Lk 5,1-11 - Évközi 5. vasárnap

„Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok.”

Olvasmány (Iz 6,1-2a.3-8)

Abban az esztendőben, amikor meghalt Uzija király, láttam az Urat. Magas és fönséges királyi széken ült, és uszálya betöltötte a templomot. Szeráfok lebegtek fölötte: mindegyiknek hat-hat szárnya volt. Így kiáltott egyik a másiknak: „Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet.” Hangjuktól még a küszöbök alapjai is megrendültek, és a templom megtelt füsttel. Erre így szóltam: „Jaj nekem, végem van, mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan nép között élek, mégis szememmel láttam a Királyt, a Seregek Urát.” Akkor az egyik szeráf odaröpült hozzám, a kezében izzó parazsat tartott, amelyet csípővassal az oltárról vett. Megérintette vele ajkamat, és így szólt: „Íme, mivel ez megérintette ajkadat, eltűnt gonoszságod és bocsánatot nyert bűnöd.” Azután hallottam az Úr szavát, amint így szólt: „Kit küldjek el? Ki megy el nekünk?” Így válaszoltam: „Íme, itt vagyok, engem küldj el!”

Szentlecke (1Kor 15,1-11)

Testvéreim! Figyelmetekbe ajánlom az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek. Elfogadtátok, és szilárdan kitartotok benne. Általa elnyeritek az üdvösséget, ha megtartjátok úgy, ahogy hirdettem nektek. Különben hiába lettetek volna hívőkké. Elsősorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam: Krisztus meghalt bűneinkért, az Írás szerint; eltemették és harmadnap feltámadt, ismét az Írás szerint. Megjelent Péternek, majd a tizenkettőnek. Később egyszerre több mint ötszáz testvérnek is megjelent. Ezek közül a legtöbben még élnek, néhányan azonban már meghaltak. Azután megjelent Jakabnak, majd az összes apostolnak. Utánuk pedig, mint egy elvetéltnek, megjelent nekem is. Én ugyanis az utolsó vagyok az apostolok között, s arra sem méltó, hogy apostolnak hívjanak, hiszen üldöztem az Isten egyházát. De Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, s rám árasztott kegyelme nem maradt bennem hatástalan. Többet dolgoztam mindegyiküknél, igaz ugyan, hogy nem én, hanem az Isten kegyelme, amely velem van. Mindegy tehát, hogy én vagy ők: ugyanazt hirdetjük, s így lettetek hívőkké.

Evangélium (Lk 5,1-11)

Amikor Jézus egyszer a Genezáret tavánál állt, nagy tömeg sereglett köréje, hogy hallgassa az Isten szavát. Jézus látta, hogy a tó partján két bárka vesztegel. A halászok kiszálltak, és a hálóikat mosták. Beszállt hát az egyik bárkába, amelyik Simoné volt, s megkérte, hogy vigye kissé beljebb a parttól. Aztán leült, és a bárkából tanította a népet. Amikor befejezte a tanítást, így szólt Simonhoz: „Evezz a mélyre, és vessétek ki a hálótokat halfogásra.” „Mester – válaszolta Simon –, egész éjszaka fáradoztunk, s nem fogtunk semmit, de a te szavadra, kivetem a hálót.” Meg is tette, s annyi halat fogtak, hogy szakadozni kezdett a háló. Intettek a másik bárkában levő társaiknak, hogy jöjjenek és segítsenek. Azok odamentek, és úgy megtöltötték mind a két bárkát, hogy majdnem elsüllyedt. Ennek láttán Simon Péter Jézus lábához borult, és e szavakra fakadt: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok.” A szerencsés halfogás láttán ugyanis társaival együtt félelem töltötte el. Hasonlóképpen Jakabot és Jánost is, Zebedeus fiait, Simon társait. De Jézus bátorságot öntött Simonba: „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel.” Erre partra vonták hajóikat, és mindenüket elhagyva követték Jézust.

