Mk 10,46-52 - Évközi 30. vasárnap

„Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!”

Olvasmány (Jer 31,7-9)

Ezt mondja az Úr: „Kitörő örömmel örüljetek Jákobon, örvendjetek annak, aki első a nemzetek között. Dicsőítsétek, hirdessétek és mondjátok: »Az Úr megszabadította népét, Izrael maradékát.« Íme, visszahozom őket észak földjéről, és összegyűjtöm őket a föld határairól. Mindnyájukat összegyűjtöm: a vakokat és a sántákat is, a várandósokat és a szülő anyákat is. Nagy sereg lesz, amely ide visszatér. Könnyek között jönnek, fohászkodás közt vezetem őket vissza. Forrásvizekhez vezérlem őket, sima ösvényeken, nehogy elessenek. Mert atyjává lettem Izraelnek, és Efraim az én elsőszülött fiam.”

Szentlecke (Zsid 5,1-6)

Testvéreim! Minden főpap az emberek közül való, és arra rendelik, hogy az Isten tiszteletében képviselje az embereket, ajándékokat és áldozatot mutasson be a bűnökért, mint olyan valaki, aki megértő tud lenni a tudatlanok és a tévelygők iránt, hiszen őrá is gyöngeség nehezedik. Így a népért is, és a saját vétkeiért is áldozatot kell bemutatnia. Ezt a tisztséget magától senki sem vállalhatja, csak az, akit Isten meghív, mint Áront. Így Krisztus sem önmagát emelte főpapi méltóságra, hanem az, aki így szólt hozzá: „Fiam vagy te, ma szültelek téged.” Másutt meg ezt mondja: „Pap vagy te mindörökké Melkizedek rendje szerint.”

Evangélium (Mk 10,46-52)

Abban az időben tanítványaival Jézus Jerikóba érkezett. Amikor tanítványainak és nagy tömegnek a kíséretében elhagyta Jerikót, egy vak koldus, Timeus fia, Bartimeus ott ült az útszélen. Hallva, hogy a názáreti Jézus közeledik, elkezdett kiáltozni: ,Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” Többen szóltak neki, hogy hallgasson, de ő annál hangosabban kiáltotta: „Dávid fia, könyörülj rajtam!” Jézus megállt és így szólt: „Hívjátok ide!” Odaszóltak a vaknak: „Bátorság! Gyere, téged hív!” Az eldobta köntösét, felugrott és odament Jézushoz. Jézus megkérdezte: „Mit akarsz, mit tegyek veled?” A vak ezt felelte: „Mester, hogy lássak.” Jézus erre így szólt hozzá: „Menj, a hited megmentett téged.” Az pedig nyomban visszanyerte látását, és követte őt az úton.

Vasárnapi beszéd

Nem szeretnék most semmit sem kiemelni a mai evangéliumi történetből, hanem ezt a történetet a maga egészében szeretném elejétől a végéig veletek együtt átgondolni, átelmélkedni, talán így is mondhatnánk, hogy átimádkozni. S rögtön azzal szeretném kezdeni, hogy minden történetnek nem egyszer az egyház részéről van valami címe, vagy valami megnevezése, amin keresztül aztán tudjuk, hogy miről is van szó. Mondjuk, a tékozló fiú története. És akkor tudjuk, elhangzik ez a cím, hogy hát akkor melyik történetről van szó. És itt gondolom én, a cím valami ilyesmi, nem? A vak ember meggyógyítása, Bartimeus visszanyeri látását. Ha így állunk most neki ennek a történetnek, lehet, hogy pont annyira nem a lényeg felől közelítünk, mint a tékozló fiú történeténél, hiszen tudjuk, hogy a tékozló fiú történetének a lényege, a szépsége, az értéke nem a tékozló fiú, hanem az őt nem akárhogyan váró apa. S ebben a történetben is, ha ezt mondjuk, hogy a vak visszanyeri látását, talán pont nem látjuk a lényeget. Ezt pedig kérdés formájában intézném szívesen hozzátok, hogy szerintetek ez a Bartimeus nevű férfi mikor kezd el látni?

