Lk 2,41-52 - Szent Család vasárnapja

„Gyermekem, miért tetted ezt velünk? Lásd, atyád és én bánkódva kerestünk téged.”

Evangélium (Lk 2,41-52)

Jézus szülei minden évben fölmentek Jeruzsálembe a húsvét ünnepére. Amikor Jézus tizenkét éves lett, szintén fölmentek, az ünnepi szokás szerint. Az ünnepnapok elteltével hazafelé indultak. A gyermek Jézus azonban Jeruzsálemben maradt anélkül, hogy szülei észrevették volna. Abban a hitben, hogy az úti társaságban van, már egy napig mentek, amikor keresni kezdték a rokonok és ismerősök között. Mivel nem találták, visszafordultak, Jeruzsálembe, hogy ott keressék. Három nap múlva találtak rá a templomban, amint a tanítók közt ült, hallgatta és kérdezgette őket. Akik csak hallgatták, mind csodálkoztak okosságán és feleletein. Amikor a szülei meglátták őt, nagyon meglepődtek. Anyja így szólt hozzá: „Gyermekem, miért tetted ezt velünk? Lásd, atyád és én bánkódva kerestünk téged.” Ő azt felelte: „Miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?” Ám ők nem értették mit akar ezzel mondani. Akkor hazatért velük Názáretbe, és engedelmes volt nekik. Szavait anyja mind megőrizte szívében. Jézus pedig növekedett bölcsességben, korban és kedvességben Isten és emberek előtt.

Vasárnapi beszéd

Szent Család ünnepe van, és hogyha most egy családtörténet értelmezése lenne a feladatunk, amolyan egyszerű hétköznapi megfontolások alapján, s életünkben először hallanánk ezt a történetet, és nem tudnánk, hogy kik a szereplői, akkor lehet, hogy két irányba kezdenénk el gondolkozni. Az egyik, hogy itt azért egy nagyon rakoncátlan gyerekről van szó. Hát egy minimum is azt mondhatnánk, hogy egy öntörvényű kölyökről, egy olyan valakiről, aki a hétköznapi 12 éves fiú működését valamiféle elképesztően öntörvényi módon fölülmúlja. Akár gondolhatnánk azt is, hogy szegény szülőknek nem lehet könnyű egy ilyen gyerekkel. De elkezdhetnénk gondolkozni a másik irányba is, például azt mondva, hogy hát ez egy igazi klasszikus tantörténete az elhanyagoló szülők esetének. Szóval azért ezt majd nem is kell szerintem tovább értelmezni és ragozni, szóval ilyennek eleve nem volna szabad megtörténnie. Tehát önmagában, hogy ez lejátszódik, ez kiállítja a tanúbizonyságot a szülők ellen.

Szóval, ha nem tudnánk, kik a szereplők, és ez csak egy családtörténetnek értelmeznénk, szerintem jó eséllyel elindulnánk két irányba, és főleg, hogyha valami ismerősünk mesélne egy ilyen gyerekről, vagy ilyen szülőkről, hát karácsony közelsége ide, karácsony közelsége oda, meglenne a véleményünk a dolgokról. De hát itt mégiscsak valami másról van szó, és pontosan erről szeretnék most beszélni, hogy hogyhogy másról van szó? Mi ez a más, amiről itt szó van? És hadd tegyek rá még egy lapáttal. Ez pedig az, hogyha csak úgy a hétköznapi megfontolásaink alapján gondolkoznánk ezekről az eseményekről, jó eséllyel el tudnánk azt képzelni, hogy amit ez a gyerek tett, azt akár bűnnek is tartanánk, nem egyszerűen csak valamiféle szófogadatlanságnak és engedetlenségnek, hanem például, hogyha egy ilyen esemény után a szülők azt mondanák ennek a gyereknek. Ilyet nem hogy nem csinálhatsz meg soha többet, hanem hát az a minimum, hogy az új évet nem kezdheted úgy, hogy nem mennél el gyónni előtte, egy életre meg kell tanulnod azt. Szóval nem tartanám teljesen légből kapottnak, hogy a szülők egy hétköznapi helyzetben, most ezt persze hétköznapinak nevezem, hétköznapi értelmezésben, ezt bűnnek értelmezzék. És azt sem tartom nagyon lehetetlennek, hogy a szülőknek a magatartását bárki bűnnek értelmezze. Na de ha valamit kizárhatunk, az pontosan ez. Egész biztos, hogy Jézus nem követett el bűnt, és Mária és József sem követtek el bűnt, és ez az esemény mégis megtörtént, akkor hogyan értelmezzük? Erről szeretnék most beszélni-

