Lk 6,39-45 - Évközi 8. vasárnap – Könyörgőnap a világ éhezőiért

„Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magad szemében a gerendát sem veszed észre?”

Olvasmány (Sir 27,5-8)

Amikor szitálnak, fennakad a szemét, ha valaki beszél, kiderül a gyengéje. A cserép akkor lesz kemény, ha meleg a kemence, az ember értékét pedig a beszéde szabja meg. A fák gyümölcse szerint becsülik meg a kertet, az embert szavai alapján ítélik meg. Ne magasztalj senkit, amíg nem beszélt, mert ez az ember legjobb próbája.

Szentlecke (1Kor 15,54-58)

Testvéreim! Amikor a romlandó test magára ölti a romolhatatlanságot, a halandó a halhatatlanságot, akkor beteljesedik az Írás szava: A győzelem elnyelte a halált. Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod? A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. Legyen hála az Istennek, mert ő győzelemre segít minket, Jézus Krisztus, a mi Urunk által. Legyetek tehát állhatatosak és kitartóak, szeretett testvéreim! Tegyetek minél többet az Úr ügyéért szüntelen, hiszen tudjátok, hogy fáradozástok az Úrban nem hiábavaló.

Evangélium (Lk 6,39-45)

Jézus a hegyi beszédben ezeket a hasonlatokat mondta tanítványainak: „Vajon vezethet-e vak világtalant? Nem esnek-e bele mind a ketten a gödörbe? Nem nagyobb a tanítvány mesterénél: Akkor tökéletes az ember, amikor már olyan, mint a mestere. Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magad szemében a gerendát sem veszed észre? Hogyan mondhatod embertársadnak: Barátom, hadd vegyem ki szemedből a szálkát, holott saját szemedben nem látod meg a gerendát? Képmutató! Vedd ki előbb a magad szeméből a gerendát, s aztán törődj azzal, hogy kivedd a szálkát embertársad szeméből. Mert nincsen jó fa, amely rossz gyümölcsöt terem, és nincsen rossz fa, amely jó gyümölcsöt hoz. Minden fát gyümölcséről lehet megismerni. Nem szednek a tövisbokorról fügét, sem a tüskebokorról nem szüretelnek szőlőt. A jó ember szívének jó kincséből jót hoz elő, a rossz ember pedig a rosszból rosszat hoz elő. Hisz a szív bőségéből beszél a száj.”

Vasárnapi beszéd

Jézus fölteszi nekünk ezt a kérdést, hogyan lehetséges az, hogy állandóan késztetést érzünk arra, hogy az embertársunk szeméből kivegyük a szálkát, miközben a saját szemünkben nem vesszük észre a gerendát. És ha most kissé olyan arcátlan módon mi azonnal ezt megválaszolnánk, akkor a válasz mondjuk így szólna, hogy „Kedves mester, az azért van így, mert én a másik szemében látom a gerendát, a sajátomban meg a szálkát. Hát persze, akkor összehasonlítom a kettőt, és azt mondom azért, mondjuk magyarosan, hogy hát álljon már meg a világ, hát ne már a saját szálkámmal szórakozzak, mikor ott van egy gerenda. Hát azért na.” Szóval mondjuk nagyon egyszerűen ez a válaszunk. De közben pedig az is nagyon elgondolkoztató, hogy Jézus nem csak azt mondja, hogy ismerd föl a saját szemedben a gerendát, és ne azzal foglalkozz, hogy fölismerd az embertársad szemében a szálkát, hanem egyenesen azt mondja, ne azzal foglalkozzál, hogy kivedd a másik szeméből azt a szálkát, hanem csináld azt, hogy a magad szeméből vedd ki a gerendát. Vagyis Jézus itt a cselekvésről beszél, és nem valamiféle fölismerésről, és az egész más műfaj.