Ha ez egy gyerekmise lenne, nagyon kíváncsi lennék, hogy a gyerekek mit mondanak, hogy ez a Bartimeus mikor kezdett el látni. Elmondanám, hogy ez a Bartimeus jó eséllyel a lényeg szempontjából nem akkor kezd el látni, amikor megnyílik a szeme, (hanem) amikor elkezd kiabálni „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!”, akkor ő már lát. Egész pontosan és világosan látja, hogy nem akárki ez a Jézus, ez a Dávid fia, hogy ő meg tud rajta könyörülni, hogy képes lenne a látását visszaadni. És ahogyan így is kérdezhetném, mikor kezd el hinni ez a Bartimeus? Hát nem akkor kezd el hinni, amikor lát, és egyszer csak azt mondja, hogy „Te tényleg te vagy Dávid fia.”, hanem az már előbb ott van, tehát azt merném nektek mondani, hogy ez a férfi már akkor lát, a lényeget biztos, hogy látja, amikor fölkiált és azt mondja „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!”

És ezzel szemben pedig az a tömeg, ahogy mondja a szentíró, nagy sokaság tömeg kíséri Jézust, és csitítják ezt az embert, hogy hát fogd be a szádat, ne zavarj bennünket, ne ordibálj, ne rendetlenkedj – ők viszont nem látnak. Sem azt, hogy Jézus mekkora óriási lehetőség a vak ember számára, sem azt, hogy amikor ő kiabál, hogy az mennyire nagyszerű, hogy kiabál és milyen természetes, hogy megszólítja Jézust. Szóval a bevezető gondolatom az így szólt, hogy ez a vak ember nem ott nyeri vissza a látását, hanem lát. És azok, akik azt gondolják, hogy persze mi látjuk, sőt azt is tudjuk, hogy a vak embernek mit kéne csinálni, ők nem látnak, de a lényeget biztos, hogy nem.

S akkor arra gondoltam, hogy amikor a vak egyszer csak elkezd látni, már most olyan értelemben, hogy úgy a hétköznapiság értelmében, mert ő a lényeget látja, a hétköznapi dolgokat nem látja. A többiekkel fordítva van, lényeget nem látják, a hétköznapi dolgokat igen. Hogy akkor szinte rácsodálkozhatnánk egy friss tekintettel, minthogy a vak egyszer csak elkezdi fölfedezni maga körött a világot, hogy milyen elemek vannak itt egymás után, nem különösebben kifejtve őket, inkább úgy, mint amikor az ember a szemével pásztáz, körbenéz, és jé, itt van ez, ott meg amaz van.

Két világot szeretnék megnevezni, az egyik Isten országa, ahogyan az Jézusban megvalósul, mert Isten országának Jézus arca van és Isten országának Jézus hangja van. Nézzük meg akkor Isten országát úgy, ahogyan ebben a rövidke kis történetben Jézuson keresztül föltárul, és vele szemben nézzük meg a mi hétköznapi világunkat. De lenne egy fontos megjegyzésem, ez pedig az, hogy semmiképp sem szeretném szidni vagy kritizálni, főképp lenézni vagy megvetni a mi hétköznapi látásmódunkat és világunkat, mert hiszen abban oly természetes módon vagyunk benne. Inkább arra szeretnék rácsodálkozni, hogy a mi számunkra olyan természetes és magától értetődő, és el se gondolkozunk rajta, mindig így láttuk, mindig így néztük, mindig így gondoltuk, hogy azért az nem pont olyan, mint ahogy az Isten országában Jézus lát, hogy az nem pont olyan.

