Mk 12,38–44 - Évközi 32. vasárnap

„…mindent odaadott, amije csak volt…”

Evangélium (Mk 12,38–44)

Egy alkalommal, amikor Jézus tanított, ezt mondta a tömegnek: „Óvakodjatok az írástudóktól, akik szívesen járnak hosszú köntösben, és szeretik, ha nyilvános tereken köszöntik őket. Örömest elfoglalják a zsinagógában és a lakomákon a főhelyeket. Felélik az özvegyek házát, és közben színleg nagyokat imádkoznak. Ezért keményebb ítélet vár rájuk.” Ezután leült szemben a templompersellyel, és figyelte, hogy a nép hogyan dobja a pénzt a perselybe. Sok gazdag sokat dobott be. De egy szegény özvegyasszony is odajött, és csak két fillért dobott be. Erre magához hívta tanítványait, és így szólt hozzájuk: „Bizony mondom nektek, ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél, aki csak dobott a perselybe. Mert ők a feleslegükből adakoztak, ez pedig mindent odaadott, amije csak volt, egész vagyonát.”

Vasárnapi beszéd

Nagyon örülök, hogy itt vagytok, csak mondom nektek, elöl van jó pár hely, aztán a harmadik sorban is vannak helyek. Ha nektek van gusztusotok ahhoz, hogy itt a mellékoltárnak a szőnyegére leüljetek, lehet, hogy az is komfortosabb. Tehát egész bátran gyertek előrébb! Nekem ez jó érzést ad, mert látom, hogy éltek, hogy mozogtok. Hát a szentmise miről szól, hanem az életről? S hogy gyertek, éljetek! Nagyon, gyertek bátran, nem zavarjátok a szent liturgiát. Azért jöttünk, hogy együtt csináljuk. Nyugodtan, az is nagyszerű, nagyszerű, jól van. Na, akkor belekezdenék, közben ti csak találjátok meg a jó helyeteket.

Olyan érdekes ennek a mai történetnek a két része, két rövidke rész, és az egyikben leegyszerűsítve foglalom össze a második résznek az összefüggésére figyelve, hogy ezek az írástudók mit szeretnének. (Azt), hogy mindenki lássa azt, hogy ők nem akárkik, hogy mindenki tisztelettel forduljon feléjük, hogy mindenki elfogadja őket, hogy mindenki lássa, hogy ők nem akárkik. Így is mondhatnám, hogy mindenki szeresse őket és becsülje őket. Ezzel szemben pedig ott van az asszonynak a magatartása, aki pont a másik irányba megy, de közben pedig azt lehetne mondani, hogy a szív mély vágya, ami elindul ebben a két csoportban, az írástudókban és az asszonyban, az ugyanaz. Ez pedig, hogy a minden, a teljesen, az egészen, az összes, vagy akár így is mondhatnánk, akár az előző evangélium kapcsán, hogy az első. Mire gondolok? (Arra), hogy az asszony pedig úgy akarja valamiképpen az életében megjeleníteni, megélni ezt, hogy egészen és teljesen, hogy az összes és minden, hogy mindenét odaadja. Ez ugyanaz a motívum.

Nem véletlen, hogy a szerkesztő összerakta ezt a két eseményt, és ezért most egyáltalán nem akarok foglalkozni az elsővel, ahogyan az írástudók akarják megvalósítani, megragadni azt, hogy teljesen és egészen és mindent, azért nem, mert már így is ki fogja meríteni az időt a második. Csak egy rövid megjegyzésem lenne azért ide az elsőhöz. Ez pedig az, hogy ahogy az írástudók ott a történetben nekiállnak, hogy megvalósítsák azt, hogy mindenki, és teljesen, és egészen, és az összes és a többi, hogy közben látjuk ennek a gyöngéjét. Ennek az útnak mi a gyöngesége? Az, hogy akkor valahogy mindenkit rá kell szednem, hogy engem szeressen. Valahogy akkor mindenki fölött hatalmat kell gyakorolnom, akkor valahogy mindenkit manipulálnom kell akár, vagy akkor úgy kell csinálnom, hogy mindenki abba az utcába menjen, amit én mutatok neki. Rettenetes kiszolgáltatottság úgy megpróbálni elérni a teljeset, a mindent, az egészet, az összest, hogy mindenkit magamhoz rendelek, hogy én vagyok a középpontban és abba az irányba kezdem el kidolgozni az életem, hogy mindenki elkezdjen énhozzám viszonyulni, valahogy nemcsak hogy viszonyulni aztán hozzám, hanem hogy valahogy engem éltetni és engem… Rettenetes kiszolgáltatottság. Nem ajánlom senkinek.