Most engedjetek meg két-három bevezető pici történetet, aztán jönnek a szempontok. Az egyik, hogy szerintem nincs olyan előadás, vasárnapi beszéd azért van, hogy főleg, amióta az áldás miatt kevesebben jöttök oda a mise után, mert érdekes módon, amióta van az áldás, csak hárman vártok engem. Mikor nem volt az áldás, tizenhárman vártatok. Na most ez miért érdekes? Mert ha tizenhárman vártátok, akkor mit tapasztalnék meg minden egyes mise után? Jön hozzám valaki és azt mondja „Feri atya, szóval ezt a beszédet a férjemnek kellett volna hallani, de hát nincs itt, mert a misén is én vagyok itt. Na, akkor atya legalább azt mondja meg nekem, ha már nincs itt, most akkor mit lehetne vele csinálni? Mert ez a beszéd pontosan érvényes volt rá. Hát hogyha jól látja ezt a kérdést, akkor azonnal mondja meg, hogy egy ilyen emberrel mit lehet csinálni?” És tudjátok, na, tudjátok, arra gondolok ilyenkor, hogy ezt a beszédet az ő számára teljesen fölöslegesen mondtam el, hogy ő azzal jön most hozzám, hogy én hihetetlen pontosan megértettem ezt a beszédet és elképesztő hatékonyan tudnám alkalmazni a férjemre vonatkozóan. Miközben mit gondolok erről? Hogy semmit nem értett meg ebből a beszédből, de semmit.

És akkor hadd hozzak egy másik történetet. Amikor valaki mindent megért egy beszédből. Megvolt az előadás, ez egy előadás volt, odajött hozzám egy hölgy, tudom, ezt egyszer már meséltem nektek, bőrkabát amazon. És a hölgy azt mondja, de olyan katonásan, hogy kicsit úgy össze is rezzentem. Azt mondja „Köszönöm ezt az előadást, nagyon hasznos volt, informatív. Most megértettem azt, hogy nem csak nekem vannak házastársi problémáim, hanem a férjemnek is.” Ő az egész előadást megértette.

És akkor el kell nektek mondanom a harmadik történetet, aminek az a címe, hogy „Én sem vagyok jobb a Deákné vásznánál.” Mégpedig mikor Óbudán voltam plébános kilenc évig, sok házas csoport és közösség, gyerekmise és a többi. És emlékszem, miután ott vagyok a szülőkkel, hónapról hónapra, van alkalom beszélni, kérdeztem őket, hát mondjátok meg nekem, szerintetek apukák, anyukák, milyen egy jó gyerekmise? Igazából semmire sem emlékszem abból, amit mondtak, kivéve egyetlen dologra, amit egy apa mond. Az apa azt mondja: „Feri, az a gyerekmise jó nekünk, ami a gyerekeknek. Ha a gyereknek jó, nekünk is jó. Ha a gyereknek nem jó, akkor az egy szenvedés lesz nekünk. Szóval az a gyerek mise jó, ami a gyereknek jó.” Nahát, én ezt próbáltam megérteni. Elérkezett a Jó Pásztor vasárnapja, gyerekmise, kérdezem a gyerekeket. Mondjátok meg nekem, hát ez Jó Pásztor vasárnapja, informáljatok engem. Szerintetek milyen egy jó mise? Tudom, ilyet nem illik kérdezni, mert minden mise jó, de na. Jelentkezett nyolc gyerek. Tessék! „Legyen rövid.” Igen, tessék! „Rövid legyen!” Harmadik: „Lehetne rövidebb.” Ez így háromszor-négyszer elhangzott egymás után. Egy kicsit fölszívtam magam. Most már csak olyan válaszoljon, akinek valamilyen más gondolata van. Egy kislány még gyorsan jelentkezett: „Én még mondhatom? – Te még mondhatod. – Lehetne nem ennyire hosszú.” El kell nektek mondanom, énbennem érzelmi kavalkád alakult ki. Most ha ezt szavakba önteném, akkor valahogy így kezdődött el a folyamat: „Mit tudják ők, mit tudják? Hogy milyen egy jó mise? Hogy minden mise jó, hogy már eleve.” És most tényleg a folyamatot nem mondom, én nekem az egy napos munkám volt, hogy szóval magamhoz közel tudjam engedni ezt a mondatot, hogy a diákmise legyen rövidebb. Főleg miután én kérdeztem. Hát nem úgy volt, hogy elém állt egy kis csapat kritikusan, hanem engem érdekelt. Hiába érdekelt engem, mikor megmondták, akkor na jó, jó, jó, jó. Elmondom nektek a végét, de most nyilván nem a vége miatt mondtam el, hanem emiatt mondtam el, hogy hoztam egy döntést, a gyerekmise nem lehet 60 percnél hosszabb, nem lehet. És akkor azóta tartom magam ehhez, főképp azért, mert már nem tartok gyerekmisét.

