Jn 1,1-18 - Urunk születése: Karácsony

Jézus élete egy életre szóló kirándulás

Evangélium (Jn 1,1-18)

Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be. Föllépett egy ember, akit Isten küldött: János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen: tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, ő csak azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról. Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test kívánságából, és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. És az Ige testté lett, és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét, mely az Atya Egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal. János tanúságot tett róla, amikor ezt hirdette: „Ő az, akiről mondtam, hogy utánam jön, de megelőz engem, mert előbb volt, mint én.” Hiszen mi mindannyian az ő teljességéből nyertünk kegyelemből kegyelmet. A törvényt ugyanis Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által valósult meg. Istent soha senki nem látta, Isten Egyszülöttje, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.

Vasárnapi beszéd

Jézus Krisztus születése napján gyönyörű szép János evangéliumának ez az első néhány sora, amiben megtudjuk azt, hogy Jézus, az Ige az Atyánál volt és azután eljött közénk. Az eredeti nyelvű görög szövegben ezt olvashatjuk szó szerint, hogy a sátrát fölütötte nálunk, majd pedig aztán visszament az Atyához, és most az Atya kebelén nyugszik. Tehát Jézusnak a története szinte egyetlen mondatba sűrítve ott volt az Atyánál, eljött értünk, itt sátrazott egy ideig, és azután visszament az Atyához. És persze tudjuk a folytatást, hogy ott helyet készít nekünk, hogy bárki ember lánya és fia, aki innen megy, az tudja, hogy van ott hely az Atyánál és a Fiúnál.

Tulajdonképpen arról szeretnék most beszélni, hogyha Jézusnak ezt az útját mondjuk egy kirándulásnak tekintjük, hogy otthonról, ami neki a Mennyei Atya, eljött, hogy sátrazzon itt ebben a világban, majd pedig a sátrazás befejeztével visszament, hazament, neki adott az otthona, az Atyához, és azt akarja, hogy nekünk is legyen majd egy otthonunk, hogyha ez egy életre szóló kirándulás, egy életutat föltáró kirándulás. Ha a kirándulást valamiképpen, de talán inkább azt mondanám, nem is csak egy kirándulás, ez inkább egy utazás, egy olyan kirándulás, egy életre szóló nagy utazás, hogyha az ember életét így nézzük, ahogyan Jézus életét látjuk, akkor az hogyan tárja föl Jézus életét, meg a sajátunkat.

Erről szeretnék nyolc rövid gondolatot hozni, hogy ha Jézus élete egy nagy utazás volt az Atyától hozzánk, majd vissza az Atyához, hogy a mi életünket az alapján is megérthetjük, hogy milyen az, amikor az utazással kapcsolatban vannak tapasztalataink, hogy abban hogyan tárul fel a keresztény ember életének a mélysége. Erről lesz akkor szó.

Első gondolat így szól: Nemde úgy van ez, hogy amikor utazunk, főleg, ha hosszabban utazunk, sokféle emberrel találkozunk és lesznek köztük olyanok, akik jót tesznek velünk és olyanok, akik rosszat. Ha nagyon sarkosan akarnám mondani, akkor találkozunk majd jó emberekkel és rossz emberekkel, és ez biztos, hogy így lesz. Minél hosszabb az út, annál inkább találkozunk azzal, hogy valakik jót tesznek velünk, mások pedig nem. De hogyan szól akkor ez az életünkről, a keresztény életünkről, az Isten kapcsolatunkról? Úgy, hogy minél hosszabb az utazás, annál inkább megtapasztaljuk ezt, hogy jót tesznek velünk és rosszat, és minél inkább megtapasztaljuk azt, hogy vannak, akik rosszat tesznek velünk, annál inkább látjuk, hogy mennyire nem magától értetődő, amikor valaki jót tesz velünk. És az ember minél hosszabban utazik és minél több rossz élménye lesz, annál hálásabbak leszünk azoknak és azokért, akik jól bánnak velünk. Érdekes módon az út alatt minden a javunkra válhat, és a hálánk éppenséggel elmélyül mindazokért és mindazon jó tettekért, amit velünk tettek, mert pontosan tudjuk, minél hosszabb az út, hogy lehetne másképpen is.

