Mk 8,27-35 - Évközi 24. vasárnap

„Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki elveszíti életét értem és az evangéliumért, megmenti azt.”

Olvasmány (Iz 50,5-9a)

Prófétája által a Megváltó így beszél: „Isten, az Úr megnyitotta fülemet. Én nem álltam ellen, és nem hátráltam meg. Hátamat odafordítottam azoknak, akik vertek, arcomat pedig azoknak, akik tépáztak. Nem rejtettem el arcomat azok elől, akik gyaláztak és leköpdöstek. Isten, az Úr megsegít, ezért nem vallok szégyent. Arcomat megkeményítem, mint a kőszikla, s tudom, hogy nem kell szégyenkeznem. Közel van, aki igazságot szolgáltat nekem. Ki szállhat velem perbe? Álljunk ki együtt! Ki az ellenfelem? Jöjjön ide hozzám! Isten, az Úr segítségemre siet. Ki ítélhetne el?”

Szentlecke (Jak 2,14-18)

Testvéreim! Mit használ, ha valaki azt állítja, hogy van hite, belőle fakadó tettei azonban nincsenek? Üdvözítheti a hite? Ha valamelyik testvérnek nem volna ruhája és nem volna meg a mindennapi tápláléka, és egyiketek így szólna hozzá: „Menj békében, melegedj, és lakjál jól!”, de nem adnátok meg neki, amire testének szüksége van, mit használna? Ugyanígy a hit is, ha tettek nem származnak belőle, magában holt dolog. Azt is mondhatja valaki: „Neked hited van, nekem meg tetteim.” Ha tettek nélkül megmutatod nekem hitedet, tetteim alapján én is bebizonyítom neked hitemet.

Evangélium (Mk 8,27-35)

Abban az időben Jézus elment tanítványaival Fülöp Cezáreájának vidékére. Útközben megkérdezte tanítványait: „Kinek tartanak engem az emberek?” Azok így válaszoltak: „Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, ismét mások valamelyik prófétának.” Erre megkérdezte tőlük: „Hát ti mit mondotok, ki vagyok?” Péter válaszolt: „Te vagy a Messiás!” Ekkor Jézus a lelkükre kötötte, hogy ne szóljanak erről senkinek. Ezután arra kezdte tanítani őket, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, a vének, a főpapok és az írástudók elvetik, megölik, de harmadnapra feltámad. Ezt egészen nyíltan megmondta. Erre Péter félrevonta és szemrehányást tett neki. De ő hátrafordult, ránézett tanítványaira, és így korholta Pétert: „Távozz tőlem, sátán, mert nem Isten szándéka szerint gondolkodsz, hanem emberi módon.” Majd összehívta a népet és tanítványait, s így szólt hozzájuk: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét, és kövessen. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki elveszíti életét értem és az evangéliumért, megmenti azt.

Vasárnapi beszéd

„Aki meg akarja menteni az életét, elveszíti azt, aki elveszíti énértem és az evangéliumért, megtalálja azt.” Erről szeretnék beszélni, de abban az összefüggésben, hogy úgy tűnik, hogy miközben ez a két mondat igazi kihívást intéz felénk, aközben pont ezt a két mondatot Jézus nem a kiválasztottaknak mondja. Hiszen a történet első részében a tanítványokkal van, és őket kérdezi, de utána egyszer csak azt halljuk „…és aztán akkor magához hívja az egész népet”, ott a nép és a tanítványok, és ezt már mindenkinek mondja. Tehát akkor ennek a két mondatnak az üzenete, érvényessége az egészen nyilvánvalóan mindegyikünk számára meggondolandó.

Erről szeretnék akkor szólni, és ha már valahogy ez a két mondat egy ilyen dinamikát hordoz magán, hogy aki meg akarja menteni, elveszti, aki elveszti, megtalálja. Hát szinte hallgatva ezt egy döntési helyzetben találjuk magunkat, hogy most akkor ebbe az irányba indulok, vagy abba az irányba. Ha meg akarom menteni az életem, akkor mi lesz a vége? Vagy odaajándékozom, és akkor annak mi lesz a vége? Így szeretném akkor a szempontokat hozni.

