Mk 10,2-16 - Évközi 27. vasárnap – Terménybetakarítási hálaadás

„A ti szívetek keménysége miatt írta nektek ezt a parancsot.”

Olvasmány (Ter 2,18-24)

Az első ember teremtése után így szólt az Úristen: „Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő.” Az Úristen megteremtette a földből a mező minden állatát és az ég minden madarát. Odavezette őket az emberhez, hogy lássa, milyen nevet ad nekik. Az lett a nevük, amit az ember adott nekik. Az ember tehát nevet adott minden állatnak, az ég minden madarának és a mező minden vadjának. De a maga számára nem talált segítőtársat, aki hasonló lett volna hozzá. Ezért az Úristen álmot bocsátott az emberre, és amikor elaludt, kivette az egyik oldalbordáját, a helyét pedig hússal töltötte ki. Ezután az Úristen az oldalbordából, amelyet az emberből kivett, megalkotta az asszonyt, és az emberhez vezette. Az ember így szólt: „Ez most már csont az én csontomból és hús az én húsomból. Asszony a neve, mivel a férfiből vétetett.” Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és a kettő egy test lesz.

Szentlecke (Zsid 2,9-11)

Testvéreim! Annyit azért már látunk, hogy Jézus, aki kevéssel lett kisebb az angyaloknál, a halál elszenvedéséért a dicsőség és nagyság koronáját nyerte el, hiszen az Isten irgalmából mindnyájunkért megízlelte a halált. Illett ugyanis (Istenhez), hogy azt, akiért és aki által minden lett – mivel számtalan fiát elvezette az üdvösségre –, az üdvösség szerzőjeként a szenvedésben tökéletesítse. Mert ugyanattól az egytől valók mind: a megszentelő és azok, akiket megszentelt. Ezért nem szégyelli testvérnek nevezni őket.

Evangélium (Mk 10,2-16)

Abban az időben: A farizeusok odamentek Jézushoz és megkérdezték: „Szabad-e a férjnek elbocsátania a feleségét?” Próbára akarták ugyanis tenni. Ő azonban kérdéssel válaszolt: „Mit parancsolt nektek Mózes?” Azt felelték: „Mózes megengedte, hogy válólevelet írjunk és elváljunk.” Jézus folytatta: „A ti szívetek keménysége miatt írta nektek ezt a parancsot. Isten azonban a teremtés kezdetén férfit és nőt alkotott. Az ember ezért elhagyja apját, anyját, a feleségéhez csatlakozik, és ketten egy test lesznek. Ettől kezdve többé már nem két test, hanem csak egy. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét.” Otthon tanítványai ismét megkérdezték őt ezzel kapcsolatban. Ezt válaszolta: „Aki elbocsátja feleségét és mást vesz el, házasságtörést követ el ellene. Ha pedig a feleség hagyja el férjét, és máshoz megy, házasságot tör.” Kisgyermekeket vittek hozzá, hogy tegye rájuk a kezét. A tanítványok azonban elutasították őket. Amikor Jézus meglátta ezt, megharagudott, és ezt mondta nekik: „Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, és ne tiltsátok el őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony, mondom nektek: Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy gyermek, nem megy be oda.” Azután ölébe vette a gyermekeket, és kezét rájuk téve megáldotta őket.

Vasárnapi beszéd

Szabad-e a férjnek elbocsátania a feleségét, szabad-e a feleségnek elhagynia férjét? Ismerjük a Szentírásnak ezt a részét. És aztán utána pedig mondhatnánk azt, kétezer éve, nekiállunk, hogy elemezzük és megértsük és érveljük, és akkor hogy van a törvény, a szabály, az előírás, és hogy van akkor az ebből adódó mindenféle következmény és következtetés? Miközben lehet, hogy pont azáltal, hogy szinte beleveszünk ennek a témának a magunk módján való emberi kidolgozásába, máris szem elől tévesztettük a lényeget. Mert a lényeg mintha Isten felől nézve az, hogy mi is az ő szándéka, és az ember megérti-e az Isten szándékát, s valamiképpen erre a szándékra vagyunk-e nyitottak és akarunk ráhangolódni Isten szándékára? A másik pedig, amit Jézus egészen nyilvánvalóan és egyenesen megnevez, ez pedig az, hogy a keményszívűségetek miatt volt az, hogy ez történt. És valahogy, ahogyan teszi az utalást Mózesre és a keményszívűségre, hogy szöget üthet ez bennünk, hogy de akkor lehet, hogy itt a keményszívűség nagyobb akadálya mindannak, ami egyébként a témánk, vagy hogy a témánk valahogy jó irányba bontakozzék ki bennünk és aztán az életmódunkban, mint bármi más. Hogy akkor talán nem az a jó irány, hogy nagyon pontosan, akár így is mondhatnám, jogászi precizitással megalkossuk a következtetések hálózatát, hogy akkor ez és akkor abból az következik, és akkor ennek a következménye. Hanem hogy van a mi szívünk? Hogy lehet, hogy a témát megelőzően és a témát felülmúlóan a nagy témánk: keményszívűek vagyunk-e vagy nem?

