Lk 2,22-40 - Urunk bemutatása (Gyertyaszentelő Boldogasszony)

Mi az, amit a Szentlélekben ismerhetnénk föl a saját életünkre vonatkozóan?

Evangélium (Lk 2,22-40)

Amikor Mózes törvénye szerint elteltek Mária tisztulásának napjai, fölvitték Jézust Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, amint az Úr törvénye előírja: „Minden elsőszülött fiú az Úr szent tulajdona.” Ekkor kellett Máriának, ugyancsak az Úr törvénye szerint, „egy pár gerlét vagy két galambfiókát” tisztulási áldozatul bemutatnia. És íme, volt Jeruzsálemben egy Simeon nevű férfiú, egy igaz és istenfélő ember, aki Izrael vigaszára várt, és a Szentlélek lakott benne. A Szentlélek kinyilatkoztatta neki, hogy nem lát halált addig, míg meg nem látja az Úr Fölkentjét. A Lélek arra indította, hogy menjen a templomba, amikor a gyermek Jézust odavitték szülei, hogy a törvény előírásai szerint cselekedjenek vele. Simeon a karjára vette őt, és így magasztalta Istent: Most már elbocsáthatod szolgádat, Uram, szavaid szerint békességben, mert szemeim meglátták Szabadításodat, melyet minden nemzet számára készítettél, hogy világosság legyen: kinyilatkoztatás a pogányoknak, és dicsőség népednek, Izraelnek. * Jézus atyja és anyja ámulva hallgatták mindazt, amit Simeon mondott. Simeon pedig megáldotta őket, és így szólt Máriához, Jézus anyjához: „Lám, e gyermek által sokan elbuknak és sokan feltámadnak Izraelben! Az ellentmondás jele lesz ő – még a te lelkedet is tőr járja át –, hogy napfényre kerüljenek sok szívnek titkos gondolatai!” Ott volt Anna prófétanő is, Fánuel leánya Áser törzséből. Idős volt már, napjai előrehaladtak. Leánykora után hét évig élt férjével, majd özvegyen érte meg a nyolcvannegyedik évét. Nem hagyta el a templomot soha, böjtölve és imádkozva szolgálta Istent éjjel és nappal. Abban az órában is odament, dicsőítette Istent, és beszélt a gyermekről mindazoknak, akik Jeruzsálem megváltására vártak. Miután az Úr törvénye szerint elvégeztek mindent, visszatértek városukba, a galileai Názáretbe. A gyermek pedig növekedett és erősödött, eltelt bölcsességgel, és Isten kedvét lelte benne.

Vasárnapi beszéd

Olyan nagyon szép ebben a mai evangéliumi történetben, ahogy Jézust bemutatják a templomban, hogy ott van a törvény és a szokás, a hagyomány, ahogy ezt a szentíró hangsúlyozza, hogy mindez alapján történik, de közben ott vannak az istenfélő igazak, ráadásul két pont idős ember, akiket a Szentlélek eltölt, és akik ott, miközben megtartják a törvényt, a szokást és a hagyományt, fölfedeznek, fölismernek, meglátnak valamit, ami ott és akkor pusztán csak a szokásból, hagyományból és törvényből nem is volna kiolvasható, de ők ott meglátják Jézusban azt, ami ott van.