Hadd hozzak ide egy pici képet. Biztos van nektek arról élményetek, amikor elmegy egy mentőautó valahol kint, miközben mi esetleg bent vagyunk és csinálunk valamit vagy sétálunk és szól a sziréna. Hogy ezt a helyzetet, ahogyan ez a vak ember kiabál, ehhez tudnám leginkább hasonlítani, hogy zajlik az élet a maga természetességében és egyszer csak szól egy sziréna. És amikor az a sziréna szól, mondjuk, ha az egy mentőnek vagy egy tűzoltónak a szirénája, miért szirénázik? Azért, mert itt most valami nagyon drámai dolog van itt és most és azonnal valakinek megmentésre van szüksége. És nem úgy van-e velünk, hogy amikor szól a sziréna, akkor következő gondolataink szoktak lenni: „Jaj, menjen már el! Jaj, de miért ennyire hangos? Vagy éppen valakivel beszélgetek. Most lemaradtam a filmben a jelenetről, hogy éppen most mit mondott a főhős a másiknak. Nem tudom, mit kell ennyire szirénázni? Most már második is jön, ezek is szirénáznak.” Én így látom magunkat, úgy, ahogy az ösztönös emberi természetünket nézem, akkor szerintem ilyesmik jutnak eszükbe, hogy „Jaj, most már…!”

Miközben ott valami lényegi történés zajlik. Nem tudom, hogy hatott rátok, hogy nincsen kántor úr. „Hol van már az orgona? Most mi van már? Most mi lesz már?” Nekem az a benyomásom, hogy a természetes világunk ez. „Most már orgona sincs?” Egyébként nem tudom, mi van a kántor úrral, és kicsit izgulok miatta, mert ő egy nagyon becsületes, tisztességes valaki, és sosem volt még olyan, hogy hát jönnie kellett volna és nem jön. Szóval kicsit izgulok érte, de csak ide akartam hozni azt, amikor hirtelen van valami, kihívást intéz a szokásos menettel szemben, hogy akkor mi az ösztönös első természetes gondolatunk.

Na és akkor, így szeretném most ezt végignézni, hogy kritika és ítélkezés nélkül, hogyan van a mi általános működésünk, és Jézuson keresztül pedig mi az ajánlat Isten országára?

Az első, hogy ezek az emberek többen odamennek Bartimeushoz, azt mondják neki „Hallgass el! Hallgass!” Most mondjuk ennyit csak, hogy „Hallgass!” És Jézus pedig mit mond neki? „Beszélj!” Mi azt mondjuk, hallgass, mert zavarsz minket, hallgass, mert most itt történik valami szép dolog velünk, aztán te meg ide belerondítasz, hallgass! Jézus pedig: Szólj!

Második. Nem is csak azt mondják ezek az emberek ott a maguk módján, hogy „Hallgass!”, hanem hát ahogy kiabál, valójában inkább ezt mondják: „Hallgass el!” Milyen érdekes a magyar nyelv. Ezt szoktuk fordítva is mondani: „Elhallgatsz? Elhallgass!”, és amikor ez a szó elhallgass, nem meglepő-e ez, vagy nem megrendítő-e, hogy amikor azt mondjuk, hogy „Hallgass!”, az még olyan szép is lehetne, nem? Hogy most én beszélek, te meg hallgass rám! Vagy hallgass meg engem? Hát azért itt nem erről van szó. Ez valahogy úgy hangzik, hogy „Elhallgatsz? Hallgass el azonnal?”

„Elhallgass!” S amikor a mi hétköznapi világunkban ez megjelenik, hogy hallgass, vagy hallgass el, vagy elhallgatsz, az majdnem mindig egy alá-fölérendelő viszonyt föltételez. Hát nem így van? Nem a szülő mondja a gyereknek, hogy elhallgatsz? Nem a főnök mondja be azt, hogy most már hagyjátok abba? Nem fölülről lefelé? A tanár egyszer csak mondja a gyerekeknek, hogy most már fogjátok be? Isten országában pedig valahogy ez a hatalmi logika nem működik, hogy a nagy azt mondja a kicsinek, hogy „Hallgatsz el?!” Nem, a nagy azt mondja a kicsinek, hogy „Mondjad! Hogy van ez? Mit mondanál, hogyha meghallgatnának?”