Nézzük, mit csinál az asszony! Úgy szeretnék most elmondani jó pár szempontot, vegyétek úgy, hogy ez egy étlap. És végignézzük, ó, ez is van, ez is van. A harmadiknál azt mondod, ezt kérem, az ötödiknél, ja, nem, nem, inkább legyen ez. Tehát valahogy ezzel a laza, ellazult figyelemmel hallgassátok ezeket a szempontokat, szeretném megmutatni azt, persze a magam együgyű módján, hogy milyen lehetőségeink vannak, hogyan épül föl az a világ, ami ennek az asszonynak a világa, aminek a vége az, hogy ő mindent odaad Istennek. Erről lesz akkor szó.

És akkor a következő gondolattal szeretném elkezdeni, hogy például, amikor az ember igyekszik kiüresíteni önmagát. Például elmész a természetbe, és ahogy egy kedves ismerősöm mondta, egy apáca volt, néha lemegyek a Duna-partra és hagyom, hogy a Duna folyjon. Egyáltalán nem akarok beleavatkozni a természet világába, szeretnék teljességgel belesimulni ebbe a világba, és egyszerűen csak ott lenni és létezni, és ilyen értelemben kiüresítem magam, hogy semmilyen módon nem akarok most semmiféle változást előidézni, csak benne szeretnék lenni.

Ide tartozik ez is, amikor valaki csak szemlélődik. Úgy vagyok kapcsolatban mindennel, hogy semmit nem akarok megváltoztatni, csak valahogy rá akarok csodálkozni, hogy szemlélődök, hogy mi-mi és ki-ki, elfogadva, hogy ő olyan vagy az amolyan. És ide tartozik az is, amikor az ember tudatosan meditál és csöndet tart. Nagyon szeretem azokat a roppant neurotikus embertársaimat, akiktől megtanultam, hogy őbennük néha olyan elviselhetetlen zűrzavar van, annyi minden szedné szét az ő pszichéjüket, a lelküket, hogy igazából semmi más nem segít nekik, csak a csönd. Fél óra, egy óra, ülnek. Mit csinálsz ott? Pont az a lényeg, nem csinálok semmit. Csönd. Ez az első pont volt és lesz még vagy tizenvalahány, ezért étlap.

Tehát csak na, gyerünk, második. Amikor befogadok, a befogadásban lévő ember. Befogadok valami látványt, elmegyek a múzeumba, nézem a képeket, nem akarok a képpel semmit se csinálni. Nem akarom megvenni, nem akarom birtokolni, egyszerűen csak hagyom, hogy hasson rám a festmény. Amikor az ember valami művészi cselekvést befogad, valami alkotást közel enged, és még közelebb is befogad, és engedem, hogy az az alkotás hasson énrám. Megengedem ezt neki. Így vagyok a zenével, valami látvánnyal, tehát megengedem, hogy átjárjon és hasson rám.

