Mk 12,28b-34 - Évközi 31. vasárnap

„Melyik az első a parancsok közül?”

Olvasmány (MTörv 6,2-6)

Az Ígéret földjének határán Mózes ezt a beszédet intézte a néphez: „Féld az Urat, Istenedet egész életedben, tartsd meg parancsait és törvényeit, amelyeket meghagyok neked, fiaidnak és unokáidnak is, hogy sokáig élj. Halld hát, Izrael, és legyen gondod rá, hogy teljesítsd azokat, így jól megy majd sorod és megsokasodsz a tejjel-mézzel folyó országban, amelyet az Úr, atyáid Istene ígért neked! Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből! Ezeket a parancsokat, amelyeket ma szabok neked, őrizd meg szívedben.”

Szentlecke (Zsid 7,23-28)

Testvéreim! A zsidóknál nagy számban voltak papok, mivel a halál következtében nem maradhattak meg. Krisztus viszont örökre megmarad, s így papsága örökké tart. Ezért tudja mindörökre üdvözíteni azokat, akik általa járulnak Isten elé, hiszen örökké él, hogy közbenjárjon értünk. Ilyen főpap kellett nekünk: szent, ártatlan, feddhetetlen, a bűnösöktől elkülönített, aki fölségesebb az egeknél. Ő nem szorul rá, mint a többi főpap, hogy naponként először a saját vétkeiért mutasson be áldozatot, s csak azután a nép bűneiért. Egyszer s mindenkorra megtette ezt, amikor feláldozta önmagát. A törvény tehát gyarló embereket rendelt főpappá, míg az eskü szava, amely a törvényt követte, magát az örökre tökéletes Fiút.

Evangélium (Mk 12,28b-34)

Abban az időben egy írástudó megkérdezte Jézustól: „Melyik az első a parancsok közül?” Jézus így válaszolt: „Ez az első: Halld, Izrael! Az Úr a mi Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.” Az írástudó erre azt válaszolta: „Valóban, jól mondtad, Mester, hogy ő az Egyetlen, és hogy rajta kívül nincs más. És azt is, hogy őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő vagy véres áldozatnál.” Jézus az okos felelet hallatára megdicsérte: „Nem jársz messze Isten országától.” Ezután több kérdést már nem mertek neki föltenni.

Vasárnapi beszéd

A mai elmélkedésünkben a második rész felől szeretnék az első rész felé haladni, vagyis abból kiindulni, hogy miért jelent ekkora kihívást számunkra az, hogy szeressük embertársunkat, mint önmagunkat. Persze zárójelesen hozzátehetném azt is, hogy sokan pont azzal küzdenek, hogy bárcsak úgy szeretnék magukat, mint az embertársaikat. Van, akinek pont ez okoz nehézséget, de most maradjunk mégis ennél a kijelentésnél. Vagyis, hogy „szeresd embertársadat, mint önmagadat”. Így szeretnék aztán az Isten szeretet világáig eljutni. És egymás után akarni különböző tudományterületekről hozni megfontolásokat, hogy megértsük, hogy az ember számára miért nem a lehető legtermészetesebb magatartásforma az, hogy szeressük embertársainkat, főképp akkor, ha az embertársaink alatt azt értjük, amit a szentírás ért, meg ahogyan Jézus azt érti, vagyis bármelyik embertársunkat.

Az első. Például, ha segítségre szorul valaki, akkor tudjuk azt, hogy érdekes a gondolkozásmódunk, ha látunk valakit, esetleg egy nehéz körülmények között élő személyt, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy azért ő is nagy részben oka annak, hogy ilyen nehéz helyzetbe került. Tehát máris távolodok el attól, hogy őt embertársamnak észleljem és érzékeljem, vagy érezzem át az ő nyomorúságát, hiszen valahogy az ösztönös igazságérzetünk is működik, és rögtön bekapcsol, és azt mondja „Jó, hát azért nem véletlen, hogy ilyen helyzetben van. Hát először is azért tegyen magáért, meg szedje össze magát.” Nem tudom, tudjátok-e azt, hogy ha ugyanez a nehézség a mi életünkben megjelenik, akkor mi nem ezt gondoljuk magunkról, hanem azt, hogy természetesen mi rendesek vagyunk, aranyosak és jó fejek, a körülmények súlyos összejátszása, másoknak a nem megfelelő magatartása. Tehát ugyanazt a nehéz helyzetet hajlamosak vagyunk teljesen más okra visszavezetni, ha rólunk van szó, vagy ha másokról.

