Lk 3,1-6 - Advent 2. vasárnapja

„Az Úr szózatot intézett Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában.”

Evangélium (Lk 3,1-6)

Tibériusz császár uralkodásának tizenötödik esztendejében történt: Poncius Pilátus volt Judea helytartója. Galileának Heródes volt a negyedes fejedelme, testvére, Fülöp meg Itureának és Trachonitisz tartományának, Lizániász pedig Abilinának volt a negyedes fejedelme, Annás és Kaifás főpapok idejében az Úr szózatot intézett Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában. S ő bejárta a Jordán egész vidékét, hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára, ahogy meg van írva Izajás próféta beszédeinek könyvében: „A pusztába kiáltónak ez a szava: Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit. A völgyeket töltsétek fel, a hegyeket, halmokat hordjátok el. Ami görbe, legyen egyenessé, a göröngyös változzék sima úttá, és minden ember meglátja az Isten üdvösségét.”

Vasárnapi beszéd

Az Úr megszólította Jánost a pusztában. Akár kérdésként is feltehetném, hogy ki az a valaki bennünk, akit az Isten meg tud szólítani? Mert talán mondhatjuk azt, hogy olyan sok része, ága-boga van a lelkünknek és a lelkünknek nem minden része annyira nyitott és kész és befogadó arra, hogy Isten őt meg tudja szólítani. Tehát akkor, ha a kérdés így szól, hogy a lelkemnek mely része az, amit Isten meg tud szólítani, akkor azt mondanám, hogy a léleknek az a része, amelyik a pusztában van, aki képes a pusztában lenni. Miért?

Egyetlen gondolatot szeretnék csak kiemelni, hogy miért lehetett Jánost a pusztában megszólítani? Pont azért, mert a pusztában volt, és a pusztának az egyik jellemzője az, hogy az ember áll a pusztában és a végtelenig ellát. És az ember, aki szereti a pusztát, de van egy kedves ismerősöm, ő azt mondta „Feri, én kizárólag az Alföldön tudok élni, mert az, hogy én kijövök a házból és kinézek, és nekem ott a szemembe ütközzön mindenféle hegy, meg macera, hát úgy ott nem lehet élni. Hát ott lehet élni, hogy az ember úgy kilép, és akkor végtelent látja.” De nem érdekes-e az, hogy akik meg szeretnek a hegyen élni, hogy ők meg ugyanerről beszélnek. Megyünk föl a hegy tetejére azért, hogy végre a szemünk ne ütközzék bele semmibe se.

Szóval, azt a valakit lehet bennünk megszólítani az Isten részéről, aki a pusztában van és aki vágyja azt, hogy amikor néz, akkor valahogyan a végtelenig ellásson. És hogyha most a júdeai sivatagra gondolunk, ti talán ezt tudjátok, hogy ott akkor 700-800-900 méteres hegyekről beszélünk. Tehát amikor Keresztelő János kimegy a pusztába, az egyébként még csak nem is az Alföldnek a pusztája, hanem az a puszta, hogy az ember áll ott a hegy tetején és előtte is végtelen van és mögötte is végtelen van és alatta is végtelen van, meg még fölötte is végtelen van. Szóval, itt van advent és keressük azt a valakit magunkban, aki hajlandó lesz vagy hajlandó volt kimenni a pusztába, ami azt jelenti, hogy szeretne ellátni a végtelenig.

A második gondolatunk akkor így szól, hogy amikor ez a pusztában élő ember, aki látja a végtelent, és a végtelen őt meg tudja szólítani, eljön hozzánk és azt mondja ott a Jordán partján „Tartsatok bűnbánatot, mert Isten megbocsát!”, akkor ezt úgy is láthatjuk, úgy is értelmezhetjük, hogy mi az, amibe az ember tekintete állandóan beleütközik, és nem látunk el a végtelenig? Például a saját bűneink, hogy beleütközünk a saját bűneinknek a mindenféle nehézségébe, és ott nem látunk tovább, megakadunk ott. És amíg az ember a szó legjobb értelmében a saját bűneit valahogy nem söpörgeti el ide-oda-amoda a szó legjobb értelmében a bűnbánattartás révén, addig a tekintetünk állandóan bele fog ezekbe a bűnökbe ütközni, és nem látunk tovább, és nem látunk el a végtelenig.