A második gondolat így szól, hogy amikor utazunk, és főleg ha ez az utazás egy hosszú utazás, persze hát utazni mindig egy kicsit ismeretlenbe megyünk, olyan világra és olyan helyekre, ahol esetleg még nem voltunk, azt nem lehet rutinból megoldani. Hát persze pont ez a nagyon izgalmas benne. Tehát akkor az utazásban természetszerűen lesz kaland és főleg kockázat. Aki nem szereti a kockázatot, általában el sem indul. És amikor az utazással kapcsolatosan éljük át, mit jelent keresztény embernek lenni, akkor ehhez az is kapcsolódik, hogy keresztény embernek lenni lényegileg azt jelenti, hogy kockázatokat is vállalunk, kockázatot egyáltalán, hogy elinduljunk, elinduljunk egy másik emberért, egy másik emberhez, hogy elinduljunk, hogy valami jót tegyünk, hogy abban mindig lesz kockázat. Szóval az utazás ebben a második pontban föltárja azt, hogy a keresztény ember a keresztény életét rutinból nem tudja végigcsinálni. Legyenek jó rutinjaink és aztán kockáztassunk. Azért, mert az élet néha azáltal megy tovább, hogy bírjuk a kalandot és kockáztatunk, és a kockáztatás és a kaland kellős közepén mit értünk meg saját magunkból, meg Isten tervéből? Azt, hogy sokkal többre vagyunk képesek, mint az út elején gondoltuk volna, hogy pont akkor, amikor belemegyünk a kalandba és a kockázatba, derül ki, hogy még azt is meg tudjuk csinálni, vagy hogy Isten úgy van velünk, hogy sose gondoltuk volna akkor, amikor a fotelben ülünk otthon. Tehát a második gondolat így szól, hogy az ember kockáztat és kalandra adja a fejét, és az Isten valami olyasmit hoz ki belőlünk pontosan ezáltal, amit azoknak az életéből nem, akik nem kockáztatnak.

A harmadik, hogy amikor hosszú útra indulunk, akkor természetszerűen valamiféle kényelemről le kell mondanunk. Ha másért nem, hát maga az út, amíg valahova odaérünk, az biztos nem az a kényelem, amit a kis szobánkban, vagy a hálószobánkban magunknak kidolgoztunk. Szóval lesznek megpróbáltatások és szenvedések. Még ha valami csodás helyre megyünk is, az út az mindenképp ilyen, de még a csodás helyen is, merthogy ismeretlen, és mégse laktuk még ott be a világot. Szóval nincs kényelem, lesz szenvedés, lesz ilyen-olyan megpróbáltatás, minél hosszabb az út. És közben mit érthetünk meg? (Azt), hogy ahogyan megy az út és kockáztatunk és van benne kényelmetlenség és van benne szenvedés, néha fájdalom, sokszor pont a szenvedésben és a fájdalomban mondjuk azt ki, szerintem mindannyian ezt a mondatot már mondtuk ki utazás során, kirándulás kapcsán: „Megérte.” Nem volt könnyű, megérte. Nem gondoltam, hogy föl tudok oda menni, megérte. Ha tudom, hogy ilyen nehéz lesz, el se indulok, megérte. Szóval a harmadik gondolat az így szól, hogy nincs kényelem, van szenvedés, van nehézség, van megpróbáltatás, és minél több van belőle, annál inkább mondhatjuk, hogy megérte.

Aztán a negyedik gondolat, hogy amikor utazunk és kirándulásban vagyunk, de főleg, ha hosszú az út, akkor mit fogunk megtapasztalni természetszerűen? (Azt), hogy sok minden hiányzik, sok minden olyan hiányzik, amit szeretünk a hétköznapi életünkben, hogy a kezünk ügyében van, csak odanyúlok, csak oda, jaj de jó ez. Amikor az ember utazik, az nincs a kezünk ügyében. Nagyon sok minden nincs. Szóval sok minden fog hiányozni. És közben mit élek meg? Hogy tényleg rengeteg minden hiányzik, ami a hétköznapi rutinhoz és kényelemhez hozzátartozik, és az út során rájövök, hogy milyen kevés is elég. Hogy mennyire jó, ami ott az a sok minden, ami a kezem ügyében van, és annak a kilencven százalékára úgy igazán nincs is szükségem, mert kényelmes meg klassz, de nem mondhatnám, hogy nem tudnék nélküle élni. Szóval pont, amikor hiányokat szenvedünk az út során, tapasztaljuk meg. Mit? Megértjük, hogy mi a lényeg, hogy mi a kényelem világa és mi a lényeg, hogy mi az, ami tényleg szükséges és nélkülözhetetlen ahhoz, hogy emberi életet éljünk, és hogy az milyen kevés. Megyek tovább.

