Mk 7,31-37 - Évközi 23. vasárnap

„Jézus megparancsolta nekik, hogy a dologról ne szóljanak senkinek.”

Olvasmány (Iz 35,4-7a)

Mondjátok a csüggedt szívűeknek: „Bátorság? Ne féljetek! Íme, eljön Istenetek, eljön, hogy bosszút álljon és megfizessen. Maga Isten jön el, hogy szabadulást hozzon nektek.” Akkor megnyílik a vakok szeme, és a siketek füle hallani fog. Ugrándozik majd a sánta, mint a szarvas, és a némák nyelve örvendezve ujjong. Mert vizek fakadnak a pusztában, és folyóvizek a sivatagban. A száraz vidék tóvá változik, a szomjas föld vizek forrásává.

Szentlecke (Jak 2,1-5)

Testvéreim! Ha hisztek dicsőséges Urunkban, Jézus Krisztusban, ne legyetek személyválogatók. Amikor közösségetekbe belép egy férfi pompás öltözékben, aranygyűrűvel az ujján, és belép egy szegény is elnyűtt ruhában, figyelmetek a pompás öltözékű felé fordul, és így szóltok hozzá: „Foglalj itt kényelmesen helyet.” A szegénynek meg azt mondjátok: „Állj oda oldalra!” Vagy: „Lépj ide zsámolyomhoz!” Hát nem megkülönböztetés ez? Nem ítéltek e szívetekben részrehajlón, helytelenül gondolkozva? Hallgassatok ide, szeretett testvéreim! Hát Isten nem azokat választotta-e ki, akik a világ szemében szegények, hogy a hitben gazdagok legyenek, és örököljék az országot, amelyet azoknak ígért, akik őt szeretik?

Evangélium (Mk 7,31-37)

Abban az időben: Jézus elhagyta Tirusz vidékét, és Szidonon át a Galileai-tóhoz ment a Tízváros határába. Itt eléje hoztak egy dadogva beszélő siketet, és kérték, tegye rá a kezét. (Jézus) félrevonta őt a tömegből, a fülébe dugta az ujját, majd megnyálazott ujjával megérintette a nyelvét. Föltekintett az égre, fohászkodott és így szólt: „Effata, azaz: Nyílj meg!” Azon nyomban megnyílt a füle, megoldódott a nyelve, és érthetően beszélt. Jézus megparancsolta nekik, hogy a dologról ne szóljanak senkinek. De minél jobban tiltotta, annál inkább hirdették. Szerfölött csodálkoztak, és hangoztatták: „Csupa jót tett: A siketeket hallókká teszi, a némákat pedig beszélőkké!”

Vasárnapi beszéd

Emlékszem, hogy három évvel ezelőtt miről beszéltünk itt az evangélium kapcsán, nem szeretnék ismétlésekbe bocsátkozni, de valószínű, hogy nem tudom ezt teljességgel elkerülni. Mégpedig azért nem, mert továbbra is, ha ennek a történetnek a szívét, lelkét keresem, akkor ez mégiscsak egy találkozás Jézus és egy beteg ember között. Mondhatjuk azt, hogy a történet irodalmi műfaja egy gyógyulás vagy gyógyítás történet, na de azon belül két élő személy valódi, eleven találkozásáról van szó, és nem akarom ezt ebből az elevenségből, személyességből, a maga rendkívüliségéből és egyediségéből kiragadva értelmezni.

Éppenséggel akkor ennek a személyességnek, amit ugye mi papok mennyire szoktunk hangsúlyozni, hogy személyes Isten kapcsolat, hogy a Jézushoz fűződő személyes kapcsolat a kereszténység alapja, hogy akkor. Ha ebben az összefüggésben próbálunk egy picit elmélkedni erről a gyógyulás történetről, két ember találkozásáról, akkor mit mondhatunk el? És azt szeretném nagyon a középpontba helyezni, hogy Jézus azt mondja, miután meggyógyul az a valaki, akivel ő ott elvonulva találkozik, hogy: „Erről ne beszéljetek!”