És hogyha az ember valahogy rájön, hogy Isten milyen szívűségre hív bennünket, lehet, hogy ez a kérdés egyébként ott és akkor el se hangzik, mégpedig azért, mert azt mondja a szentíró, hogy azért fordulnak ezzel a kérdéssel Jézushoz, mert próbára akarják tenni, és ha a kérdezők nem volnának ilyen keményszívűek, akkor ez a kérdés el sem hangozna. És akkor megnéztem az ógörög eredeti nyelvű Szentírást, egy összetett szó szerepel itt, szó szerint fordíthatjuk így, hogy keményszívűek. Azért engedte meg ezt Mózes, mert keményszívűek vagytok. És milyen érdekes az, ahogyan Jézus így válaszol, hogy ez a törvény azért volt így, vagy ez az engedmény, vagy engedély, mert keményszívűek voltatok, ebben a pillanatban a kérdező máris elkezdhet találkozni magával, hogy hát nem lehetséges, hogy ebben a pillanatban én, mint kérdező, én is pontosan itt vagyok és keményszívű vagyok? Egyébként ezt a görög szót mindannyian ismerjük, az első részét is, meg a másik részét is, mert az első része ez a kemény: szklerózis, keménység. Az orvosi nyelvhasználatban hogy megy ez tovább? Az embernek a szíve úgy keményedik meg valamilyen nem jó oknál fogva, hogy hegesedik és ilyen értelemben keménnyé válik, szklerózis. És a másik pedig, a másik szót is nyilvánvalóan ismerjük: kardiológia. Tehát ez a szóösszetétel ténylegesen: kemény szívű, heges szívű. Megsebzett szívű, olyan megsebzett szívű ember, akinél a seb ott bekeményedett és megkeményedett, és azon a részen lehet, hogy kicsit el is halt, és ott deformálódott, és ezért ott már az ő szíve nem működik szépen, egészségesen és életadóan.

Szeretném megérteni a keményszívűségünket, mégpedig azért, mert nagy kísértésünk az, hogy most akkor elővegyünk mindenféle szúró-vágó szerszámokat és keményszívűek legyünk a keményszívűekkel. Jézus sosem volt keményszívű a keményszívűekkel. Ezért, ha azt a kérdést tesszük föl, hogy miért alakul ki a keményszívűség? Éppen a szónak, meg aztán a későbbi alkalmazásnak a picit körbejárása révén már tudhatjuk is, mert az ember szíve sebzett emberi szív. Sőt, azt is tudjuk, ha már éppen az orvostudomány felől indultunk, hogy ráadásul a szívünknek a sebeit még át is tudjuk örökíteni, hogy egy pici újszülött úgy születik, hogy a szívében ott vannak bizonyos-, a szülei, a nagyszülei és a dédszülei által elszenvedett fájdalmaknak és sérüléseknek a lenyomata. Hogy az ember ott újszülötten éppen csak rácsodálkozik a világra, még nem is látunk jól, még mindent fordítva látunk, homályosan látunk és a szívünk már heges.

Tehát ne legyünk keményszívűek a saját keményszívűségünkkel szemben sem, hanem inkább érdemes megérteni, hogy nagyon sok keményszívűségünk, vagy a szívünk keménysége és hegesedése miért és hogyan alakul ki, és ez egy olyan óriási világ, bele se kezdek. Csak meg akartam nevezni, nem véletlen, hogy heges a szívünk és ott megkeményedett, és már nem áramlik ott úgy az élet, ahogy mi magunk is szeretnénk.