Második megfontolás, nem tudom, azt tudjátok-e, megyünk a tömegben, látunk valakit, aki a szeretetünkre rászorulna, mint embertársunk, és ha csak annyit kiált, hogy „Segíts!”, hogy akkor a többségünk nem fog segíteni. Ezért a kutatók azt ajánlják, hogy ha mi bajba kerülünk és azt szeretnénk, hogy valaki az embertársának lásson bennünket, akkor a következőt kiáltsuk: „Fiatalember piros trikóban, segítene nekem?” Ugyanis, ha azt mondjuk, hogy „Fiatalember a piros trikóban, segítene nekem?”, sokszorosára emelkedik az esélyünk arra, hogy ő az embertársunknak fog tekinteni, mert személy szerint őt szólítottuk meg, még ha nincs is személy szerinti kapcsolatunk vele.

Következő, hogy az agyunkban két működésmód van, és tudom, két évvel ezelőtt erről hosszabban beszéltünk, csak ide szeretném hozni, mert ide tartozik. Ez pedig az, hogy amíg valakit úgy észlelek, hogy idegen és ismeretlen, addig az agyam úgy működik, hogy idegen, ismeretlen veszély, fenyegetés. És ezzel a működésmóddal távolságot tartok, úgy észlelem őt, mint egy potenciális veszélyforrást. Az ember pedig élni akar, ösztönösen ott van bennünk az életösztön, és ezért, hogy ennek például milyen döbbenetes következménye van, ilyenkor, ha az agyam idegennek, veszélynek észlel egy másik embert, nem egyszer az együttérzésért felelős agyterület egyáltalán nem működik.

Tehát, ahogy én magamat látom, hogy képes vagyok az együttérzésre, ez igaz is, főképp azokkal a személyekkel, akik az agyam másik területén jelentenek majd valamiféle reakciót és aktivitást, tehát hogy ismerős, barát, és akkor jön az empátia, segítség, részvét, együttérzés és a többi. Tudjátok ebben mi a drámai? Hogyha például egy családon belül konfliktus támad és a konfliktus miatt szenvedünk és bántjuk egymást, márpedig a szenvedés és fájdalom megjelenik a családon belül is. Tíz emberből kilencre az lesz jellemző, hogy olyasmit is megengedek magamnak a fájdalom és szenvedés miatt, ami téged bántani fog, tehát bántani foglak. És ebben a pillanatban az agyam ősi működés, az életösztön alapján azt mondja „Lehet, hogy eddig rosszul gondoltam; ellenség. Ellenség, nem olyan, mint én. Fenyegetés, veszély az életemre tör.” Hiába a feleségem ott és akkor, pontosan a konfliktus kellős közepén az agyam fölfogta az ősi programot. És nem megrendítő-e az, hogy két dolog következik ebből, az egyik, hogy nem egyszer egyáltalán nem érzek semmiféle empátiát, de semmi ilyet nem érzek, akkor se, ha a gyerekem, akkor se, ha az anyám, akkor se a férjem, és akkor se a feleségem. Nem érzek empátiát.

És a másik, ami megint döbbenetes lehet számunkra, hogyha azt kérdezem tőletek, majd dühösek lesztek, hogy kérdezhetek ilyet, azt kérdezem tőletek: „Ti például tisztelitek azokat, akikkel együtt éltek? – Mi van? Ilyet kérdezni?” De elmondanám nektek a pőre tényeket. Tíz emberből kilenc, mikor a párkapcsolatban vagy a családi kapcsolatrendszerben bántjuk egymást, valójában a magatartásmódunkban nem jelenik meg a tisztelet és a megbecsülés tízből kilencnél. Tehát bizonyos helyzetekben még a családtagjainkat sem úgy észleljük, mint embertársunkat, hanem veszély, fenyegetés, idegen, támadás, önvédelem, életösztön, miközben a családban vagyunk.