Vasárnapi beszéd

Olyan szépnek látom ennek a mai evangéliumnak azt a mondhatni szinte drámaivá fejlődését, hogy először is azt halljuk most Péter szemszögéből látva az eseményeket, hogy ott van Péter Jézus körül, azután pedig, hogy akkor ott van a többiekkel, hogy hallgassa a mestert, akkor már egész közel van hozzá. Akkor Jézus pont tőle kéri azt, hogy „Szeretném használni a bárkádat, akkor add nekem kölcsön, gyere, segíts nekem, akkor evezzünk beljebb!” Akkor utána egyszer csak azt mondja Jézus Péternek, hogy „Légy szíves, akkor gyere, evezz be velem a mélyre és vesd ki a hálót halfogásra!” És itt már azért valami olyasmi történik, ami túlmutat az eddigi rutinon. Mert eddig persze ott lebzselünk mi is Jézus körül, hogy Jézus mondja, hogy gyere közelebb, közel megyünk hozzá, na, akkor gyere, most segíts nekem ebben, akkor segítünk neki. De amikor már valami olyasmit mond, amire azt mondjuk, hogy „Ne, hát ez nem tűnik reálisnak. Ne, Uram, hát ez így nem logikus, vagy szerintem ez így nem fér bele, vagy nem hiszem, hogy ennek volna értelme.” Na, ott már azért nem olyan könnyű továbbra is ezzel a kapcsolattal haladni és azt mondani, hogy „Jó, rendben van, a te szavadra megcsinálom.” Mondjuk, ha te úgy vagy itt ezen a vasárnapi misén, hogy az volt benned, hogy volna most valami fontosabb dolog, vagy valami sürgősebb dolog, vagy valami nekem most…, és „Jól van Jézus, a te szavadra eljövök.” És akkor a következő epizód pedig az, amikor megtörténik valami, ami nem a rutinnak a része, akár a vallásos rutin része, vagy az Istenhez fűződő kapcsolatunk rutinjának az eleme, hogy ott egyszer csak Péterből kifakad ez a mondat, hogy „Menj el tőlem Uram, mert bűnös ember vagyok!”

A rutintól eljutunk oda, Péter és Jézus ebben a kapcsolatban, hogy egyszer csak megtörténhet köztünk az, hogy leborulok és azt mondom Jézusnak, hogy „Menj el tőlem!”, és erről szeretnék beszélni, hogy megvan a Jézussal való kapcsolatunk rutinja és hétköznapisága, természetessége és értékessége, és hogyan történhet az, hogy egyszer csak leborulok és azt mondom Jézusnak, hogy most viszont menj el innen?

A második gondolat az, hogy éppen a Jézussal való kapcsolatunkban történhet valami olyasmi, amikor nem Jézusban látok csak meg valamit, amit eddig nem láttam, mondjuk, hogy hihetetlen sok halat fogtunk, hanem a vele való kapcsolatban egyszer csak magamon látok meg valamit, amit eddig nem láttam. Hogy nem feltétlenül arról van szó, hogy Péter megretten azért, mert hirtelen meglátja Jézust, hihetetlen, hogy ennyi halat fogtunk a semmiből, hanem hogy a Jézussal való közelségben egyszer csak valami olyasmit lát meg magán, amit eddig nem látott. És valójában a megrettenése és az ijedelem és a félelem nem Jézusra vonatkozik és arra, amit Jézus tett, vagy ami Jézus által történhet, hanem arra, hogy hihetetlen meglátja, hogy én ki is vagyok, vagy ki is tudok lenni, vagy mit is tudtam tenni.

Szóval nem attól rettenek meg, hogy ki is ez a Jézus, hanem, hogy ki is vagyok én, hogy én milyen vagyok. És ezért lehet, hogy ebben a történetben, most ha Péter felől nézzük, hogy hirtelen ott leborul és azt mondja, de hát én ez vagyok, hogy hát talán csak három pici szálat idehoznék: múlt, jelen és jövő. Gyóntató papként nem egyszer tapasztalom azt, hogy megvan valakinek a Jézussal való kapcsolatában az a természetes sodrása, hogy találkozunk vasárnapról vasárnapra és imádkozunk, és nem mondom. És egyszer csak valaki, aki egyébként gyónni is rendszeresen jár, egyszer csak azt mondja, hogy „Ezt húsz éve nem gyóntam meg, ezt negyven éve nem gyóntam meg, hogy azóta hurcolom magammal és akkor azért, mert szégyelltem, vagy egyszerűen nem is akartam ezt tudatosítani, hogy ez van.” Tehát a jó rutin van, hogy odamegyünk, most nem akarok utalni megint az egész történetre. Vagy hogy valaki azt mondja, hogy „Hát én élem ezt a tisztességes, becsületes Isten kapcsolatomat, és én nem tudom, hogy ez hogy lehetséges, de most 40-50-70 évesen látok rá, hogy én mit csináltam ekkor, akkor, vagy amakkor. De valahogy tudtam én, hogy én azt csináltam, de most rendülök meg tőle. Ezt tényleg én csináltam? Erre voltam képes. Ezt azonnal meg kell gyónnom.”