Ne mosolyogjatok meg légy szíves, persze nyugodtan megmosolyoghattok, de amikor tizenéves voltam, de még nem voltam 14, nem voltam gimnazista, faltam Rejtő Jenőnek a könyveit, meg kell hagyni később is. Emlékszem, az egyik leírásában azt mondja Rejtő Jenő, leír egy szereplőt, és azt mondja, hogy egy kemény ember volt. És hozzátesz egy pár mondatos eszmefuttatást, ez így szól, hogy meggyötörte őt az élet, és hogy ilyenkor két irányba tud az ember menni. Az egyik, akit miután az élet meggyötör és keményen bán vele, ő is megkeményedik és keményszívűvé válik és aztán ő is keményen bán másokkal. És aztán ezt írja Rejtő Jenő: De olyanok is vannak, akit ugyanúgy megtép az élet, és megráz az élet, és megsebez az élet, és keményen bán vele az élet, de ettől a szíve nem megkeményedik, hanem megpuhul, és pontosan tudja, milyen az a keménység, hogy az hogyan tud fájni, hogy hogyan hal el bennünk ez-az, és egy életre megtanulja, hogy ne legyen olyan. Emlékszem én tizenévesen, de most is bennem van, hogy kis kölyök vagyok, nem vagyok még gimnazista sem, hogy talán életem első gondolkozása arról, hogy de hogy is van ez az emberrel? Hogy hogyan történnek ezek a dolgok? És hogy akkor hogy van ez, hogy az egyik keményszívű lesz, a másik meg valahogy pont megpuhul, a szó jó értelmében? És hogyha valahogy az embert megsebzi az élet, akkor rajtam múlik-e az, hogy keménnyé lesz a szívem, vagy talán nem lesz keménnyé?

Mi a keményszívűség tünete? Például az, hogy megint kapcsolódjak a Szentírás szövegéhez, hogy odajönnek ezek az emberek és kérdezik Jézust keményszívűen. Hány és hány ilyen történet van? Különböző kifejezéseket használnak a szentírók, hogy rossz szándékkal akarták kérdezni, hogy próbára tegyék, azért akarták így kérdezni, hogy kísértsék őt, azért akarták kérdezni, hogy vádolhassák őt, azért kérdezték ezzel-azzal. Milyen sokféle tünete van a keményszívűségnek és milyen megrendítő, hogy már a téma is csak egy eszköz, hogy a kérdezőt valójában még csak nem is igazán a téma érdekli, mint valami gyermeki kíváncsisággal, nyitottsággal, érzékenységgel, hogy hogyan van az élet férfi és nő között, hogy mitől jó és mitől rossz, hogy mitől működik és mikor nem működik, hogy mitől árad a szeretet és mitől nem árad a szeretet. Nem megrendítő-e, hogy már a téma is csak egy eszköz, ami ott a keményszívűségből, valami hegesedésből, valami élettelen részből valahogy úgy előtör? És ezért mondhatjuk azt, hogy a keményszívűség egyik legdrámaibb következménye, mert ez még csak tünete, a következmény, hogy a keményszívű ember már csak a saját keményszívűségében van, és nem lát el a másik emberig, már a témát sem látja igazán. A nőt, a férfit, a kapcsolatot már egyáltalán nem látja, mert minden már csak eszköz és hivatkozás és valami, hogy lépre lehet csalni és lehet aztán ítélkezni és a másikat bántani és az összes többi.

A keményszívűség drámája, hogy nem látok el az emberig, akivel kapcsolatban egyébként 2000 év óta lehet különböző megfontolásokat tenni, úgy, hogy el se látok az emberig, de már a témáig se láttam el. De a drámaiság végkifejlete az, hogy nem csak az emberig nem látok el, vagy a párkapcsolat titkáig nem látok el, mélységéig és magasságáig, drámaiságáig, hanem nem látok el a törvényalkotóig sem, ezért nem értem meg a törvényalkotó szándékát, nem látom a törvényalkotót sem, most tudatosan mondom ezt így, a törvényalkotót, hogy akkor most mi a törvény, és hogy van a törvény, és mi a helyes törvény. Az ember töprenghet úgy Isten törvényén, hogy a törvényen töpreng, Istenem, már régen nem. Hogy töprenghetünk és okoskodhatunk kétezer éven keresztül úgy, hogy nem látunk el a törvényalkotóig, a szándékig, és nem látunk el a törvény beteljesítőjéig sem, és nem látunk el a fiáig sem, meg az ő szívéig sem. Ebből akkor most mi fog kisülni?

