Mk 9,38-43.45.47-48 - Évközi 26. vasárnap – Elvándorlók és menekültek világnapja

Technikai hiba miatt a közvettés akadozik, hamarosan egy javított (csak hang, állóképpel) kerül majd helyette kiadásra.

Olvasmány (Szám 11,25-29)

Mózes az Úr parancsára kiválasztott hetven férfit, hogy a nép kormányzásában segítségére legyenek. Az Úr pedig alászállt a felhőben, szólt Mózeshez, elvett a rajta levő lélekből és a hetven vénnek adta. Mihelyt alászállt rájuk a lélek, prófétai elragadtatásba estek. Ez azonban nem ismétlődött meg. Két ember viszont a táborban maradt; az egyiket Eldadnak, a másikat Medadnak hívták. Rájuk is alászállt a lélek; ők is a vének közé tartoztak, de nem mentek oda a sátorhoz. Ők a táborban estek elragadtatásba. Ekkor az egyik szolga elfutott és jelentést tett Mózesnek e szavakkal: „Eldad és Medad prófétai elragadtatásba estek a táborban.” Akkor Józsue, Nun fia, aki kora ifjúságától kezdve Mózes szolgálatában állt, megszólalt, s ezt mondta: „Uram, Mózes, tiltsd meg nekik!” Mózes így válaszolt: „Miért féltékenykedsz miattam? Bárcsak az egész népet prófétává tenné az Úr, és kiárasztaná rájuk lelkét!”

Szentlecke (Jak 5,1-6)

Rajta, gazdagok, jajveszékelve sírjatok a rátok törő nyomorúság miatt! Vagyonotok oda, ruhátokat megette a moly. Aranyotokat és ezüstötöket belepte a rozsda, és ez a rozsda tanúul szolgál ellenetek, s megemészti testeteket, mint a tűz. Vagyonotokat szaporítottátok még az utolsó napokban is. Nos, a bér, amelyet a földeteket learató munkásoktól visszatartottatok, íme felkiált, és az aratók szava felhatolt a Seregek Urának fülébe. Bőségben éltek a földön és tobzódtok, hizlaljátok szíveteket a leölés napjára. Az igazat elítéltétek, megöltétek, s ő nem tanúsított ellenállást.

Evangélium (Mk 9,38-43.45.47-48)

Abban az időben János (apostol) így szólt Jézushoz: „Mester, láttunk valakit, aki a te nevedben ördögöket űz ki, de nem tart velünk. Megtiltottuk neki, mert nem követ minket.” Jézus ezt válaszolta: „Ne tiltsátok meg neki! Aki a nevemben csodát tesz, nem fog egykönnyen szidalmazni engem. Aki nincs ellenünk, velünk van. Aki inni ad nektek akár csak egy pohár vizet is az én nevemben – azért, mert Krisztuséi vagytok –, bizony, mondom nektek, nem marad jutalom nélkül. De aki megbotránkoztat egyet is e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb volna annak, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tengerbe dobnák. Ha a kezed megbotránkoztat, vágd le. Jobb csonkán bemenned az életre, mint két kézzel a kárhozatra jutnod, az olthatatlan tűzre. Ha a lábad megbotránkoztat, vágd le. Jobb sántán bemenned az életre, mint két lábbal a kárhozat olthatatlan tüzére kerülnöd. Ha a szemed megbotránkoztat, vájd ki. Jobb fél szemmel bemenned az Isten országába, mint két szemmel a kárhozatra jutni, ahol a férgük el nem pusztul, és a tüzük ki nem alszik.”

