Lk 3,10-18 - Advent 3. vasárnapja – Gaudete-vasárnap

Keresztelő János bűnbánatot hirdetett

Evangélium (Lk 3,10-18)

Amikor Keresztelő János bűnbánatot hirdetett, a nép megkérdezte: „Mit tegyünk?” „Akinek két ruhája van – válaszolta –, az egyiket ossza meg azzal, akinek egy sincs. S akinek van ennivalója, ugyanígy tegyen.” Jöttek a vámosok is, hogy megkeresztelje őket, s így szóltak hozzá: „Mester, mit tegyünk?” Ezt felelte nekik: „Ne követeljetek többet, mint amennyi meg van szabva.” Megkérdezték őt a katonák is: „Hát mi mit tegyünk?” Nekik így felelt: „Ne zsarnokoskodjatok, ne bántsatok senkit, hanem elégedjetek meg zsoldotokkal.” A nép feszülten várakozott. Mindnyájan azon töprengtek magukban, vajon nem János-e a Krisztus. Ezért János így szólt hozzájuk: „Én csak vízzel keresztellek titeket. De eljön majd, aki hatalmasabb, akinek saruszíját sem vagyok méltó megoldani. Ő majd Szentlélekkel és tűzzel fog titeket megkeresztelni. Szórólapátját már a kezében tartja, hogy megtisztítsa szérűjét: a búzát csűrébe gyűjtse, a pelyvát meg olthatatlan tűzben elégesse.” És még sok mással is buzdította a népet. Így hirdette nekik az üdvösséget.

Vasárnapi beszéd

Keresztelő János bűnbánatot hirdetett, erre kimennek hozzá nagyon sokan és ez a sokaság, az egész nép, ahogy mondja a szentíró, megkérdezi a keresztelőtől, aki bűnbánatot hirdet, hogy mi, akik jöttünk azért, hogy alámeríts bennünket a bűnbánat alámerítésében a Jordán folyóban, mit csináljunk? Erről szeretnék most szólni, mégpedig valahogy úgy, hogy ha nem hallottuk volna sokszor már ezt a néhány mondatot, akkor nyilván meglepődhetnénk azon, hogy bűnbánat alámerítését hirdeti meg Keresztelő János, és Keresztelő János meghirdetésére az emberek azt kérdezik, akik akarnak bűnbánatot tartani, hogy „Mit csináljunk?”, és Keresztelő elmondja nekik, hogy mit tegyetek.

Tehát a súlypont nem pont ott van, ahol mi azt megszoktuk, vagy ahogy azt természetesnek vesszük. Mert nem úgy van-e valahogy a belső világunkban, hogyha fölszólít bennünket arra, tartsatok bűnbánatot, hát akkor úgy magamba szállok, elgondolkozom ezen, és akkor elmegyek mondjuk egy paphoz, akkor ott megvallom és megbánom, és akkor a pap majd föloldoz engem. Akkor van egy valami incifinci elégtétel, az incifinci elégtételt azt elvégzem, és akkor jaj, boldog vagyok, jöhet a karácsony. Talán úgy nagyjából egészéből ilyesmi gondolataink vagy gyakorlataink vannak. De itt az ősesemény, ahogy meghirdeti Keresztelő János azt, hogy tartsunk bűnbánatot, nem erre a logikára épül, hanem arra, hogy a bűnbánat-tartó ember nemcsak kimegy a Jordánhoz, hanem megkérdezi a mestert: „Mit csináljak?”

Ha nagyon röviden össze akarnám ezt foglalni, hogyan van a fejünkben a menet, van a bűn, aztán jó esetben van bűntudat, a bűntudatot jó esetben követi a bűnbánat, a bűnbánatot jó esetben követi a bűnbevallás, a bűnbevallást jó esetben követi a bűnbocsánat kimondása vagy tudatosítása, esetleg a pap részéről. És akkor utána pedig, hát utána nem tudjuk, mi van. Hát utána aztán van valami, de valahogy mintha a sornak egy picit úgy vége is lenne, aztán persze, akkor próbálunk jól élni.

Arról szeretnék ma beszélni, hogy a mai evangélium kapcsán hol vannak a súlypontok. És máris akkor az első mondatot kimondtuk, hogy itt a súlypont nem ott van, hogy bűn és bűntudat és bűnbánat és bűnbevallás, hanem ott, hogy „Mit csináljak?”. Tehát a bűnbánattartásnak itt a súlypontja nem az, hogy megbánom és elmondom, hanem az, hogy „Azután pedig mit csináljak?”