A felnőtt misére vonatkozóan nem hoztam ilyen döntéseket. Most jöjjenek a pontok! Hát el kell ismernem, az emberi természet olyan, hogyha ez olyan könnyű lenne, hogy már kapom is ki a szememből a gerendát, de nem így szokott lenni, hanem úgy, hogy visszatérjek az első két mondathoz „Neked van gerendád, nekem szálkám van, na!” Mondanék olyan helyzeteket, hogy tulajdonképpen mivel van akkor dolgunk, hogy megpróbáljuk a magunk szeméből kivenni azt, amit onnan ki kéne venni. Tehát nem csak megértés, meg felismerés; cselekvés.

Az első, hogy amikor én a magam hibáját is látom, de mondjuk a másik ember hibáját is látom, valójában lehetne azt mondani, hogy én ebben lehet, hogy reális vagyok, hogy tényleg benned is van hiba, és rendben van, bennem is van hiba. Mivel van dolgom? Azzal, hogy a realitásnak a rám eső részével szükséges foglalkoznom. És nem könnyű leraknom a realitásnak a rád eső részét, mert szól bennem valami, hát, de az is reális. Na, azzal mi lesz akkor? Még nagyobb lesz az egyoldalúság, hogyha én most még plusz ezzel foglalkozom. Valahogy szükséges a realitásnak, a fölismert és jogos realitásnak egy részét lerakni, és azt mondani, hogy most nem ezzel fogok dolgozni, attól az még reális lehet.

Második, hogy nagyon fontos nekünk az igazság, és mondhatjuk azt, hogy amikor egy kapcsolatban vagyunk, és látjuk, hogy tényleg megvan a saját igazságom, és az tényleg része az igazságnak, és rendben van, a te igazságod is megvan, és az is része az igazságnak. Mit szükséges ilyenkor tudnunk a hátunk mögé tenni? Az igazság rád vonatkozó részét. És valami elegáns mozdulattal azt mondani, hogy az igazság rád eső részével neked van dolgod. És ezért én most nekiállok az igazság énfelém eső, rám eső részével dolgozni. Tehát a második, igenis van az igazságnak rád eső része, de én most nem azzal akarok foglalkozni.

Következő, hogy amikor egy kapcsolatban azt látom, hogy amit te tettél, az tényleg nem volt helyes. És most rakjuk össze az első két szemponttal, reálisan látom, az igazságnak megfelelően most még durvábban mondom, hogy amit tettél, az bűn. S ebben a helyzetben is, még ha azt is mondhatom egész világosan, hogy amit tettél az bűn, ha én azt akarom, hogy az élet tovább menjen, akkor egész biztos, hogy dolgom van azzal, hogy a morális fölényemmel most valamit kezdjek. Mert amikor a realitásnak része és az igazsághoz kapcsolódóan pontos felismerés, hogy az bűn, kialakul egy morális alá-fölérendeltségi helyzet, arra a helyzetre vonatkozóan. És azt kell mondanom, ember legyen a talpán, aki egy morális alá-fölérendeltségi helyzetben a saját morális fölényét nem váltja aprópénzre. Szerintem ez érthető. És lehet, hogy azt én azt nézem, hát a te bűnöd, és ezt csináltad, és jogos és igazságos és reális. És hogy most énnekem mégsem azzal van dolgom, hanem a kialakult morális fölényemet kell tudnom lerakni, ha én az élettel akarok valamit kezdeni.