Vasárnapi beszéd

Olyan erősek ezek a képek a karunkról, a lábunkról, meg a szemünkről; nem tudunk kikerülni ezeknek a mondatoknak az erejéből, az erőteréből. Ha nem akarnánk, és azt gyanítom, érzéseket vált ki belőlünk, ezért erről szeretnék most beszélni, megközelíteni ezt a témánkat, beleértve azt is, hogy nem is annyira régen még az az evangélium volt, hogy „Aki meg akarja menteni az életét, elveszíti, aki elveszíti értem, az megtalálja.” Erről lenne akkor szó: veszteségek–nyereségek. Hogyan mondhatja Jézus, ez szinte csak olyan magától értetődő természetességgel: „Mit számít az a kéz, mit az a láb, mit az a szem?” Hogyan mondhatja ezt csak így nekünk?

És az első gondolat, ez a veszteség-nyereség téma az Isten országa szempontjából, hogy de nemde, amikor például elmegyünk a boltba valamit venni, vagy egy szolgáltatást, vagy valami terméket és árut, azért annak is van veszteség része; odaadjuk a pénzt. És az ember odaadja a pénzt, mégiscsak az úgy van, hogy ha ebben a cserefolyamatban énnekem az a benyomásom, hogy ez nekem megéri, vagy ér annyit az a termék, vagy én jól járok ezzel, vagy pont arra van szükségem… Milyen érdekes, hogy azt a pénzt, amit kiadunk rá, szóval a legtöbb esetben nem szoktuk olyan nagyon-nagyon sajnálni, hanem hogyha normálisan, egészségesen működünk, valami ilyesmi van bennünk: „Megéri.” Vagy hogy még egy lépést teszek, azt mondom: „Hát ennyibe kerül. Hát ez az ára. Hát ez az ára!” Hát, ha valami akármi volna, meg se akarnám venni. Meg akarom venni, miért? Mert valami értékes dolognak látom, ez az ára, és ha ez az ára, én akkor azt megfizetem. Miért is? Azért, mert amit kapok érte, az nekem megéri. Ugye nem kell ezeket a szavakat most olyan egy az egyben átrakosgatni az evangélium lapjaira?

Megyek második gondolat. Azt mondja, hogy az is lehetséges, lóugrásokban szeretnék haladni, hogy valaki azt mondja, hogy annyira értékes nekem valami-valaki, hogy én mindenemet odaadom érte. Hát az Isten országának egyébként pont ez az egyik logikája, emlékeztek, az ember, aki mindenét pénzzé teszi, megveszi azt a földet, megtalálja a kincset, az igazgyöngyöt, ezt se kell tovább mondani.

Csak egyetlen ugrás és már ott vagyunk, hogy értjük annak a logikáját, hogy valaki azt mondja, hogy „Nekem ez mindent megér.” Hogy az ember valamiképpen, vagy valamilyen szempontból mindent odaad azért, mert az a valaki-valami számára annyira értékes, és egyáltalán nem tartjuk ezt badarságnak. Egyáltalán nem gondoljuk azt, hogy amikor valaki mindent odaad, mert neki akkora kincs az a valaki-valami, hogy ezzel törvényszerűen valami rettenetesen rossz vásárt csinált volna, ha már a búcsú napján vagyunk.

Következő, aztán olyan is van, és erről is lehet élményünk, hogy valaki a szó szoros értelmében magából ad valamit. Például, egy héttel ezelőtt tartottam egy előadást, odajött hozzám egy férfi, kezet fogott velem, azt mondja: „Szervusz Feri! Én az a valaki vagyok, akinek a te ismerősöd odaadta a veséjét. Én azért élek, mert a te ismerősöd és az orvosok is azt mondták, az döbbenetes, hogy mi így összeillünk, semmilyen rokoni kötelék nincs köztük.” Kiderült, hogy közeli ismerősök voltak, és oda tudta adni a veséjét, és azzal a vesével él. Hát persze, hogy megkérdeztem: „Aztán jól működik?” De olyan kedveset mondott, azt mondja: „Feri, az a helyzet, hogy aki a vesét adta nekem, egy picit idősebb nálam. Szóval, mrr-mhh, szóval jól működik, csak már olyan öregesen.” Szóval van arról is élményünk, hogy valaki a szó szoros értelmében, ha nem is a karját, a kezét, lábát, a szemét, a veséjét odaadja. S egy másik valaki azért élhet, mert ő odaadta a veséjét. Neki akkor már csak egy maradt és azt mondja, hogy „Nekem ez megéri.” Hogy ez nekem is megéri, és neki is megéri. Na, hogy ez egy nagyon jó üzlet, ez egy nagyon jó vásár, ezt nagyon érdemes volt így csinálni.