Mégpedig akkor maradnék az emberi megfontolásainknál és nézzük meg azt, hogy minden gyereknek természetszerűen vannak nem csak fizikai, hanem érzelmi szükségletei. És mi lenne, ha úgy értelmeznénk a családtörténetnek ezt az eseményét, amely csodásan mutatja azt, hogy egy gyereknek, főképp már tizenkét évesen milyen érzelmi szükségletei vannak, és hogy a szülei hogyan gondoskodnak ennek a gyereknek az érzelmi szükségleteiről. Hogy itt egy olyan családról van szó, ahol még ez is megtörténhet úgy, hogy közben itt senki nem követ el bűnt, sőt, ami beépül abba, hogy végül a szentíró azt mondja, és akkor ott növekszik Jézus bölcsességben, kedvességben. Na most, elkezdeném ezeket mondani, de szinte csak tételszerűen mondom.

Az első így szól, hogy minden gyereknek van természetes érzelmi szükséglete biztonságra, kötődésre, biztonságérzetre, amit nyilván alapműködésben, a családban élek meg és ott tapasztalok. Miért gondolhatjuk azt, hogy Jézus biztonságban volt és van és biztonságban érzi magát? Azért, mert amikor aztán találkoznak, szó sincs egy zokogó gyerekről, aki hatalmas krokodilkönnyekkel, hogy annyira féltem és szorongtam, és itt hagytatok, és szörnyű. Ez nem egy traumatizált gyerek története, inkább pont fordítva. És közben pedig tegyük csak hozzá, hogy Jézus tudott félni és vérrel verítékezni szorongásában. Tehát éppenséggel, hogyha ő itt elvesztette volna a biztonságát, biztonságérzetét, vagy úgy élte volna meg, hogy a szülei krónikusan elhanyagolják, akkor a történetnek nem ez a következménye. Tehát az első, hogy minden gyerek érzelmi szükséglete a biztonság és biztonságérzet iránt, aminek természetesen a hátterében ott látjuk a megfelelő szükségletekre hangolódó gondoskodást.

Második, ezt akkor ki is mondanám külön, hogy a gondoskodás.

Aztán a harmadik az elfogadás. A gyermekeink érzelmi szükségleteihez tartozik, hogy ők átéljék azt, hogy mi őket elfogadjuk. Ebben a történetben nagyon szép, ahogyan Mária és József nem egy korholó monológgal válaszolnak a gyermekük magatartására és működésére, hanem nyitott kérdést tesznek föl, hogy „Mondd meg, fiam, ezt miért csináltad?” Nem csak a személyét fogadták el, még ezt a magatartását is elfogadták és meg akarták érteni.

A következő az autonómia iránti belső érzelmi szükséglet. Hát itt aztán ezt igazán nem kell tovább magyarázni. Ez a 12 éves Jézus belső szabadságából nagyon is eldönti, hogy ő mit akar csinálni és mit tart helyesnek. Tehát ezek a szülők itt, Mária és József, valószínű nem most először adnak szabad teret a gyermekük kibontakozására, hogy az autonómiáját meg tudja élni.

A következő, hogy érzelmi szükséglet az is, hogy a családban a készségeinket, képességeinket tudjuk fejleszteni, ezekre rátaláljunk, ezekre a szüleink rámutassanak. Ma tehetséggondozásnak is szokták mondani bizonyos területeit. És milyen szép ez, hogy itt a képesség és alkalmasság, hogy Jézus ott van tizenkét évesen, és az írástudók és farizeusok és rabbikkal beszélget, okosan válaszol és okosakat kérdez és elámulnak rajta. Hát ha szabad így mondanom, jó eséllyel ez nem az első pillanata annak, hogy a képességeiről, készségeiről tanúbizonyságot tesz, ez már egy folyamatnak valami szép megnyilatkozása.