Az első így szól, hogyha megpróbáljuk a saját életünk hétköznapiságára vonatkoztatni mindezt, akkor például az első dilemmánk így szól, hogy akarok-e én az életemmel egyáltalán kezdeni valamit, vagy pedig hát csak úgy élem, ahogy jólesik, vagy ami kijön belőle, vagy ahogy mások is, vagy csak úgy? „Hát nekem teljesen megfelel az, hogy valahogy ma az a korszellem, hogy úgy sikeresnek érdemes lenni, vagy népszerűnek, vagy sok pénzt keresni, vagy ilyesmi. Ez nekem is megfelel tulajdonképpen, ezzel annyit nem töprengek.” Tehát itt is van már egy alapkérdésünk, hogy én egyáltalán az életemmel akarok-e valamit kezdeni?

Mikor Cathy Freemannel volt alkalmam beszélgetni, aki Sydneyben 2000-ben megnyerte a női 400 méteres síkfutás olimpiai bajnoki címét, és én megkérdeztem tőle, hogy mondd meg nekem légy szíves, te miért futsz? Szerintem ez egy érdekes kérdés. Azt mondom, jó, hát fut, azt látom, hogy fut, de miért adta erre a fejét? És azt mondja, hogy „Én azért kezdtem el versenyszerűen futni, sportolni, mert nekem van egy mozgássérült nővérem, és a mozgássérült nővéremmel kapcsolatban állandóan azt fedeztem föl, ahogy egyre nagyobb lettem, hogy én tudok futni és ő meg nem tud. (azt mondja) Kicsi lányként hirtelen lett egy fölismerésem, az, hogy kicsi gyerek voltam, hogy akkor tehát, ha valaki tud futni, az nem természetes, mert történetesen a nővérem nem tud futni.” És az, hogy rácsodálkozott kicsi gyerekként, hogy hát akad valami ajándék, hát az valami tehetség, valami adomány, ami egyáltalán nincs mindenkinek, mert a testvéremnek például egyáltalán nincs, és azt mondja, „De hát ha én tudok futni, akkor futni kell. Hát akkor, hát tartozom magamnak, az életnek, annak, aki adta, hogy tudjak futni, akkor evvel valamit csinálnom kell.” Most, hogy ezt mennyire komolyan vette, (hogy) akkor ezzel valamit csinálni kell, lett belőle olimpiai bajnok.

A második kérdésünk, dilemmánk így szól, hogy: Rendben van, akarok-e én az életemmel valamit kezdeni, de akarok-e úgy kezdeni az életemmel valamit, hogy vannak-e önmagamon túlmutató céljaim? Így is mondhatnám, ugye ma ezt szoktuk mondani, önmagamat megvalósítani a szónak, mondjuk olyan kétdimenziós értelmében. Vannak-e önmagamon túlmutató életcéljaim?

És akkor itt is az élmény, beszélgettem valakivel, aki azt mondta, hogy száz évvel ezelőtti történet, mesélte a nagyszüleiről. Azt mondja, első világháború és annak következménye, a nagypapája, a nagymamája, két kicsi gyerekük volt, hajléktalanná lettek. Hát tulajdonképpen menekültté. És az apa, ahogy ment le a nap, ült egy padon és sírt. Hát egy felnőtt ember ül a padon és sír. Azt mondja, hogy „Az én nagypapám pedig, ahogy ott arrafelé ment, látta ezt a síró férfit, és egyszer odament hozzá és megkérdezte tőle, hogy <<Te most miért sírsz?>>” És azt mondja „Azért sírok, mert hát világháború és tönkremenés és menekülés, és itt van a feleségem, a két gyerekem, és nincs hol lakni.” Azt mondta erre a kérdező: „Mi egy háromszobás lakásban élünk. Tulajdonképpen egy szobát oda tudnánk nektek adni.” Már aznap éjszaka az apa és az anya a két gyerekével a háromszobás lakásnak abban az egy szobájában volt, és az ismerősöm azt mesélte, hat évig laktak ott abban a szobában. És a két család között életre szóló barátság szövődött, ami aztán ott volt a gyerekeknél, és ott vannak az unokáknál.

Tehát akkor a második, mondjuk így, kérdésünk, dilemmánk vagy döntési helyzet, hogy léteznek-e önmagamon túlmutató életcéljaim vagy nem?