Következő, hogy krízisben, egyébként természetszerűen, válságban egy beszűkült állapotba tudunk kerülni, és ebben a beszűkült állapotban a szó szoros értelmében lehet, hogy a másikat észre se vesszük, és egyszerűen tényleg nem vesszük észre, mert ha valami nagy bajban észleljük magunkat, a perifériás látásunk beszűkül, hiába van ott valaki, aki segítségre szorul, nem is látom.

Következő. Stresszhelyzetben kialakul nagyon sokunknál valamiféle bénultság. Egyáltalán nem észlelem magam olyan valakinek, aki cselekvőképes lenne, vagy bármit is tudna tenni az embertársáért, miközben ha én bajban lennék, nagyon szeretném, hogy a másik ember engem észrevegyen, ne csak észrevegyen, hanem cselekedjen értem. De mi történik akkor, hogyha nyomás alá kerülünk? Ez a két jellemző a többségünknél meg fog jelenni. Beszűkültség, és úgy érezzük, hogy nem vagyunk hatékonyan cselekvőképesek. Ezért lehetséges az, hogy a Philip Zimbardo, aki nem olyan régen halt meg, kíváncsi volt, hogy mitől hétköznapi hős a hétköznapi hős, és az derült ki, hogy a hétköznapi hős átlagember, aki azonban képes rendkívülit tenni. És mi ez, hogy rendkívüli? Ennek az ősi emberi működésmódnak a felülmúlása, vagyis két végtelenül egyszerű működésmód. az egyik, hogy a hétköznapi hős képes akkor is mással törődni, amikor a többség már csak magára figyel, és a hétköznapi hős az a valaki, aki cselekvőképes marad akkor is, amikor a többség már lebénul. Hát valójában a hétköznapi hős pont az a valaki, körülbelül úgy 10 százalékunk, akinek ez úgy könnyebben megy, akik ezt a nagyon természetes emberi működésmódot önmagukban képesek felülmúlni.

Következő, hogy amikor fájdalmat észlelünk vagy szenvedünk, akkor a többségünkben természetes módon meg fog jelenni az a működés, hogy ne akarjuk a fájdalmat, ne akarjuk a szenvedést és megjelenik bennünk az agresszió. Abban a pillanatban, hogy el akarjuk kerülni a fájdalmat és a szenvedést, a bennünk természetes módon megjelenő agresszió nehezen lesz aztán olyan cselekvésmódokban kifejezésre jutó magatartásforma, amire azt mondhatnánk, hogy szeretem az embertársamat, mint ahogy én szeretném, hogy ő engem.

Következő a szociális fájdalom. Nem csak a fizikai fájdalmat szeretnénk elkerülni, és ha úgy észleljük, hogy itt már valami ilyesmi van, akkor aztán csihi-puhi, hanem létezik a szociális fájdalom. Például, ha úgy észlelek valamit, hogy igazságtalanság történt velem. Az agynak a fizikai fájdalomért felelős agyterülete aktív lesz, miközben senki nem bánt. Bőven elég az, hogy én egy helyzetet úgy értelmezzek, hogy velem igazságtalanok voltak. És szociális fájdalom jelenik meg a státuszvesztéskor, mikor úgy érzem, hogy nem becsülnek eléggé, mint ahogy én azt megérdemelném. Ezért lehetséges, hogy sokaknak nagyon nehéz nyugdíjba menni, mert úgy észlelik, hogy abban a pillanatban, hogy nyugdíjas lesz, akkor már nem lesz az a valaki, aki eddig volt. És ebből mi is következik? Az, hogy a szociális fájdalom elkerülése érdekében is nem egyszer megjelenik az agresszió, és úgy bánunk egymással, ahogy nem szeretnénk, hogy velünk bánjanak. Közben pedig, amikor a fájdalom és a szenvedés elkerülése okán megjelenik az agresszió, és elkezdjük egymást bántani, általában ilyenkor saját magunk szempontjából magunknak fölmentést adunk. Tehát a pozitív énképünket az efféle magatartás nem kezdi ki, legalábbis a többségünknél, mert meg tudjuk indokolni magunknak, hogy azért tesszük, mert hát, hiszen az ember élni akar, vagy életben maradni.