Azután csak egy röpke utalás, mert erről nem egyszer beszéltünk már, amikor a kedves ismerősöm odajött és azt mondta „Feri, ha én megházasodok, az tényleg azt jelenti, hogy más nőt már nem veszek el?” Hát szerintem azt jelenti. Én ezt állítván állítottam neki, és ő aztán ezen nem lepődött meg, csak biztos akart lenni benne. Ez mit jelent? Megkéri valaki a kezed, hát ez nagy boldogság, ez igaz, de azért éppen négymilliárd férfi ment most azért ide-oda-amoda. Hát azért annak is van durva veszteség része, azt mondhatjuk, hogy van neki durva veszteség része. És hát mégis az a menyasszony vagy az a vőlegény, ugye most nagyon benne vagyunk az esküvőkben, hát látom, nem szoktak itt szipogni. Nem ez a tapasztalat, hogy halomra búslakodnak a négymilliárdos veszteség miatt. Miért? Mert van az a kincs, ami ezt megéri.

És aztán az is milyen érdekes, hogy amikor pici baba születik, akkor is egy csomó veszteségünk van. A férfiaknak férfiként, férjként, a nőknek számtalan más területen. És milyen okosak, bölcsek azok, akik nem a veszteségeiket siratják, hanem azt mondják: „De hát apa lettem. Hát apa lettem! Itt ez a kicsi baba, hihetetlen! Hát van ennél több, nagyobb, szebb, csodásabb?” Tehát akkor ugye azt is ismerjük a hétköznapi életünkből, hogy rengeteg veszteségünk van valamivel kapcsolatban, és az ember mégis azt mondja, hogy „Nem cserélnék senkivel. Hát ennél jobb nem is történhetett volna velem.”

Következő, hogy az emberben van egy – így mondhatnám – az emberi természetnek egy természetes működésmódja; segíti a túlélést. Tehát nagyon belénk ivódott. Ez pedig, hogy minimalizáljuk a veszteségeket. Hiszen, amikor főképp természeti környezetben nem olyan könnyű túlélni, életben maradni és a többi, hát minden, ami már megvan, vagy megszereztük, segíti az életet, egy belső biológiai motivációnk van arra, hogy akarjuk minimalizálni a veszteségeket. És ez hogyan működik bennünk? (Úgy), hogy a veszteség nagyon fáj. Ezért a biológiai természetünk úgy okoskodik, fájjon csak a gazdinak, hogy ne akarja, hogy elveszítsen bármit is, ami az élethez úgy tűnik, hogy kell. Ezért ott van a veszteség, a fájdalom, és a természetünk kitalálta ezt, ráadásul… emelem a tétet.

Tudjátok-e azt, hogy a veszteség mértéke, ha valamit elvesztek, kétszer annyira fáj, mint a nyereség fölött érzett öröm? Nagyon úgy vagyunk kitalálva, hogy az ember akarjon életben maradni, tudjon életben maradni, fájjon a veszteség, de úgy aztán igazán. De ha engedjük, hogy ez az emberi természetünk uralkodjék el rajtunk, akkor kidolgozhatjuk az életnek ezt a stratégiáját, a veszteségek minimalizálása. S magunk között szólva, aki az életét úgy éli, hogy a veszteségeket minimalizálja, az nagyon-nagyon messziről nézi csak Isten országát. Mert Isten országának a logikája nem érthető meg a veszteségek minimalizálásának a működésmódjával.