Mit lehetne mondani, hogy továbbra is azon a talajon állunk, hogy szeretnénk nem lenni keményszívűek a saját keményszívűségünkkel, de akkor kimondva, kimondatlanul tudatosan vagy nem, miért döntünk a keményszívűség mellett? Talán azért, mert amikor megsebződtünk, amikor a szívünk itt-ott megkeményedett és meghegesedett és szinte élettelenné vált. És mert nem árad benne sem az élet, sem a kegyelem, sem az irgalom, hogy akkor valamihez akarunk ragaszkodni, ami legalább biztos. Akarjuk a biztonságot, akarjuk az egyértelműséget, akarunk valamit, ami legalább, mint egy törvény kimondható, hogy ez legalább így van. És ebben mi továbbra is szerintem a drámaiság? Valami olyasmi történik itt, hogy a megsebződésünk vagy a keménységünk abból fakad, hogy amikor megsebeztek bennünket, nem láttak minket, ezért bánhattak velünk úgy, mert ha láttak volna bennünket, és nem keményszívűen bántak volna velünk ilyen és olyan és amolyan helyzetben, vagy a szüleinkkel és a nagyszüleinkkel, ha láttak volna bennünket, akkor most mi is tudnánk látni másokat. De nem láttak bennünket és most mi sem látunk másokat. De közben élni akarunk és azt akarjuk, hogy azért legyen valami biztos, azért valameddig ellássunk, legyen azért valami világos, meg legyen egyértelmű, hát azért valahonnan az életet tudjuk élni, azért legyen valami a talpunk alatt. És akkor mi más marad? Valami ilyesmi: rendben van, akkor legyen törvény és legyen szabály és előírás. Mintha ez meghozná számunkra azt, amire vágyunk. De ez csak olyan, mint valami mentőöv, hogy az ember ne süllyedjék el, legalább valamihez tudjunk igazodni, a szó legjobb értelmében legalább valamibe bele tudjunk kapaszkodni, hogy na legalább van egy törvény, na legalább van egy szabály, vagy valami előírás.

A következő, hogy a keményszívű ember drámája tehát az, hogy életben akar maradni a szónak nagyon sokféle értelmében. Valami talajt a lába alá, legalább, amihez igazodni tud, legalább valamit, amit megért, vagy amire hivatkozni tud, ami őt meg tudja talán majd védeni, ami számára valami menedéket is jelent. De közben a drámája, hogy továbbra sem látja a férjét, a feleségét, a kapcsolatot, a gyerekeit, a törvény alkotóját és a törvény beteljesítőjét. Az lenne a költői kérdésem felétek, hogyha az egyik oldalon van a keményszívűség és a keményszívűségünk, mi van a másik oldalon?

Valahogy adódna, nem, hogy akkor keményszívű és akkor lágyszívű, olyan puha szívű, de nem igazán tetszik nekem. Azért, mert ez a lágyság vagy puhaság, nem tudom… Vannak úgy ellenérzéseim, hogy ezt így nevezzük, hogy a lágyszívűek, puha szívűek, mindenki el van kenve, nem? Meg hogy el van maszatolva, meg hogy el van simogatva, aztán akkor az alá minden bűnt be lehet seperni.