Következő gondolat: a másik fájdalmat okozott nekem. Emlékeztek, erről beszéltünk pár évvel ezelőtt szociális fájdalom, az agyunkban a fizikai fájdalomért felelős agyterület aktív, tehát az fáj és az emberi természet olyan, ha te olyat tettél velem, ami nekem fáj, az agresszió, a bántás és a bántalmazás egyik alapvető forrása, hogy a fájdalomtól meg akarok szabadulni, vagy azt meg akarom előzni, vagy azt akarom csökkenteni. Tehát amikor valaki olyasmit tesz, ami nekem fáj, szociális fájdalom, nem csak fizikai, akkor egészen biztos, hogy nekem a saját agresszív késztetéseimmel kell valamit kezdenem.

Egy olyan érdekes élményem volt, amikor kaptam a harmadik oltást. Covid-19, de ugye akkor az már 22 volt. És emlékszem, hát hány oltást kaptunk már mindannyian, nem? Hát kaptunk már egy csomót, hát tudjuk milyen az az oltás, hogy nem egy kellemes érzés. És emlékszem egyébként, kedves volt a doktornő, szóval minden csodás volt. És ahogy belém szúrta, én ösztönösen elkaptam a vállam. De szerintem én ilyen életemben még ilyet nem csináltam. Szóval valahogy az emberi természetnek – na, hagyjál engem békét, azt’ ne szurkáljál -, hogy ez a természet teljesen fölülírta azt, hogy mentem az oltásért, és nagyon hálás voltam, hogy megkapom. Láttam a doktornőt, úgy hirtelen rám nézett, de én is így néztem magamra, hogy mit csinálok, hát egy oltásért jöttem. Szóval, ha valami fáj nekem, egész biztos, hogy az ösztönös, agresszív késztetéseimmel valamit kell majd kezdenem.

Következő. Ha átélem azt, hogy velem szemben valaki igazságtalanságot követett el és lehet, hogy reális, hogy az valóban igazságtalan, akkor száz százalék, hogy miközben mondhatom azt tényleg, hogy te voltál igazságtalan velem, a saját ösztönös igazságérzetemmel biztos, hogy kell valamit kezdenem. Mert a saját ösztönös igazságérzetünk, a múlt vasárnapi beszéd, addig-addig jár körbe a lelkembe, addig-addig jár, azt súgja itt nekem, hogy szemet szemért, fogat fogért. Hát, ha nem csinálok vele valamit, akkor már csak azért megcsinálom, hogy már ne szövegeljen.

Következő. Sérelem ér engem, és fölmerül az, hogy az a sérelem akkora, hogy tulajdonképpen ez egy megbocsájtási folyamatot fog igényelni tőlem. Mi az, amivel biztos, hogy lesz dolgom? Az ösztönös és természetesnek mondható bosszúval, hogy az ember revansot akar venni. Ez a bosszú. Nem tudom, hogy ti tudjátok-e a megbocsájtás definícióját? Természetesen sokféle meghatározása van, de az egyiket szeretném idehozni, aminek a kulcsa, hogy amikor valaki megbocsát, az csak azáltal lehetséges, hogy le kell mondanom a jogos bosszúmról. A jogos bosszúról kell lemondanom, különben nem jön létre a megbocsájtási folyamat. Emlékszem, egyszer kértek direktbe, hogy beszéljek a megbocsájtásról. Benne volt ez a mondat, utána jött hozzám valaki, és azt mondja „Jaj, hát ezt, nagyon köszönöm ezt az előadást. – Tényleg, na és mi tetszett benne? – Hogy jogos lenne a bosszú.” Hát, ez egy 1 óra 15 perces előadás volt, de közben megértettem azt, hogy az, hogy valaki kimondta a témára vonatkozóan, hogy ott jogos lenne a bosszú, neki ez az a lépés, ami fölszabadítja őt arra, hogy azt mondja, na, ha valaki azt elismerte, akkor rendben van, lehet, hogy azt mondom, hogy nem. De amíg nem ismerik el… Tehát akkor mi az, amivel biztos, hogy van dolgom, amikor valaki velem szemben valami rosszat tett? A bosszúmról szükséges lesz lemondanom, és az arra való késztetéssel valamit jó eséllyel kell majd kezdenem.