Aztán a következő, gondolhatnánk, akkor az fordítva van. Hogy van fordítva? A nyereséget akarjuk maximalizálni. Isten országa nem ez alapján működik, mert éppenséggel lehetséges, ismerjük ezeket a játékokat, hogy valaki úgy összegyűjtögeti a tárgynyereményeket, és azt mondja, hogy maximalizáltam a nyereségeket. Isten országának nem ez a logikája, hanem az, hogy a főnyereményre hajtunk. A keresztény ember az, nagyon világosan meg tudjuk mondani, hogy mi, hát természetesen ki nekünk a főnyeremény. És azért, hogy a főnyereményt elérjük, nagyon sok nyereségről hajlandók vagyunk lemondani. Tehát nem csak a veszteségeket akarjuk minimalizálni, a nyereségeket sem akarjuk maximalizálni, hanem a tekintetünk, a szívünk, a lelkünk és mindenünk valahogy elkezd ráirányulni a főnyereményre, és a főnyereményhez képest azt tudjuk mondani, hogy ezek a nyereségek, áhh! Pedig azok nagyszerű dolgok, ahogy egy kedves hölgy ismerősöm mondta, csomó cukiság. Hát az ember, úgy tűnik, ha el akarja nyerni a főnyereményt, csomó cukiságról valahogy úgy el kell hát felejtkeznie.

Na most, mit is jelent ez, hogy a főnyereményt? Hogy az ember akkor képes nem a veszteségeket minimalizálni és nem a nyereségeket maximalizáló módon élni, hogyha van az a valaki-valami, amiért ezt nekünk érdemes megtenni. Nem tudom, ti tudjátok-e, hogy az alkohol betegek szenvedésének a leírásában egy nagyon-nagyon érdemleges gondolat ez, hogy az alkoholbeteg szeretné a fájdalmat és a szenvedést minimalizálni, ezért iszik, és szeretné az élvezetet maximalizálni, ezért ha futja neki, jót iszik, meg finomat iszik, meg sokat iszik. És akkor a kérdés így szól, hogy látszólag az alkohol egy egész tuti megoldás. Az ember megpróbál keveset szenvedni, közben még élvezni is az életet. Mi ezzel a probléma? Az alkoholbeteg mi alapján lesz képes bármikor is úgy dönteni, hogy lemond arról, hogy az élet ne fájjon annyira és a veszteségeket minimalizálja, vagy hogy próbálja a nyereségeket, az életélvezetet maximalizálni? Egy idő után a szenvedélybeteget egyetlen dolog fogja érdekelni, az, ami mindezeknél több. És amíg azt a többet nem találja meg, ami több, mint a veszteségek minimalizálása, és több, mint a nyereségek maximalizálása; inni fog. És ezért van az, hogy nagyon sok szenvedélybeteg, előbb-utóbb végül is az Isten kapcsolata okán lesz képes nem szenvedélybeteg életmódot folytatni, mert Ő lesz az az egyetlen, akire a beteg ember azt mondja, hogy Ő tényleg több ennél az egész két világnál, mint a szenvedés minimalizálása és az élvezet maximalizálása.

Tehát mit is jelent még számunkra ez, hogy a keresztény ember nem a nyereségeket akarja maximalizálni? Hadd idézzem, a pozitív pszichológia atya mestere, az egyik: Martin Seligman. Aki azt mondja: „Ötven körül jártam és az életem egyik nagy terve, vágya, célja volt, hogy depressziós embereknek segítsek. Tizenvalahány éven keresztül akartam a depressziós embereknek a javát, hogy boldogok legyenek. És aztán úgy ötven felé leültem és átgondoltam, hogy sikerült-e, amit akartam vagy nem. Szomorúan állapítottam meg, hogy minden tudásomat bevetettem, hogy depressziós személyek boldogok legyenek, és nem lettek boldogabbak, ugyanis rossz irányba mentem. Nem arról van szó, hogy nem tudtam nekik segíteni, hanem arról, hogy nem boldogabbak lettek, (hanem) kevésbé szenvednek.” És Martin Seligman ötvenévesen értette meg nagyon világosan a saját életútjából. Más az élet, ha az ember nem akar szenvedni és ebbe az irányba megy, attól még nem leszünk boldogok, hanem kevésbé fogunk szenvedni, és más az élet, ha az ember el akarja érni a főnyereményt, mert attól még szenvedhetünk és közben boldogok is tudunk lenni. Tehát ha az ember elkerüli a szenvedést, nem lesz tőle boldog. De ha a másik irányba lesz, akkor a szenvedéssel együtt is azt tudja mondani, hogy ez nekem így mindenestül megérte.