A második gondolat, hogy hogyan szokott nálunk, a gondolatainkban a súlypont lenni ott, hogy hát akkor nyilván a bűnbevalláskor alaposan elmondom, hogy mit tettem. Ugye, hogy a múltban mit nem csináltam jól. A mai evangéliumban nem itt van a súlypont, hanem ott, hogy a jövőben mit kéne csinálnom. Ez egy egész más súlypont. Nem ott, hogy a múltban mit rontottam el, hanem a jövőben hogyan érdemes cselekednem és élnem.

A harmadik, hogy azt mondja a szentíró, így írja le ezt az eseményt, hogy az egész nép ott volt. Nyilván nem véletlenül írja így. És aztán még nemcsak, hogy az egész nép, hanem akkor a vámosok csoportja, meg a katonák csoportja megy oda, tehát nem egyes emberek kérdezik Keresztelő Jánost. De közben tudjuk, hogy az evangéliumban rengeteg történetünk van, hogy a vámosok vezetője odament Jézushoz, hogy egy előkelő farizeus a házában fogadja, meghívta ebédelni. És a többi. Vagyis éppenséggel úgy is lehetne a történet, hogy mondjuk három szereplő odamegy Keresztelő Jánoshoz, akkor meghalljuk, hogy ennek a három személynek mit mond Keresztelő János. De a súlypont itt nem az egyeseken van, hanem az egész népen. És még akkor az egész népen belül, csoportokon. Tehát itt az egész nép megy elmondva azt, hogy mit csináljunk. Ezért a válasz is nem egyszerűen csak egy-egy embernek szóló válasz, hanem valamilyen egyetemes válasz hangzik el, hogy mi mindannyian akár ezt máris csinálhatnánk. Tehát a harmadik, hogy nem arról van szó, hogy én miután bűnbánatot tartottam, nagyon speciálisan pont, pont, pont, mit tegyek, hanem mi mindannyian, ha komolyan vesszük a bűnbánat tartásunkat, mi lesz az az irány, amiben érdemes elgondolkodnunk, hogy mit kéne csinálnunk.

A negyedik gondolat így szól, hogy természetes súlypontja az a bűnbánat tartásunknak, hogy aztán megörülünk neki. Harmadik advent vasárnap, az öröm vasárnapja, tehát megörülünk annak, hogy Isten a bűnünket megbocsájtó Isten, és nagyvonalú Isten és minket szerető Isten és elfogadó, és jaj de jó, hogy így van. Itt azonban a súlypont nem ott van, hogy Isten megbocsájt, hanem szinte, minthogyha ez lenne az alap. Hát persze, hogy megbocsájt, hiszen ezt hisszük. Tehát nem ott van a súlypont „Jaj, Isten megbocsájtott!”, és akkor utána a következő lépések a ködbe vesznek, hanem Isten megbocsájt. És hol van a reflektorfény? „…és én utána mit fogok csinálni?” Hogy Isten megbocsát, és én utána hogyan fogok élni. Itt van a súlypont.

A következő gondolat, hogy itt nem csak arról van szó, hogy akkor tehát mondjuk három szereplő odament Keresztelő Jánoshoz, elmondták fél órában, hogy mit nem csináltak a múltban jól, és akkor Keresztelő János nagyon egyéni válaszokat ad a három szereplőnek, hogy tudják az életet jó irányba folytatni. Hanem olyasmit mond a nép, mikor odamegy hozzá, hogy akinek van két kabátja, ruhája, az egyiket adja oda valakinek, akinek meg nincs. Ez egy egyetemes válasz. Egy nagyon világosan kijelölt irány, hogyha az ember komolyan veszi a saját bűnbánattartását, és emiatt esetleg még ki is megy a Keresztelő Jánoshoz, hogy merítse alá a Jordánba, na akkor ez lesz az egyetemesen jó irány, hogy akinek van kettő, akkor az egyiket nyugodtan odaadhatja. Ez egy egyetemes válasz, nem pedig az egyes embernek valami egyedi válasz.

