Mk 9,30-37 - Évközi 25. vasárnap

Mi a nagy, mi a kicsi?

Olvasmány (Bölcs 2,12.17-20)

A gonoszok így beszélnek az igaz emberről: „Lássuk hát, igazak e beszédei. Figyeljük meg, mi végre jut! Mert ha az igaz az Isten gyermeke, akkor az Isten az ő pártjára kel, és kiszabadítja ellenségei kezéből. Tegyük próbára, gúnyoljuk és bántalmazzuk őt, hogy megismerjük szelídségét és kipróbáljuk türelmét! Ítéljük gyalázatos halálra, hiszen azt mondta: ő Isten oltalmában részesül!”

Szentlecke (Jak 3,16–4,3)

Szeretteim! Ahol irigység és önzés honol, ott zűrzavar van és mindenféle hitványság. A felülről származó bölcsesség először is tiszta, aztán békeszerető, méltányos, engedékeny, irgalom tölti el és gazdag termést hoz, nem részrehajló, nem képmutató. Az igazság gyümölcsét békében vetik el azok számára, akik békét teremtenek. Honnan vannak háborúságok és veszekedések köztetek? Nemde onnét, hogy bűnös vágyak igyekeznek uralomra jutni tagjaitokban? Kívántok valamit, és nincs benne részetek. Öltök és irigykedtek, de semmit sem tudtok elérni. Harcoltok és háborúskodtok, de nincs semmitek, mert nem kértek. Kértek ugyan, de nem kapjátok meg, mert rossz szándékkal kéritek, azért, hogy bűnös vágyatokban elpazaroljátok.

Evangélium (Mk 9,30-37)

Abban az időben Jézus és tanítványai átmentek Galileán. De Jézus nem akarta, hogy valaki megtudja ezt, mert a tanítványait készült oktatni. Ezt mondta nekik: „Az Emberfiát az emberek kezére adják, megölik, de miután megölték, harmadnapra feltámad.” Ők nem értették ezeket a szavakat, de féltek megkérdezni. Ezután Kafarnaumba értek. Amikor már otthon voltak, Jézus megkérdezte tőlük: „Miről vitatkoztatok az úton?” Tanítványai azonban hallgattak, mert az úton egymás közt arról tanakodtak, hogy ki a nagyobb közülük. Leült, odahívta a tizenkettőt, és így szólt: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája.” Aztán odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította, majd magához ölelte, és ezt mondta nekik: „Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött engem.”

Vasárnapi beszéd

Kicsiről és nagyról egészen természetszerűen, szinte reflexió nélkül megvannak a társadalmilag is megerősített elgondolásaink; tehát a gazdagok, a nagyok, a szegények, a kicsik. Nyilván aki viszi valamire, ő nagy, aki meg ebből a szempontból semmire sem viszi, hát ő a kicsi. A sikeresek a nagyok, a sikertelenek a kicsik. A híresek a nagyok, és hát akiket nem nagyon ismernek, nyilván ők a kicsik. És az egyházban a papok a nagyok, a laikusok a kicsik. De akkor így is mondhatnánk, a papok a kicsik, a püspökök a nagyok. Szerintem ezeket az elgondolásokat anélkül, hogy bármit gondolkoznánk rajta, azért többé-kevésbé úgy őrizzük magunkban.

És amikor a mai evangéliumnak az eseményei lejátszódnak, akkor valójában valami olyasmi történik, hogy Jézus összehívja a tanítványokat és azt mondja nekik, hogy „De tudjátok, hogy nem így van?” Hogy Isten a kicsi és ember a nagy. Hát, hiszen amikor azt mondja, hogy az emberek kézre kerítik Jézust, és az emberek megölik a Messiást, és bizony a Messiás meg fog halni, akkor kimondva kimondatlanul ezt mondja, hogy azok a kicsi emberek lesznek a nagyok, és én leszek a kicsi. És ahogy azt mondja a szent író, hát ebből semmit nem értettek meg, és akkor az úton ezen vitatkoznak, ki a kicsi és ki a nagy.