Harmadik gondolat, hiszen csak nézelődünk. A harmadik így szól, hogy néhányan odamennek és azt mondják ennek a Bartimeusnak, hogy „Hát hallgass el!”, akkor ebben az is benne van, hogy mi eldöntjük, hogy te mit csinálj. Hát mi eldöntjük, hogy ez a rendes, vagy így kéne csinálni. „Fogd be és hallgass el!” És mi hozunk róla döntést. Jézusnál pedig miről van szó? Odamegy a vak ember, „Te mit akarsz, hogy én mit csináljak?” Isten országában Jézus azt kérdezi tőlünk, hogy „Hát te hogy döntesz a saját életedről?” A hétköznapiságban mi szépen el szeretnénk dönteni, hogy a feleségünk hogy csinálja, a férjünk, a gyerekünk, az anyánk.

Következő, hogy kifejezi az a néhány ember, aki odamegy Jézushoz, hogy mi azt akarjuk, hogy te hallgass el. Mikor a vak ember odaér Jézushoz, Jézus azt kérdezi tőle, „Te mit akarsz, hogy én mit tegyek neked?”

Az ötödik, mikor odamennek azok a néhányak, azt mondják, hogy „Hallgass el!”, de ebben az is benne van, hogy „Hallgass el, azt’ húzd meg magad! Hát hallgass el, azt’ maradj ott, ahol vagy!” Egy kicsit az is benne van, hogy „Hallgass el, maradj ott, ahol vagy, azt’ maradj úgy, ahogy vagy!” És ezzel szemben milyen szép, hogy Jézus pedig: „Gyere ide hozzám!” „Maradj ott, ahogy vagy, maradj úgy, ahogy vagy. – Gyere ide hozzám, hogy köztünk történjék valami!”

A következő, a maguk módján azt mondják ezek az emberek, hogy „Ne zavarj minket!”, mert itt éppen valami szép történés zajlik. „Követjük a mestert, valami szép, azt’ ne zavarjál ebben.” Jézus pedig a maga módján azt mondja, hogy „Engem viszont pont az érdekel, hogy veled mi van. Tehát, amikor te kiabálsz, az nem zavar engem, hanem fölkelti az érdeklődésemet, hogy megkérdezzem én tőled, hogy veled mi van és te mit akarsz és hogy akarsz dönteni az életedről?” Azok a néhányak, akik persze mi vagyunk úgy általában, odamennek Bartimeushoz, azt mondják, hogy igazából szerintünk te nem számítasz. Hát úgy hozzánk képest se, meg úgy az egészségesekhez képest, meg a többséghez képest, nem igazán számít az. Jézus pedig azt mondja a maga módján, hogy „Ebben a pillanatban te vagy az, aki legnagyobb és a leginkább számítasz nekem.”

Amikor ők odamennek, így is mondhatnám, hogy a saját elveikkel, elgondolásaikkal foglalkoznak. Azzal, hogy mi él bennük, hogy ezt a helyzetet hogyan kell megoldani, vagy hogyan rendes, vagy hogyan tisztességes. És talán az is bennük van, hogy ez a vak ember itt a kiabálással ne szólítsa már meg ilyen tiszteletlenül a mestert. Hát Jerikóban százával, ezrével hallgattuk, ahogy a rabbi beszél. Milyen szép volt átélni, hogy őt tisztelettel, hallgattuk őt, ő pedig tanított bennünket. Ez aztán mester-tanítvány viszony. És akkor itt ül ez a senki, és ordít a mesternek? Hát álljon már meg a világ, ne ordibáljon! Tehát valami olyasmivel foglalkoznak, ahogy bennük leképeződik az élet, és arra gondolnak, hogy ez rendes vagy nem rendes, ilyet csinálunk vagy nem csinálunk, ez helyes vagy nem helyes? Isten országában viszont miről van szó? (Arról), hogy Jézus nem valami elvet, valami törvényt, szabályt, szokást, előírást, vagy valami rendet követ, hanem az embert hívja meg, és őt látja.