Következő, amikor valakivel például együtt vagyok és arra törekszem, hogy minden előítéletesség nélkül, ítélkezés nélkül, vagy anélkül, hogy a másikat rá akarnám venni valamire, megértsem, hogy ki ő és miről beszél. Egyszerűen csak szeretnélek megérteni, akármi is derüljön ki, akármit is tárjál föl, semmit nem akarok vele, csak megérteni, hogy miért történt ez veled? Hogy miért csináltad ezt? Hogy mi történt benned és veled? Nem akarok semmit, csak nagyon mélyen megérteni. Úgy mindenre mondanék valamit, de na. Azt mondhatnám, mikor megengedem, hogy egy beszélgetésben bármi föltáruljon, anélkül, hogy majd ítélkezni akarnék fölötted.

A következő, amikor átadom magamat az együttérzésnek. Nem a saját érzéseimet bontakoztatom ki magamban, nem azt élem meg egyre mélyebben, hanem valaki másra hangolódok rá és engedem érezni azt, amit ő érez, és ezzel valamiféle egység élményre jutunk mi ketten.

Következő: a mozgás. Ide is hadd hozzak egy minőséget, egy jellemzőt vagy jelzőt. Mikor az ember önfeledten mozog, ez egy fontos jellemző, önfeledten, mikor így táncoltok, liturgikus tánc, az nem egy produkció, az nem egy előadás, nem egy önmagam megmutatása lényegileg, hanem a mozgásban belefelejtkezek abba, ami ott a mozgáson keresztül történik, átadom magamat a mozgásnak, és a mozgáson keresztül szeretnék valamiképpen az önátadás révén Istenig elérkezni. Tehát a mozgás, az önfeledt mozgás, a tánc.

És nyilván akkor értjük azt, hogy mikor az ember tanulja a táncot, hát azért ott sok önfeledtség nincsen. Mikor egy sportmozgást tanulok, hát én emlékszem, amikor megtanultam síelni, hogy az micsoda egy katasztrófa volt, hogy tényleg az ember, ahogy azt szokták mondani, esett-kelt, esett-kelt. Aztán az a tárcsás felvonó, az meg aztán maga volt a pusztulat. Milyen az, amikor az ember már begyakorolta azt a mozgást, már nincs jobb láb, bal láb, jobb kéz, bal kéz, ez már nincsen, a mozgás van. És akkor szép lassan, amikor mozgás van, már én sem vagyok. Nem, nem én vagyok, már csak a mozgás van és én már csak a mozgásban vagyok. Gyerünk, megyek tovább.

Következő, mikor valamilyen tevékenységben vagyok, de valahogy ellazultan és koncentráltan csinálok valamit, ellazultan és koncentráltan. Csíkszentmihályi Mihály, olvassátok el, minden, amit ő mond, az ez az egyetlen pont. Ellazultan, koncentráltan, önátadottan, beleteszem magam.

Következő, amikor érdek nélkül cselekszem. Nincs bennem az, hogy ez hogyan lesz majd a javamra, majd ez az igazi tudjátok, ami átszövi az egész életet, adok-kapok, adok-kapok. Nincs olyan amerikai film, amiben ne lenne egy olyan jelenet, most a hollywoodi filmekre gondolok, főleg olyanokból, (ahol) emberek lövik egymást. És akkor az egyik megmenti a másikat, megsebesült, vérzik, a másik hálásan ránéz, mire a sebesült azt mondja, jössz nekem eggyel. Na most, ez nem az a világ, ahol az asszony bedobja a perselybe a két fillért. Hát, amikor úgy sebesülök meg, hogy nem mondom utána a másiknak, hogy jössz nekem eggyel, hanem nem jössz nekem semmivel, mert ezt azért csináltam, mert azt gondoltam, így érdemes csinálni. Tehát ez az érdek nélküli cselekvés.

Megyek tovább a következő, amikor az önátadás megtörténik egy másik személy felé. Ide érthetjük az intimitást, az intimitásnak a pillanatait, a helyzeteit, a találkozás, a kapcsolódás, beleértve a szeretkezésig. De ide is érdemes volna tenni megint picit valami, egy-két jelzőt, hogy finoman, de milyen módon? Amikor abban az intimitásban megtörténik a másik ember elfogadása, de közben a másik ember befogadása is megtörténik és az efféle egyesülés, mikor lejátszódik köztünk, elfogadással és befogadással, nem akárhogyan.