És akkor most ez a téma felütése, hogy Jézus nagyon szeretné megértetni a tanítványokkal azt, hogy amit egyébként annyira magától értetődő természetességgel gondolunk és elfogadunk, és valahogy szinte mintha az ereinkben ez folyna, hogy ez így van, és ez a magától értetődő, ez a reális, hogy az lehet, hogy pont éppenséggel fordítva van. Megfontolandó az, hogy a tanítványok, akik először is nem merik kérdezni Jézust, aztán amikor Jézus kérdezi őket, akkor meg nem mernek válaszolni, s közben azon vitatkoznak, hogy ki a nagyobb közülük. Nem elgondolkoztató ez? Az ember, aki már attól be van ijedve, hogy a mester (…) vitatkoznak, hogy ki a nagy, meg ki a kicsi, nem abszurditás ez? De közben pedig mondhatjuk azt, hogy ahogy úgy általában látjuk magunkat, pont ezt csináljuk. Egészen egyszerű dolgokat sem merünk, vagy nem vagyunk képesek, vagy nem akarjuk, meg jaj, jaj, jaj, jaj, és közben pedig azon jártatjuk az eszünket, hogyan lesz a nagyság.

Na most, a következő gondolat, hogy akkor lehet, hogy Jézus meghozza ezt a fordulatot, hogy ki a kicsi és ki a nagy, s ha az ember a nagy, akkor a nagy témánk talán az, hogy a nagyságunkkal mit kezdünk? Mert általában azt gondoljuk, hogy az ember itt van, egy kis porszem és múlandó és halandó, és akkor ezzel meg kell küzdeni. Persze, hogy meg kell küzdeni. De most nézzük meg máshonnan, ahonnan Jézus beszél, ez pedig az, hogy mi fölismertük-e azt, hogy nem egyszerűen csak itt élünk valameddig a földön, aztán meghalunk, jöttünk, távozunk, egy maréknyi idő, hanem, hogy Isten adott nekünk egy életet és erre az egy életre azt mondja: „Azt csinálsz vele, amit akarsz.” Nem egyszerűen csak élünk, hanem Isten adott nekünk egyetlen életet és azt mondja, bármire használhatod, bármit kezdhetsz vele, minden évben, minden hónapban, minden napban, minden órában és minden percben azt csinálsz vele, amit akarsz. És akkor teszek egy vesszőt, nehogy ilyen kritikusan vegyétek, amit mondok, tehát így van a vessző, hát ezt csináljuk. Tehát van egy életünk, bármit tehetünk vele. És most akkor tulajdonképpen ez a tükör így szól, hogy idáig, azzal az egy szem életünkkel, amivel bármit kezdhettünk, ezt csináltuk. És akkor megint vesszőt tennék, hogy magam számára ez oké-e vagy nem? De ez a kérdés, hogy azzal a nagysággal, hogy én bármit tehettem és tehetek az életemmel, és ahogy ezt eddig csináltam, az számomra így rendben van-e vagy nem?

Következő, hogy milyen izgalmas ránézni akkor a kicsiségre, nagyságra az idő távlatából. Nem tudom, szoktatok-e még filmeket nézni, de úgy elejétől a végéig, tudjátok, régen így csinálták. Leülünk, és akkor megnézzük, és közben érzünk valamit. Szóval én nagyon szeretem a régebbi magyar filmeket, és hát olyan dolgok is elképesztően érdekesek, amit nyilván egyszerűen ott és akkor semmilyen érdekességgel nem bírtak. Például, hogy nézzük a nyolcvanas, hetvenes, hatvanas vagy akár a háború előtti magyar filmeket, hogy ott emberek mit tartottak nagynak? Meg miért voltunk képesek epekedni? Most nem tudom, én magamról elmondok néhány dolgot. Hát én mikor gimnazista lettem, még nem volt farmerom. Én nagyon epekedtem a farmerért, de olyan rendesért, aztán lett farmerom, trapper. Szóval az élet ágas-bogas, kacskaringós. De emlékszem, hogy tizenöt évesen, hát hogy megbolondultam, hogy legyen már… És olyan érdekes, a barátaim olyan kedvesek voltak, mert egy előadásban úgy elpötyögtettem azt, hogy hát azért, amikor lett egy farmerom, azt tulajdonképpen én úgy éreztem, hogy az életem rendben van. Hogy valahogy ez most már meg van csinálva. És láttam olyanokat, de hát azt én távcsővel néztem, akiknek a nyolcvanas években farmer dzsekijük volt. Én elmondom nektek, én erről még csak nem is álmodoztam. Egyszerűen lezártam ezt a fantáziálást, mert az ember a lehetetlen után ne sóvárogjon, mert boldogtalan lesz. És annyira emlékszem, de nem tudom hányadik születésnapomra a barátaim adtak egy farmer dzsekit, szerintem olyan negyvenöt-ötven lehettem. És akkor utólag kellett a vágyat fölszítanom a farmerdzseki iránt.

