Jn 18,33b–37 - Évközi 34. vasárnap, Krisztus, a mindenség Királya

„Tehát király vagy? – Te mondod, hogy király vagyok.”

Evangélium (Jn 18,33b–37)

Abban az időben Pilátus maga elé hívatta Jézust, és megkérdezte tőle: „Te vagy-e a zsidók királya?” Jézus így válaszolt: „Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam?” Pilátus ezt felelte: „Hát zsidó vagyok én? Saját néped és a főpapok adtak a kezembe. Mit tettél?” Ekkor Jézus így szólt: „Az én országom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból volna az országom, szolgáim harcra kelnének, hogy ne kerüljek a zsidók kezére. De az én országom nem innét való.” Pilátus megkérdezte: „Tehát király vagy?” Jézus így felelt: „Te mondod, hogy király vagyok. Én arra születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, az hallgat a szavamra!”

Vasárnapi beszéd

Krisztus a világmindenség Királyának ünnepén arra gondolhatunk, hogy túlságosan is talán megszoktuk és természetesnek vesszük Jézusnak ezt a nagyon szelíd magatartását és életét, azt, ahogyan az emberekhez fordul és ahogyan tanít és gyógyít és holtakat támaszt föl, és ördögöket űz ki. És azt mondja annak a kicsi lány szüleinek, hogy „Adjatok neki enni!” Aki észreveszi az éhezőket és megszaporítja a kenyeret, hogy aki zokszó nélkül tűri, hogy halálra adják és ezt és ezt tegyék vele, és akkor aztán odaadja az életét a kereszten. Szóval mintha túlságosan is megszoktuk volna Jézusnak ezt az egyébként számunkra is nyilvánvalóan annyira fontos, annyira értékes és csodaszép alakját, és közben pedig valahogy tényleg a háttérbe szorul az, hogy Krisztus a világmindenség Királya. És azt, hogy „Minden hatalom nekem adatott a mennyben és a földön.”, ezt Jézus elmondja nekünk, hogy „Minden hatalom nekem adatott a mennyben és a földön.” És hálát ad azért, hogy „Mennyei Atyám, hálát adok neked, hogy mindent átadtál nekem.” És aztán, amíg itt van ebben a világban elmondja azt, hogy „Az Atya mindent átadott nekem.”, és elmondja azt, hogy „Ami az Atyáé, minden az enyém, és ami az enyém, minden az Atyáé.”

Tehát azt, hogy Krisztust úgy ünnepeljük, mint a világmindenség királyát, ez nem egy utólagos ünnep, amikor azt mondjuk, de hát ő a Messiás, hát föltámadt a halálból, most már akkor úgy látjuk őt, mint a világmindenség királyát, hanem amíg köztünk járt, miközben ott van az alakja, amit annyira szeretünk és annyira a lényeget hordozza a szelídségével, a gyógyításával, a tanításával és a kenyérszaporítással, Ő maga nagyon világosan elmondta, hogy „Minden hatalom az enyém.” És ezért engedjétek meg, hogy különösebb kidolgozás nélkül, csak akkor, ha minden hatalom az övé, és Ő ezt tudta és meg is élte, hogy övé a hatalom, és ezt el is mondta nekünk, hogy akkor ezt hogyan csinálta? Csak tik-tik-tik, mondok szempontokat.

Az első, hogy a hatalmát azon nyomban át is adta. Azt mondja, hogy „Minden, ami a hatalom, az enyém, azt vegyétek, és azzal a hatalommal küldelek titeket, hogy ti is tegyetek tanítványommá minden népet.” Tehát Jézus a hatalmát nem őrzi és megtartja, nem féltékenyen csak magának akarja, hanem adja át nekünk.

A második, hogy az a hatalom, ami az övé és amit átad, azt mondja „Most azonnal menjetek, hirdessétek az örömhírt és gyógyítsátok a betegeket, támasszátok fel a holtakat és űzzetek ördögöket, hogy az emberek élni tudjanak egészségesen és belső szabadságban.”