Szóval ne használjuk ezt, hogy puha szívű, meg lágyszívű, hanem a Szentírás éppen nagy segítségünkre van, mert Józsefről azt mondja, hogy igaz szívű ember. És Jézus a nyolc boldogságban azt mondja, hogy boldogok a tiszta szívűek, tehát mondjuk azt, hogy akkor itt van a keményszívűség és a másik oldalon ott van az igazszívűség és a tisztaszívűség. És nem véletlen hoztam Józsefet, azért, mert ott van a Szentírás lapjain, hogy milyen az, amikor valaki egy házassági esemény kapcsán, amikor fölmerül, hogy válás és nem válás, hűtlenség, nem hűtlenség, megcsalás és a többi, hogy mit jelent igaz szívűen megoldani egy ilyen helyzetet. Rácsodálkozásra érdemes-e ez, hogy amikor József azt hallja, hogy Mária áldott állapotban van, de ők jegyesek. Kétezer évvel ezelőtt a választott nép számára ez egy jogintézmény. Tehát jegyesnek lenni az nem csak az, hogy a körtefa alatt azt mondtuk egymásnak, hogy szeretlek, hanem az egy jogintézmény. Most ebből mi következik? Hogy joggal gondolkozik azon József, hogy na, hát, akkor erre bizonyos szabályok, törvények előírások vonatkoznak, erre a helyzetre. És elnézést, hogy most olyat mondok, hát ti is tudjátok, de mégis érdemes megnevezni ezt. Ez pedig, de József igaz szívű ember volt és azon töprengett, hogy hogyan tudná úgy elbocsátani Máriát, ne essék már baja, hiszen szereti. Hát azért, mert most más valakitől van áldott állapotban, akkor nem szereti? Hát, ha most nem szereti azért, mert más miatt, vagy mástól van áldott állapotban, akkor mennyire szerette? Hát azért akarja őt titokban elbocsájtani, mert szereti és nem akarja, hogy baja essék. Tehát ez nem a törvény alulmúlása, hanem a törvény felülmúlása. Ez az igazszívűség, meg a tisztaszívűség. De nem a törvény szó szerint való megtartása, mert látnivaló, hogy akkor szépen le volt írva, akkor ezt is lehetne, meg azt is lehetne, meg amazt is lehetne.

De amit még érdekesebbnek tartok, hogy utána mi történik? Hogy az igaz szívű József álmában megkapja az üzenetet a törvény alkotójától, a Teremtőtől a Szentlelken keresztül, és a következőt kapja: „Vedd el!” Hát ennél talán egy picit cifrábban hangzik ez el, mert meg kell azért simogatni egy nehéz helyzetben lévő férfinek a szívét. „József, ne félj magadhoz venni, Máriát! Na!” Hát ez a minimum, nem, hogy ezt akkor meg tudjuk csinálni. És az ember szíve megmelegszik ettől. De most mi az érdekes? Hogy az igazszívűségből fakadt az, nem akárhogy, hogy nem veszem el, és úgy bocsátom el, hogy ne essen baja, majd az igazszívű József mégis elveszi Máriát, és az is az igazszívűségéből fakad. Hogy tehát ez mit jelent, hogy nem veszi el annak a mélyén, mi van? (Az), hogy igaz szívű. És aztán elveszi, és annak a mélyén mi van? (Az), hogy igaz szívű. Mert a lényeg az, hogy igaz szívű.

És ha valami ebből az igaz és tiszta szívűségből származik, abból biztos nem származik az, hogy kísértésbe akarlak ejteni, meg akarlak próbálni, jól el akarlak veszejteni, és akkor megkérdezem, hogy most lehet-e válni, vagy nem lehet. Ebből ez biztos nem fog következni. Az igaz és tiszta szívűségből az fog következni, hogy akármilyen helyzetben is vagyunk, hogyan tudjuk úgy csinálni, hogy az Isten legmélyebb szándékának és a szeretet parancsának megfeleljen?

De azért hadd menjek egy picikét tovább, ez pedig, hogy néhány hónappal ezelőtt emlegettem egy novellát és nem tudott nem megint eszembe jutni, és hadd, mégiscsak hadd pöttyintsem ezt ide. Egy gyönyörű szép magyar novella. Bírósági tárgyaláson vagyunk, és a bíró azt mondja, igaz-e az, ezt kérdi a vádlottól, egy édesanyától, hogy ön a felperestől elkérte az ön szomszédjától azt az értékes kendőt és ezt a kendőt eladta, pénzzé tette? Ez igaz? És azt mondja a vádlott: „Ez igaz. Én a szomszédasszonytól elkértem azt az értékes kendőt és én azt pénzzé tettem, de még szeretnék valamit mondani.” Azt mondja neki a bírónő: „Mondjon! – De én nekem hozzá kell tennem azt, hogy azért csináltam, mert a gyerekeim akkor három napja sírtak, mert három napja nem tudtam nekik semmit sem enni adni. És bírónő, én tudatosan mentem át a szomszédhoz és tudatosan kértem el azt az értékes kendőt. Bírónő, én tudatosan és szánt szándékkal azzal mentem oda, hogy azt a kendőt elvegyem és utána eladjam és a pénzéből ételt vegyek a gyerekeimnek, akik három napja nem esznek. Bírónő, ezt én nem hirtelen felindultságból tettem, hanem tudatosan, előre megfontolt szándékkal. Ezt akartam még elmondani.” Csönd. A bírónő a következőt mondja: „Még sosem találkoztam olyan vádlottal, aki önként, önmagára terhelő vallomást tesz. Ezért kihirdetem, hogy hova jutottam. Ön megszegte a törvényt. Ön nem bűnös.” Ha átfordítom a történetet, akkor az is lehetséges, hogy valaki nem szegi meg a törvényt és bűnös, hogy amit mi keresünk, az valahol ott van, ahol a bírónő szívében megszületik a mondat, hogy „Ön megszegte a törvényt, mert azért akármit ne, ne lapogassuk el, ne tüntessük el és ne hazudjuk el, ön megszegte a törvényt. Nem bűnös.”