És szociális fájdalom jelenik meg akkor is, ha azt érezzük, hogy valaki kirekeszt bennünket, vagy megvetnek bennünket, vagy megaláznak bennünket, vagy semmibe vesznek bennünket. Miért olyan erős az ezzel kapcsolatos fájdalom? Azért, mert az ember életben maradásának, ha nézzük az őseinket, két nagyon egyszerű kulcsa volt, az egyik legyen mit enni, legyen mit inni, aztán legyen mit fölvenni. A másik, természetesen ezzel összefüggésben, hogy tudjunk valamilyen csoportba rendeződni, mert ha egy csoportban vagyunk, és ott tudunk kommunikálni és együttműködni, az sokkal nagyobb lehetőséget ad a túlélésre. És ez a működésmód itt van az agyunkban, a sejtjeinkben, a génjeinkben, a testünkben és mindenhol ott van. Ebből mi következik? Például, hogy az is lehetséges, hogy megvan a meggyőződésünk, sőt a lelkiismeretünk jól működik. Csoportnyomásra azonban az ember hajlamos lesz nem csak a saját meggyőződésével, a saját lelkiismeretével szembeni döntéseket hozni. Miért? Mert az ősi program az, ha szembekerülsz a saját csoportoddal, akkor az életben maradásod esélye le fog csökkenni, és az agyunk működik és dolgozik értünk, és ezt nem akarja, hogy így legyen.

Mondom tovább. Lehet, hogy azt mondjátok, már elég, hát már értjük. De nem csak azt szeretném, hogy értsük, (hanem) hogy lássuk ezeket a területeket, hogy az egész életünket milyen drámaian átszövi ez a fajta működésmód. Tehát, 12.

12. A mohóság. Nem tudom, emlékeztek-e arra 2008, gazdasági világválság, és ott egy nagyon híres világhírű közgazdászt kérdeztek arról, hogy mondaná meg egyszerűen, hogy a hétköznapi ember is megértse, hogy miért jött létre a gazdasági világválság. És ez a világhírű közgazdász a következőt válaszolta: „Mohóság.” Mohóság, még csak nem is a félelem. Mohóság. De közben pedig mi a mohóság háttere? A mohóság háttere az, hogy az ember szeret tartalékolni, mert jönnek a nehezebb idők és a nehezebb időkre tartalékolni kell. Nem tudom, ti tudjátok-e azt, hogy az állatvilágban gyakorlatilag azt lehet mondani, hogy nincsen öngyilkosság, az ember specialitása, hogy az agressziójával saját magával szembefordul. És az a megrendítő, hogy van egy kivétel, a tundrai mókus, mert a tundrai mókus, amikor éppen nincs három méter hó, akkor az elérhető élelmet raktározza. Talál valami odút vagy helyet, oda raktároz. Miért? Mert aztán leesik a hó, aztán még több hó, és ha a mókusnak nincs tartaléka, akkor vége van neki. Mi történik akkor, ha a tundrai mókus tél elején megy a kis vackához és nincs benne táplálék? A tundrai mókus fejjel nekirohan a fának. Vagyis az ember szeret tartalékolni, szeret fölhalmozni és ez a belső program, hogy nem lehet tudni, hogy holnap hozzá tudunk-e jutni ahhoz, ami az élethez kell, ez bennünk akkor is tovább működik, ha már bőven van annyi, amennyi elég lesz télire.

Most bocsássatok meg, hogy ezt mondom, de már elkezdtünk hízni, nem? Még nincs karácsony, de már azért hol a beach body? Már a két-három kiló fölszaladt, azt’ még akkor az ünnepek, és akkor mindig tavasszal benézünk a tükörbe. „Ez ki? Mi lett velem, Micimackó?” Vagyis mi történik, hogy az ősi program működik, mert az a biztos, ami már itt van bent. És az ötezer meg ötvenezer évvel ezelőtt élt őseink programja fut bennünk, és akkor is esszük az édeset, az édesre a sósat, a sósra a zsírosat, a zsírosra meg csak egy kis édesebb befejezésről, ha erre már egyáltalán nincsen szükségünk. Ez a belső fölhalmozásunk. Megyek tovább.