Következő, hogy egy jól működő családban a szülők azon érzelmi szükségleteit is a gyermekeiknek fölismerik, amely a jogos igényekre és a jogos szükségletekre, és a gyermek igazságosságra irányuló vágyára mutatnak. Mire gondolok itt? (Arra), hogy ez a gyerkőc 12 éves Jézus nagyon világosan kifejezhette, megélhette és megtehette azt, ami számára valamiféle jogos és természetes igény és szükséglet volt, mégpedig azt, hogy ő a Mennyei Atya dolgaiban legyen. Ezt megélhette, autonóm módon kifejezte és megcsinálta.

A következő, hogy érzelmi szükségletnek tekinthetjük azt, hogy egy családban van tere a gyerekek számára a spontaneitásnak és a játéknak. Hát a játékot itt nem látom, ezt meg kell hagynom, de természetesen miután ez nem egy tantörténet, nem kell, hogy meglássunk minden szempontot, viszont a spontaneitást annál inkább. Hát jó eséllyel ez a tizenkét éves Jézus nem jó előre eldöntötte, hogy így csinál, hanem ott van a családdal, fölmentek a húsvét ünnepére, ott vannak Jeruzsálemben, és ott imádkoznak napokon keresztül. És őt átjárja a Mennyei Atyához fűződő kapcsolatának az élménye, és egyszer csak van egy spontán döntése, hogy itt kell maradnom, hogy az Atyám házában kell lennem. És ennek minden további nélkül itt van tere.

A következő, érzelmi szükségletnek nevezzük azt, hogy a családban reális kereteket alkotnak a szülők egyre inkább a gyerekekkel együtt, és ezek a keretek nagyon világosak, nagyon természetesek, egyértelműek. És itt a keretekhez hozzá szeretnék valamit tenni, hogy reális keretek. Hogy itt nem csak egy szűk családról van szó, apuka, anyuka, hanem hát rokonok és ismerősök és nagy család. És az útitársaság az nem idegenekből áll, hanem a nagy rokonságból és a szomszédokból. És hogy ez mennyire reális keretet ad egy gyerek természetes és egészséges növekedésének és fejlődésének, hogy nem csak egy szűk család keretein belül növekedhet.

Következő, érzelmi szükségletnek tekintjük azt, hogy vannak a családban szabályok és vannak határok. És akkor itt a szabályok és határok, az egyik, hogy azt mondja a szentíró, így kezdi: „A család szokás szerint fölment Jeruzsálembe a húsvéti ünnepekre, szokás szerint.” Tehát itt van egy családi szokás és családi szokások, ezek harmonizálnak ott a többiek, a rokonok szokásaival és családi rítusaival, megint nem akarom ezt mondani. És hát a kérdés is, hogy „Ezt miért csináltad velünk?”, mire utal? Hogy azért ez nem volt a szokások között, hogy lelépsz egy pár napra, hogy akkor ezt mondd meg légy szíves, ezt értjük, hogy autonómia és spontaneitás, és szeretnénk tudni, hogy ez tulajdonképpen most miért és hogy is történt.

Következő, hogy érzelmi szükségletnek hívjuk azt is, hogy egy családban nem csak a szabályokat adják mondjuk a nagyok, a szülők, hanem a család teret biztosít arra, hogy a gyerekben egyre jobban kifejlődjön az önszabályozás és az önkontroll. És ez is milyen szép, hogy aztán a szentíró azt mondja, ott az utolsó mondatában, és aztán Jézus pedig hát ott engedelmeskedett a szüleinek. Tehát a történetben megcsillan ez, hogy itt az önszabályozás és az önkontroll föltételei is megteremtődnek.