Szóval van az, amikor kilépünk, vagy túlmutat a kapcsolatunk azon a természetesen jó rutinon, és hirtelen rájövünk arra, hogy nem arra, hogy ki Jézus, (hanem) én ki vagyok és mire voltam képes. De ez a fajta megrendültség megtörténhet akkor is, amikor az ember nem a múltjára vonatkozóan éli át ezt a megrendültséget, hanem a jelennel kapcsolatosan. „Te jó ég, és hirtelen, de tényleg én ilyen is vagyok? Én erre is képes vagyok, ezt most én mondtam? Most ezt tényleg, ezt most én csináltam?” Ilyenkor nem is akarom a mondatot folytatni, hogy „De normális vagyok én? Ez hogyan történhetett meg?” És attól is megrendülhetünk, hirtelen meglátva éppen Jézus közelében, hogy de ki is vagyok én, amikor úgy belegondolok, és ezt is szoktam hallani, hogy az a megrendítő számomra, hogyha most mondjuk egy gyónás után és a föloldozás után kimegyek innen, én lehet, hogy holnap ezt ugyanúgy meg fogom csinálni. De most, hogyha tisztességes vagyok, vagy becsületes, ezt nem tudom mikor, de lehet, hogy jövő héten ez ugyanígy meg fog történni és ezt én fogom csinálni. Hogy egyáltalán akkor ez itt most mi?

Tehát itt, amikor Péter leborul és azt mondja, hogy „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok!”, akkor a megrendültségének az egyik megközelítése, nem az, hogy hirtelen fölismeri, hogy Isten, hogy Jézus ki, hanem az, hogy ő ki, hogy mi mindenre volt képes vagy képes most, vagy lesz majd képes a jövőben, és ettől rendül meg.

De miért mondja az ember azt, hogy „Menj el tőlem, Uram!”? Mert ez hangzik el, nem csak az, hogy bűnös vagyok, hanem az, hogy „Menj el tőlem, Uram!” Talán azért, mert az emberben van egy ilyen ősi, szinte gyermeki működésmód. Hogyha Jézus elmegy tőlem, akkor talán nem kell látnom azt, hogy mire voltam képes, vagy hogy mi mindenre vagyok képes, vagy, hogy milyen bűnt tudtam, vagy tudok, vagy esetleg fogok majd még elkövetni. Az emberben lenne egy ilyen törekvés, hogy ezt csak azért láttam meg, mert hát Jézus előtt nem lehet valahogy eltitkolni. Tehát, hogy a Jézussal való kapcsolatomban egyszerűen csak olyan fény vesz engem körbe, hogy a Jézussal való kapcsolatomban látványos ez, hogy ezt csináltam, de ha Jézus elmenne, nem lenne olyan látványos. Vagy ha nem jönnék vasárnap misére, akkor se lenne olyan látványos. Nem hallanék arról, hogy van gyónás is, akkor se lenne olyan látványos.

Egy író azt mondta, mindegyikünknek van három élete. Az első az a nyilvános, természetes, mások is látják az embert, azt vállalja. Hát aztán van a magánéletünk. Hát, azért a magánéletünk…

Erről egy élményemet hadd meséljem el, hogy volt egy nagyon jó barátom általános iskolában, és tényleg, hát hetente többször följártam hozzájuk, anyukája roppant aranyos volt. Akkor mentem, mindig volt két jó szava, „Ferikém, kérsz egy teát vagy valamit?” És mentem, hát persze, olyan jóban voltunk, meg nem volt még mobiltelefon, tehát az ember ment, aztán vagy örültek nekünk, vagy nem. És emlékszem, és akkor megálltam az ajtóban, hogy csöngessek, és ez az édesanya olyan hangosan, rettenetes csúnya szót említve ordított. Ugye az ajtó mögött, mert az az ő magánélete volt, de úgy ordított, hogy emlékszem, nem mertem becsöngetni. Aznap nem is mentem el a barátomhoz, mert annyira össze voltam zavarodva, hogy belépek, és nem tudom, hogy viszonyuljak az anyukájához. Szóval azért tud különbség lenni a nyilvános életünk és a magánéletünk között.

De aztán ez a valaki azt mondta, hogy van egy harmadik életünk, az a titkos életünk, amivel kapcsolatban meg azt akarjuk, hogy sose derüljön ki. És az emberben, mintha lenne egy szinte gyermeki ösztönös működésmód, hogy ha Isten nincs közel, akkor nem derül ki. Akkor nincsen fény. Miközben ha ezt a jelenséget megfordítjuk, szinte azt mondhatjuk, hogy onnan tudhatjuk, hogy minden, ami itt valóság, körbevesz, hogy az van, mert létezik Isten. És ha mi tudjuk, hogy létezik Isten, attól a pillanattól kezdve tudhatjuk, hogy minden, ami itt valóság, az tényleg van. Mert nem tudom én megcsinálni vele, hogy nem is történt meg és nem is úgy volt, felejtsük el. Ha van Isten, akkor tényleg minden valóság az, ami van.