És itt most egy történetet szeretnék elmesélni. Vidéken járva, egy pap bácsi, akit én régebb óta ismerek, a kapcsolat már régebbi, és ahogy mi magunk között is szoktuk mondani, egy olyan elég vonalas pap bácsi. Nem tudom, ezt tudjátok-e dekódolni? Hát a vonalas pap bácsi az olyan, hogy mi a szabály, mi a rend, hogy van, és ami ettől eltér, ő ott már, mrr-kmm. Tehát azt is mondhatnám, hogy úgy elsőre nem az embert látja, hanem a szabály. S ez a pap bácsi egy történetet osztott meg velem, talán azért, mert lehet, hogy ezen a történeten keresztül tudott egyáltalán velem bármit is kezdeni. Ez pedig a következő. Elkezdtünk beszélgetni a házasságról, mert a téma ott az volt, hogy házasság és párkapcsolat, s azt mondja nekem egészen váratlanul: „Ötven éve vagyok pap, aranymisés volt, és egyetlen házasságról tudom biztosan, hogy a szentségi házasság. Ilyen egy vonalas pap bácsi. Egyetlen ház…, az biztos, a többi, azt Isten tudja csak. Ez a pap bácsi azt mondja: „Ugyanis az történt velem, hogy egy előző helyemen szóltak nekem, hogy egy idős házaspár hív engem, hogy szeretnének idős korukra szentségi házasságot kötni. És hát ez hívó szó volt nekem, elmentem, a falu végén laktak egy omladozó házban, idős bácsi, idős néni, mind a ketten vakok voltak. Ez a két ember elmesélte nekem a történetét, mert hiszen hát nekem kötelességből a szentségi házasság alapjegyeit el kellett nekik mondanom. Hát akkor ők meg elmondták, hogy ők már nem tudom hány évtizede kettecskén élnek itt, teljesen vakon, vannak azért, akik segítenek, azért lehet számítani a szomszédokra. Hát itt szépen eléldegélnek, és hogy hát most már érzik mind a ketten, hogy idősek és hát ők tulajdonképpen az egész életet úgy élték végig, hát egymást segítették és támogatták, mert különben megállt volna az élet, hogy az egész életük arról szólt, hogy nahát, hogy…” S azt mondta nekem ez az idős pap bácsi, hogy mikor ez az idős pár úgy döntött, hogy nem szeretnének úgy meghalni, hogy az ő házasságuk már ne legyen szentségi házasság, akkor ez a vonalas pap bácsi azt mondta: „Őróluk gondolom azt, hogy végig szentségi házasságban éltek, a többiekről nem tudom, róluk tudom.”

Következő, hogy nem tudom, emlékeztek-e arra a történetre, amikor Jézus ugyanúgy megy az úton, és ott van a vakon született férfi. És a vakon született férfi meggyógyítása János evangélium 9. fejezet. És abban, ahogy ez a vakon született férfivel találkozik Jézus, a tanítványok azonnal megkérdezik „Azt, hogy ő vak, ez azért van, mert ő volt bűnös, vagy a szülei?” Azért akarom idehozni egyrészt, mert egy párhuzamos történet egy másik vak emberről, azért, mert a korabeli gondolkozásban az szerepel, hogyha valaki például vak, az Istennek a büntetése, mégpedig azért, mert ő bűnt követett el, hogy ez ilyen egyszerűen működik. Na de most ha valaki vakon születik, akkor tényleg fölmerül a kérdés, hogy akkor az hogy lehetne az ő bűnének a büntetése? Akkor az a logikus, hogy talán a szülei vétkeztek, és akkor annak a következménye, hogy a fiuk vakon születik. Tehát ez a kérdés a vak emberrel kapcsolatban ott van a korabeli emberben, ezért azt mondhatnánk, hogy a korabeli ember azt mondja, ránézve erre a vak emberre, hogy „Bűnös, már ezért se kiabáljon! A bűnös ne nagyon kiabáljon! A bűnös fogja be a száját, a bűnös ne beszéljen! De főképpen a bűnös alattunk van, nem olyan, mint mi.” És az Isten országában, aminek Jézus arca van, mindez hogy szól? „Te nem bűnös vagy, hanem hívő.” A kettő nem zárja ki egymást, de Jézus nem egy bűnöst látott a kétezer évvel ezelőtti összefüggésben, hanem egy hívőt lát.