A következő, hogy azzal a hatalommal, ami neki adatott, küldetést ad nekünk, azt mondja „Azzal a hatalommal, ami nekem adatott, küldelek titeket – mondja a tanítványainak, hogy –, legyetek a tanítványaim.” Tehát a hatalmát arra használja, nem csak, hogy Ő maga gyógyítson, hanem arra, hogy mi tanítványai legyünk.

Aztán a hatalmával senkit nem nyom el, nem tarol le, nem látjuk, hogy a hatalmával másokra törne, vagy másokat fenyegetne, vagy másokat veszélyeztetne, egyszerűen nincs benn a hatalom gyakorlásában.

Azután a hatalmát nem úgy használja, hogy az számára kiváltságokat jelentsen. Éppen arról van szó, hogy nem emeli saját magát mások fölé, hanem pont fordítva csinálja. Éppen az a törekvése, hogy ott legyen azokkal, akiket mondjuk bizonyos csoportok, mint a farizeusok, az elkülönültek megbélyegeznek és megvetnek. Tehát nem a kiváltságok felé viszi a hatalmát, hanem pont a másik irányba.

A következő, hogy nem hivalkodik a hatalmával. Hát a jeruzsálemi bevonulása, hát egy csikónak a hátán, hát azért magunk között szólva. Szóval tényleg, amikor a legnagyobb pompát, hogy… azt mondja „Na jó, gyerünk, lássunk neki!”, hát azért arra se mondanánk azt, hogy mondjuk egy rendezvényszervező ezt így találná ki.

Aztán a következő, hogy a hatalmával nem elkülönül másoktól, hanem éppen inkább leül velük akkor is, ha bűnösök, ilyenek, olyanok.

Aztán a következő, hogy a hatalmát nem arra összpontosítja, hogy megvédje magát, vagy a saját hatalmát biztosítsa.

Azután nem hoz létre erőszakszervezetet, hogy ezt a hatalmat aztán tényleg kiterjessze és biztonságossá tegye. Ezért aztán a hatalmával nem épít föl valami elefántcsonttornyot, hogy aztán biztos bántódása ne essék. A hatalmával nem használ ki másokat. És ami a hatalmunk gyakorlása közben az egyik legnagyobb kísértésünk, hogy a másik embert eszköznek lássuk, hogy a másik embert tárgyiasítsuk, hogy a másik ember semmi más ne legyen a szemünkben, mint a számunkra megfelelő hatalmunk gyakorlásának az eszköze. Ne egy személy, ne egy ember, ne Isten gyermeke, hanem egyszerűen csak egy eszköz. Ennyit akartam erről elmondani. Hát ezt a sort a végtelenségig lehetne folytatni, de ami a lényeg, hogy szeretnék most ennek kapcsán kimondani hat gondolatot. Mi ez a hat gondolat?

Az első, hogy majdnem mindig arról beszélünk, hogy Krisztus király, amikor a Szentírás szava: „Az Istennel való egyenlőségét nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodjon, hanem kiüresítette önmagát és ember lett, mint mi.” Hát nem arról van szó, hogy Jézus itt megkapja a földön a hatalmat, vagy a föltámadás után már övé a hatalom. A hatalom eleve az övé volt. És ezért szoktuk azt hangsúlyozni, hogy amikor Isten ember lesz, akkor lerakja ezt a hatalmat. Rendben van, de szeretném ezt kiegészíteni egy másik gondolattal, pont ezt vezettem be az előző tizenöt rövidke szemponttal, ez pedig így szól, hogy Jézus nem csak lemond a hatalmáról vagy nem gyakorolja a hatalmát, hanem legalább annyira igaz, hogy Jézus az előbb említett módon gyakorolja a hatalmát. Jézus nem lerakja a hatalmát csak, hanem nagyon is gyakorolja a hatalmát. Attól kezdve, ahogy erre a világra jön, gyakorolja a hatalmát és él a hatalmával. Úgy, ahogy az előbb erről beszéltünk. Ez egy nagyon fontos kijelentés, mert ha csak azt mondjuk, hogy Jézus nem él a hatalmával, ja, hát akkor nem élt vele, jó, hát akkor amit Jézus csinál, tulajdonképpen számunkra nem sokat mond el a hatalomgyakorlásról, hiszen lemondott róla. Hát akkor Jézus nem minta számunkra, hogy mi a saját területünkön a hatalmunkat hogyan gyakoroljuk és érvényesítsük, hiszen kiüresítette önmagát és hát nem élt vele. Ezért fontos, hogy kimondjuk azt, hogy de élt vele, hiszen meg is mondta, hogy minden hatalom az enyém, tehát Jézus élt a hatalmával és gyakorolta a hatalmát úgy, ahogyan azt látjuk. Tehát nagyon is mintát ad nekünk a hatalom gyakorlására.