Tehát nem véletlen, hogy ezt mondja Keresztelő János, tartsatok bűnbánatot, de engedjétek meg, hogy egy picit azért tovább is nézzek ezen, mert a múltunkban nem csak a bűnök lehetnek azok, amelyek megakadályoznak minket, hogy a végtelenig lássunk. Minél hosszabb ideje él valaki, annál inkább mondhatom azt, hogy hát jó, vannak ezek a bűnök, úgy elakad a tekintetem, na, de ott lehetnek például a sérelmeim is, akkor is el fog akadni a tekintetem és nem látok el a végtelenig. Tehát nem csak a bűneinket volna érdemes a szó legjobb értelmében az útból elsöpörni, hanem például a sérelmeinket is, vagy elsöpörhetnénk az útból a hiányainkat, hogy mi hiányzik és mit nem kaptunk meg, és mi az, amit már sosem kapunk meg. Az ember múltjában rengeteg olyasmi van a múlton túl is, a bűnön túl is, amit érdemes volna elsöpörni ahhoz, hogy ellássunk a végtelenig.

Olyan megrendítő élményem volt valakivel beszélgettem, és ő arról beszélt, hogy ő nagyon szeretne igaz ember lenni, és jó ember lenni, és igaz életet élni, és egy szép életet és egy jó életet. És az volt a benyomásom, ahogy beszélgettem vele, hogy tulajdonképpen az igazság megvan, a jóság megvan, a szépség megvan, az élet hiányzik. Hogy nem él. Szóval, ha mi a végtelenig el szeretnénk látni, mindent érdemes elsöpörni az útból, ami akadályozza bennünk az örök életnek a kifejlődését. Hadd menjek tovább.

A harmadik gondolatunk úgy szól, hogy nem egyszer az, amibe beleütközik a tekintetünk, a bokánk, a térdünk, a lábujjaink és a sípcsontunk, az nem csak a bűneink és nem csak mindaz, ami a személyes életemnek valamiféle hordaléka és útban van, hanem nem egyszer az is, hogy persze társas lények vagyunk, és erre büszkék is szoktunk lenni, és ez az emberi természet alapja, tehát akkor olyasmi is az utunkba kerülhet, amit lehet, hogy el kellene hordanunk, ami nem is főképpen és elsősorban az én személyes életemnek a hordaléka, hanem annak a tehertétele, nehézsége, halma, baja, búja, ami abból adódik, hogy én csoportokhoz, közösségekhez, intézményekhez, felekezetekhez, egyházakhoz, nemzetekhez tartozom. Hát annak is lehet hordaléka. És mi az, ami akadályozza a tekintetünket, hogy a pusztában egészen a végtelenig lássunk? Mikor ezeket a, mondhatnám talán így is, a kollektív hordalékok, amikor ezekkel nem bánunk úgy, mint ahogy egyébként a személyes életünk hordalékaival. Hogy azt mondom, ezt kár volt csinálni, menj innen az útból. Bocsássatok meg, menj innen az útból. Ezt nem csináltam jól, menj innen az útból. Hanem olyasmi is van, amit az embernek úgy szükséges átgondolni, hogy én, mint ennek a közösségnek a tagja, hát részt vettem valamiben, ami…

Tudjátok, hát ti tudjátok, hogy engem nem neveltek keresztény módra, egy klasszikus felnőttkori megtérő vagyok. És tudjátok, amikor fölszenteltek papnak, akkor köszönt be nekem az, hogy egyszer csak jöttek emberek, és kicsit kedvesen, néha egyáltalán nem kedvesen számon kérték rajtam az egyház bűneit. És szívesen mondtam (volna), hogy „Ott voltam? Részt vettem benne?” Egy ideig próbáltam én ezt kikérni magamnak, hogy ezt nem én csináltam. De aztán belátásra kellett jutnom, és a belátás az az, hogy ha én egy közösséghez tartozom, akkor annak is lesz hordaléka, annak is lesz tehertétele. És ha én tisztességes vagyok, azt kell mondanom, akkor azzal én a legszemélyesebb módon valamit kell, hogy csináljak. Nem mondhatom azt, hogy mosom kezeim, mert én ott nem voltam.

Tehát akkor a harmadik gondolat így szól, hát el akarunk látni a végtelenig, mert szükségünk van arra a valakire, aki a pusztában van és oda kiment, és a szeme beleütközik valami olyasmibe, amire pedig most ebben a területen hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy nem én voltam, nem én csináltam, nem én vettem benne részt. De az is megakadályozhat engem abban, hogy ellássak a végtelenig.