A következő, hogy ezért aztán a korabeli ember, néhányakban megtestesül, azt, hogy „Fogd be az szád! Hallgassál el!”, hogy ők valahogy ezt így élik meg, hogy „Isten egész biztos, hogy távol van tőled, hiszen vak vagy.” Jézus pedig azt mondja: „Gyere ide, mert te nagyon közel vagy hozzám!”

A következő, odamennek és azt mondják, hogy „Ne beszélj, hallgass el!”, ez van a mi természetes világunkban. De Isten országában sokkal inkább az van, hogy Jézus azt mondja: „De mi összetartozunk egymással.” Az ember azt mondja „Te más vagy, mint mi, te nem tartozol hozzánk, te nem vagy közénk való.” Jézus pedig azt mondja „Mi összetartozunk egymással.”

Amikor mennek ott az úton, úgy látjuk a színt, hogy odaállnak, azt mondják „Hallgass el!”, és az van a fejükben, hogy „Jól van, most már menjünk egy kicsit távolabb, akkor nem lesz már annyira hangos, ahogy kiabál.” És még sosem csodálkoztam rá, ebben a történetben erre a pici momentumra, sose csodálkoztam rá, hogy nem úgy van, hogy Jézus azt mondja „Szóljatok neki, jöjjön ide hozzám!”, hanem Jézus megállt. Megáll, s azt mondta „Hívjátok ide, jöjjön hozzám!” Vagyis mi azt mondjuk „Na, menjen az élet, menjen az élet, csináljuk a dolgunkat! Van ezer problémánk nekünk is, nincs idő itt ezen megállni.” Jézus pedig megáll. És nem tudom, hogy annak a finomsága ez közös élményünk-e, hogy amikor Jézus azt mondja „Szóljatok neki, hogy jöjjön hozzám!”, ezzel valójában mit tesz? Azokat az embereket, akik ott azt mondják „Hallgass már el, hát fogd be a szádat, ne zavarjál bennünket! Hát nem látod, hogy egy mester? Nem lehet így ordibálni neki.” Amikor azt mondja azoknak a személyeknek „Ti szóljatok légy szíves, ti mondjátok meg, hogy jöjjön hozzám.” Jézus eléri azt, hogy az a tömeg, aki a hétköznapi ember gondolkozásmódjával csak egy szirénázást hall, és hagyja már abba, mert zavar minket, hogy az a tömeg részese lesz annak, hogy Jézus azt mondja, hogy ő hozzám tartozik, hogy a tömeg egyszer csak nem ott áll, Jézus meg egy másik oldalon a vak emberrel, hanem Jézus az egész tömeget maga mellé hívja ezzel. „Ti szóljatok neki, vegyetek részt abban, ami most fog történni!”

Gyönyörűnek látom azt, hogy Jézus nem csak a vak emberrel kapcsolatosan éli azt át és fejezi ki, hogy de hát mi összetartozunk egymással, hanem a tömeggel is ugyanezt csinálja. Hát van, amikor azt mondja az apostoloknak „Osszátok ki a kenyeret itt a népnek!”, most meg azt mondja „Ti szóljatok neki, hogy jöjjön ide hozzám.” És milyen izgalmas a szentírás, hogy mikor Jézus azt mondja, hogy ti szóljatok, egyszer csak az emberek is elkezdenek változni és most már mit mondanak a vak embernek? „Bátorság, ne félj!” Ez körülbelül ugyanaz, mint amikor Péter apostol a színeváltozás hegyén azt mondja, hogy „Uram, építünk három sátrat.” Az, hogy amikor a vak ember a tömeggel szemben kiabál és azt mondja, hogy „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!”, utána azt mondom neki, hogy „Bátorság, ne félj!” Hát az egyetlen ember volt, akiben volt bátorság, nem félt. Látszik, hogy egy új világba csöppennek a többiek, hogy Jézus itt a tömeget is meghívja ebbe a világba, és ezt nagyon szépnek lehet látni.