És ha most idehozhatnék a Szentírásból egy másik történetet, amikor a házasságtörésen ért asszonyt viszik oda Jézushoz. Na, mit csináljunk vele? Ugyanez a fölállás. És ott annak a folyamatnak van egy következő néhány lépése. Ez pedig, Jézus egyetlen szóval sem mondja azt, hogy amit az asszony tett, ne lett volna házasságtörés, mert hát az volt. De Jézus igaz szívűségéből azután mi fakad? „Ez házasságtörés volt. Nem ítéllek el. Menj és élj! Ne akárhogy!” Hogy, hogy amikor ezen a témán töprengünk, azt látjuk, hogy Jézus igaz szívűsége pont az a botrány, ami kétezer évvel ezelőtt a keresztnek a botránya, hogy Jézus nagyon világosan tudja azt mondani, hogy igen, ez törvényszegés volt, vagy ez bűn volt, majd pedig a bűnös mellé áll, nem ítéli el, és cselekszik érte, nem akárhogy.

Ezér, ha most egyetlen mondatban összefoglalhatnám a mai evangélium általam megértett üzenetét, az az, hogy „Feri törekedj az igazszívűségre!” Hogy a témán fölül állva, vagy a témát alulmúlva, teljesen mindegy, a téma előtt, a téma után és a témában az igazi nagy témánk az, hogy törekszünk-e az igazszívűségre, a tisztaszívűségre. Mert ahol rátalálunk a saját szívünk igaz és tiszta részére, ott nagyon sok kérdés már meg sem születik. Sőt azt is megértjük, hogy nincs is annyira nagy szükségünk azokra a különböző válaszokra, amit okos emberek szoktak mondani. Hogy az ember elkezdi valahogy felülmúlni a kérdéseit is, meg a válaszait is, és egy picit magát a témát és a problémát is.

Azt is mondhatnám, és ez most már a befejezés, hogy törekedhetünk akkor arra, hogy ne csak az igazunk legyen igaz, hanem a szívünk is, mert az ember megteheti azt, hogy az igaza igaz legyen, és a szíve mégsem az. És talán, hogyha döntenünk lehetne, hogy melyiket akarjuk, az igazunk igazságát vagy az igazszívűséget? Lehet, hogy talán az utóbbit érdemesebb választanunk.

Nem szeretnék naiv lenni, egész biztos vagyok benne, hogy nem mondhatjuk ilyen egyszerűen, hogy rendben van, akkor ne legyünk keményszívűek, hanem legyünk igaz és tiszta szívűek. Mert az ember úgy igazán és teljesen sosem lesz igaz szívű, meg tiszta szívű, de az egyáltalán nem mindegy, hogy hozok-e egy döntést arról, hogy az életem iránya legyen az, hogy én vágyom és törekszem arra, hogy igaz és tiszta szívű legyek, vessző, és fölismerjem azt, ahol a szívem heges, ahol megkeményedtem, ahol persze fáj is, de ahol az élet nem áramlik bennem. És hogy az ember nem arról hoz döntést, hogy most keményszívű legyen vagy igaz és tiszta szívű, mert a szívünkben mind a kettő ott lakik, de legalább ismerjem föl, hogy a szívemnek melyik az a csodás része, amiben úgy áramlik az élet, ahogy az Isten szándéka.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)