Az ötödik gondolatunk az így szól, hogy elmegyünk gyönyörű helyekre. Hát nyilván, mikor az ember arra adja a fejét, hogy megpróbáltatás, kockáztatás és kaland és gyűrődés és fáradtság, azért ott lebeg a szemünk előtt, hogy érdemes lesz, mert ha oda eljutok, és akkor azt majd meglátom, és átélem, és megtapasztalom… És minél hosszabb az út, és az is milyen megrendítő, minél szebb és gyönyörűbb helyekre megyünk, annál nagyobb lesz a feszültség, hogy az út során találkozunk majd szegénységgel. Gyönyörű helyekre megyünk, s az út során ott lesznek a koldusok, és ott lesznek a szegények, és ott lesznek, akik majd kérnek tőlünk. Nem egy helyen, majd azért, mert mi jövünk a gazdag világból és ők pedig a szegény világban vannak. Nem megrendítő az a feszültség, ahogy megyünk, hogy szépet lássunk és csodás dolgokat éljünk át és lehetetlen nem találkozni a nélkülözéssel és a szegénységgel?

És ezért a következő, hogy épp az út során ráeszmélhetünk nem csak arra, hogy hálásak lehetünk azoknak, akik jót tesznek az úton velünk, hanem arra is, hogy valójában milyen gazdagok vagyunk. Hogy egyáltalán elindulhattunk szép dolgokat fölfedezni, hogy már az mekkora gazdagság, hogy egyáltalán útra kelhettünk, hogy az mekkora gazdagság, hogy valami széphez mi elérhetünk. És ezért az ötödik gondolat így szól, hogy nem csak hálásak vagyunk, hanem, úgy föltámadhat bennünk az együttérzés és a részvét, s ennek kapcsán valamiféle a másikért tenni akarásunk.

A hatodik gondolat így szól, hogy megyünk és a hosszú úton egyik helyről megyünk esetleg egyik országból a másikba, ott más lesz a nyelv és más szokások, és más a bőrszín, és látjuk, hogy tényleg milyen sok minden más, mint amihez mi hozzá vagyunk szokva. És közben pedig mivel találkozunk? Hogy lesznek emberek, akik tényleg nem pont olyanok, mint mi, és meg akarnak minket érteni. Hogy lehet, hogy pont az ő nyelvét nem beszéljük és elkezdünk valami nemzetközi nyelven, és hogy lesznek emberek, akik azt az időt és figyelmet és fáradságot befektetik, hogy minket, a vándorokat megértsenek. És ennek kapcsán megérthetjük, hogy az emberiségnek van közös nyelve. Ez nem az a beszélt nyelv, amit vagy ismerünk, vagy nem. Az emberiségnek közös nyelve például az együttérzés. És az emberiség közös nyelve az is, hogy utaljak a negyedik adventi vasárnapra, amikor kölcsönösen jól bánunk egy másik ember testével, ez az emberiség közös nyelve, és az együttérzés nyelvén minden emberért. És azon a nyelven is értünk, hogy szomjas vagyok, s tudsz-e inni adni, vagy éhes vagyok, ezen a nyelven a földön minden emberért. És mi egyszer csak megérthetjük az emberiség közös nyelvét az út során.

Aztán az utolsó előtti gondolat így szól, hogy minél hosszabb az út, annál inkább lesznek olyan helyzetek, hogy megértjük, nincs minden a kezünkben. Szeretjük a dolgokat kézben tartani, kontrollálni, szeretünk a dolgok fölött uralmat gyakorolni, befolyásunk alatt tartani. Minél hosszabb az út, jönnek azok a pillanatok, ez lehet egy betegség, lehet, hogy eltévedünk, lehet, hogy valaki éppen rosszul bánik velünk, és megéljük azt, hogy nincs minden a kezünkben, és nem tudunk mindent kontrollálni és szabályozni, ahogy nekünk az jól esne. És minél inkább lesznek ezek a helyzetek, mikor megélem, nincs minden a kezemben, ezek a pillanatok tárhatják föl azt, hogy közben én lehet, hogy valakinek a kezében azért mégiscsak ott vagyok, hogy a szó legjobb értelmében van gondviselés, hogy nem az én kezemben van most az élet, de én az élet kezében vagyok.