Egy úti történetet hadd meséljek el, már olyan értelemben úti történetet, hogy az út során hallottam, egy pappal beszélgettem, és azt mondja, hogy amikor ő diakónus volt, hát nagy remegve, meg nagy örömmel mentek, hogy az első diakónusi szolgálataikat megtegyék, és azt mondja, hogy hát persze már jóval előbb odaért és azt látja, hogy a sekrestyés már mindent szépen kikészített, de valahogy ő úgy ítélte meg, hogy az a stóla, amit kirakott, az úgy nincs jó helyen, esetleg könnyen le fog esni, lesodorható, ezért fogta és följebb rakta. És pont akkor lépett be a sekrestyés és a sekrestyés nagyon csúnya, haragos módon rászólt, és azt mondta, hogy „Mit képzel maga tisztelendő úr? Maga nem érhet ahhoz a stólához, ahhoz csak a fölszentelt papok érhetnek, meg az arra megbízott személyek, a sekrestyés. Soha többet ez ne forduljon elő!” És miközben dühösen elmagyarázta a szabályt és a szokást és a hagyományt és a rendet, aközben fölismerte azt, hogy az ablakon pedig egy nem megszentelt légy éppen fölfelé mászott, és ez őneki a sekrestyében úgy tűnt, hogy nem ide való, és miután pont a kezében volt a stóla, amit a helyére akart helyezni, a stólával úgy jól odavert az ablakra, a légy annak módja és rendje szerint a páráját kilehelte. Jól végzett munka következményeképpen megnézte a stólát, hogy azon van-e valami nyoma az ő hivatali tevékenységének, volt, azt a gondolom fölhatalmazott ujjával lepöckölte és a stólát visszarakta oda, ahova szerinte annak lennie kell.

Most ez arról szól, amikor a szabály, a törvény és a hagyomány a Szentlélekkel valahogy nem járta át egymást. De most én arról szeretnék beszélni, milyen az, amikor ez a kettő egyben van. És hoznék egymás után pontokat, így is mondhatnám egyetlen mondatba sűrítve, hogy mi az, amit a Szentlélekben ismerhetnénk föl a saját életünkre vonatkozóan? Mi lehetne az a prófétai szó, vagy az a prófétai hang, amit az Isten vagy a Lélek részéről meghallhatnánk, vagy akár még a magunk számára kimondhatnánk, hiszen az már ott él bennünk? Jöjjön a beszéd!

Első mi az, amire azt mondhatnám, hogy az életemben én leginkább Istentől kaptam? Hogy ez az, amire azt merem mondani, hogy ez az, amit én leginkább Istentől kaptam. Azért fogalmazom ilyen óvatosan, hogy leginkább Istentől kaptam, mert lehet, hogy valakit zavarba ejt ez a kérdés és honnan tudom én azt meg, hogy azt Istentől kaptam, vagy nem annyira, hogy van.

Eszembe jut, hogy sok-sok évvel ezelőtt létrehoztuk az anonim ateisták csoportját az anonim alkoholistákra hajazva, és az volt a csoportszabály, hogy csak olyanok jöhetnek, akik nem járnak templomba. Nem arról volt szó, hogy ne járjanak, hanem hogy azoknak is legyen egy spiritualitással foglalkozó csoport, akik viszont nem járnak. És emlékszem, hogy ott nagyon rászoktunk erre, hogy nem kell most nektek eldönteni, hogy van-e Isten, vagy nincs, vagy hisztek-e, vagy nem. De ha van, akkor milyen? De ha van, akkor mit mond neked? Az első kérdés nem véletlenül szól így, hogy megőrizhetjük annak a bizonytalanságát, hogy honnan tudjam én azt pontosan, de akkor a kérdés így szól, hogy leginkább szerinted mi az a te életedben, amit Istentől kaptál és ami a te lényegedhez hozzátartozik.

Második. Mi az, amivel kapcsolatban azt tudom mondani, hogy nem csak, hogy Istentől kaptam, hanem, hogy a leghálásabb ezért vagyok mindabban, amit Istentől kaptam? Eszembe jutott édesanyám, szerintem életében egyszer mondta azt nekem, hogy valamiért hálás, mégpedig őt rákos betegként halt aztán meg, és ahogy egyre betegebb lett, akkor párszor nagyon kedvesen, meg szelíden megkért engem, meg a testvéremet, hogy amikor már nem nagyon lehet őt gyógyítani, ő nem szeretne kórházban meghalni. És emlékszem, hogy amikor már nem nagyon lehetett gyógyítani, csak úgy ott lenni, hogy akkor elhoztuk a kórházból, és tényleg akkor egy pár hónapot még tudott otthon lenni, és akkor hangzott el az édesanyám részéről, hogy „Olyan hálás vagyok nektek, fiaim, hogy itthon halhatok meg.” Tehát a második, mi az, amiért a leghálásabb vagyok mindaközül, amiről azt gondolom, hogy ez az Istenkapcsolatomhoz hozzátartozik?