Második, hogy ebből akkor az következik, hogy Jézusnak el kellett döntenie azt, hogy a hatalmát hogyan és miképp gyakorolja. Ezért mi magunk is mondhatnánk az, minden egyes helyzetben döntéshelyzetben is vagyunk, hogy a saját hatalmunkat hogyan gyakoroljuk, hogy ez a mi felelősségünk, a mi szabadságunk, a mi autonómiánk és a mi kompetenciánk, hogy meghatározzuk, hogy hogyan óhajtjuk a saját hatalmunkat gyakorolni.

És rögtön hadd hozzak csak pici mondatocskákat ide. Hát például te apaként az apai hatalmadat hogyan akarod gyakorolni? Az egy döntés kérdése, hogy ezt hogyan akarod gyakorolni. Hogy férjként hogyan akarod gyakorolni, férfiként ebben a világban, azt te hogyan akarod gyakorolni? Orvosként, te orvosként a hatalmadat hogyan akarod gyakorolni? Nekem megrendítő az, hogy segítő foglalkozásúak milyen elképesztő nagy hatalmat kaptak a kezükbe. Hogy egy orvos hivatásszerűen találkozik az embertársával, amikor az kiszolgáltatott, és tehetetlen, esetleg nincs is az eszméleténél. Hogy az orvos azt mondja, vetkőzzön le és az ember már vetkőzik. Akkor az orvosnak el kell döntenie, hogy azt az óriási hatalmat, amit kapott, azt hogyan akarja használni.

Tehát az első gondolat így szól, nagyon is van hatalmunk. És a második, akkor ez azt jelenti, hogy el kell döntenünk, hogy azt hogyan akarjuk használni. A harmadik, hogy szívesen beszélünk arról, látjuk a hatalomgyakorlók hatalomgyakorlását, tehát gyakorlatilag mindegyikünk hatalomgyakorlását, és azt mondjuk, a hatalomnak ez és ez, ilyen és ilyen a természete. Ugye szoktuk ezt mondani? És akkor olvassuk a társadalomtudósok elmélkedését, és hogy tényleg, milyen is a hatalom természete. A legnagyobb tisztelettel elmélkedhetünk a hatalom természetéről, valójában ez egy elvonatkoztatás. A hatalomnak semmiféle természete nincs. Az, hogy hatalom, ez egy fogalom. Kinek van természete az embernek? Vagyis nekünk elsősorban nem az úgynevezett hatalom természetét kellene megértenünk, hanem a saját emberi természetünket, és a saját emberi természetünkön belül azt a természetünket, aki éppen mondjuk vágja a hatalmat, vagy akarja a hatalmat, vagy esetleg éppen retteg a hatalomtól. Tehát nem önmagában a hatalom természete az, amit meg kellene értenünk; a saját emberi természetünket ebben az összefüggésben, hogy mit tesz velem a hatalom, és hogy én mit teszek a hatalommal, azzal, amim van.