Tehát amikor mi eljövünk vasárnap, harmadik adventi vasárnap, és bennünk van ez a lelkület, ugye a bűnbánat tartásnak, a megtérésnek, az üdvösség jó hírének a közel eresztése magunkhoz, akkor megkaptuk azt az egyetemes irányt, ami a mai evangéliumban szerepel. Ebből mi is következik? Hogy itt nem csak valami egyedi kérdés és egyedi válasz hangzik el, hanem a nép kérdez, és egyetemes válasz hangzik el. Ez pedig azt is jelenti, hogy mi akármilyen csoportnak is vagyunk a tagjai, mert itt aztán a népen belül megjelennek a katonák és megjelennek a vámosok, akármilyen csoport tagja is vagyok, ez az irány a jó irány.

Következő, hogy akkor ebből az is fakad, hogy itt ebben az evangéliumban nem ott van a súlypont, hogy az egyes ember fölismeri a nagyon egyedi személyes felelősségét a saját személyes életében, hanem itt a bűnbánattartás kapcsán, mikor azt mondja Keresztelő János, akinek van kettő, az egyiket adja oda, itt ez valamilyen egyetemes felelősségről szól. Nem csak az én személyes életem személyes felelőssége, amiben esetleg megjelenhet az, hogy én valakivel tegyek jót vagy adjak valamit a fölöslegemből, hanem itt egy egyetemes válasz hangzik el, miután fölismertem, hogyha én komolyan vettem a személyes bűnbánattartásomat, azzal együtt jár az, hogy valamiféle közös és egyetemes emberi felelősségre csodálkoztam rá.

Úgy is mondhatnám, ahogy egyébként a pápák beszélnek erről, enciklikáról enciklikára, hogy az ember fölismeri a strukturális bűnt. Nem csak az egyes ember által elkövetett személyes bűnt, hanem azt is, hogy a csoportok, csoportok vagy a csoportjaink, vagy az egész emberiség is élhet úgy, cselekedhet úgy, működhet úgy, szabályozhatja úgy a csoportokat, intézményeket, közösségeket, hogy abban strukturális bűnök lesznek, vagyis az nem pusztán csak az egyes ember nagyon személyes, nem jó válasza az életnek valamilyen kérdéseire, hanem ott maga a csoport vagy az emberiség nem működik helyesen vagy jó irányba. Amikor tehát egy egyetemes választ mond Keresztelő János, azzal azt is mondja, hogy ha mi komolyan vesszük a bűnbánattartásunkat, akkor annak valahogy előzménye, föltétele és közben kiindulópontja, hogy ennek az egyetemes emberi felelősségnek is a világa tudatosuljon bennünk.

Következő. Engem nagyon szíven üt az, amikor valakik a bűntudatot vagy a bűnbánattartást összetévesztik a szégyenkezéssel. Ugye, hogy akkor „Nem szégyelled magad? Nem süllyednél a föld alá szégyenedbe? Bujdokolj el, takarodj a szemem elől!” De nem érdekes az, hogy ez a működésmód, ami a szégyenből fakad, teljességgel idegen az evangéliumtól. Az evangéliumban Jézus és Keresztelő János soha nem szólított fel bennünket szégyenkezésre, hogy szégyenkezzünk, bújjunk el a sarokba, ott üljünk egy kicsit, aztán nagyon bántsuk magunkat, aztán esetleg szégyenkezve jöjjünk előre. Pont fordítva van. Bűnbánatot tartasz? Azonnal gyere ki a nyilvánosságra! Gyere ki a Jordán folyóhoz! Lássa csak mindenki, hogy mindannyian bűnösök vagyunk, hogy amikor már öten és ötszázan és ötezren és ötmillióan és ötmilliárdan, hogy akkor fölismerjük azt, hogy ha van közös szál az életünkben, az a tökéletlenség. Szóval elég alaposan összetartozunk egymással. Egy közös tulajdonságunk biztos van. Tehát nem mondhatom azt, hogy az egyik ember más, mint a másik. Lehet, hogy nem pont olyan, de az biztos, hogy mi mindannyian bűnösök vagyunk. És most egy nagyon fontos, nem akarom leereszteni a hangsúlyt, mert a mai evangéliumban a súlypont hol van? Nem az, hogy bűnösök vagyunk, és máris jönnek a rossz érzések, hanem ott van, hogy fölismerem az egyetemes felelősségem, bűnös vagyok, és nem elvonulok, elbújok szégyenkezve, hanem azonnal előjövök és cselekszem. Ez egy egész más logika, hogy az ember nem szégyenkezésre van felszólítva, hanem cselekvésre, aminek… Jól van, megyek tovább.