Következő gondolat, hogy amikor a saját szükségleteim beteljesületlenek egy kapcsolatban. Azt mondják a szakértők mindannyian nem tudatosan, adok-kapok mérlegelésben vagyunk. Mennyit adtam, mennyit kaptam? Párkapcsolatokban nagyon gyakran a zavar egyik oka, hogy mind a két fél úgy éli meg, többet teszek bele és kevesebbet veszek ki. És minden nehézség nélkül mind a két fél élheti azt úgy meg, hogy én többet teszek bele és kevesebbet kapok. Miért? Azért, mert itt van a főkönyv a fejemben és azt, amit én beteszek, azt elég szépen szoktuk listázni. Az agyunk maga is csinálja, tehát nem is kell különösebben odafigyelni. Viszont kutatásokból derült az ki, hogy amit te teszel értem, annak lehet, hogy az egytized részét észlelem. Párkapcsolatról beszélek. Persze, hogy azt gondolom, hogy itt az adok-kapok egyensúly már-már régen fölborult, hogy én ennyit rakok bele, te meg alig, miközben nem is észlelem, ahogy hozzájárulsz az én jóllétemhez. Mivel lesz egész biztos dolgom, ha azt akarom, hogy az élet tovább menjen? Az egyenlőségre való törekvésünkkel. Szükséges lesz felülmúlnunk azt a nagyon természetes emberi és érthető működésmódot, hogy egyenlőség. És nem abban az irányban, hogy én kapjak többet, hanem hogy az életbe nyugodtan belefér, hogy te kapj többet és én kevesebbet, nyugodtan belefér.

Következő, amikor kölcsönös panaszunk van egymással szemben, és mind a ketten mondjuk a magunk panaszát, szükséges lesz biztos, hogy dolgoznom azzal a résszel, hogy jól esne, ha mondhatnám. Mert néha nagyon jól esik, ha mondhatnám. És akkor azzal a résszel foglalkozni, hogy hogyan tudom magamat úgy alakítani, hogy amikor te mondod, én először megpróbáljam azt meghallani, hogy egyáltalán eljusson hozzám. Tehát ezzel a résszel biztos, hogy lesz dolgom, hogy nekem is lenne mondanivalóm, de most ezt a szükségletemet késleltetem.

Következő, hogy amikor nem értjük meg egymást, amikor az a benyomásunk, hogy én is mondom és te is mondod és nincs megértés, akkor egész biztos, hogy dolgom lesz azzal, hogy időt és energiát fektessek bele abba, hogy megértsem, hogy te mit mondasz, de ne csak hogy megértsem, hogy mit mondasz, hanem hogy ez miért fontos neked, hogy mi van e mögött. Mondanék nektek egy nagyon egyszerű gyakorlatot, bosszantó lesz, de nagyon. És ha majd csinálni fogjátok, utáljátok a második mondat után. Ez így szól. Ha vannak olyan helyzetek, mikor úgy gondoljátok, hogy a másik szemében gerenda van és a te szemedben csak egy szálka, úgyhogy most te mondod először, hogy azt a gerendát értitek, persze, hogy akkor nálam van a jog, hogy mondjam, mert na. Ha a másik mond nekem valamit, nem mondhatom rögtön a saját részemet, hanem vissza kell mondanom, hogy tehát akkor azt mondtad nekem, hogy. Tudjátok, mi szokott kiderülni? Te mondasz nekem valamit. Én összefoglalom. Tehát azt mondtad, hogy… Az elején az esetek többségében a másik azt fogja mondani, nem ezt mondtam. Jó, akkor azt mondtad, nem ezt mondtam, jó, akkor ismételd el még egyszer. Ez az a pont, ahol a haragommal kell majd valamit kezdeni. Az lesz a benyomás: most hülyének nézel? Közben az előbb mondtad és nem tudom elismételni, mit mondtál? Egyszer próbáljátok ki, bosszantó, de hasznos, hogy az előbb mondott öt mondatot nem tudom úgy elmondani, hogy azt mondd, hogy ezt mondtam.