És onnan szeretném kezdeni, hogy természetesen van, amikor annak van az ideje, hogy beszéljünk, és tudjuk ezt a Szentírásból is, hogy a hit hallásból ered, és tudunk arról, hogy mit jelent tanúságot tenni, és hogy Jézus milyen sokszor szólásra nyitotta az ajkát és tanított. Kétségkívül egy picit beszélhetünk erről úgy, hogy akár két ember találkozásában is milyen nagy jelentősége van, amikor valamit kimondok, hogy ne csak itt legyen bent, vagy éppen azt akarom, hogy ne legyen bent, hanem legyen kint, mert nekem túl sok itt van bent, vagy ha csak bent van, ezért kimondom, hogy kint legyen esetleg valami fájdalmas tartalom. Vagy valamit el akarok mondani, el akarok távolítani magamtól valamit, ami esetleg az életemet nehezíti, nem tagadom, csak el akarom távolítani. Aztán valamit át akarok beszélni, és valahogy a maga részletességében, összefüggéseiben szeretném meglátni és szóvá tenni, vagy valamit meg akarok beszélni, hogy azzal a megbeszéléssel valahogy világosabb, egyértelműbb legyen az élet. Vagy valamit szeretnék végigbeszélni, vagy végigmondani, és jól esik, ha nem szólsz bele, akkor úgy érezhessem, hogy valamit a teljességében ragadtam meg. Aztán olyan is van, hogy valamit bebeszélek magamnak. És akkor ezt, minthogyha ez kilógna a sorból, keresd a kakukktojást, de a szó jó értelmében is beszélhetünk erről, hogy bebeszélek valamit.

Nem tudom, ti nézitek a sportot, nem kell nézni, nem része az evangéliumnak, de én szoktam nézni akkor is, ha nem része az evangéliumnak. És hány és hány sportolót látunk, mielőtt úgy nekiállna valami szépet csinálni, úgy bebeszél magának valamit. Úgy látjuk, ahogy mondja, és akkor riporterek szokták mondani, hogy bárcsak tudnánk, hogy mit mond, és szerintem nem kell tudnunk, hogy mit mond, mert azt magának mondja. Azt ő magának el akarja mondani, be akarja mondani magának, hogy aztán valami tudjon abból születni. És aztán olyan is van, hogy rábeszélem magamat valamire. Mondjuk, hogy valamihez úgy elsőre nincsen kedvem, de olyan okosan, rendesen, szépen rábeszélem magam, és ezt helyesen teszem, szükségem van erre a rábeszélésre. És aztán csak egy picit lépek, egy pici lépést odébb, és most a hallgatás része, hogyha Jézus beszél, a másik, úgyhogy milyen szép az, hogy valamit meghallani, vagy amikor nem is hangzik el valami, de én azt kihallom. És aztán most a csönd része, hogy milyen szép, amikor elcsendesülök, vagy valaki lecsendesül, jól van. Ez volt a bevezető.

Most akkor az a kérdés, hogy ebben a találkozásban, és a találkozás részeként miért mondja Jézus azt ott a körülötte állóknak, hogy „Ne beszéljetek róla!” És akkor ide szeretnék szempontokat hozni. Továbbra is őrizzük ennek az összefüggését, hogy ez itt alapvetően két embernek a találkozása, ez nem egy propaganda történet, nem arról van szó, hogy Jézus fölfedezi a dadogva beszélő süket ember meggyógyításában rejlő reklámlehetőségeket, hogyha ezt most itt megteszem, hogy akkor az, hogy szalad majd híre, és az mennyire jót tesz majd. Ez továbbra is két ember bensőséges találkozása, ahol történetesen az egyik ember alig tud beszélni és nem hall, a másik pedig Isten.

Mi az, ami miatt néha mi magunk is számtalan helyzetben úgy döntünk, hogy most nem beszélek. Azért nem beszélek például, mert van valami fontosabb, mint annál, hogy én beszéljek. Vagy te beszélsz és az énnekem fontosabb, mint hogy én beszéljek, ezért nem beszélek, mert a saját beszédemnél látok és tudok valami sokkal fontosabbat.