Most akkor mondok egy még olyanabbat, de hát ez a realitás, ha olyan idősek vagytok, mint én, akkor tudjátok, a fiatalabbak meg majd valahogy adaptáljátok. Hát volt a babaszappan, nem? Na! Aztán egyszer csak lett AMO, hát azért az AMO. Most elnézést a fiatalabbaktól, szóval az egy… De az semmi volt, az semmi volt, mert aztán pedig jött… (Várja a válaszokat – a szerk.) Jól van, mondjátok, ez annyira jó. Nem arra gondoltam. Ami a mi világunkban a legnagyobb menőség volt: Atlantic. Az, Atlantic, kék volt, hullám alakú szappan. Hát azzal seftelni is lehetett. Most tényleg, most ebben mi a vasárnapi beszéd? Hát Jézus a feje tetejére állít mindent, és azt mondja…, hát a nyolcvanas években ezekké voltunk megőrülve, hát ki gondolkozott annyira az üdvösségről? Az AMO-ról gondolkoztunk, meg az Atlanticról, hogy legyen az Atlantic. Hát én emlékszem, mikor egy barátom vett egy Lada Samarát. És hogy arra gondoltam, hogy na, ez az a távlat, ami soha nem adatik meg nekem. Lada Samara. Ugyanott volt a Skoda Fabia. Skoda Fabia. Jó, ezt most itt befejezem, de azért akartam érzékletesen idehozni, mert ma is ugyanez van, csak most nem az AMO meg a BAC, hanem hát éppen minden korszaknak megvan az, ami az ember… kitölti az elménket, és ha az meglenne, és az úgy lenne, és tényleg, és akkor az a menőség, és nagy vagyok, és most meg vagyok csinálva.

Mikor temetek, ezt most… Megyünk a temetőbe, hát jártam már ott és ezért szoktam sírfeliratokat olvasni, hogy mi mindent gondolunk a halál előtt, nem tudom, fél évvel, ha úgy van, hogy mi kerüljön föl a sírunkra. „Nyugalmazott tiszteletbeli kanonok.” Hát papok sírján olyan feliratok vannak, értelmezhetetlen, hogy egy pap azt akarja üzenni odaátról, hogy ő tiszteletbeli kanonok volt itt? Fölfoghatatlan, hogy… Megyek tovább.

Másfelől pedig, ami olyan, mintha nem is létezne, annak néha rácsodálkozunk, hogy milyen elképesztő nagy a jelentősége. Sokat vagyok a Dunakanyarban, és olyan melengető, szívbéli élményem volt az, hogy ha bárkikkel is beszélgettem, akik ott voltak úgy az élesben, akkor szinte mindig egymást az emberek arról kérdezték ott a Dunakanyarban, hogy szükséged van-e valamilyen segítségre? „Szevasz, szükséged van valamilyen segítségre?” És ebben azt tartom elképesztő hatalmasnak, hogy olyan emberek kérdezték ezt köszönés után, hogy szükséged van valamilyen segítségre, akiknek maguk is szükségük volt valamilyen segítségre. És egyik-másikon láttam azt, hogy halálosan fáradt és kimerült és mégis megkérdezte. Szóval, ha Jézus feje tetejére állítja azt, amit úgy azt gondolunk, ez maga a természetesség és normalitás, akkor ez, hát le lehetünk nyűgözve tőle, hogy ez van.

Azt merném mondani, hogy az embernek szinte valami őskísértése, hogy a semmiért odaadjon mindent. Ezt nem tudom szelídebben mondani. Hogy leéljünk úgy egy életet, hogy a semmiért ezt az egy szem életet, amit Istentől kaptunk, azt úgy a semmiért, amit még egy sírföliratra se érdemes fölírni. Másfelől pedig azt mondhatnánk, hogy mi, kis emberek, múlandó hetven-nyolcvan év, az a semmiség, amik vagyunk, hogy a semmiért megkaphatunk mindent. Szóval fordítva is lehetne, hogy nem kell senkivé válni, mi kis pici senkik a mindent megnyerhetjük.