A következő gondolat így szól, hogy azt mondja a szentíró, Izajás próféta szava, hogy egyengessétek az Úr útját. És szeretnék most négy gondolatot idehozni, hogy honnan gondolhatjuk azt, hogy mi most az Úr útját egyengetjük?

Az első, most ha egész konkrétan ebből a képből indulunk ki, hogy itt vagyok én, utat szeretnék készíteni Istenig. Isten is készíti az utat énhozzám. És akkor van egy reményünk, hogy ez a két útkészítés, ez újból és újból találkozik. Igen ám, de az első gondolat az, hogy az ember nekiáll készíteni az Úr útját, és csináljuk, és azt akarjuk, hogy ez az út majd szép lassan Istenig vezessen, és közben mi derül ki? Rendre kiderül az, hogy amire én úgy tekintettem, hogy ez az Úr útja, az valójában az én utam. Hogy az ember hajlamos a saját útját készíteni. Egyengetjük a saját utunkat, simává akarjuk tenni a saját utunkat, elhordjuk a halmokat, amik útban vannak azért, hogy a saját utunk kényelmes legyen és járható legyen. És nem egyszer az élet egy-egy esemény kapcsán döbbent arra rá, hogy amiről én azt gondoltam, hogy én az Úr útját készítem, az valójában nem az Úr útja volt, hanem a saját utam volt. Az az én utam volt, még akkor is, hogyha én azt jó szándékkal csináltam, és én azért csináltam, mert az volt bennem, hogy ez az Úr útja. De az élet próbáját ez a szakasz nem állta ki, mert kiderült róla, nem az Úr útja volt, hanem az enyém.

A második, mit jelent az, hogy az Úr útja, hogy Isten útja? Azt mondja a szentíró, egyengessétek az Úr útját. Most megint az a kérdésem, ott vagyunk, egyengetjük az utat. Most van egy csomó hordalék. Hova rakod? Hát hova rakjuk? Mondhatjuk, egyszerűen szépen elterítjük, ugye? És akkor sima lesz, meg föltöltjük. De valahogy az a tapasztalatunk, hogy amikor valaki nekiáll az Úr útját egyengetni, meg egyenessé, meg simává tenni, annak következtében nem egyszer a saját utunk göröngyös lesz. Az Úr útja egyenessé válik, a mienk meg sokkal meredekebb lesz. Az Úr útja simává lesz, nekünk meg lesz egy-két olyan kapaszkodónk, hogy bizonyos pontokon azt gondoljuk, hogy nem érünk föl. Az Úr útja egyenes lesz, mi meg egyszer csak egy mély szakadékba úgy le kell mennünk oda a sötétség legmélyére, amit legszívesebben kihagynánk, ha csak rajtunk múlna. Tehát a második gondolat, hogy honnan gyaníthatjuk, hogy talán tényleg az Úr útját egyengetjük, hogy ennek következtében a mi utunk néha éppen hogy nem egyenesebb lesz és éppen nem simább lesz, hanem nehezebb lesz és göröngyösebb és meredekebb és kaptatóbb és mélyebb és a többi.

Harmadik gondolat. Honnan tudjuk, hogy az Úr útját egyengetjük és tesszük simává? Onnan, hogy ahogyan csináljuk az Úr útját, mondhatjuk, hogy a felénk eső részt, állandóan vizsgáljuk, hogy ez tényleg nem az én utam, hanem az Úrhoz vezet, egyszer csak törvényszerűen ennek az útnak vége lesz. Hogy felőlünk nincs tovább ott út. És amikor úgy összeszedem magam, hogy mindent beleadok, akkor sincs tovább. Hogy az Isten felé vezető utunknak, amit mi magunk felől kezdünk el építeni, az a harmadik jellemzője, hogy vannak benne olyan szakaszok, amelyek felőlünk elkészíthetetlenek, azokat a szakaszokat Isten készíti el felénk. Felőlem nincs már ott út Isten felé, de Isten azt a szakaszt megcsinálja énfelém. Azt is mondhatnám, hogyha visszagondolok az élettörténetemre, ezek azok a szakaszok, amikor ha visszanézek, azt mondom, hogy itt a saját erőmből nem mentem tovább. Itt Isten eljött odáig, ameddig én képes voltam elkészíteni az utat, és elvitt egészen odáig, aztán lerakott ott, ahonnan már megint tudtam utat csinálni. De a kettő között én nem tudtam megcsinálni. És ez egy nagyon hasznos tudás, mert ez a nagyon hasznos tudás megóv bennünket attól, hogy esetleg olyan módon akarjunk utat építeni, ahogy az Istennek már nem tetszik. Azon az alapon, hogy az utat meg kell csinálni. Tehát van az a pont, ahol az ember belátja, hogy ott felőlem már nincsen, Isten felől meg van.