A második, például azért nem beszélek, mert tudnék beszélni és tudnék is mit mondani, de tudom, hogy az esetleg bántana téged, vagy fájna neked? És ha mondanám, lehet, hogy nem is tudnál vele mit kezdeni. Van egy kedves pap ismerősöm. Őt szeretném most idehozni, ha el tudtok képzelni két papot; tűz és víz. Hát annyira különbözőek vagyunk, hogy az elmondhatatlan, de nagyon jókat szoktunk beszélgetni, és néhány közlés után úgy meredten nézzük a másikat, hogy én biztos nem ezt gondolom róla. Sokszor azért szoktunk hallgatni, mert meg kell emésztenem, hogy egy paptársam hogy tudja ennyire másképpen gondolni. És ahogy mindig a csöndet megemésztjük, hogy milyen elképesztően különbözünk egymástól, ez a pap ismerősöm szokta rendre mondani, hogy kiheveri azt, hogy én mennyire másképp látom, mint ő, és persze közben én is kiheverem, hogy ő mennyire másképp gondolja, mint én. Úgy rám szokott nézni időnként és azt mondja: „Feri, ezen nem fogunk összeveszni.” Én úgy szeretem ezt a mondatot, és ameddig két ember találkozásában elképesztő különbözőségek vannak, ott van eleven ez a szempont, hogy nyugodtan mondhatod, őszintén is mondhatod, kimondhatod, elmondhatod, föltárhatod, mert biztos lehetsz benne, hogy én ezen veled nem fogok összeveszni, mert ez itt két ember találkozása és ezt sokkal fontosabbnak tartom. Tehát akkor esetleg azért nem mondom, vagy nem úgy mondom, mert téged számításba veszlek, nem csak a közlés tartalmát.

Következő. Hát azért nem mondom magamtól sem, mert nincs itt az ideje. Egy kedves ismerősöm mondta, azt mondja, hogy én elköltöztem otthonról, és szívesen megyek haza, de igazából mégse megyek szívesen haza. Azt mondja, hogy én élek valahogy, ez a szüleimnek csak többé kevésbé tetszik, és tényleg szívesen mennék haza apuhoz meg anyuhoz, mert még egy huszonéves srác vagyok, de amikor hazaérek, a szüleim tíz percig másról se beszélnek, hogy „Miért így csinálod, fiam, miért úgy csinálod, fiam, ezt nem így kellene csinálni. Mikor térsz már észhez? Mikor leszel már felnőtt? Mikor leszel már normális?” Azt mondja, hogy de én szeretnék a szüleimmel együtt lenni, de ez a tíz perc, amit nem lehet megúszni, ez kibírhatatlan, és azt mondja, hogy próbáltam nekik mondani, hogy „Szép lassan eljutunk oda, hogy nem lesz kedvem hozzátok jönni. Hát te vagy az apukám és anyukám, én akarnék veletek lenni, de ha ezt a tíz percet állandóan végig kell hallgatni, az…” Tehát van, hogy magamat moderálom és eldöntöm, hogy ezeket a tíz perceket kihagyom.

Hát jaj, nehogy azt vegyétek, hogy most a ti zsírotokra, bőrötökre játszom itt, de serdülő a gyereketek. Nem úgy van, hogy miután nem lehet őt elérni érzelmileg, meg úgy egy… Ezért gyűlik benned, tehát apukaként és anyukaként. És amikor az a 14 éves, 18 éves, 26 éves serdülő… Ez szakirodalom volt, nem költői túlzás, hogy valami oknál fogva magunk se tudjuk, miért úgy kicsit úgy odasomfordál, odaporoszkál, odacsapódik hozzád, és megjelenik annak a lehetősége, hogy tényleg most a szülő és a serdülő között valami emberi találkozás, valami személyes jöjjön létre, akkor te kinyitod, és azt az egy hete, egy hónapja, azt mind rá. És utána a barátnőidnek meg elmondod, hogy nem lehet ezzel a gyerekkel beszélni, nem lehet. Szóval van, hogy az ember azt mondja maga, hogy nincs itt az ideje, mégpedig azért, mert a másik személye fontosabb, mint hogy bármit is mondjak.

Következő. Azért nem mondom, mert a másik nem is kész rá. De várom ezt a pillanatot, de ha a másik most nem kész rá, akkor nem mondom.

Következő, hogy mondanám én, de ha igazából átgondolom ezt a közlést, nekem van vele dolgom. Mondanám én a serdülő gyerekemnek, de az én témám igazán az, hogy szeretem a serdülő gyerekem. Úgyhogy most nyugodtan abbahagyhatom azt, hogy miért vagy ilyen, miért vagy olyan, és nyugodtan rászánhatok néhány hetet, hogy átgondoljam azt, hogy egy kibírhatatlan serdülőt hogyan kell szeretni. Akkor tulajdonképpen rájövök, hogy a saját témámmal kéne foglalkoznom.