Szóval itt nem valami szégyenkezés és visszahúzódás van, ugye, hogy bemegyek gyónni, de ahogy állok a sorban, és már legalább hat ember látja, hogy én is gyónok. Annyira nem komfortos. Tehát itt nem az a szorongás, hogy állok a sorban. Na, de van olyan kedves gyónó, annyira halkan beszél, nem is hallom. Egyébként nem kell hallanom szerintem, de én erről beszélek, hogy jön gyónni, szorongozva visszahúzódik, és nehogy valaki egy szót elcsípjen odakintről. Ezzel szemben itt nem visszahúzódás van, hanem kiállás és cselekvés, sőt a bűnbánatot tartó ember kezdeményez. Mert ha van neki valamiből több, akkor fogja és adok a másiknak.

Következő súlypont, hogy itt akkor a népen belül két csoportot megnevez a szent író: vámosok és katonák. S ez is fontos, hogy nem egy vámos, meg egy katona, hanem egy csoport, egy csoportnak a tagja érkezik, vagy egy csoportból többen jönnek, mert vámosok jönnek és katonák jönnek, és ők így egy csoporthoz tartozóan jönnek, és kérdezik, hogy mi egy csoport tagjaként mit csináljunk. Halljátok, hogy ez nem ugyanaz? Minthogy én, Feri, hogyan tartsak bűnbánatot, mit nézzek meg, és aztán hogyan cselekedjek. Itt arról van szó például, hogy én, mint pap, hogyan tartsak bűnbánatot? Ugye, hogy másképp hangzik? Hogy én, mint a papok közül egy, ha az én önazonosságomhoz, szerepeimhez hozzátartozik, hogy pap vagyok, akkor nekem nagyon speciálisan papként miként és hogyan kéne bűnbánatot tartanom? És azután papként, főképpen milyen irányba kellene cselekednem, hogy mit kellene tennem, ha komolyan veszem a magam bűnbánat-tartását papként, vagyis egy csoport tagjaként? Az nem ugyanaz.

Ezért ebből a szempontból a bűnbánat tartás azt jelentené, hogy az összes csoportot, aminek én a tagja vagyok, ott minden egyes csoportban abból a szerepből át kéne gondolnom az életem. Akkor feleségként hogy tartok bűnbánatot? Nem csak Roziként és Piroskaként, hanem feleségként? És aztán anyaként, és most meg a sort nem akarom végigmondani, akkor hirtelen kiderül, hogy hány csoport tagja vagyok, és más fog eszembe jutni és máson rendülök meg és a felelősségemet is másképpen értem majd meg, ha nem egyszerűen csak egyénként tartok bűnbánatot, mert úgy nyilván igen, hanem csoportok tagjaként is.

A következő gondolatunk az, hogy amikor azt mondja Keresztelő János, a népnek azt mondja, mindenkinek, mint egyetemes felelősségre adott egyetemes válasz, hogy „Oszd meg azt, amid van.” A csoportok tagjainak, meg ha összefoglalnám mit mond, azt mondja, hogy „Ne zsarnokoskodjatok, ne kérjetek többet, mint ami jár nektek, de főképpen ne erőszakoskodjatok, ne bántsatok másokat! Vissza ne éljetek…! Mivel? Nem pusztán csak az egyéni életetekben meglévő egyéni helyzeteitekkel, hanem katonaként, egy csoport tagjaként azzal a helyzettel és lehetőséggel ne élj vissza, ami egy csoport tagjaként a te lehetőséged és helyzeted. Hogy katonaként ne élj vele vissza. És a vámos pedig ne egyszerűen csak Zakeusként, vagy Mátéként ne éljen vissza a helyzetével, vagy a helyzeti előnyével, hogy ő egy erős csoportnak a tagja, ami mögött egy hatalmi struktúra áll. Hanem ő vámosként ne éljen vissza azzal a helyzettel, amiben van, és ez sem ugyanaz, minthogy pusztán csak Zakeusként és Mátéként gondolom át, hogy mit jelent a bűnbánattartás és az abból fakadó cselekvés.