És a negyedik gondolat, honnan tudom, hogy ez talán tényleg az Isten útja, amit simogatok, egyengetek, lapogatok? Megint csak van az útnak az a része, ami Istentől van ide, van az az út, ami tőlem van Istenhez, és hát az az elképzelésünk, hogy mindenki a maga részét csinálja. Most már az kiderült, hogy van olyan, hogy az én részemet nem tudom megcsinálni, Isten azt a részt megcsinálja nekem. De nem lehetséges-e az, hogy az Úr útját akkor fogom tudni csak elkészíteni, ha néha nem azt a részt készítem el, ami tőlem megy el Istenig, hanem azt a részt készítem el, ami Istentől jön el énhozzám.

Keresztelő János még az Ószövetség nagy prófétája, és hivatkozik Izajás az Ószövetség nagy prófétájára. Azt mondhatnánk, hogy az Ószövetség arról szól, hogy Isten elkészíti az utat az emberig. És ez elég volt az embernek? Nem volt elég. Hanem mire volt szükség? (Arra), hogy jöjjön Jézus, emberré legyen az Isten, és Isten elkészítse Jézus által az utat tőlünk őhozzá. Tehát Isten megcsinálja mind a két részt tőle mihozzánk és mi tőlünk őhozzá.

Ezért az útnak van az a része, ami az Istentől vezet hozzánk és nekünk kell megcsinálni. Hadd hozzak erre egy nagyon-nagyon egyszerű képet. Van a férj és van a feleség és a férjnek valami nem esik jól és a férj elakad, de a feleség utat akar készíteni hozzá. És akkor mondja, hogy de én így gondoltam, és ez volt a szándékom, és ez volt a tervem, és hát ez az én igazságom, és akkor ezt értsd meg, vagy ezt lásd be, vagy ezt fogd föl, és a nő készíti az utat a férje felé, ezerféleképpen mondja és nem találkoznak össze. Mert mire van szükség? (Arra), hogy a feleség egyszer csak elmenjen oda, ahol a férje van, beleüljön a férje székébe, a férje papucsába és a férje nadrágjába, a férje ruhájába és a férje felől megnézze, hogy mi lenne az első lépés. Mert az asszony maga felől csinálhat akárhány utat, az nem fog elérni a férjéig. De ha a feleség megcsinálja azt a lépést, ami a férjétől van őhozzá, akkor egyszer csak az a két út már összetalálkozik. Ezért az embernek nem kisebb a lehetősége, mint hogy ne csak azt a részt akarjuk kidolgozni, ami tőlünk van Istenig, hanem azt, ami Istentől vezet el mihozzánk, mégpedig azért, mert Jézus eljött, és ő megcsinálja azt a részt, ami az embertől vezet el a mennyei Atyáig. És az az út, ami Istentől vezet el mihozzánk, na, ahhoz kell a végtelen, hogy elsöpörjünk mindent, hogy onnan is elkezdjük építeni az utat mifelénk.

Azt mondja a szentíró, hogy készítsétek el az Úr útját és akkor az evangéliumi szakasznak a legvége az, hogy minden ember meglátja Isten üdvösségét. Ez mit is jelent? Nem csak arról van szó, hogy nem csak az én utamat készítem, még csak arról sincs szó, hogy az ember a mi utunkat elkészíti Istenhez, innen oda és onnan ide. Mert itt valami olyasmiről van szó, hogy olyan utat szükséges készíteni, amely úton bármelyik embertársunk járhat. Mit értek ez alatt, hogy a mi utunkat készítjük? Mondjuk a keresztény utat, azon belül a ferences utat, vagy a bencés utat, vagy a protestáns utat, vagy a baptista utat, vagy éppen a buddhista utat, vagy a hindu utat Istenhez, ezek a mi útjaink. De az evangéliumban nem ez szerepel, hogy készítsük el a mi utunkat, aztán vagy mindenki rátalál erre az útra, vagy nem, hanem itt a mindenki szerepel. Ezért kaptunk egy felszólítást arra, hogy azt az utat egyengessük és készítsük, ami nem csak énfelőlem és nem csak mifelőlünk vezet el Istenhez, hanem mindenki felől elvezet Istenhez és Istentől mindenki felé elvezet, az nem pont ugyanaz az út.