Következő, hogy mondjuk azért nem beszélek, mert a másiknak akarok teret adni. És ha beszélek, akkor én kezdem el ott belakni a teret, inkább akkor hallgassunk. Hát nem baj, majd abban a csendben lehet, hogy a másik rátalál arra, hogy most ez a világ át van neki nyújtva.

Aztán olyan is van, hogy valaki egy olyan rettenetes élményt él át, hogy arról az a legjobb, ha őneki nem kell beszélni. Emlékszem, ahogy múltkor az evangélium kapcsán erről szóltunk. Azt gondoljuk általában, hogy milyen jó, valaki elmondhatja, kimondhatja, elbeszélheti. Nem mindig van így. Ugyanis, ha valami rettenetes dolog történik velem, amiben én most, ahogy szoktuk ezt mondani, lefagytam, megszűnt a belső önvédelem, önszerveződés, teljesen belül kiszolgáltatottá váltam. Akárhányszor nekem erről beszélni kell és én még nem erősödtem meg, rá fogok sérülni, hiszen az elmondáskor újból vissza fogok csúszni abba a rettenetbe, amivel már akkor sem tudtam mit kezdeni. Ezért van nem egyszer, hogyha valakivel valami rettenetes dolog történik, pont nem kérjük tőle, hogy mondja el, hanem abban segítjük, hogy hogyan tud mentálisan és fizikailag stabil lenni és életben maradni.

És így érkeztem el oda, hogy ez továbbra is egy találkozás, Jézus és egy beteg személy között. Ez valójában ennek az embernek Jézuson keresztül egy istenélménye. Itt hagytuk múlt vasárnap abba az elmélkedést, hogy a legfontosabb belső mértékünk a legmélyebb istenélményünk és tapasztalatunk. Na, akkor, ha erről így beszélünk, mit mondhatunk róla, hogy miért mondhatja Jézus: „Ne beszélj róla!”? És ez az evangélium része. Azért, mert nincsenek rá szavak. És amikor valaki a legmélyebb Isten élményét megpróbálja szavakba önteni és mindegyikünknek volt már valami ilyen tapasztalata, pontosan tudjuk, hogy az emberi szavakat nem arra találták ki, hogy ezeket a legmélyebb spirituális élményeinket el tudjuk általuk mondani. Egyszerűen a szavak nem arra valók. Arra való, hogy ordítsunk, hogy vigyázz, meg dől a fa, meg kérek ötöt belőle, erre jó. De arra, hogy az istenélményemet…, nem arra van.

A második, hogy azért mondhatja például Jézus, hogy „Ne, ne, hagyjál!”, hogy ez az ember benne tudjon lenni az élményében, abban a történésben. Pál apostol a népek apostola, de ugye ti azt tudjátok, hogy amikor a Jézussal való találkozás élménye megtörténik, és ahogy szoktuk mondani, hogy a pálfordulás is megtér, akkor ő nem rohan el népek apostolkodni, hanem három évre kimegy a pusztába. Azt mondják a biblikusok, hogy Pál apostol a megtérése után három évig nem beszél, hanem közel engedi magához azt, ami közte és Jézus között történt. Hogy az benne a maga teljességében megtörténhessen, kell neki három év, és ráadásul ne csak, hogy meg tudjon történni a maga gazdagságában az, ami lehet, hogy értitek, néhány másodperc történés idő, de annak a jelentősége, mélysége, döbbenete az neki három év volt, míg az őt átjárta.

És ezért a harmadik, hogy miért, hogy ne beszélj róla, vagy ne beszéljetek róla? Azért, mert az élmény nyomán most rendeződik át a személyiség, most alakul át a személyiség, hogy egy élmény most járja át a személyiség számtalan részét és pontját és azt akarjuk, hogy ez tényleg megtörténjen, hogy járja is át, hogy a személyiségnek ne legyen olyan része, ami sötétségben marad, és nem járta át az Istennel való találkozás fénye. Na, de ha toljuk és mondjuk, akkor nem abba az irányba megy a fény.