És így szeretnék akkor tovább menni, ez pedig az, hogy hogyan éli meg az Ószövetség embere Istent és hozza föl a maga megélését úgy, hogyha Isten nagyon közel van, akkor Isten nagyon ijesztő és rémisztő? Hogy a szent előtt az ember leborul, de valamiféle rettegéssel és jobb távolságot tartani Istentől, mert ijesztő. És ebben az evangéliumi történetben is itt van ez az ősi működésmód, hogy az ember leborul persze a szent előtt, de azért azt mondja, hogy „Menj el tőlem Uram!”, mert a közelsége szinte megsemmisítően félelmetes. De ha tovább visszük azt, hogy itt mi történhet Péterrel és Jakabbal és a többiekkel, akkor inkább talán azt mondanánk, hogy nem Isten vagy Jézus félelmetes és megrettentő, a közelségével megijesztő, hanem az ember a Jézussal való kapcsolatában egyszer csak megretten attól, hogy mire képes. Ezt persze így mondjuk, vagy így éljük meg, hogy Istentől rettentem meg, vagy… A legvilágosabb pillanataimban az ember egészen meg tud rendülni attól, hogy hogyan voltam erre képes. Nem az, hogy Isten mire képes, vagy Isten mire készül, vagy Isten majd mit fog tenni, hanem hogy én mire vagyok képes és mit vagyok képes tenni.

Pár hónappal ezelőtt egy magyar írónk önéletrajzával találkoztam. Nem érdekes a neve. Azt mondja, fiatalember volt, és sok nő vette körül, és egy kicsit csapongott ide-oda, amarra, de volt egy nő, aki rajongva szerette őt. És ő fiatalemberként, hát nem tudott ennek ellenállni, tetszett neki ennek a nőnek a rajongása. És hogy-hogy nem, végül összeköltözött ezzel a fiatal rajongó nővel és azt mondja az író, sok évtizeddel később „És én ezt a nőt bántottam. Ott éltem vele és bántottam és azt mondtam neki, hogy nem elég szép. Azzal bántottam a nőt, akivel éltem, hogy nem vagy elég szép. És addig bántottam őt, míg nem ő aztán sírt és aztán zokogott, és eljutott oda, hogy akkor elmegyek, mert ha nem vagyok elég szép és nem vagyok jó, akkor megyek. És amikor láttam a kétségbeesését, hogy menne el, akkor azt mondtam neki, maradj, és az egész kezdődött elölről.” Ez jutott eszembe, amikor az ember valahogy egy világosságban hirtelen megretten, nem attól, hogy Isten majd mit szól és mit mond és mi a következménye, hanem, hogy én mire vagyok képes? Hogy mondjuk ezt húsz-harminc évig nem is láttam, de most már látom.

Ahogy Péter leborul Jézus elé, nem csak a víztükörben, ott Jézus szemében Péter tükröződik saját maga számára. Abban a világosságban, ahogy belenéz Jézus tekintetébe egyszer csak meglátja magát, hogy ki is vagyok én, vagy kire vagyok, vagy mire vagyok képes.

Csak két mondat erejéig. Itt ez a megrendültség nem föltétlenül csak konkrét személyes bűnökre vonatkozhat, hanem arra is, hogy az ember attól rendül meg, hogy egyáltalán képes vagyok valami rosszat elkövetni, hogy ki se néztem volna magamból és meg tudom csinálni. Hogy nem Isten az, aki ezt megteszi, nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges, hanem én. És itt jön a fordulat. Péter térdel, Jézus szemében látja magát, hirtelen megretten attól, nem föltétlen csak attól, amit esetleg tett az élete során, hanem, hogy mi mindenre képes, és Jézusnak az a válasza: „Ne félj Péter, emberhalász leszel.” És erről szeretnék akkor néhány percet beszélni.

Hogy amikor ott a Jézussal való találkozásnak a világosságában az ember meg tud rendülni attól, hogy meglátom magamat, hogy mire is voltam vagy vagyok, akár leszek képes, egyszer csak az ember meglátja azt a jót, amit az Isten közelében képes megtenni. És ez egészen fölkavaró, hogy sose gondoltam volna, hogy én azt a jót meg tudom csinálni, hogy én arra képes vagyok, hogy lesz nekem ehhez bátorságom, hogy lesz bennem kezdeményező képesség.