A kutatóból érdemes kiszedni az okosságot, az derült ki, hogy persze, hogy értjük azt, hogy van alapvető szükséglet, ugye? Hát van olyan alapvető szükséglet, és akkor szépen meghatározzuk, legyen mit enni, legyen mit inni és a többi. Nem tudom, ti azt tudjátok-e, hogy az ember körülbelül évtizedről évtizedre, nagyon határozottan kimutatható módon megemelte az alapvető szükségletek általa észlelt adagját, meg annak a minőségét? Tehát hogy az ötvenes, hetvenes, kilencvenes években mit mondtak alapvető szükségletnek, régen túl vagyunk ezen. Sokkal többet gondolunk alapvető szükségletnek, mint az előző nemzedékek, és valószínű, hogy ők észlelték ezt jobban.

Következő, hogy azokat a helyzeteket, amelyekben azt észleljük, hogy fenyegetve vagyunk, ezeket a helyzeteket nem egyszer az alapján észleljük, hogy milyen már meglévő tapasztalataink voltak azzal kapcsolatban, hogy valaki vagy valakik fenyegetőek ránk nézve. Vagyis egyetlen rossz tapasztalatból is képesek vagyunk általánosítani. És ezért olyan személyeket és csoportokat is eleve fenyegetőnek látunk, akikről egyébként semmit nem tudunk, de egyetlen tapasztalatból általánosítunk. És ez is az ember ősi programja. Miért? Néhány nappal ezelőtt olvastam, megrendítő, hogy valaki megvette a gombának valót, már hát a finom gombának valót, és abban volt gyilkos galóca. Az illető már átesett a májátültetésen. Az embernek az életben maradás szempontjából nagy előnye az, hogy egyetlen rossz tapasztalatból életre szóló következtetéseket vonjunk le. Tehát ez nem csak a gombával van így, hanem emberekkel és csoportokkal is. És ha mi ezt a következtetést vontuk le, akkor az agyunk máris megértette, hogy hova raktuk azt az embert vagy azt a csoportot. Pont.

Szerettem volna a jelenséget idehozni. Ha egyetlen gondolatba sűríteném, akkor azt mondanám, hogy az életösztönünk túlságosan is hatékonyan működik. Mi azt gondoljuk, hogy „Jaj, jaj, jaj, dehogy, még rá kell húzni, mert hát életben kell maradni.” Pont fordítva van. Az ösztönösen működő életösztönünk az életben maradásunk egyik legnagyobb fenyegetője. Ezért szeretném öt pontban összefoglalni, hogy mit érdemes csinálni. Lehet, hogy lesz hat is.

Az első, mindenképpen reflektálnunk kell és kontrollálnunk kell az ösztönből fakadó életre irányuló vágyunkat, akarásunka. Mert ha megengedjük, hogy ez az ösztönös életösztön, ami bennünk van, mindent úgy csináljon, ahogy a szavannán meg a sztyeppén érdemes volt, akkor pont kinyírjuk magunkat és másokat is, nemhogy a felebaráti szeretetig nem jutunk el. Tehát az életösztönünket szabályozni, kontrollálni és felügyelni szükséges.

Második, ez hogyan lehetséges? Második gondolat így szól: túl kell járnunk az agyunk eszén. Muszáj túljárni az agyunk eszén. Aki vakon rábízza saját életét arra az ösztönös működésmódra, ami még az agyunknak is a működésmódja, jaj neki, meg jaj másoknak. Tehát a második gondolat, hogy muszáj lesz túljárni az agyunk eszén.