Milyen gyakran mondjuk azt, hogy a keresztény ember az a valaki, aki tudja, hogy mennyire fontos esténként tudatosan hálát adni. Miért olyan szép esténként tudatosan hálát adni? Azért, mert ahogy visszagondolok valamire, ami nekem fontos volt, értékes volt, nem egyszer a visszaemlékezés során tárul fel számomra, hogy mi is történt. Hát ott megy az idő előre, megy tovább az esemény és ahhoz, hogy teljesen föl tudjon táródni az, hogy mi is történt egyáltalán köztünk, ahhoz visszaemlékszem, és még egyszer, és még egyszer, és hogy, és még egyszer. És közben, ha elkezdek beszélni, az élményre rárakódnak rétegek. Akkor megtanulom elmondani, akkor már úgy mondom el, hogy érdekes legyen, akkor már úgy mondom el, hogy hasson, már úgy mondom el, ahogy azt gondolom, hogy elvárják tőlem, hogy elmondjam, s eltávolodok a saját élményemtől.

A következő, hogy ezért Jézus azt mondja, hogy ne beszéljétek szét, ne beszéljétek agyon. Talán azért is, hogy el tudjon mélyülni bennünk ez az élmény, és hogy külső tényezők, ahogyan mi elmondjuk és erre mások reagálnak, ne fenyegessék az istenélményünket.

Amikor megműtötték a szemeimet, akkor a szemorvos a lelkemre kötötte, hogy „Az ön személyét meg tudjuk úgy műteni, hogy az jó legyen, mert most nem jó. De önnek napszemüveget kell hordania, amikor nagy az UV sugárzás, mert ha nagy az UV sugárzás, az emberi szem működése olyan, hogy a műtét után az UV sugárzás nyomán a szem vissza akarja állítani a régi, számára megszokott állapotot, tehát vissza akarja rendezni a szemnek azt a nem jó látását, ami miatt éppen el kellett menni a műtétre.” Még a szemünkkel is így van. Most végre jól látok, s végre tudok beszélni, és végre hallok. Akkor ezt ápolnom kell és gondoznom kell és vigyázok rá, nehogy visszarendeződjön oda, ahonnan éppen eljöttem. Hát még egy műtét után a szememmel is így van. És nemde ha elkezdünk beszélni valamiről, ami az életünk legfontosabb húsz másodperce, arra majd kapjuk a reakciókat, és az életünk belevész abba, hogy mit kezdünk a reakciókkal. Ahelyett, hogy még mindig engedném, hogy a személyiségemet átjárja az istenélmény gyönyörűséges hullámverése.

Utolsó szempont. Még csak arról beszéltem, hogy mi van az egyes emberrel, ugye, mi van ezzel a meggyógyult személlyel, hogy miért jó, ha ő hallgat és mások is ott hallgatnak. De ugye onnan indultunk ki, hogy ez egy kapcsolat. Engedjetek meg utalásszerűen csak egy-egy mondatot erre nézve, hogy ennek az embernek ez egy Jézussal való személyes találkozása. Lehet, hogy soha többet nem találkoznak, vagy találkoznak, de akkor már messziről nézi őt, hallja őt, vagy majd beszél róla. Hát, ha ez egy kapcsolat, nem úgy van-e, hogy a legfontosabb kapcsolatainkban, ahol meghittség van, ott van az úgy, hogy ketten beszélgetünk egymással és az a benyomásunk, hogy a másik azt csak nekem mondta ott és akkor. Azt csak nekem mondta, csak nekem, csak ott és csak akkor. Mintha lenne bennünk egy naivitás, hogy amikor az Istennel való élményeink, találkozásaink vannak, ha a másik fél Isten vagy Jézus, akkor mindent lehet mondani. Miért gondoljuk ezt? Hát nem lehetséges az, hogy te voltál egy nagyon is konkrét, esetleg nehéz helyzetben, s te hallottál valamit Istentől, megsejtettél valamit. Az nem egy általános érvényű igazság a legnagyobb valószínűséggel, hanem Isten személyes gyöngéd jelenléte ott és akkor neked ebben a helyzetben azt mondta, hogy… Te hirdetheted úgy, hogy Isten ezt mondta, de valójában azt neked ott és akkor úgy mondta.

Most elárulok nektek valamit, hogy van egy-két olyan istenélményem, amit soha senkinek nem fogok elmondani. Azért, mert az kettőnk között történt és annak az élménye, és az, amit és ahogy Isten abban föltárt, arról egészen biztosan tudom, hogy azt ott és akkor nekem mondta el és nem kell róla beszélnem. Azt akarta, hogy én azt tudjam és kész. Annak a gyümölcseivel pedig tartozom nektek. Nem arról van szó, hogy ezt elástuk.