A következő, hogy ezért, mikor Keresztelő Jánoshoz csoportok tagjai érkeznek, akkor Keresztelő János válasza, elnézést, hogy így mondom, ez egy rendszerszintű válasz. Ugye az élő rendszerekben gondolkozunk, a párkapcsolat egy élő rendszer, a család egy élő rendszer, az egyházaink élő rendszerek, a hazánk egy élő rendszer. Ezért amit ő mond, hogy jönnek a csoportok tagjai és ő nekik ezt mondja, akkor ez egy csoportszintű válasz. Nem pusztán az egyes embernek szóló, egyes emberre vonatkozó válasz. És ez miért fontos? Azért, mert nem tudom, észrevesszük-e azt, hogy amikor mondjuk bűnbánattartásra vagyunk felszólítva, akkor mi papok is nagyon gyakran miről beszélünk? Hogy az egyes ember bűneiről szoktunk beszélni, ugye, hogy ne hazudjunk, ne lopjunk, ne legyünk trágárak, és ne káromkodjunk, és akkor segítsek egy másik embernek… Tehát, szinte mintha mindenkit csak egyénnek látnánk és a fölszólítás mintha kizárólag csak egyéneket akarna a részünkről elérni. A mai evangéliumban nem itt van a súlypont, és közben pedig azt tartom paradoxnak, hogy amikor meg arról beszélünk, hogy a kereszténység szépsége, értéke, lényege, csodája, akkor meg szinte mindig csoportokról beszélünk. A keresztény család, a közösségeink, a kis közösségeink, az egyházközségünk, a karitász szervezeteink, a felekezeteink. Nem furcsa ez, hogy amikor a szépségünkről beszélünk, akkor rögtön jöjjenek a csoportok, az intézmények és a szervezetek, amikor meg bűnbánatot kell tartani, hát akkor majd én ugye egyénben ezt megcsinálom. Vagyis Keresztelő János azt mondja, a csoportszintű problémákra, strukturális bűnökre, rendszerszint, csoportszintű válaszokat szükséges adni az egyes embernek is, nem csak a csoportnak, az egyes embernek. És akkor ezt egy picit, egy-két gondolat, akkor ez mit jelent?

Ha nagyon egyszerűen ragadnám meg, mi mindannyian, amikor egy csoport tagjai vagyunk és úgy tartunk bűnbánatot és úgy akarunk majd cselekedni, hiszen itt van a súlypont, hogy a jövőben mit csinálok, akkor én abban a csoportban, bármely csoport is legyen, ott vagyok egyéni szinten, de ott vagyok csoporttagként is, és ott vagyok annak a csoportnak egy nagyon speciális szereplőjeként. Valamilyen szerepet viszek abban a csoportban, az nem pont ugyanaz, minthogy egy csoporttag vagyok a többi csoporttag közül. Ezért tehát, ha komolyan veszem a bűnbánattartásomat, akkor mind a három szinten érvényes választ szükséges adnom cselekvés szinten.

S amikor azt mondja Keresztelő János, hogy ti vámosok, ti hatalmi helyzetben vagytok, ti ott annál az asztalnál, azon a helyen szeditek a vámot, csinálhatjátok úgy, hogy te adjál többet, meg neked csak akkor állítok ki egy papírt, ha még azt is odaadod. Tehát visszaélhettek a hatalmatokkal. És mit jelent, hogy mind a három szinten érvényes választ szükséges adnunk, ha a bűnbánat tartásunkat komolyan vesszük? Azt, hogy mondjuk Máté meg Zakeus azt mondja, hogy „Én ezt személy szerint nem fogom megcsinálni.” A második szinten mi a válasz? (Az), hogy én egy csoport tagjaként akkor se csinálom meg, ha a többiek megcsinálják. Ezt a többség megcsinálja, és én ennek a csoportnak a tagja vagyok, de attól én ezt még nem csinálom meg akkor is, ha ez esetleg ott a csoporton belül egy konfliktust fog eredményezni, vagy a csoport többi tagja majd azt mondja, hogy mindenki ezt csinálja, vagy azt mondja „Nem egy nagy durranás ez. Hát ez nem akkora szám, hát nézd meg, amióta a világ-világ ilyen.” Hát Jézus pont erről beszél, hogy na. És a harmadik szinten miről van szó? Hogy volt az egyén szintje, csoporttag szintje, és a harmadik szint, hogy a csoportban általában van valamilyen speciálisabb szerepünk. Mondjuk egy vezető, vagy középvezető, aki azt mondja „Ha nekem ez számít, amit itt mond Keresztelő János, mert ez az evangélium, az üdvösség jó híre, akkor például én mondjuk vezetőként vagy középvezetőként, vagy ha már csak van egy beosztottam, az is bőven elég, úgy kell, hogy meghozzam a szabályokat, ahogy a csoport működik, hogy az legyen a norma, hogy itt ebben a csoportban ezt nem csináljuk meg, ez a norma.” Hát így hozom létre a csoportszabályt. És miután én abban a szerepben vagyok, hogy rálátok, hogy a munkatársak vagy a beosztottak hogyan csinálják, ezt ellenőrzöm is. És hogyha valaki nem így csinálja, akkor annak van következménye.