Következő, hogy amikor az ember azt mondja: „De hát csak a kezem, nem? Csak a lábam, a szemem, a vesém. Hát persze, hogy fáj.” De pont akkor, amikor az ember megsejti, hogy ki is a főnyeremény, mire jövünk rá? Megértjük, hogy mi is a legnagyobb veszteség. Hogy a legnagyobb veszteség az ember számára tényleg nem a keze, a lába, a szeme vagy a veséje. A legnagyobb veszteség az ember számára, ha Istent veszíti el. Ez az ember legnagyobb és legmélyebb vesztesége. Hogy az ember legnagyobb vesztesége nem az, ha önmagát veszíti el, hanem, ha Istent.

És néhány héttel ezelőtt még ment a paralimpia, és nem úgy van az, hogy ők nagyon mondják, akik ott sérültként – most mondjuk így – versenyeznek, hogy ne úgy különböztessük meg a két csoportot, hogy vannak az egészségesek és vannak a betegek. Nem, hanem vannak az épek és vannak azok, akik valamilyen szempontból nem épek, de egészségesek. És ott van valaki, akinek nincsen karja és azt mondja: „De én egészséges vagyok. És éppen most teljes életet élek. Nem vagyok ép, egészséges vagyok.” Ezért, ha valaki el akarja kerülni a betegséget, még nem lesz egészséges, hanem lehet, hogy nem lesz beteg. És miközben lehet, hogy valaki azt mondja, most már egész biztos vagyok benne gyarló emberként, hogy sosem leszek százas, teljesen ép nem leszek. Lehet, hogy egyébként karom, lábam, szemem, vesém megvan, de hát idebent. Ajjajjajjaj!” Szóval idebent szerintem senki se százas. És közben, vesszőt teszünk és azt mondjuk: „De attól én még egészséges vagyok. És egy nagyon értelmes és értékes életet élek, pedig tényleg nem vagyok százas.”

Tehát az ember egyszer csak a főnyeremény világában megérti, hogy a legnagyobb veszteség nem az, hogy kéz, kar, szem, láb, vese, még csak nem is az, ha magamat vesztem el, hanem ha Istent. És így érkeztem el a záráshoz. És egész meg vagyok magammal elégedve, hogy ez egy rövid beszéd volt, olyan nyolcórai miséhez való. Ez pedig így szól, hogy azért a mai evangéliumban az is megjelenik, hogy aki a legkisebbek közül csak egyetlenegynek a hitét is valamiképpen megrendítette, olyat tett, ami ott megrendülés a legkisebbnek. Hogy jaj neki! És ez mit jelent? (Azt), hogy amikor az ember a nyereséget nem maximalizálni akarja, a veszteséget nem minimalizálni, hanem beleszeretünk a főnyereménybe, és akkor ez a másik két szempont már csak ott van valahol a futottak még kategóriában. Mi történik? Rájövünk, hogy amikor az ember elviszi a főnyereményt, pontosabban a főnyeremény elvisz bennünket, akkor mi történik? Megértjük, hogy vele együtt megnyertünk mindenki mást is, hogy az ember a főnyereménnyel együtt megnyeri saját magát és megnyeri az összes embertársát. Hogy az a nyereség, az a győzelem, amit az ember akkor ér el… És akkor nem fejezem be a mondatot, amiről eddig beszéltünk, annak az a következménye, hogy Isten megnyer bennünket és emiatt mi megnyerjük magunkat, meg egymást is.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)