Következő, hogy most akkor megyek tovább, úgy döntöttem, hogy legyenek önmagamon túlmutató életcéljaim, hogy rendben van, legyenek, de az élet olyan cifra, hogy minthogyha a jézusi mondatnak a megvalósítását, hiába döntöttük már el egyszer, hogy legyen úgy, az élet hoz egy újabb helyzetet, és megint el kell dönteni, aztán megint el kell dönteni, és megint, és megint, és az élet mindig hoz újabb ilyen helyzeteket.

Például, hogy a harmadik dilemmánk valahogy így szól akkor, hogy rendben van, legyenek önmagamon túlmutató életcéljaim, de közben az lesz az élményem, hogy ez valahogy hizlal engem. Hát hizlal, hizlal, jól esik a tükörbe nézni: „De azért én jó döntést hoztam.” És ez jól esik nekem. Mikor nézek a tükörbe: „Én rendes ember vagyok.” És szép lassan, észrevétlenül valahogy ez, ahogy az ember, magunk se tudjuk, hogyan, elkezd valahogy egy énközpontúsággá is alakulni és formálódni. Magától történik ez meg, hogy egyszer jól esik, és ezt élvezem, és rákapunk arra, hogy amikor valami jót teszünk, az jólesik. Jólesik. És tudjátok, milyen érdekes pillanatok azok, amikor mondjuk egy életközépi krízis, kiégés, kimerültség vagy bármi okán, egy gyász, és tesszük a jót, nem esik jól. És akkor másnap is, másnap se esik jól. És egy hétig nem esik jól, és egy hónapig nem esik jól. És ezek lesznek azok a helyzetek, amikor szép lassan valahogy megint egy világosságban állhatunk, hogy megmaradok-e abban a döntésemben, amit meghoztam, vagy szép lassan kimegyek-e ebből, mert nem okoz akkora örömet, meg nem élvezem annyira, hát akkor tulajdonképpen miért csinálnám?

Volt itt egy plébános atya, és el is mondom a nevét. Egy fiatalemberről van szó, nálam fiatalabb. Ti találkozhattatok is vele, ha már egy nyolc-tíz éve voltatok itt. Kovács Zoli atyára gondolok. Kovács Zoli atya úgy élt itt, hogy amikor azt vette észre, hogy a bevételekből a munkatársaknak a jövedelme nem jön ki, akkor ő azt minden hónapban a saját fizetéséből odaadta. Magunk között szólva, hogy meg ne tudja, nem szokta a beszédeimet hallgatni, úgyhogy… Ezt úgy csinálta, hogy ezt senki nem tudta.

Tehát akkor a harmadik, hogy újra fölmerül ez a kérdés: Ha jól esik, csinálom, ha már nem esik jól, nem csinálom, vagy ha kiderül, akkor derüljön csak ki.

Negyedik. A negyedik így szól, hogy az ember majd jól elvan azzal, hogy jól is teszel, meg az se számít, hogy esetleg nem esik jól, csinálom én, másokért, magamon túlmutatóan. Hogy nem egyszer elkezdünk beleszürkülni, s hogy azt mondjuk, hogy „Jó lesz az így is. Hát úgy is jó irányba vagyok én, a jót teszem, de akkor is csinálom, ha nem esik jól. Jó lesz az így is.” Tudjátok, ne botránkozzatok meg légy szíves, de valahogy sokszor valahogy a fölismerések ilyen élményeken keresztül zajlanak. Mikor kezdő pap voltam, ott volt egy idős pap bácsi. Egy olyan szentéletű pap bácsi volt, én néha bekopogtam hozzá, és egyszerűen csak jó volt vele lenni. Tényleg, néha egyszer csak azért mentem be, mert jó kisugárzása volt, ahogy szokták mondani. És akkor jó történetei voltak az életről. És ez a pap bácsi, de tényleg, úgy ebben a jóságában, idős korában, de már nyolcvan fölött, mikor temetett, akkor minden temetést valahogy így kezdett, hogy „Egy drága jó édesanyát temetünk. Egy drága jó, egy édesanya, egy… szívvel-lélekkel, egy csupa szív, egy mindig jót tevő…” Azt képzeljétek el, hogy akkor is ezt mondta, ha semmit nem tudott róla. Mindent, mindent. Ha valaki meghalt, akkor ő ezt elmondta. És megtörtént egyszer, hogy mondta úgy ezt a cirádát, hogy drága jó, és az élet… És ott a gyászmisén valamelyik első sorok közül egyszer csak valaki bekiabált, azt mondja: „Ne avassa már szentté!” Most én mondjuk akkor elhatároztam, hogy szerintem ezekre a cirádákra nincs szükség. De tudjátok, az ütött engem szíven, hogy ő egy nagyon-nagyon jó ember volt ez a pap bácsi, nagyon jót akart, nagyon kedvesen csinálta, de azért kiderült, hogy mégse így kéne. Az embert egészen ellepheti az, hogy jól csinálom, és kedvesen akarom mondani, hogy mindenkinek jó legyen.