És most muszáj elmesélnem egy történetet, tulajdonképpen kettőt is. Az egyik, hogy mondhatnánk azt, hogy a bűnnel kapcsolatban ezt így mondtuk, hogy az ember megrendül attól, hogy nem vagyok képes türtőztetni magam, és akkor ezt vagy azt csinálom, a kedves osztálytársam anyukája ordít teli torokból. De ebben a családban is, meg a baráti társaságomban is megtörtént az, hogy valaki úgy adott nekem ajándékot, hogy a következőt mondja „Feri, tudom, hogy mikor van a születésnapod igazából, ezt a születésnapodra vettem, nem bírom ki, hogy ne adjam oda előbb. Feri, hát igazából – mondta anyukám – ezt karácsonyi ajándéknak vettem, de ezt muszáj Mikulásra odaadnom. Hát egyszer muszáj ezt a jót megcsinálni, nem bírom magamat türtőztetni.” Szóval az Isten közelében az ember néha rátalál arra a jóra, hogy nem bírjuk magunkat türtőztetni, aztán azonnal meg kell csinálni.

Pár héttel ezelőtt egy utcazenészt hallgattam, és leültem, és volt rá időm, és mellettem két hajléktalan hallgatta ezt az utcazenészt, egy fiatal hölgyről van szó, és jól csinálta. És ahogy zenélt, ott hallgattam, volt alkalmam nézni, hogy ott mi minden történik, és ott a két hajléktalan közül az egyik, már hallgattuk vagy fél órája, látom, ott nézi a zsebét, kotorászik a zsebe, azon a cókmókja, a cucca, végül összekapargatta azt a pénzét, ami volt, s odaadta az utcazenésznek. A hajléktalan. Arra gondoltam, érdemes volt leülnöm ide fél órára, hogy ezt lássam. Az volt bennem, hogy ez olyan gyönyörű, hogy amikor majd az lesz az evangélium, hogy a szegény asszony bedobja a két fillért a perselybe, el fogom mondani. Nem bírom türtőztetni magam. De tovább is van, mondjam még? Ültem ott álmélkodni, s ezer gondolatom támadt. Egyszer csak mi történik? Ott háromnegyed órája ülök ott és látom, hogy ki mindenki hallgatja, egy ilyen középkorú férfi egyszer csak elment és tíz perc múlva visszajött, és ennek a hajléktalannak adott két hamburgert, mert ő is látta. Egyszer csak megállt ott valaki hegedűtokkal, hallgatja, hallgatja, hát képzett zenésznek tűnt, odament ehhez a hölgyhöz azt mondja, hogy „Beszállhatok?” Zenéltek együtt, a háttérben elment az úttisztító autó, tudjátok, ez a nagy tárcsás rettenetesen zajos, és elment először a másik oldalon, aztán ezen az oldalon és a zenész mögött megállt. Ketten ülnek benne, a sofőr meg a nem tudom, ember, és kiszállt ez a másik ember, odament ehhez a zenész hölgyhöz, és bocsánatot kért tőle a zajongásért. És miután bocsánatot kért, hát a zenész mondta, hogy nem, hát… Azt mondja neki, hogy „Egy számot nem játszana el a sofőrnek?” És ott áll a zenész mögött ez az autó, ott ül a sofőrig, kiinteget, hogy ő lenne az. A gitáros hölgy az megfordul, eljátszik egy számot a sofőrnek, azok integetnek, és mennek tovább dolgozni.

Szóval a Jézussal való közelségben az ember olyan dolgokra is rátalál, amire sose gondolta volna, hogy képes, hogy azt én meg tudom csinálni, hogy én erre képes vagyok, hogy ez lehetséges, természetesen, már a következő pillanatban. És ez ennek az evangéliumnak az igazi üzenete és szépsége, mégpedig az, ahogyan Jézus azt mondja „De hát az én közelemben ne csak azt lásd meg, hanem azt, hogy te, Péter, mi mindenre leszel képes értem.” És a történelem mennyire igazolta ezt, hogy Péter hogyan lett bátor, és hogyan tudott kiállni és nem is mondom tovább. És olyan szép ezért tehát az evangéliumnak a záró sora, amiben az van, hogy amikor Jézus azt mondja „De az én közelemben lásd meg, hogy mi minden jóra vagy képes.”, erre azt mondja az evangélista, hogy „Eztán ott is hagyták mindenüket, hogy kövessék a mestert, és azt a rengeteg jót, amire képesek, meg is csinálják.”

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)