És ezért a második, így is mondhatnám picit, olyan karcos ez, hogy miért nem mondom el, miért nem beszélem ki? Mert nem is tartozik senki másra, ilyen egyszerűen.

A harmadik gondolat: nemde meg vagyunk veszve azért, hogy valami rendkívüli legyen, hogy szoktuk mondani szép, veretes magyar kifejezéssel: exkluzív. Nem tudom, hogy volt-e annyi pénzecskétek, neten valami exkluzív, exkluzív Balaton, exkluzív Horvátország. Miért? Mert oda vagyunk, hogy valami út legyen, hogy az rendkívülien, csak másnak nem.

Miért hozom ezt ide? Hát az Istennel való kapcsolatunknak nincs valamiféle exkluzivitása? Hogy azt ott és akkor csak mi köztünk történik, és azt akarom, meg akarom őrizni ezt úgy, hogy ez a mi kettőnk élménye és története. Ezért, amikor most így mondom, az én Istenemre gondolok és Isten a Ferikére gondol, akkor azzal a jó érzéssel gondolunk egymásra, hogy nekünk vannak olyan kincseink, amit csak mi ketten. Hát nem veszkődnek a gyerekek azért, hogy az apa csak vele…? Hogy csak én az anyával? Hogy átélhessük, hogy milyen az, hogy mi ketten, hogy tartozunk össze, az nem kirekesztése másoknak.

Zárás. Azt is mondhatnám, hogy ha az ember lelkének van valami finom érzéke vagy érzékenysége, ezt elkezdjük talán művelni. Azt mondhatjuk, hogy a kapcsolatainknak van olyan világa, ami egyszerűen nem nyilvános, hogy az intimitás lényegéhez tartozik, hogy az kettőnk között marad. És hogy azáltal fejezzem ki a szeretetemet, azt, hogy te biztonságban lehetsz velem és nálam, hogy abból semmit nem mondok el, ami kettőnk között történt, ezért lehetsz nálam biztonságban. És továbbra is csak ezt a fél mondatot hadd mondjam ki, hogy nem lehetséges-e az, hogy amikor úgy mondjuk, hogy Isten így és Isten úgy, hát úgy beszélünk róla, mint egy fogalomról, mint egy tárgyról, mint egy eszméről, mint valami ideálról. Hát úgy beszélünk róla, mintha egy szó lenne. Hát, ha ő egy személy, akivel nekem kapcsolatom van, akkor lehet, hogy azt mondom, hogy most ezt például azért nem mondom el, mert elmondanám, hogy Isten hogyan, de most ő nem tudja elmondani, hogy ő meg hogy élte meg. Hát legfeljebb azt tudom mondani, hogy én ezt a találkozást így éltem meg. Olyan jó lenne, ha ő is el tudná mondani ezt. „Isten azért mondta, hogy…” Isten kedvesen: „Jó, hát nem azért mondtam. Jó, hát te így fogtad föl, de én meg nem azért mondtam.”

Zárás. Picit elgondolkoztam azon, hogy a Szentírásban milyen szép pillanatok vannak. Az evangéliumban elhangzik ez a mondat: „Jézus sok mindent tett és mondott ezen kívül, de ezek nincsenek megírva az evangéliumban.” Azután Jézus azt mondja: „Sok mindent mondanék nektek még, de most nem vagytok hozzá elég erősek.” Odarángatják Jézust a kihallgatáskor Heródes elé, és Heródes kérdezi: „Tudod te, ki vagyok én?”, és Jézus egyáltalán nem beszél vele. Amikor a házasságtörésen ért asszonyt rángatják oda. „Na, mit kell most csinálni?” Jézus nem beszél, hanem rajzolgat a porba.

S az ötödik esemény, hogy a föltámadáskor senki nincs ott, talán azért, mert az a szó hétköznapi értelmében nem egy nyilvános esemény, nem egy show-műsor, hanem valami olyasmi, amit a Mennyei Atya, Jézus az ő egyszülött fia és a Szentlélek együtt szeretnének átélni. Hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek megengedik maguknak azt, hogy a föltámadás az Ő hármuk csodálatos történetévé váljon, majd pedig harmadnapra mindannak a szépségét és gyümölcsét az Atya, a Fiú és a Szentlélek elkezdi nekünk átadni.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)