A mai evangéliumban tehát legegyszerűbben szólva ezen a három szinten szükséges olyan választ adni, ami hitelesíti a bűnbánat tartásunkat. Hiszen a súlypont itt ott van, hogy a nép megy, csoportok tagjai jönnek, és Keresztelő János válasza nem az, „Hát üljetek le, úgy külön-külön mindenki jól gondolja ki, hogy hát mi is az, amit te szépen tudnál csinálni?” Egyetemes válaszokat ad, hogy pontosan tudom, hogy így mondhatnám, hogy a vámosoknak mi a kísértés. Pontosan tudom, hogy a katonáknak mi a kísértés abban a hatalmi helyzetben, vagy ebben a privilegizált helyzetben pontosan tudom – mondja Keresztelő János -, ne úgy csináljátok.

És így jutok el a gondolatsor végéig, mégpedig, hogy ma délelőtt megelevenedett bennem, meg egy találkozásban a mai evangélium. Mégpedig azért, mert régebb óta nem látott hajléktalan ismerősöm látogatott meg, s kedvesen megérkezett és egy kicsit számon kérte rajtam, hogy sokat kellett csöngetnie, de végül is aztán a találkozás összejött. Volt nála két nagy szatyor. Egyik szatyor, volt benne nyolc üveg jófajta bor. El is ámultam rajta, hogy milyen ügyes az én hajléktalan ismerősöm, hogyan szedegette össze, úgy mutogatja nekem külön-külön, jófajta anyagok. És akkor gondoltam, na, most Pistának szép lesz a karácsonya. Pista rám néz, azt mondja „Feri atya, neked hoztam. – Nekem hoztad a nyolc palack bort? – Igen, igen, már hónapok óta gyűjtöm, ti papok, igyátok meg.” Ez nagyon kedves, ezt kinézed belőlünk. Elkezdődött egy nagyon érdekes párbeszéd. „Te azért adod ezt a sok bort, hogy mi igyuk meg, de miért nem te iszod meg? – Én? Hát én nem ihatom meg, mert ha én iszom meg, én a bortól hülye leszek.” Már elnézést, ezt öröm vasárnapján mertem így szó szerint idézni, hogy rám nézett, mintha ez lett volna a legtermészetesebb válasz. „Hát én nyilván nem ihatom meg – mondja a hajléktalan barátom -, én hülye vagyok a bortól.” Hát azt honnan gondolta, hogy mi nem? És akkor a párbeszéd így folytatódik, mert Pista barátom egy egyszerű ember, és kérdezem tőle, hogy „Tehát akkor tulajdonképpen ezeket a borokat már régebb óta gyűjtöd, mert eltervezted, hogy ezt nekünk adod ajándékba. – Igen. – Na most te csak ezért jöttél ide, az a nyolc palack, az nem kevés, meg a másik szatyor, azért, hogy ezt ideadd? – Igen. – De Pista, akkor én jól gondolom azt, hogy tulajdonképpen ez egy karácsonyi ajándék? – Igen. – De Pista, de hát akkor te akartál nekünk ajándékot adni abból, amid van, hát az összes bort ideadtad?” Na, itt már könnyes volt a Pista szeme. Azt mondja „Igen.”

S tudjátok, miért akartam idehozni? Azért, mert hol van nálunk a súlypont? Rengeteg szóval elmondjuk a múlt bűneit. Ez a Pista egy olyan egyszerű ember, azt a három mondatot is nehezen mondaná el, hogy „Ajándékba hoztam karácsonyra, mert hálás vagyok maguknak, hát oda akarom adni ezt, jól esne, hogyha elfogadnák tőlem.” Neki ez már sok. Ő mit csinál? Cselekszik, és abban a cselekvésben pont benne van minden. És akkor mi van a másik szatyorban? A másik szatyorban egy kabát van. Azt mondja nekem Pista „Feri atya, hoztam egy kabátot, jó kabát, nézd meg, nem gagyi.” Kiveszi, jó kabát. „Ezt adja oda egy rászorulónak.” Mi történt? Pista egy hajléktalan, akinek a szó szoros értelmében kettő kabátja van. Az egyik rajta, a másikat meg odaadja a papnak, hogy az adja oda egy rászorulónak.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)