A harmadik, hogy mi az, amivel kapcsolatban azt gondolom, hogy ezt egészen biztos, hogy Istentől mások javára kaptam? Nem a saját javamra kaptam, hanem mások javára. Nem tud nem eszembe jutni újból és újból Pető András, a Pető-módszernek a megalapítója, mégpedig azért, mert amikor őt arról kérdezték, hogy honnan jött ez, hogy a konduktív gyógypedagógia és mozgásjavítás, és ez hogy? És akkor azt mondta, hogy igazából őt ez nem is érdekelte soha. Egyszerűen csak arról van szó, hogy abban a házban, ahol ő élt, volt egy kislány, aki nagyon súlyosan mozgássérült volt, és ő látta az ő tehetetlenségét és szenvedését, és arra gondolt, hogy őneki ezzel valamit csinálnia kell. Azt mondta, sosem akart ezzel foglalkozni. Tehát a harmadik, hogy mi az, amit egész biztos, hogy Istentől kaptam és mások javára kaptam, nem saját javamra?

A negyedik, amiről azt gondolom, hogy Istentől kaptam, hogy ez legyek én, vagy ilyen legyek én, és egészen biztos, hogy ez nem az én érdemem, Istentől kaptam és nem az én érdemem? Mikor papnövendékek voltunk, van egy évfolyamtársam, egy erdélyi fiatalember, abszolút hallása van. És hát hogy papnövendékként persze, hogy nem az orgonával, meg a zenével foglalkozott, hanem a teológiával. Igen ám, de többször elmondta nekünk, hogy de hát, ha valakinek abszolút hallása van, azt meg kell becsülni. De hát hogyan gyakoroljon? Mindenesetre évfolyamtársak összedugtuk a fejünket, és ennek az abszolút hallású erdélyi papnövendék barátunknak vettünk egy elektromos orgonát, hogy ő azon tudjon gyakorolni. És hogyhogy nem, ő akkor esténként lefekvés előtt gyakorolt mindig, de még a fejhallgatót se rakta a fejére, hanem csak úgy, úgy, úgy, mondjuk így, szárazon. S hát te döbbenten néztük, hogy ez a gyakorlat, te nem is hallod? Azt mondja „De hallom.” Hát ő csak… „Hallom, hát hallom, hogy mikor nem jó.” Szóval a negyedik, hogy mi az, amit Istentől kaptam és egész biztos, hogy nem az én érdemem, viszont dolgom az van vele?

Ötödik, mi az, amire azt mondom, hogy leginkább is nem az enyém, de nálam van? Nem az enyém, de én vagyok a közvetítője valaminek, amit Istentől kaptam és nekem az a dolgom, hogy ezt közvetítsem. Tehát nálam van, közvetítő vagyok, nem az enyém. Nem él már ez a pap, híres volt a nagyvonalúságáról, bőkezűségéről, és ezért aztán nem egyszer jöttek hozzá olyanok is, akik komoly anyagi problémákkal küzdöttek, és sok pénzre volt szükségük, tehát ez sok évtizeddel ezelőtt is milliós nagyságrend, és ha ő megtehette, ő adott. És érdekes, hogy nem csak a kimeneti oldal sűrűsödött meg, hanem ahogy tudták, hogy ez a pad nagyon-nagyon jószívűen, bőkezűen ad, a bemeneti oldal is. És akkor ez a pap mesélte egyszer nekünk, hogy nem egyszer volt vele olyan, hogy jött valaki, azt mondja, nézd, én nem tudom, nagyobb pénzösszeghez jutottam, vagy eladtunk valamit. Adok neked egy milliót, kettőt, ide figyelj, tenálad jó helyen lesz, mert te majd fogod tudni, hogy kinek kell adni. És ez a pap nem egyszer mondta azt, hogy volt, hogy reggel jött hozzá valaki, adott egy vastag borítékot, és este meg jött egy másik valaki, és azt mondta, hogy neki pont annyi kéne. Szóval mi az, amit én Istentől kaptam, egész biztos, hogy nem az enyém, nem nálam, nem saját használatra van, hanem én a közvetítője vagyok? De mégiscsak van egy idő, amikor ez nálam van, és tovább kell adnom.