És akkor a következő pont pedig már nyilván ebből egy picit következik is, amikor valakit valamilyen helyzetben nem csak érdek nélkül, hanem föltétel nélkül fogadok el, és föltétel nélkül engedem, hogy köztünk egy találkozás megtörténjen. Feltétel nélkül és nem akarok tőled semmit, de megengedem, hogy most köztünk történjék valami.

Következő, amikor valaki gondoskodik. Akkor valaki jószívűen vagy nagyvonalúan, önmagán túllátó módon gondoskodik egy másik személyről. Én tényleg ámulva látom, ahogyan ti édesanyák ezt csináljátok néha. Hát szó sincs róla, hogy ezt mindig tudnánk csinálni, hát ki tudja azt mindig csinálni. De mikor úgy a tekintetetek elveszik abba, hogy nézitek a saját gyereketeket, és úgy látszik, hogy teljesen ki tud benneteket tölteni, azt, hogy hogyan lenne neki jó. És akkor gondoskodtatok egyet, és akkor szemlélitek. Akkor megint gondoskodtatok, megint szemlélitek. És tényleg, az embernek az az érzése, hogy ez egy olyan világ kettőtök között, hogy ide én biztos nem kapok bebocsájtást.

Most erről engedjetek meg csak egyetlen pici történetet, hogy meghívtak egy lakodalomba, nyilván az esküvőn is ott voltam. Ez csak azért érdekes, mert ott egy nagyon sajátos találkozásban voltam a két éves koszorús kislánnyal, mert nem voltam benne biztos, hogy a menyasszony már ott van, és tudjátok, van, hogy a menyasszony nem akarja, hogy lássa őt a vőlegény. De ha a vőlegény nem látja a menyasszonyt, én hogy látnám? De akkor viszont, mikor kezdünk? Tehát ez érint szépen, hogy ezt a zavart valahogy orvosoljam, kibattyogtam és megnéztem, hogy ott van-e a menyasszony. Ott volt, de most nem ez az érdekes, hanem az, hogy így összefutottam egy kétéves koszorús kislánnyal. Összecsaptam a kezem, mondom neki, de szép vagy! S mi történt? Hogy amikor ott ültem szépen a lakodalomban, ez a kétéves kislány odajött hozzám. Rám nézett a kétéves kislány teljes komolyságával és azt mondta: „Pisilni kell.” És én nem tudom, bennem ezek a régi rutinok, hogy hát akkor ezt meg kell oldani. A helyzetet meg kell oldani, nincs mese. Szóval én nem nagyon gondolkoztam ott, hogy ez most hogyan lesz, vagy mint lesz. Fölálltam, fogtam a kislány kezét, aztán indultunk a megfelelő helyre. Egészen addig, míg három másodperc múlva az édesanyja oda nem rohant hozzánk, és azt mondta: „Ti?” Mondtam neki, hogy pisilnie kell. Szóval, számomra ez az a pillanat, amit ámulva látok, amit ti évtizedszámra csináltok. Mikor a kicsi lányotok azt mondja, pisilni kell.

Na, most megyek tovább. Következő, amikor valami belső tartalomnak átadjuk magunkat. Van valami belső késztetés, ez lehet valami vágy, vagy valami érzés, valami belső szépség és az ember ennek a számára igaz és szép dolognak átadja magát, nincs benne énközpontúság, nem az énből jön, valahonnan belülről jön, mélyről jön, azt se tudom, honnan jön, de látom, hogy ez rendben van, és adom neki át magamat.