És még csak egyetlen picike kis történetet hadd mondjak, és aztán már meg is vagyunk, mert tudom, hogy ilyenkor mindenre vágytok, csak hosszú beszédekre nem. Ez pedig az, hogy mentem Ausztriába, kerékpároztam, és az volt bennem, hogy még arra a kétezres hegyre fölmegyek, ott a hágóra, aztán még majd lejövök, meg még, és annyira elfáradtam, hogy éppen csak úgy valamennyire föl tudtam menni a hegy tetejére, de már korom sötét volt. És emlékszem, hogy pont ott a leghidegebb, ott, a kétezer, fagyott, hiába volt nyár és ott fölfedeztem, ott láttam némi kis fényt, ott volt egy szállás, ami síelőknek volt kialakítva. De hát nyár van, tehát nyilván nem volt egyetlen síelő se. És emlékszem, ott egy szál magamban kerékpárral odamentem, ott csöngettem, ott kijött valaki, és mondom neki, hogy nem tudnának-e valami szállást adni? Néztek rám, ott a korom sötétben, ott egy szál valaki. Átmentek egy hatalmas épületbe, kinyitották nekem a síszállást, volt vagy 120 férőhelyes, ott egy szál magamban feküdtem, ilyen hatalmas szálláson. És akkor reggel úgy összekaptam magam, jön a hölgy, aki adta nekem a szállást, kirakott egy kis asztalt, kirakott egy széket, s elém rakta a reggelit. Kétezer méter magasan, úgy, hogy odacsöppentem a semmiből lett kis lekvár, meg tej. Felejthetetlen. Szóval pont, amikor már nincs a kezünkben a kontroll, és már nem én szabályozom, akkor egyszer csak megtapasztalhatom, hogy van gondviselés, és Isten kezében vagyok.

Akkor a záró gondolat így szól, hogy minél hosszabb az út, annál biztosabb, hogy lesznek váratlan helyzetek. Hát a kalandhoz és kockáztatáshoz hozzá fog tartozni, de olyan váratlan helyzetek, amire egész biztos, hogy nem tudtunk fölkészülni. Lehetetlen volt rá fölkészülni.

Még egy szösszenet. Elmentünk télen egy nagy túrára, és már pont bent voltunk jócskán az erdőben, és nekem a nagyon jó minőségű bakancsomnak levált a talpa. Én aztán hegymászó ismerőseimet kérdeztem, hogy ilyen van? Azt mondják, van. Csak hálát tudtam adni, hogy nem hétezer méter magasan vált le a bakancsról a talp, és emlékszem, hogy talp nélküli bakanccsal fordultam vissza, mert közelebb volt még visszamenni, mint fölmenni és átmenni, ez volt valami három óra. Így, ahogy mondom nektek, egy évig fázott a jobb lábam. Egy évig fázott a lábfejem. Ezt is megkérdeztem, hogy ez hogy van, azt mondják, el volt fagyva, hogy ez egy tünete annak, hogyha úgy nagy baj van.

Szóval a nyolcadik pont így van, lesznek váratlan helyzetek, amelyekre nem lehet fölkészülni. És akkor megtörténik velünk valami, amit lehet, hogy azt mondanánk, ezt nem kívánnánk, és Jézus életének a születésétől kezdve a haláláig ott vannak azok a pillanatok, amikre azt mondjuk, hogy ezt biztos, hogy nem kívánta volna. És pontosan ezekben a helyzetekben derül ki, hogy kik vagyunk igazán. Hogy azokban a helyzetekben, amelyekre nem lehetett fölkészülni, de amelyeknek a kellős közepén találjuk magunkat, érthetjük meg azt, hogy kik vagyunk igazán, vagy hogy kivé érdemes válnunk úgy igazán. És akkor itt tényleg csak egy szösszenet, hát nem így van a tizenkét éves Jézus a templomban, hogy szól ott a szüleinek, most mondjuk így nagyon egyszerűen „Hát nem tudtátok ki vagyok? Hát értitek, hogy én ki vagyok?” Hogy egy váratlan helyzet, amiben ő is, meg a szülők is egyre jobban megértik, hogy milyen emberré érdemes válni.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)