Következő. Mi az, amit Istentől kaptam, és ezért a lényegemhez tartozik, de én azzal másoknak egyenesen tartozom? Tehát nem csak közvetítője vagyok, tartozom vele másoknak. Olyan megrendítőnek találom azt, hogy Isten úgy osztotta el az adományokat, a tehetségeket, a talentumokat, hogy senki sem kapott meg mindent, de senki, nincs olyan, aki mindent megkapott. Ebből mi következik? Hogy minél rendkívülibb dolog az, amit te tudsz, vagy amihez értesz, beleértve azt is, hogy te azt kidolgoztad, egy csomó munkád van benne, rendben van, akkor is, ha te azon kevesek közé tartozol, aki azt tudja, vagy érti, vagy képes rá, egész biztos, hogy azzal fokozottan tartozunk másoknak, aki azt nem kapta. Hogy egyenesen nem csak nálam van, vagy közvetítő szerepem van, egyenesen az ott másoknak a tulajdona is, és én azzal tartozom másoknak.

Ti biztos ismeritek ezt a történetet, de hátha valaki nem, hogy mi a különbség a mennyország és a pokol között? Ez persze egy pici tantörténet. És akkor elvisznek egy embert, hogy megmutassák, mi a különbség. Először elviszik őt a pokolba. Gyönyörűen megterített asztal a pokolban csodálatosan roskadozik mindenféle finom étellel, és az asztal körül elképesztően éhes, sovány, szenvedő emberek ülnek, hatalmas kanalak oda ki vannak készítve, olyan nagyok ezek a kanalak, hogy senki az ételbe nem tud beletúrni, de hát olyan nagy a kanál, nem tud enni vele. Ott éheznek az emberek. Elviszik ezt a kérdezőt a mennyországba, ugyanúgy roskadozó asztalok és jóllakott emberek az asztal körül, ugyanolyan hatalmas kanalak és mindenki mást etet a kanállal. Mert túl hosszú az a kanál, hogy saját magamat etessem vele, viszont mások tudnak engem, én meg tudok másokat.

Szóval ez a kérdés így szólt, hogy mi az, amivel egész biztos, hogy másoknak tartozom?

Következő, hogy mi az, ami leginkább fejlesztésre szorul abból, amit Istentől kaptam, ami a lényegemhez tartozik? Itt olyan sokszor hallom én azt, ahogyan ti beszéltek arról, hogy jaj, hát mondjuk úgy ifjú koromig valamit csináltam, vagy olyan érzékeny voltam, vagy az istenkapcsolatomban az benne volt és akkor aztán kikopott belőle. Szóval mi az, amit Istentől kaptam, de egész biztos, hogy fejlesztenem kéne.