A következő, amikor azonosulásban vagyok. Azonosulásban lehetek egy személlyel, de most nem ezt akarom hangsúlyozni. Mikor azonosulásban vagyok például a családommal. Azonosulásban vagyok a nemzetemmel, azonosulásban vagyok a felekezetemmel, azonosulásban vagyok a vallásommal, de még inkább így mondanám, az egyházammal. Azonosulásban a hazámmal. Az ember átéli azt, hogy mennyire jól esik egy önátadásban és azonosulásban lenni valaki-valamivel, ezt így is mondhatom, valamilyen csoporttal és szervezettel, aminek a tagja és része vagyok és átadom magam neki.

A következő, amikor a szó legegyszerűbb értelmében szabadon, szabad döntésem nyomán engedelmeskedem. Mikor megengedem egy másik embernek azt, hogy ő azt mondhassa, kérlek, tedd ezt. És nyilván szabadon, egy szabad döntés nyomán, nyilván nem akárkinek és nyilván megfontolások ott vannak, hogy mindez összhangban kell az evangéliummal legyen. De azok a pillanatok, amikor az ember azt mondja, hogy: igen. Nem kell megmagyaráznod, nem kell érvelned, nem kell engem meggyőznöd, semmit nem kell csinálnod. Amikor azt élem meg, hogy valamit azért csinálok meg, mert te kérted. És az efféle engedelmesség nem csak hierarchikus viszonyokban történhet meg, hanem egy családon belül is megteheti az egyik személy a másiknak mellérendelő kapcsolatban, hogy anélkül, hogy bármit most különösen ott mérlegelnék, de nyilván az összefüggéseink megvannak, egyszerűen csak megteszem, mert te kéred.

Következő, amikor valamilyen hivatásban és küldetésben élem meg magam, és ennek a hivatásnak és küldetésnek magamat átadom. És a szó legjobb értelmében első helyre teszem a hivatásomat és küldetésemet, amit persze egy szervezet vagy legitimál, vagy nem, hiszen a hivatásom vagy a küldetésem nem föltétlenül kapcsolódik ahhoz, hogy egy szervezet azt mondja, tesz rá egy pecsétet, hogy ez a te hivatásod és küldetésed. Az is elég lehet, hogy valaki a szíve mélyén átéli, hogy Isten engem erre szánt, vagy Isten engem erre rendelt. Nem kell, hogy legyen róla pecsétes papírom, elég annak a megélése, hogy én belül a legpontosabban tudom, akár így is, hogy Istennek ez a terve velem és én ezért születtem. És akkor vagy van egy szervezet, aki ezt hitelesíti, vagy nincsen. Nem a hitelesítés számít, hanem az a hangoltság, hogy… megyek tovább.

Következő, amikor lemondásban vagyok és átadok valamit. A kettő fontos. Nem elég, hogy csak lemondásban lemegyek, lemondok valamiről, de azt át is adom. Amikor Jézus a gazdag ifjúnak azt mondja, hiányzik belőled valami. Nem csak azt mondja, hogy tudod mit, oszd szét az egész vagyonod, aztán kezdj magaddal valamit. Nem erről volt szó, hogy oszd szét a vagyonod, aztán akkor találd ki, hogy mit csinálj a fönnmaradó időddel, hanem oszd szét a vagyonod a szegények között, add oda nekik, és utána gyere, kövess engem. Tehát lemondás és a lemondásból lemondás és odaadás, lemondom és odaadom, az nem ugyanaz, mint hogy jó, hát akkor ennyi.