Nem tudom, ismeritek-e: Füst Milán sírfelirat ötlete? „Kevés embert szeretett, azokat is utálta.” Néha elgondolkozom azon, hogy nem volna-e tisztességesebb egy-egy ilyen gyászbeszédet tartani. Úgy kiállni, és azt mondani: „Hát nem volt egy jó ember. Szóval magunk között szólva, nagyon kellett gondolkoznom, hogy három jó dolog eszembe jusson róla.” De miért? Nehogy megint csak ne botránkozzatok, és miről beszélek? Hogy magunkkal kapcsolatban megírunk egy-egy gyászbeszédet. Nem tudom, szoktatok-e ilyet csinálni? Hogy meghalnánk, és elképzeljük, hogy valaki kiáll, és azt mondja: „Hááát… Mondjuk így egy mondatban: vegyes.” Érdemes szerintem egy ilyen őszinte gyászbeszédet magunknak megírni.

Megyek tovább. Következő, hogy jó, egyre-másra újból jó döntést hoztam, újból ebbe az irányba megyek, újból és újból, és akkor egyszer csak meglep engem az, hogy rácsodálkozom én arra, hogy én a jóra hivatkozva néha megengedem magamnak azt, hogy valami rosszat csináljak, hogy egyszerűn csak megengedem magamnak. Hát valahogy így, hogy azt mondom „Hát ez belefér.” Hát most eltörpül ahhoz képest, és egyébként lehet, hogy tényleg az arányok óriási különbséget mutatnak.

Azt mondta egyszer nekem valaki: „Hát Feri, a szeretet sok bűnt eltakar.” Hát lehet, hogy eltakarja, de attól még bűn. Nem tudom, melyik bűnnel érdemes vagy valahogy hatékonyan valamit kezdeni azokkal a bűnökkel, amikkel látjuk, hogy ez aztán az, vagy amit eltakartunk, valami széppel, ügyessel, okossal? Az ösztönös igazságérzetünk, nem az evangélium bennünk, az ösztönös igazságérzetünk bizonyos helyzetekben azt mondja, hogy úgy lesz ez igazságos, hogyha bosszút állsz, de az ösztönös igazságérzetünk tényleg tud ilyet mondani, hogy „Te annyi jót tettél már, belefér. Hát nézd meg még, hogy van az.”

És itt egy számomra drámai történetet szeretnék megosztani. Nyilván tudjátok, tudhatjátok, hogy minden igaz, amiről beszélek, ezek valódi történetek. Egy pszichoterapeutához érkezett egy sebész, és a sebész azzal érkezett, hogy „Nézze, én egy világhírű jó sebész vagyok. Messze-messze ott vagyok fölül. És abban az országban, ahol én praktizálok, van egy százalék, amit a minőségbiztosítás okán meghatároztak, hogy azon a területen, ahol én dolgozom, mit neveznek úgy átlagos halálozási aránynak. Azt mondják, hogy a műtét során, ha száz emberből öt meghal, akkor az tulajdonképpen egy átlagosan, mondjuk így, a statisztikai megközelítés szempontjából reális és elfogadható.” Azt mondta ez a sebész a segítőnek. „Én annyira jól műtök, hogy miközben azt mondják, hogy százból öt, nekem százból egy vagy kettő. És én azért jöttem magához, mert már évek óta, mikor bemegyek a műtőbe, egyre erősebb bennem az a gondolat, hogy miután százból öt a norma, tulajdonképpen én eldönthetem, hogy ki éljen és ki nem. Mert ha még ketten-hárman ott maradnak, belefér.” S ez a világhírű sebész elment a terapeutához, azt mondva, hogy ez egyszerűen szörnyű és sosem gondolta volna, hogy ő, aki azért ment el sebésznek, hogy gyógyítson és életeket mentsen, egyszer csak a saját lelkében ilyesmivel fog találkozni.