A következő, mi az, aminek nekem utána kellene járnom? A lényegemhez tartozik, az Istentől kaptam, az Istenhez fűződő kapcsolatomhoz tartozik. Például hivatástörténetekben gyakran jelenik meg ez a motívum, hogy valaki érez valamiféle hívást, ez nem csak papi vagy szerzetesi hivatás lehet, érez valami hívást és utána hagyja az egészet, eltelik öt év, akkor utána megint hall valamit, akkor megint eltelik tíz év, aztán megint elhessegeti magától. Hivatástörténetekben szokott ilyen lenni. Megtérés történetekben is, hogy valaki érzi, hogy most már tényleg így kellene, vagy úgy kellene. Keresztény emberek megtéréstörténetében is. Vagy pedig gyónásokban is nem egyszer elhangzik, hogy ezt már kellett volna, vagy kellett volna, és kellett volna, és végre eljutottam, hogy… Néztem egy filmet, egy tűzoltó apa, aki magas mentéssel foglalkozik. Az a dolga, hogy magasban lévő, esetleg öngyilkosságra készülő személyeket hozzon le. Ezt hivatásszerűen csinálja. Igen ám, de történetesen a felesége egyszer nagyon beteg és kéri a férjét, hogy vigye őt el valahova, de a férfi nem a feleségét viszi el, hanem fölmegy magas menteni, a nő kénytelen beülni egy taxiba, de a taxi karambolozik és a nő meghal. Megmarad az apa és megmarad a fia, és a fia egyre nagyobb lesz és nagyon rossz köztük a viszony. A fiú keresi a kapcsolatot az apával, és ahogy nézzük a filmet, újból és újból az a benyomásunk, hogy a fiúnak nagyon-nagyon kevés is elég lenne, hogy az apa mondjon neki erről végre valamit, és ne csak azt mondja, hogy de nekem ez volt a dolgom, meg ezt kellett csinálni, meg értsd meg fiam. És végül a fiú fölmegy a Szabadság-híd tetejére, hogy onnan leugorjon. Valójában nem azért megy föl, hogy onnan leugorjon, hanem azért, mert az apja magas mentő, és tudja, hogy föl fog hozzá menni. És ott ül a fiú a Szabadság-híd tetején, és az apja, aki magas mentő fölmegy, és van egy záró jelenet, 90 perc, és a férfi, a fiatalember ül ott és az apja fölmászik hozzá, és az apa ott a Szabadság hídnak a tetején mondja a fiának, hogy „Fiam, bocsáss meg nekem! Nagyon sajnálom, hogy így történt, hogy nagyon sajnálom, hogy így történt.”

Szóval a következő kérdésünk így szól, hogy mi az, aminek utána kellene járnom, amit végre az Isten kapcsolatomból adódóan meg kellene tennem, vagy ki kellene mondanom, vagy végre meg kéne, hogy valósítsak?

Következő, hogy mi az, ami a lényegemhez tartozik, de valahogy én távol tartom magamtól? Az istenkapcsolatomból következik, de mások már nem egyszer ezt visszajelezték nekem. Felejthetetlen számomra egy szerzetes, aki rengeteget problémázott azon, hogy ő nem hallotta, hogy Isten őt meghívja szerzetesnek, hogy ő ezt nem hallotta. De ahogy beszéltünk az ő történetéről, azt mondja, hogy világéletében mindig annak a szerzetesi közösségnek a világában élt, és a közösségnek és a közösségnek tagjai rengeteget mondták neki, hogy te miért nem, miért nem vagy itt köztünk? És egyszer csak megértette, hogy milyen csodásan, sajátosan, mondjuk exkluzív szerzetesi hivatás az, hogy valaki egy szerzetesi közösség tagja lesz úgy, hogy a közösségen keresztül szól neki Isten. Mi az, ami a lényegünkhöz tartozik és nem közvetlenül Isten szólt hozzánk, hanem másokon keresztül szólt hozzánk, hogy azt meghalljuk és rájöjjünk, hogy ez a lényegünk?

Következő, hogy valami, amit csak Isten és én tudok. Más nem tudja és másnak nem is kell tudnia. Valami, ami a lényegem, aminek a gyümölcseivel tartozom másoknak, de hogy Isten és köztem az hogyan volt, azzal nem tartozom senkinek, az az intimitáshoz tartozik. És azért abból semmit kifelé nem kell vinni, mert az a te és Isten közös története. De a gyümölcsei az másokra is tartozik.

A következő, hogy mi az, ami a lényegemhez tartozik, az Istentől kaptam, az Isten által vagyok az, aki, de ez a családomon keresztül történt? Mi az, amit fölismerhetnék úgy, hogy apukámon és anyukámon, vagy külön apukámon, külön anyukámon keresztül a lényegemhez tartozik és Isten akart vele valamit üzenni?