Harmadik, most érkeztem el az evangéliumi szakaszhoz, de onnan indultam ki, hogy milyen szép ez és most már egy speciális megközelítésből megérthetjük, hogy miért szeretetparancsról van szó és miért szeretettörvényről van szó? Azért, mert ha parancsba lehet adni és törvény lehet az, hogy szeresd embertársadat, mint önmagadat és szeresd Istent, mert ő az egyetlen, az azáltal lehetséges, hogy az ember a saját működésmódját képes megérteni. Képesek vagyunk reflektálni a saját emberi természetünkre, az ösztön életünkre, vagy képesek vagyunk ezt fölfogni és megérteni, és ezért tudunk döntéseket hozni. Ezért egyáltalán nem véletlen, hogy itt törvényről van szó és parancsról van szó. Azt nem parancsolhatjuk meg magunknak, hogy érezzek valamit egy másik ember iránt, azt nem lehet megparancsolni, a részvétet sem lehet megparancsolni, nagyon sok mindent nem lehet megparancsolni. De azt, hogy túljárjak az agyam eszén és az ösztönös természetemet felülmúlóan szabályozzam és kontrolláljam az életösztönömet… Miért? Az életben maradásunk érdekében. Azt meg lehet parancsolni, hogy az ember lásson neki ennek és csinálja ezt.

Következő, tehát mire van szükség? Az ösztönös élni akarásunkat fölül kell múlnunk. És ez bevezet bennünket a spiritualitás világába, az Isten kapcsolat világába. Ha élni akarunk, az ösztönös életösztönünket, életigenlésünket és akarásunkat szükséges lesz felülmúlni.

Következő gondolat, ez mit jelent? (Azt), hogy az életről vallott elképzelésünket éppen Jézus nyomán radikálisan szükséges elmélyítenünk, vagyis hogy az élet örök élet. Tehát az életre vonatkozó megfontolásainkat radikális következetességgel el kell mélyítenünk az örök élet hitébe vetett irányba.

És most már akkor itt vagyok a legvégén, ez pedig, nem tudom, ti szeretitek-e Bergmant, a svéd filmrendezőt. Az egyik filmje úgy kezdődik, hogy megjelenik egy keleti idézet, egy mottó, és ez a keleti idézet, bölcsesség a következőképpen szól: „Ha én nem élek magamért, ki él értem? Ha magamért élek, minek élek?” Izgalmas két mondat, elgondolkodtató mottó, és a legszebb számunkra az, hogy mi erre a két kérdésre „Hogyha én nem élek magamért, ki él értem, és hogyha magamért élek, akkor ugyan minek élek?”, mi erre tudunk már választ adni. Hogy Jézus nyomán egyértelműen tudjuk, hogyha mi nem magunkért élünk, akkor ki fog értünk élni, és azt is tudjuk, hogyha meg magunkért élünk, hogy az mennyire kevés lesz nekünk. Nekünk lesz kevés, nem másnak, nekünk.

És akkor így jutottam el az első parancsig. Azt mondja a farizeus és azt mondja Jézus, hogy egy az Isten, ő az egyetlen és az egyetlent szeretni teljes szívvel, az egyetlent. És ez miért fontos nekünk? Mert ha elmélyítjük a hitünket az egyetlen Isten felé, mert ő az egyetlen, akkor ebből az következik, hogy ő az egyetlen a Teremtő, és ha egy Isten van és egy Teremtő, akkor nyilván egymásnak embertársai leszünk, kikezdhetetlen módon. Tehát, aki valóban hiszi azt, hogy egy az Isten és ő az egyetlen, és ráadásul teljes szívből és lélekből radikális következményei vannak az embertársainkra vonatkozó kapcsolatunkra nézve.

Záró mondat. Ezért aztán a következőt mondhatjuk: Mi már most fölismerjük azt, hogy nem az a mondat a mi fontos mondatunk, hogy a mi Istenünk az egyetlen Isten, mert szeretjük így mondani, a mi Istenünk az egyetlen Isten. Ez egy ószövetségi gondolat. Az újszövetségi gondolat meg így szól: Az a bizonyos egyetlen Isten, a mi Istenünk is. És az az egyetlen Isten, mások Istene is. És ezért nem azt mondjuk, hogy a mi Istenünk az egyetlen Isten, hanem hogy az egyetlen Isten az én és a mi Istenünk.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)