Képzeljétek el, hogy volt egy Carl Rogers nevű (ember), a humanista pszichológia atyamestere, ő fölajánlotta magát állami vezetőknek, hogy én nagyon szívesen odamegyek tárgyalásokra és ott egy-két egyszerű módszerrel megnézhetjük, hogy amit az egyik mondott, azt megértette a másik. És addig nem lesz érdemes tovább menni, amíg kiderül, hogy nem. Tehát egész biztos, hogy dolgom van azzal, hogy megértsem azt, amit te mondasz, úgy, ahogy te mondtad, ne pedig csak, hogy értsek belőle valamit, és aztán megmondjam a magamét.

Következő, hogy amikor nem ismerték el, vagy nem ismerik el, vagy nem látták be azt, hogy velem szemben valami sérelem, igazságtalanság, jogos panasz merült föl. Jogos panasz az én részemről. Ezekben a helyzetekben nem egyszer két dolog történik. Az egyik, hogy az, hogy az élet tovább menjen, én azt mondom, ennek van először is egy föltétele. A föltétele az, hogy most ismerd el, hogy te voltál a hibás. A föltétel az, hogy mondd ki, hogy ezt nem csináltad jól! A föltétel az, hogy kérj először bocsánatot! Amikor ezekhez a föltételekhez kötünk valamit, nem egyszer az élet végérvényesen elakad, de e mögött szokott lenni még valami, ez pedig, hogy azért nem tudunk úgy élni a jelenben, és a jövő azért nem bontakozik ki a kapcsolatainkban úgy, ahogy vágyunk rá, mert a saját múltunkkal nem vagyunk naprakészek. Ez alatt azt értem, hogy igaz, hogy most ez egy jó lehetőség arra, hogy az élet tovább menjen, de szól bennem egy hang: „Jó, de tegnap azért az volt. Jó, de egy hete azért az úgy volt. Azért most ne úgy legyen már, rendben van, hogy akkor most tovább megy az élet, és akkor ebből, akkor ennyi? Ennyi? Akkor mintha meg se történt volna?” És az ember állandóan érzi a késztetést, hogy először a másik ember az én múltammal csináljon valamit, és majd ha ő elismeri, hogy az én múltamban ez így, meg úgy, meg amúgy volt, na majd akkor megérkezünk a jelenhez. És sosem érkezünk meg a jelenhez. És az ember belefullad a saját múltjába. Ezért egész biztos, hogy mindegyikünknek dolga van a saját múltjával. És ezt próbáltam így megfogalmazni, hogy nagyon érdemes naprakésznek lennem a saját múltammal, de ez nem csak a saját múltam, a családunk múltjával, a felekezeteink vagy az egyházaink múltjával, a nemzetünk múltjával naprakésznek lenni, azt elrendezni magamban, különben megáll az élet.