Tehát a következő dilemmánk így szól, hogy újabb és újabb jó döntéseket hoztam, jó irányban vagyok, és egyszer csak megjelenik a lelkemnek ez a mélye, nem a legmélye, csak valami sötét zuga, hogy „Jó, de akkor ezt megengedem magamnak, mert belefér.”

Következő, hogy megint meghoztuk a jó döntést, hirtelen megint csak egy döntési helyzetben találjuk magunkat. Ez pedig az, egy ismerősömet hoznám ide, aki azt mondja, hogy sok jót tett, jó irányba élt, és miután egy jó szakember lett, egyszer csak abban a helyzetben találta magát a családjával együtt, hogy ő egy annyira keresett valakivé vált, hogy ő nagyon-nagyon sok pénzt tudna keresni azzal, amiben ő most már ennyire mesteri lett. Ráadásul a házastársa is nagyon-nagyon jó minőségű segítővé lett időközben. És azt mondják, hogy maguk se gondolták, hogy egyszer csak majd egy ilyen élethelyzetben találják magukat, hogy el kellett dönteniük, hogy most abba az irányba mennek, hogy kamatoztatják mindazt a tudást, amit összegyűjtöttek, nem érdemtelenül az övék, mert megdolgoztak érte nagyon, és akkor sok pénzt keresnek, vagy pedig – ők ezt így mesélték el nekem, vagy pedig – továbbra is a hangsúly a közszolgálaton vagy a közjón legyen. Ők így fogalmazták meg és azt mondta a hölgy, aki ezt elmesélte nekem, a feleség, hogy „Életem egyik nagy élménye volt az, hogy már huszonvalahány éve éltünk együtt házastársi kapcsolat, jóban-rosszban, hogy én magamban arra jutottam, hogy szerintem legyen a közszolgálatiság, meg a közjó a súlypont. És mind a ketten külön gondoltuk át, és amikor megkérdeztem a férjemet, hogy na és te szerinted hogy legyen, mikor a férjem is azt mondta, hogy szerintem az legyen, hogy ez úgy megerősítette a házasságunkat, hogy megerősödtem abban, hogy nem csoda, hogy hozzámentem, pont egy ilyen emberrel akarok élni. Nem gondoltuk volna még kezdő segítőként, hogy valaha egy ilyen dilemmában leszünk. Annyira jól esik, hogy most a szó legjobb értelmében, hogy még az a jó, amibe beleszerettünk huszonévesen, az még ott van ötvenévesen is.

Következő. Amikor valaki azt mondja, nem azt mondja, hogy sok jót tehetek, vagy sok jót tettem, és ezért ez a rossz belefér. Amikor valaki oda jut egy dilemmában, hogy „De hiszen én egy jó ember vagyok már. Hát már tettem annyi jót, hogy valójában én mondhatom azt, hogy én egy jó ember vagyok. És miután én egy jó ember vagyok, hogy megengedem ezt magamnak, attól én még jó ember maradok.” Egyébként ez lehet, hogy igaz. Ezért nagyon fontos megkülönböztetnünk az önbecsülést az önértékeléstől. Mert mi az önbecsülés? (Az), hogy egy pozitív érzelmi viszonyban vagyok magammal, értékesnek látom, látom az emberi méltóságomat, és már csak emiatt is jól bánok magammal, és ide érvényes az, hogy elfogadom magam úgy, ahogy vagyok. Ez az önbecsülésnek egy belső logikája. S mi az önértékelés? (Az), hogy hazamegyek este és azt mondom, annak, amit csináltam, annak a nyolcvan százaléka szerintem jó volt, tíz százaléka elment, tíz százaléka szörnyű. Ez az önértékelés.

Vagyis nem arra érdemes törekednünk, hogy pozitív önértékelésünk legyen, hanem van önbecsülésünk, amiben elfogadjuk magunkat olyannak, akik és amilyenek vagyunk, és ez bátorít bennünket, hogy reális önértékelésünk legyen. És a reális önértékelésemben egészen világosan elmondhatom magamnak, hogy ez és ez, miközben én egy elfogadható, szerethető valaki vagyok, ez egy csapnivaló volt.