Nem tudom, hogy számotokra elfogadható-e az én történetem, most csak egyetlen szálat mondok ide, hogy ahogy anyukámat láttam, anyukám egy nagyon tisztességes, olyan nagyon egyenes gerincű, boldogtalan nő volt. Az apukám meg egy olyan igazi életvidám, életet élvezni tudó, nagyon nagyvonalú, ilyen bőkezű, hát mondjuk gyónásra szoruló, úgy rendszeresebben gyónásra szoruló személynek írnám őt le. És emlékszem, hogy ez a családi örökség, hogy mit összevacakoltam én, hogy most akkor lehet, hogy az ember tisztességes, de boldogtalan? Vagy van azért öröm, meg élvezet, de sokat kell gyónni? Nem lehet, hogy a kettőt együtt is lehet valahogy csinálni? És hogy mennyire elemien fontos számomra az, hogy a kereszténységnek azt a valóságát fölfedezni, ahol az ember tisztességes és erkölcsös, és közben szeret élni. Meg még élvezi is. És van sok öröme a létezésben. Tehát mi az, amivé Isten akar bennünket tenni a családi örökségünkön keresztül?

Következő. Mi az, amit Istentől kaptam a közösség javára, nem a magam javára, a közösség javára? Olyan érdekes nekem az, amikor tengerentúlra van alkalmam menni, és ott találkozok magyar papokkal. És tudjátok, hogy mi az, amire újból és újból rácsodálkozom? Hogy a magyar emberek legbiztosabban nem a szentmise miatt jönnek össze, hanem, ha valamilyen magyar ételt lehet enni. Ez úgy tűnik, hogy mindent visz, főleg az idősebb korosztályban, és én azt fedeztem föl, hogy vannak papok, és most legalább három rögtön eszembe jut, akik különösebben nem is főztek, mert miért főztek volna, de ott megértették az élet mibenlétét. Megtanultak ezek a papok főzni, és olyan jókat főznek, és akkor összekötik a misét a magyar étellel. Mindenki meg van hívva valami finom pörköltre, de előtte mise van. Szóval mi az az adomány, az a tehetség és képesség, amit muszáj kibontakoztatnom magamból a közösség javára? És lehet, hogy ez pont nem az, ami a legszakrálisabbnak tűnik, de köze van mindahhoz.

Következő. Mi az, ami a lényegemhez tartozik, valamiféle adomány Istentől és nem csak így mondom, hogy a közösség javára, hanem az egyházam javára kaptam? Főleg az előző nemzedékek erre sokkal érzékenyebbek voltak, mint talán a fiatalabbak, hogy az egyházon keresztül Isten szolgálatára szánni magunkat. Az a benyomásom, a fiatalabb nemzedékeknek ez kevésbé érdekes, de az időseknél mintha a kettő szinte elválaszthatatlan lenne egymástól. Ennek látjuk az árnyékát, de most nem az árnyéka az érdekes, hanem a színe.

Volt egy kedves régi családi ismerős, premontreieknél tanult, és ő nagyon hálás volt a premontreieknek, hogy mennyire sokat kapott. És aztán megözvegyült, és volt neki ez az amaz, és többször elmondta nekem, mert évente egyszer elmentem hozzá látogatni őt, hogy ezt mind a premontreiek fogják kapni. És olyan egy smucig ember, mint ő, életemben ilyennel nem találkoztam. Ezt nem akarnám tovább mondani, de az biztos, hogy egy dolog miatt az a rettenetes smucigsága is tökéletesen elfogadható volt számomra, hogy minden alkalommal elmondta, hogy amit mondjuk nem a vendéglátásra költ, azt a premontreiek fogják kapni. És becsületére legyen szólva, tényleg a premontreiek kapták. Tehát amit mondjuk embertársain megspóroltak, azt akkor odaadta.

Következő, hogy mi az, amit Istentől kaptunk, adomány, a lényegünkhöz tartozik a családunk javára? Ismerek egy papot és olyan szép a történetének az a része, hogy a szülei nem voltak hívők, úgy ő egy szál magában megtér, és aztán pap lett, és a szülei valahogy látták őt, hogy na, hogy ez egy szép valami, és ők is úgy meg-megtértek, és aztán akkor rájöttek, hogy tulajdonképpen nekik nincsen szentségi házasságuk. És ez a pap megeskette a saját szüleit. Szóval van-e valami, amit a családom javára kaptam? Istentől kaptam, egy adomány lényegemhez tartozik a család javára.