És ennek a folyamatnak lehet egy következő lépése, hogy lemondom, lemondok, odaadok és valamiképpen a szegénység irányába haladok. Valamiképpen, akár úgy is, hogy boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa. És itt egy élményemet hadd mondjam csak azért, ne legyen már ennyire darálás az egész. Mikor fiatalabb voltam, nagyon szerettem kerékpározni Európában. Azért, mert akkor mindig fölfedeztem egy régiót, egy helyet. Na, és az történt, hogy vittem hátul a sátrat, és persze akkor már estefelé az valahogy mindig úgy volt, hogy már kezdett lemenni a nap, kezdett hűvösödni és elindult bennem a szorongás. A szorongás arra nézve, hogy nem tudom, hogy hol tudom leverni a sátramat, mert én nem terveztem meg sosem az utakat, tehát nem úgy volt, hogy kempingtől kempingig, nem, soha semmi, hanem hogy… És ezért akkor már kezdtem szorongani. Jó, de nem akarom sötétben fölverni a sátrat, mert akkor nem tudom, nem látom pontosan, meg nem tudom, hogy jó helyen. És képzeljétek el, hogy több év, ahogy mentem és kerékpároztam, szép lassan rájöttem, hogy pont a napnak, amikor már úgy fáradt vagyok, de közben megy le a nap, úgy lehetne élvezni azt, hogy na mi történt, ma, úgy visszagondolni, pont akkor szorongással töltöm azt az utolsó néhány gyönyörű órát, hogy hát ez, ez, ez, na. És osztottam-szoroztam, mit lehetne csinálni a következőre jutottam: nem kell vinni sátrat. Mert ha nincs sátor, nincs gond, és gondoltam, egy hét próbát megér ez az irány. Nem vittem sátrat, attól kezdve sosem vittem sátrat, de soha. És ahogy ment le a nap, egyre jobban éreztem magam. Minden az enyém. A teljes idő, akármit csinálhatok, nézhetem a naplementét, egyáltalán nem kell aggódnom, nincs sátor, nincs sátorhely, nincs kemping, nem kell fizetni, semmi nincs. És aztán persze, amikor annyira sötét volt, nem lehetett mit csinálni, hát valahova be lehetett húzódni, de hát ott már a nagy sötétben már úgyse akartam volna mit csinálni, mert hullafáradt voltam. Csak ahova behúzódtam, reggel ment föl a nap, hajnalban nyár, aztán lehetett indulni.

Ezért más irány az, ahova az asszony indul és más irány az, ahova az írástudó megy. Már csak kettő van. Következő, amikor egészen konkrétan valamilyen áldozathozatalra kerül sor. És itt megint tegyünk hozzá, hogyan, hát nyilván önként, szabadon áldozatot hozok valakiért, valaki javára, valaki kedvéért- És az áldozathozatal akkor olyan, ami az asszony irányában van, hogyha közben nem a veszteségen van a hangsúly. Mert tudunk úgy áldozatot hozni, hogy mielőtt hoznánk, már rosszul vagyunk. Egyszer egy férfi mondta nekem, párkapcsolati konfliktus fölmerült, hogy kompromisszumos megoldással lehet, hogy orvosolni lehetne az elakadást. A férfi rám nézett és azt mondta: „Kompromisszum? Hát tudod, mi a kompromisszum? Nem úgy van, ahogy akarom.” Ő akármilyen kompromisszumot hoz, őneki az nem lesz jó. Semmi mást nem lát, csak azt, hogy nem úgy lett, ahogy akarta. Ebben kétségkívül ő megélheti áldozathozatalként, de itt nem erről van szó, hanem arról az áldozathozatalról, amikor megtörténik az elengedés és önátadás, és az ember szabadabb lesz tőle.

Záró gondolatunk. Próbáltam szinte étlapszerűen idehozni, hogy amikor az asszony ott azt a két fillért bedobja és Jézus azt mondja, hogy mindenét odaadta, a teljes megélhetését, hogy az valójában egy csodálatos világ, egy gyönyörű világ. Rengeteg úton-módon, lehetőségben elkezdhetjük ezt a világot önmagunkban kibontakoztatni. És hogyha most már csak két mondatban összefoglalnám, hogy most így mondom nektek, miért ez a csúcs? Hát Jézus azt mondja, ez a csúcs. Miért ez a csúcs? Azért, mert ez az asszony mindent odaad a mindennek, hogy teljesen odaadja önmagát a teljességnek. Ezért végül ennek a világnak a gyönyörűsége és szíve-lelke, amikor teljesen a teljességnek, mindent a Mindenhatónak.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)