Na, megyek tovább, már csak néhány gondolat. Következő, hogy a korabeli ember valahogy úgy néz erre a Bartimeusra, hogy hát valószínű, a te bűnöd megbetegített téged. Jézus pedig szó szerint mit mond? „A hited meggyógyított téged.” Azért vagy ebben a helyzetben, azt magadnak köszönheted. Nézzél vissza azt’ ilyen embernek, na, ez a sorsa. Hát most mit panaszkodsz meg, mit vagy úgy oda? Na? – A bűnöd megbetegített, a hited meggyógyíthat.

Következő, és ez már az utolsó két gondolat. Szoktunk arról beszélni, hogy most akkor ez a vak ember miért is kiabál, honnan vette a bátorságot? Így szoktuk befejezni, onnan, hogy rájött, hogy nincs vesztenivalója, hát nincs vesztenivalója, mondhatjuk, hogy csak nyerhet vele, mert legföljebb vak marad, de ha meg lát, hát akkor… Hadd fordítsam ezt meg. Mi az emberi gondolatainkkal ott a tömegben gondolhatjuk azt, hogy jó, hát kiabál, mert nincs vesztenivalója. Valójában ez az ember hittel kiabál Jézusnak. És mit ért meg? Miért kiabál annyira? Nem azért, mert nincs vesztenivalója, hanem azért, mert rájött, hogy neki van a legnagyobb vesztenivalója, mert itt van Jézus, Dávid fia, a Messiás. És ez az a pillanat, amiben ő a Messiással kapcsolatba tudna kerülni, és a Messiás őt megmenthetné. Vagyis pont nem arról van szó, hogy ez a fiatalember semmit sem veszíthet, hanem azt érti meg, „Ha most nem kiáltok Istenhez, hogy Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam, pont akkor elvesztek mindent.”

Nem érdekes-e az ember? Persze ezt utólag látjuk. Odamennek néhányan és mit mondanak tulajdonképpen ennek a vak embernek? Azt mondják „Te ne szólítsd meg Istent! Te ne beszélj Istenhez! Te ne kiálts Istenhez! Te ne imádkozz Istenhez!” Tulajdonképpen erről van szó. Persze utólag most már látjuk, hogy mi emberek, akik azt mondjuk, hogy menjen már az a mentőautó, meg az a tűzoltó, ne szirénázzon már, hogy észrevétlenül azt tudjuk mondani, hogy „Te ne beszélj Istenhez.”

Jézus pedig végül, és ezzel szeretném befejezni azt mondja, hogy „Menj, hited meggyógyított téged!” De nem szép-e az, hogy Jézus azt mondja, hogy „Menj, hát szabad vagy!” És aztán azzal fejeződik be az evangélium, hogy „…és követte őt.” Hogy mi mennyit szenvedünk azon, hogy az életünk milyen rengeteg meghatározottság között zajlik. Szenvedünk attól, hogy így-úgy és amúgy nem érezzük, vagy nem vagyunk elég szabadok. Isten országában pedig Jézus meggyógyít valakit és azt mondja: „Most is, a következő pillanatban is tégy azt, amit jónak látsz!” S amikor ez az ember, aki most már a szó minden értelmében lát, mit lát jónak? Jónak látja azt, amit már akkor jónak látott, amikor még a mi hétköznapi elgondolásaink szerint egyáltalán nem látott. Ez pedig, hogy Jézussal elérkezett hozzánk Isten országa, vessző és Jézus az Isten országába meghívott bennünket, hogy olyasmit is egészen másképpen lássunk, mint amit és ahogy eddig néztünk.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)