És itt lenne még egy gondolatom, hogy gondolhatnánk azt, hogy most akkor arról van szó, hogy milyen utat készítünk, akkor s „mindenki útját” kell elkészíteni. Ugye, hát ebből ez következik, akkor mindenki útját készítjük. De a Szentírásban nem ez szerepelt, hogy a mindenki útját kéne elkészíteni, hanem az Úr útját. Az nem ugyanaz. Ugyanis így is mondhatnám, hogy az egyetlen út, amin minden ember járni képes, az az Úr útja. Tehát nekünk az Úr útját kell elkészíteni, mert az lesz alkalmas arra, hogy arra bárki emberfia a lábát rátegye és Istenig el tudjon érni.

Tehát ebből a szempontból nem vagyunk énközpontúak és mi-központúak még csak mindenki központúak sem vagyunk, hanem Isten központúak, és ezért ezt az utat akarjuk elkészíteni, mert ez lesz jó mindenkinek, és az összes többi út nem lesz jó mindenkinek. Az ígéret pedig az, hogy mindenki.

És akkor így elérkeztem a beszéd végéhez. Ez pedig, hogy amikor a pusztában Keresztelő János megkapja Isten szavát, az kétségkívül annak az ismert világnak a legszélén van, az nagyon annak a világnak a szélén van. Ott van a Római Birodalom, ahogy hallottuk, a császártól kezdve lefelé, a birodalom, és Szíria tartomány ennek a birodalomnak a legszéle, és a Szíria tartománynak a legszéle, még akkor ott Galilea. És olyan érdekes ez, hogy ott a pusztában, ott a végek végén szólít meg valakit, és amikor Jézus eljön ebbe a világba, akkor ő a végek végén születik majd meg a periférián. De nem csak földrajzi értelemben, a végek végén születik, hanem társadalmi értelemben is. Mert Galileában születni egy nagyon egyszerű családba, az még annak a… Betlehemben születni, de Galileában, hogy az még annak a világnak is társadalmi értelemben a legszéle. Ott már nincsen nagyon tovább. Akkor ez azt is jelenti, hogy Isten el akarja készíteni az utat az ismert világ leges-leges-legtávolabbi pontjától egészen a Teremtőig.

S akkor megkérdezhetnétek „Feri mondd meg már rendesen, tisztességesen akkor, hogy mi az, hogy Isten útja!? Mondjunk erről valamit, mert itt már csak ide hordjuk, oda hordjuk, azt beszélje már egyszerűbben!” Ha ezt nagyon egyszerűen meg kéne ragadni, azt mondanám, hogy Istennek az az útja, hogy Isten ember lesz. Ez egy út. És ez hogyan vonatkozik ránk? Hogyha Isten ember lesz és ez az az út, akkor kaptunk egy hivatást arra, hogy jól bánjunk az embertársaink testével. Hát, ha ez az út, hogy Isten ember lesz, hogyan tudom egyengetni ezt az utat? (Úgy), hogy jól bánok az embertársaim testével. Ha az emberré levés az út, akkor ezt az utat úgy tudom egyengetni, hogy jól bánok az embertársaim lelkével. Ha az emberré levés az út, akkor az azt jelenti, hogy jól bánok az embertársaimhoz fűződő kapcsolataimmal. És talán legvégül ezt mondanám, hogyha az emberré levés az út, akkor jól bánok az embertársaim szívével.

És talán nem véletlen, hogy a karácsony felé vezető utat az egyház hagyománya úgy mondja, hogy bűnbánati idő és nincsen dicsőség éneklés, s csöndesebbek vagyunk, meg még fáztok is. Azért, mert nézzük meg, hogy amikor Jézus eljön, az embertől megcsinálja az utat Istenig, mert a másik út az már megvolt. Akkor az ő testével pocsék módon bántunk. Jézus lelkével szörnyű módra bántunk. A vele való kapcsolatot elképesztő módon tönkretettük és még Jézus szívét is átszúrtuk.

Ezért tehát, ha meg akarjuk nevezni, hogy mi is az Isten útja, akkor azt mondhatnánk, hogy ez az emberré levésünk útja. Az pedig, hogy jól bánok az embertársam testével és lelkével, a hozzá fűződő kapcsolatommal… De annyira ellátok a végtelenig, hogy ellátok az embertársam szívéig is.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)