És végül ez az utolsó megfontolásunk itt, hogy érzelmi szükségletnek nevezhetjük azt, hogy valaki az önazonosságára, és azon belül az én-azonosságára találhat és ez a mai történet egyik legszebb része. Ugyanis amikor ez a kis Jézus tizenkét éves, és ott van a templomban. Gondolom már az előkészület alatt is szó van húsvétról, szó van a választott nép történetéről, hát szó kell, hogy legyen, mert ez a szokások és hagyományok része. És ott fölmennek és imádkoznak, és ott van a kultusz, tehát már napok óta ez a kis Jézus valamiképpen az Istennel való kapcsolattartásnak a világában van a szüleivel, a rokonsággal és a szomszédsággal együtt. Bevonódik a Mennyei Atyával való kapcsolatába és Jézusnak az Isten a Mennyei Atyja, a szó szoros értelmében is. Ezért, amikor Jézus úgy dönt egy spontán és autonóm elhatározással, hogy ő marad, valójában mi történik? Két dolog, az egyik, hogy ő a templomban is otthon van. Mert ha így mondanám, a tizenkét éves Jézus belső megélése „Ki vagyok én?”, hát ő nem csak Názáretben van otthon, hanem a jeruzsálemi templomban is. Ha úgy tekintjük a jeruzsálemi templomot, hogy hát Isten itt van, vagy nagyon itt van, vagy a leginkább hihetően itt van. Tehát Jézus nem egyszerűen csak elvész valahol, hanem rájön, hogy ő itt otthon van. És ezért számára az, hogy ott marad a templomban tizenkét évesen, és utána a kérdés, hogy miért csináltad ezt? Ez egy valódi kérdés. De hát ti nem tudjátok, hogy én ki vagyok? Hát nem tudjátok, hogy én itt is itthon vagyok? Hogy hát háromszáz… nem tudom, hatvannégy napon keresztül ott vagyok Názáretben, de most háromszázhatvan, most három-négy nap. Hát hadd legyek egy kicsit a Mennyei Atyámmal is, hát az apukámmal. Ezért valójában ott, hogy Jézus ott kérdez és beszél és mondja, ott éli meg jó eséllyel életszerűen és élményszerűen azt, hogy ő kicsoda, hogy ő hogyan kapcsolódik Istenhez, a Mennyei Atyához.

És miért akarom ide kihozni a beszédet? Ütköztessük azt, hogy van egy tizenkét éves kisfiú, aki ott a templomban a legmélyebben átéli az önazonosságát, hogy ki vagyok én? Most képzeljünk el mondjuk kiabáló, zokogó és bántalmazó szülőket, akik ezt megtorolják. Erre mondhatnánk, hogy ég és föld. És ezért, ha azt mondjuk, hogy Szent Család ünnepe, hogy milyen elképesztő gyönyörűséges realitása van annak, hogy erről beszéljünk, hogy Szent Család ünnepe, hogy ez egy olyan család, ahol a szó legjobb értelmében nem csak ez is belefér, hanem ahol az, ahol Jézus ezt teszi, ez lehetőséget biztosít számára, hogy tizenkét évesen a korának megfelelő önazonosság élménye legyen. Hogy ki vagyok, hogy kapcsolódok én a Mennyei Atyámhoz? Ezen belül akkor mi nekem a dolgom ebben a világban? És ebben a családban ez megélhető, és aztán ebben a családban ez megbeszélhető. Mert minden családban vannak konfliktusok, és azt mondja a szakirodalom, hogy természetesen a meghúzott határok mentén vannak mindig a nagy konfliktusok. Tehát ez is egy konfliktus.

És akkor nézzük meg, és ezt befejeztem, most már csak lecsengetem ezt a beszédet, hogy milyen gyönyörű az, hogy történik egy konfliktust hozó esemény, mert ez az, külső-belső konfliktus. És azért is beszélhetünk Szent Családról, ahogyan ezt a konfliktust ez a 12 éves gyerek és Mária és József elrendezik, hogy mind a ketten a másiktól kérdeznek. Te miért csináltad? De ti azt nem tudjátok? És utána Mária a szívébe vési ezt és gondolkozik, Jézus pedig azt mondja, jó, kicsit a keretek között is lehet azért még fejlődni.

Záró gondolat. Azt mondja a szentíró, hogy aztán hazamentek Názáretbe, hogy Jézus nevelkedik és akkor ott fejlődött, hát bölcsességben, kedvességben, engedelmességben. De Szent Család ünnepén pont befejezhetjük ezt a mondatot úgy, hogy pont a történet alapján is, hogy ez egy olyan család, ahol az érzelmi szükségletek csodásan figyelembe véve lehetőséget adnak arra, hogy itt nem csak Jézus fejlődik, hanem Mária is. Nem csak Jézus fejlődik, hanem József is. Hogy ez egy olyan családtörténet, amelyben az események kapcsán és aztán az események megértése és a konfliktusok kezelése kapcsán, minden családtag együtt fejlődik.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)