Megyek tovább, ma röviden akarok beszélni. Ez így szól. Vagy ez már nem stimmel? Hogy az a tapasztalatunk talán, hogy a nagyságot általában nem önmagáért akarjuk. Akarunk valamiképpen naggyá lenni, vagy nagyok lenni. Miért? Mert akkor majd szeretnek, akkor majd biztonságban vagyunk, akkor majd meg tudjuk védeni magunkat, akkor majd nem bántanak, akkor majd egészségesebbek tudunk lenni, akkor majd elfogadnak bennünket, vagy megbecsülnek bennünket, vagy törődnek velünk, vagy látják, hogy egyediek vagyunk. Szóval valójában nem valószínű, hogy nagyok akarnánk lenni, hanem azon keresztül akarunk valamit. És azt merném mondani, hogy amit azon keresztül akarunk, valójában az a sokkal fontosabb, de nem egyszer az egész életünket azzal töltjük, hogy megpróbáljunk valamit elérni, amin keresztül majd talán lesz az, ami lehet, hogy már most is a miénk.

Pár héttel ezelőtt beszéltünk Balczó Andrásról. Annyira szép volt ez a riportműsor vele most, idős korában és kérdezte a riporter, hogy hát hogy volt ez, hogy a si(… akadt a közvetítés itt – a szerk.) Azt mondja: „Világbajnok lettem és nem lettem az.” Olyan szép, ahogy folytatja. „A következőre gondoltam: lehet, hogy többször kéne világbajnoknak lennem.” Na, na ez, és azt mondja „Másodszor is világbajnok lettem, és akkor se lettem boldog. A harmadik után rájöttem, hogy attól, hogy világbajnok leszek, nem leszek boldog.” És hazamentem, megnéztem, hogy hányszor nyert vb-t. Tízszer. Tehát azt kell mondani, hogy tulajdonképpen arányosan elég hamar rájött. Hát az utolsó hét vb-t már úgy nyerte meg, hogy tudta, hogy ez csak egy világbajnokság. Csak egy világbajnokság. Annyi és nem több. És az alapján adják, hogy ügyesen lövök-e. Valamit úgy el tudok-e találni? Ki fut gyorsabban? És akkor végül azt mondják, világbajnok. Hogy ez ennyi. Ez egy jó játék, de hogy ennyi. Megyek tovább.

Egy pár héttel ezelőtt ezt a képet, ezt úgy szeretem, mert amit most elmondtam, mihez hasonlít? (Ahhoz), hogy az ember mindenképp valahogy föl akar menni a hegy tetejére, mert na! Mert mi kicsik vagyunk, de a hegy nagy. Fölmegyek a nagy hegy tetejére: Hoppácska! Ugye megváltozik azért a perspektíva. Ez nagyon trükkös dolog, hogy úgy legyek nagy, hogy elég a hegynek nagynak lenni, én maradhatok ekkora. És valahogy hogyan tudnánk leírni a ma emberét? A ma embere nagyon-nagyon szeretne fölmenni a hegy tetejére, a nagy hegy tetejére, hogy ott majd… áh, s fölmegyünk a nagy hegy tetejére és körbenézünk és a következőt állapítjuk meg: „Rászántam húsz évet vagy ötvenet, ez nem az a hegy. Rossz hegyen állok.” Szerintem ez a ma emberének egy tipikus képe. Mindent beleadunk, körömszakadtáig, levegőt se kapunk, fölérünk a hegy tetejére, és ott körbenézünk: „Fönn vagyok, megcsináltam. Rossz hegyen állok. Elment az életem zöme.” Hát ilyen az, amikor Balczó András elmondja, hogy hát valahogy nem tudom, én a boldogság hegyére akartam menni, azt fölmentem a siker-hegyre. Hát a siker-hegyre hiába mentél föl, mert a boldogság-hegyre akartál fölmenni. Szóval valahogy ilyenek vagyunk, hogy úgy nagyjából van egy elképzelésünk, hogy melyik hegyre akarunk fölmenni, csak nem arra megyünk föl. És akkor fölment, fölértünk a hegy tetejére, azt mondjuk: „Hát jó, hát ezt…!”