Következő, hogy boldogok akarunk lenni. Tudom, ezt már olyan sokszor mondtam, csak hát valahogy mégiscsak hangozzék el. És mit szoktunk gondolni? „Hogyha itt van az igazi, hát akkor…” Ez érthető? „Hát akkor azonnal lássál neki, hogy tégy engem boldoggá. Hát ki tegyen boldoggá, ha nem te? Mert te vagy az igazi. Ráadásul azt mondtad: szeretlek téged. Na, hát akkor? Csak szabadon foglak.” Na, most egy kapcsolatban, és a párkapcsolat meg pláne, hát ti jobban értitek, mint én, hogy ott van a teljesen természetes boldogságigényünk és törekvésünk. És ebből mi szokott következni? (Az), hogy „Változz meg. Ne így csináld! Ne azt csináld! Ezt egyáltalán ne csináld! Azt sose csináld, mindig ezt csináld.” Elképesztő mennyiségű elvárás támad. És mi a saját rész? A saját rész nagyon egyszerűen például ebben a helyzetben az, hogy azt mondom, ez lehet, hogy jogos és igazságos, és oké, rendben van, de én most kidolgozom magamból az igazit. Hát mindegyikünknek van saját magunk felé eső része, énbennem is van egy igazi és most huszonnyolc százalékon áll. Tehát ott már azért föl kéne raknom magam a töltőre nemsokára. Szóval az igaziság akkor nem egy elvárás feléd, (hanem) kihívás énfelém. És ez mindig így van. Hát mindig van egy rész, mindig lerakhatatlanul, kikezdhetetlenül. Magammal van dolgom, hogy az igazit hogyan tudom magamból kidolgozni. Hát melyikünk mondhatja azt, hogy én már kész vagyok. Szoktuk mondani, csak más előjellel.

Következő, hogy… Ez az utolsó, hogy amikor én látom a te gyarlóságodat, a te gyöngeségedet, az esendőségedet, ami esetleg nekem pláne meg fáj is, meg nem esik jól, és abban igazságtalanság van, sérelem van és a többi. Ezekben a helyzetekben egész biztos, hogy valamilyen értelemben vagy módon, ha nekem az a kapcsolat fontos, akkor valamilyen módon, valamiféleképp szükséges lesz a te értékeidet nekem elismerni és ilyen értelemben azt megbecsülni vagy alkalmazkodni. Most nem bántalmazásról beszélek, súlyos visszaélésekről, egyszerűen csak azokról a szokásokról, ami engem bosszant, és nem szeretem, és utálom, és na, gyarlóságok, gyöngeségek, miért így csinálod, most már csinálhatnád úgy, és a többi.

Záró történet. Jegyes csoportban ültünk, és arról volt szó, hogy mi az, ami egy tartós és elégedett kapcsolatnak az alapja lehet. És volt ott egy fiatalember és nagy lelkesen a következőt mesélte el. Azt mondja, képzeljétek el, hogy hát most van július, augusztusban lesz az esküvő, és én júniusban jöttem haza az Egyesült Államokból, ahol cserediák voltam. És hát ez nagyszerű év volt, egy évet voltam ott, de hát azért az USA-ból ide a repülőút elég hosszú, és hát néztem már a filmet, meg ettem, meg aludtam, azt’ még mindig fele idő megvolt. És mellettem ült egy korombeli srác, és valahogy elkezdtünk egymással beszélgetni, egy indiai származású fiú, fiatalember. És én már nem tudom, hogy hogyan nem, mondom neki, hogy hát én most jövök haza, június-augusztusban esküvő. Azt mondja az indiai srác Ne beszélj! Hát nekem is most lesz az esküvőm nyáron, én meg így az esküvő előtt Európában csavargok egy hónapot, na és akkor utána esküvő. Azt kérdezte a magyar fiú, hát akkor azt mondd meg, hogy na, milyen a menyasszony? Azt mondja az indiai fiú, hát képen már láttam. Micsoda? Megdöbbent ez a magyar fiatalember, azt mondja, hogy nem is találkoztok az esküvő előtt. Mondja az indiai fiú, nem, nem szokás. Hogy leszel képes szeretni? Erre az indiai fiú ugyanúgy elképedt, mint előbb a magyar. Azt mondja, hogyhogy hogyan leszek rá képes? Hát lesz rá ötven évem. Hát ötven év alatt nem fogom tudni megtanulni, hogy mit szeret, meg mit utál, hogy mi kedves neki, hogy mi bosszantja, hogy mi esik neki jól, meg mitől lesz boldog? Hát ötven év alatt csak rájövök, nem? És tudjátok, én ezt úgy fordítottam magamba, hogy csak nem vagyok annyira gyagya, hogy ötven év alatt ezt ne dolgozzam ki magamból.

A folytatás elmondását rátok bízom.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)