Úgy szeretek…, egy idős pszichológus bácsi csinált nekünk önismereti csoportot. És akkor rendre olyan szelíden a következőt mondta „Hát tudják, azért az a nagy kérdés, hogy mit tesz magukkal egy érzés és maguk mit tesznek ezzel az érzéssel.” És ezt annyiszor elmondta, hogy úgy besült nekem, hogy ennek mintája, a nagy kérdés: „Mit tesz magukkal a hatalom és maguk mit kezdenek a hatalommal?” Alapvető kérdésünk, az emberi természet egy alapvető kérdése.

A negyedik gondolat így szól, hogy akkor tovább finomíthatjuk azt, hogy mi is az a döntés, amit pillanatról pillanatra meghozunk, ez valahogy így szól. Ha már föltártam a saját emberi természetemet magam számára, hogy a sérült részemből akarom-e a hatalmamat gyakorolni, vagy az egészséges részemből? Ugyanis az emberi természet föltárásának egy nagyon egyszerű kijelentése az, hogy mindannyiunknak van sérült része és van egészséges része. És ha a hatalommal jól szeretnénk bánni azzal, amink van, meg azzal a hatalommal, amivel találkozunk, akkor nagyon érdemes megértenünk, hogy a hatalomhoz hogyan viszonyul a sérült részem és hogyan viszonyul az egészséges részem. Hogy például, amikor megbántanak vagy igazságtalanságot követnek el velem szemben, hogy a sérült részem azon nyomban azt mondja, hogy bosszút kell állni. Az egészséges részem pedig azt mondja, ez nem lesz egy könnyű helyzet, mert én pedig szeretnék megbocsátani.

Hogy nem csak ilyen vagy olyan emberi természetünk van egyetlen emberen belül, ott van a sérült részem és ott van az egészséges részem. És ezért az ember eldöntheti, hogy melyik részét dolgozza ki igazán, hogy aztán az egészséges részemből tudjak viszonyulni a hatalomhoz, illetve, hogy az egészséges részemmel gyakoroljam a hatalmat.

És most jön a lényeg, de ezzel be is akarom fejezni, ez pedig így szól, hogy Jézus korában átéli a hatalom gyakorlóknak a hatalom gyakorlását, Jézusnál jobban senki nem érti meg az ő emberi természetüket, látja a sérültségüket és látja az egészséges részüket. Látja Nagy Heródest, ahogy tombol, látja Pilátust, akivel most éppen beszél, hallja és látja a római császárok életét és ahogyan a hatalmukat gyakorolják. Hát hogy ne látná ezt? És látja, hogy akkor vannak vezetők és vannak királyok és vannak császárok és vannak helytartók, de közben a lényeg nem is ez, hanem azt is látja, hogy miközben a király gyakorolja a királyi hatalmát, a császár a császári hatalmát, Pilátus a helytartói hatalmát, aközben, miközben gyakorolják és őrzik és megtartják a hatalmukat, aközben valakivé válnak. És a legnagyobb naivitásunk, hogy a király, ha a királyi hatalmát megtartja, akkor ő király marad és királyként hal meg. Hogy a császár, ha császári hatalmát megtartja, akkor ő császár és császárként hal meg.

A király, miközben a királyi hatalmát gyakorolja, lehet, hogy egy gazemberré válik. A császár, miközben a császári hatalmát gyakorolja, lehet, hogy népirtóvá válik, hogy a helytartó, amikor a helytartói hatalmát gyakorolja, lehet, hogy éppen gyilkossá válik. A hatalomgyakorlás drámaisága az, hogy nem elég a hatalmat gyakorolni, hanem látni (kell) azt, hogy a hatalomgyakorlásunk közepette végül nem lesz nekünk elég az, hogy a hatalmamat megtartottam, megőriztem, esetleg továbbvittem vagy továbbadtam, hanem „Kivé váltam, kivé lettem?”, de még inkább „Kivé tettem magamat a hatalmam gyakorlása révén?” Mert majd ott az utolsó pillanatban nem csak császár lesz, nem csak király lesz és nem csak helytartó lesz, hanem még inkább sokkal inkább az a valaki, akivé tette magát közben.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)