Már mindjárt vége. El kell ismernem az emberi természetet, az pedig milyen, hogy miért is akarunk fölmenni, meg nagynak lenni? (Azért), mert az ember mégiscsak társas lény. És fontos nekünk, hogy másokban tükröződjünk, hogy másokon keresztül kimondva-kimondatlanul kapjunk visszajelzéseket arról, hogy „Te tényleg szerethető vagy, te tényleg értékes vagy, téged tényleg nagyra becsülünk, ezt nagyon köszönjük, hálásak vagyunk.” Hát az ember szeret tükröződni egy másik emberben, és valahogy rá is szorulunk, meg úgy szükségünk is van erre. Rendben van, rendben van, akarjunk tükröződni mások tekintetében. Akkor viszont a következő kérdés így szól: Mi dönthetjük el, hogy ki legyen az a valaki, akinek a tekintetében tükröződni akarunk. Ez kérdésként így szól: Kit akarsz, hogy legyen a te tükröd? Ki az a valaki, aki előtt meg akarsz állni és számodra a leges-legeslegfontosabb, hogy ő tükrözzön téged magad számára? Ki a te tükröd, akiben meg akarod látni magadat? Mert azt mondod, hogy ennél tisztább tükör nincs, ennél pontosabb tükör nincs, ennél valóságosabb tükör nincs. Tehát szerintem elfogadhatjuk, az ember akar tükröződni másokban, hogy nap-nap után meggyőződjünk róla, hogy tényleg vagyunk, akik vagyunk. Ki neked ez a tükör? S elérkeztem a legvége felé.

Ha most szeretnénk gyökeret ereszteni abban, hogy Jézus pont megfordította, mi az, hogy kicsi és nagy, akkor lehet, hogy nagy segítségünk az, ha ilyet mondunk például, hogy valószínű, (hogy) a halál pillanatában elég jól fogjuk tudni. És ha az ember már olyan valaki, aki képes előre látni a halál pillanatáig, mi akadálya annak, hogy néha egy picit előre lépjünk az utolsó pillanatunkig, visszanézzünk, és ebben a visszatekintésben döntsük el már most, hogy tulajdonképpen mit mondunk arról, hogy mi az, ami jó, hogy benne van és mi az, ami nem, hogy mit gondolok nagynak és mit gondolok kicsinek.

Egy olyan nagyon érdekes (… akad a videó – a szerk.), hogy mi történik az agyi működésben, milyen agyterületek mutatnak aktivitást. És az derült ki, amiről sokan beszámolnak, akik klinikai halál állapotából jönnek vissza, de most már van akkor bizonyítékunk rá, hogy a halál pillanatát megelőző néhány másodpercben az emlékezésért felelős agyterület elképesztő aktivitást mutat. Ezt így szokták mondani a beszámolókban: néhány másodperc alatt az egész életem lepereg. De mégpedig úgy, hogy innen visszanézve pontosan tudjuk, hogy valójában erre a beszédre nektek nem volt szükségetek. Ahhoz képest azt merem nektek mondani, hogy amit én most elmondtam, ezt mindannyian jól tudjátok.

Mire van szükségünk? (Arra), hogy eldöntsük, hogy mi az a tudás, amit nagyra tartunk, és mi az az ismeret, ami lehet, hogy… Két mondat talán. Elfantáziáltam azon, hogy ott vagyok a halálom pillanatában. Tudom, hogy egy másodperc, megyek át. Szerintetek mennyi a valószínűsége annak, hogy valaki a következőre gondol: „Jaj, de visszamennék, még valakit becsapnék. De visszaszaladnék még az árukat egy kicsit túlárazni. De visszaszaladnék még üvölteni a házastársammal egyet. De visszaszaladnék még a gyerekemnek beolvasni.” Szerintem ilyen nincsen. És azért nincsen, mert amit most elmondtunk, hogy mi a nagy és mi a kicsi, valójában tudjuk. Tehát csak arra van szükségünk, hogy annak a jelentőségét is alaposan megfontoljuk. És akkor a zárómondat így szól, ezért ha azt kérdeznétek, hogy jó, akkor mi a nagy, mi a kicsi, azt mondanám, hogy kicsi az, aminek az Isten országa szempontjából semmilyen jelentősége nincs, és nagy az, aminek az Isten országa szempontjából nagy jelentősége van.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)