És most már itt vagyunk a végén. Van-e valami, amit a nemzetem javára kaptam Istentől? Hiszen a mai történetben ez a szál is megjelenik, hogy egész konkrétan a nemzetem javára. Nem tudom, vagytok-e olyan idősek, hogy néztétek-e Vitray Tamásnak annak idején azt a műsorát, ahogy ő egymás után megszólaltatott embereket, tehetséges magyarokat, akik egy átkos rezsimben, annak a mindenféle ideológiai útvesztőjében már-már majdnem elvesztek, és a találmányaikat nem akarták külföldre vinni. Hogy hogyan lehetetlenítettek el nagyon sokakat, hogy hogyan szorítottak perifériára, miközben ők, és akkor ez egy, emlékszem, én fiatal srácként hallgattam ezeket a műsorokat, és újból és újból megjelent ez a motívum, hogy a kérdező, Vitray Tamás megkérdezte: Miért nem adta el külföldön, miért nem ment ő külföldre, miért nem csinálta meg a szerencséjét máshol? És hogy ezek az emberek rendre elmondták, hogy minket teljesen ellehetetlenítettek és kirúgtak és nem mondom tovább, de hát mi itthon akartuk ezt, és hát azt gondoltuk, hogy hát ezt valahogy hazánknak akarjuk, vagy hát. És rám fiatalemberként ez nagyon nagy hatást gyakorolt.

Utolsó előtti, mi az, amire úgy tekintek, hogy ezt mindenki javára kaptam? Egy utam alkalmával nem tudom, hogy, hogy nem, egy rossz harapás, letörött egy darab a fogamból. De pont az első fogamból. Azért ez nem egy szép látvány, mikor előadást tartok. És ezért úgy sebesen elszaladtam egy ottani fogorvoshoz, aki történetesen egy Szíriából menekült fogorvos volt. És elkezdtünk ott beszélgetni, és szépen azóta is a fogam, amit megcsinált, az pöpec, és megcsinálta a fogam, és valahogy tegnap volt, és gyorsan kell, és sürgős, és akkor előkerült, hogy ki vagyok, vagy mi, és mondtam neki, hogy hát én egy pap vagyok, és az mégiscsak úgy nem annyira. És akkor ez a szír menekült fogorvos, aki megcsinálta a fogam, azt mondja, hogy „Á, maga pap. Isten nagy. Isten nagy, Isten fontos, adok magának 10% kedvezmény.” A menekült szír fogorvostól ezt kaptam. Szóval ez úgy él bennem, hogy mindenki javára mégiscsak.

S akkor végül, ha már ebben a történetben úgy van, hogy egy idős férfi meg egy idős asszony eltöltekezve a Szentlélekkel fölismernek valamit, hogy Istennek mi a terve és szándéka, hogy akkor két idős ember történetével szeretném befejezni, ahogyan ez hangzik el, hogy áldást mondanak arra a kicsi Jézusra. Néhány héttel ezelőtt történt, hogy az itteni egyik templomba járó asszony nagyon súlyosan megbetegedett és fölhívta a másik itteni hozzánk járó asszonyt, hogy „Gizikém, azért telefonálok, mert volt kint most az orvos, azt mondja, hogy nekem talán két vagy három napom van csak hátra. Hát jó orvos, szóval valószínű igaz. Úgyhogy Gizikém, hát gondoltam, azért fölhívlak téged, akarom neked mondani, hogy nagyon szeretlek, hogy nagyon jó volt veled a templomba járni, mert mi mindig ketten jöttünk az éjféli misére, kart-karba öltve. Úgyhogy hát, szervusz.” A másik hölgy azt mondja „Hát akkor, ha mész, akkor Isten áldjon. Hát áldjon meg a Jóisten téged, azt akkor hát nyugodj békében.” Nem tudom, élő embernek mondták-e már ezt, hogy nyugodj békében. És ma délelőtt odajött hozzám ez a kedves asszony, azt mondja „Feri atya, szerinted ez nem volt baj, hogy én Isten ennek az élő, kedves asszonynak mondtam, hogy nyugodjon békében?” Mert tényleg két nap múlva elment. Szóval akkor az utolsó, hogy ki az, akire énnekem áldást kéne osztanom.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)