? (Azt), hogy egész biztos, hogy mindegyikünknek van egy pillanata, egy perce, egy élménye, egy találkozása, valami ilyesmi, a szent élmény, a szakrális tapasztalat, vagy spirituális alapélmény. Mindent ehhez kellene mérnünk. Ez alapján kellene szerveznünk az életünket. És mindig, mikor arra gondolunk, hogy képviselni az igazságot, képviselni a szeretetet, az értéket, a kapcsolatot, mindent át kellene eresztenünk ezen a szűrőn, hogy amikor legközelebb voltam a szenthez, az milyen is volt? És hogy annak a világában, tapasztalatában és élményében, ahogy én megsejtettem a szentet, az, amit most tenni akarok, vagy ahogy gondolkozom egy másik emberről, vagy amit fölerősítek magamban, az ezzel párhuzamos-e, megfelel-e neki, születhet-e ebből a világból, vagy idegen tőle?

És azért akartam ezt mondani, mert az a mérték kétségkívül, ami segítségünkre van, hogy valamit képviselni, kívül is vannak mértékek a tízparancsolattól kezdve az egyház törvényén át és a többi, rendben van. De van egy belső mértékünk is és a legfontosabb belső mértékünk nem a lelkiismeretünk, hanem a legmélyebb istentapasztalatunk. És ezért lehetséges az, záró három mondat, nem abszurd-e az, hogy a választott nép Istenre hivatkozóan a számára szakrális hagyományokat, szokásokat, törvényeket megtartva a Messiást megöli, a Messiás hitére való hivatkozással? Jézus a Messiás, és a hagyományt őrző ember azt mondja, ilyen nem lehet a Messiás, így nem beszélhet, szegényekkel nem vacsorázik, bűnösökkel nem kokettál, stb. Vagyis a Messiásra hivatkozva a Messiást meg tudjuk ölni.

És ezért akkor a zárómondat így szól, hogy ezért tehát az a belső mérték, hogy soha ilyen ne történjen, hogy az Istent embertelenül képviseljük, az a legmélyebb istentapasztalatunk.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)