Nyolc. Valaki, most már ötven-hatvan éves, nem tudom, idáig már mindenféle sok jót megtettünk, megint egy döntési helyzetben találjuk magunkat. Ez pedig valahogy így szól, hogy valahogy a rutin és az évtizedek és minden egyéb, elkezdjük magunkban, észrevétlenül, sose gondoltuk, hogy ez lesz, tárgyiasítani azokat, akiket segítünk. „A kliens? Hívő.” Értitek ezt? Én nem tudom… Ha visszaemlékeztek, én ezt a szót, hogy hívők, ezt én nagyon próbálom kerülni, mert én próbállak titeket emberszámba venni. És úgy érzem, hogyha azt mondod, hogy hívők, ezt nem.

Mit szeretnék itt mondani? Azt, hogy volt egy segítő, aki évtizedek, nagy szaktekintély. Eljött hozzá egy édesanya. Az édesanya azt mondja, sírva: „Nagyon nagy bajban érzem magam, mert van egy hétéves kisfiam, s megint bepisil. S ez szörnyű, és nem tudom, hogy miért pisil be, és lehet valami nagy baj, és hogy minek a tünete?” A segítő a következőre gondolt: „Mi közöm nekem ehhez? Miért hallgatok egy vadidegen nőt, aki a vadidegen gyerekének a bepisiléséről beszél? Mi közöm nekem ehhez?” És ez a segítő még azt az egy alkalmat végigcsinálta és azt mondta: „Sose gondoltam volna, hogy a nyugdíj előtt nem sokkal újból el kell döntenem, hogy mit akarok csinálni és hogyan akarom csinálni. Mert úgy nem lehet segíteni, hogy hallgatok valakit, aki bajban van és az van bennem, nekem ehhez mi közöm.”

Már csak két pont van. Ez talán tünete annak, hogy emberszámba veszlek benneteket, nem csak hívőnek. Ha hívőnek látnálak, akkor még lenne tizenkét pont. Kilences. Azt lehetne mondani, hogy valójában ez volt ennek a beszédnek a bevezetése. Továbbra is két pont. Miért?

Mind az előző nyolc pont olyan pontok voltak, ahol szinte föl sem merül annak a feszültsége, hogy megkeresni, ami elveszett, vagy az, ahogyan a szentíró mondja, hogy Jézus így mondja, hogy aki meg akarja menteni az életét, elveszíti azt. Ezek nem voltak krízishelyzetek, ezek az élet leghétköznapibb helyzetei voltak, amelyekben újból és újból egyáltalán nem könnyű a jó irányba dönteni. De Jézus nem azt mondja, hogy nahát, ezekben az átlagos emberi helyzetekben szedjétek magatokat össze, hanem amikor te egy olyan helyzetben vagy, hogy ott van benned mondjuk a félelem, a rémület, a szorongás, az ijedelem, a tanácstalanság és azt mondod, de hát nem lenne természetes és logikus, hogy meg akarnám menteni az életemet, különben elveszek, hogy ezekben a helyzetekben hogyan döntsünk?

Ezt a történetet már elmeséltem, volt egy alkalom, még sportoló voltam, és az edzés kiegészítéseként, miután atléta voltam, ezért volt kiegészítés, elmentünk úszni. És akkor az volt, mindenki ússzon ezer métert, aztán ennyi. És emlékszem, hogy úsztam, és egyszer csak ott egy sporttársam, látom, ahogy úszok, hogy nem úszik, hanem teljesen fehér az arca és kezdett süllyedni lefelé a vízben. De nem is kapálózott, se a keze, se a lába. És hirtelen arra jutottam, nem tudom, rosszul van, meg fog fulladni. És ott voltam kéznél, tehát nem kellett, de oda se kellett úszni és odamentem és azzal a mindenféle szakmaiságot nélkülöző jó szándékkal, hogy nem tudtam ezt hogyan kéne csinálni, úgy odamentem, és úgy elölről, mert hát így értem oda hozzá, fogtam, hogy hát ne fulladjon meg, mert egyszerűen vesztette el az eszméletét. És ő is volt nyolcvan kiló, én hetvenöt, és akkor két embert kezdtem el ugye taposni. És ahogy tapostam, ő teljesen átkarolt engem, annyit érzett, hogy itt van valami szilárd. Ami távolról sem volt igaz. Én voltam ott, nem valami szilárd. És ő átölelt, és én tapostam, és hát akkor taposok, taposok, jó, majd jobban lesz azt’ annyi. Nem ez történt, hanem nem tudtam magunkat kitaposni. Tehát az lett az élményem, hogy de tényleg, centiről centire süllyedtem el. És akkor hát idáig értem és idáig… Azóta tudom, amit a szakértők mondanak, hogy az nem úgy van, hogy a fuldokló úgy kiemelkedik a vízből, mint egy vízilabdakapus, „Segítség!”, hogy ez nem így megy, hanem úgy megy, hogy nem veszed észre, hogy most fullad meg. Hát hogy süllyed el, és nem az, hogy kiabál. Mi az, hogy kiabál? Hát én is mentem, percek, nem tudom, mennyi telt el, de hát fél perc biztos eltelt. El se jutottam odáig, hogy kiabáljak, mert minden erőmmel azon voltam, hogy… Na, idáig ért a víz. És emlékszem arra, hogy egy héten az volt bennem, hogy hát szerintem akkor most meg fogok halni. És hogy itt volt a víz, egyszer csak, ettől nem tudom, fél perc, egy perc, ahogy kapaszkodott belém ez a másik sportoló társam, valahogy egy kicsit jobban lett, és ő is elkezdte. És akkor most is emlékszem, hogy én még leúsztam az ezer métert, mert ugye hát ez a becsületes sportoló ezt megcsinálja. És ahogy úsztam, mindig kinéztem a vízből, ő ült ott a víz partján így. Na és akkor értettem meg, hogy milyen az, amikor arról van szó, természetes, hogy amikor úgy érzem, hogy na most megfulladok, vagy végem van, vagy elveszek, akkor akarva-akaratlanul ki tudja, hogy azt mondom: „Semmi nem számít, csak éljem túl.”

S amikor Jézus azt mondja, aki meg akarja menteni az életét, elveszíti azt, akkor ennek a mondatnak az érvényessége még ezekben a helyzetekben is érvényes és helytálló. És így jutottam el az utolsó pontig, az meg szerintem külön egy elmélkedést megérne, hogy aki meg akarja menteni az életét, elveszíti, aki meg akarja találni, elveszíti. Hogy itt még csak nem is jóról, rosszról, helyesről, helytelenről vagy morális megközelítésről van szó, hanem valahogy az élet mélységéről.

Záró történet. Jó régen találkoztam egy fogva tartott férfivel. Ez a fogva tartott férfi azt mesélte nekem, hogy bent volt már akkor több éve és egyre rosszabbul lett, utálta ezt. És akármilyen furcsán is hangzik, mondta ő nekem, de az egyik legnagyobb bosszúsága az volt, hogy nem tudott éjszaka aludni, mert a cellatársai horkoltak. Azt mondja, ez kezdett igazán az idegeire menni. Azt mondja, nem tudott aludni, és idáig volt, és bent volt a börtönben, és azt mondja: „Nem tudom, hogy hogyan, de hát ahogy nem tudtam aludni, egyszer csak valahogy tényleg, mintha egy film jelenete lenne, a fölkelő napnak a fénye besugárzott a rácsos ablakon.” És azt mondja, hogy ott feküdt, ebben a dühben, indulatban, kilátástalanságban, elveszettségben, ellehetetlenültségben, ott a priccsen, és mondja, hogy besütött valahogy ez a fény, és hogy maga se tudja, hogyan, ő rácsodálkozott erre a világosságra, s hirtelen mondja, hogy „Nem én csináltam, hanem bennem valahogy fölhangzott az a karácsonyi ének, hogy dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek.” Azt mondta, hogy belül zengett ez, nem ő énekelte, meg nem is hallotta, valahogy belülről jött ez, teljesen átjárta őt. És hirtelen, ahogy ez a sor, hogy békesség a földön, úgy hirtelen hallotta ott a cella rabtársainak a horkolását, azt mondja, hogy hirtelen azt mondja: „De hát az embertársaim, hát ők a testvéreim!” S azt mondja, hogy ez az élmény tartotta benne a lelket. És akkor már megsejtett valami olyasmit, amit egészen addig nem sejtett meg, ameddig a saját életét akarta megmenteni.

Záró mondat. Azzal kezdődött az evangélium, hogy Jézus azt kérdezi az emberektől, tanítványoktól: „Kinek tartanak engem az emberek?” Szeretném befejezni ezt a beszédet azzal, hogy mi mindannyian megkérdezhetnénk magunktól, hogy „Kinek tartanak minket az emberek?”, vessző, „S valójában kik vagyunk?”

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)