Lk 4,1-13 - Nagyböjt 1. vasárnap

Mi minden lehet kísértés?

Olvasmány (MTörv 26,4-10)

Mózes így tanította a népet: Amikor termésed legjavából ajándékot hozol, a pap vegye ki kezedből a kosarat, s állítsa az Úr, a te Istened oltára elé. Te pedig mondd az Úr, a te Istened előtt: „Apám vándorló arám volt, lement Egyiptomba, s ott élt idegenként kevesed magával, mégis nagy, erős és hatalmas néppé lett. Amikor aztán az egyiptomiak rosszul bántak velünk, sanyargattak és kemény szolgaságba vetettek minket, akkor az Úrhoz, atyáink Istenéhez kiáltottunk. S az Úr meghallgatta könyörgésünket, meglátta nyomorúságunkat, elnyomatásunkat és sanyarú sorsunkat. Az Úr erős kézzel és kinyújtott karral kivezetett minket Egyiptomból, nagy rémületet támasztva, jelek és csodák kíséretében. Erre a földre hozott, és nekünk adta ezt a tejjel-mézzel folyó országot. Íme, most hozom annak a földnek első termését, amelyet te, az Úr, nekem adtál.” Ezzel hagyd ott a kosarat az Úr, a te Istened színe előtt, majd borulj le az Úr, a te Istened előtt.

Szentlecke (Róm 10,8-13)

Testvéreim! Hogyan mondja az Írás? Közel van hozzád a tanítás, ajkadon és szívedben, tudniillik a hit tanítása, amelyet hirdetünk. Ha tehát száddal vallod, hogy Jézus az Úr, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, üdvözülsz. A szívbeli hit ugyanis megigazulásra, a szájjal való megvallás pedig üdvösségre szolgál. Az Írás ugyanis azt mondja: Senki nem vall szégyent, aki őbenne hisz. Nincs különbség zsidó meg pogány között, mert mindnyájunknak egy az Ura. Ő bőkezű mindazokhoz, akik segítségül hívják. Mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül.

Evangélium (Lk 4,1-13)

Abban az időben Jézus a Szentlélektől eltelve otthagyta a Jordánt, s a Lélek ösztönzésére a pusztába vonult negyven napra. Itt megkísértette a sátán. Ezekben a napokban nem evett semmit sem, de végül is megéhezett. Ekkor megszólította a sátán: „Ha Isten Fia vagy, mondd ennek a kőnek, hogy váljék kenyérré.” De Jézus ezt felelte: „Írva van, nemcsak kenyérrel él az ember.” Erre a sátán fölvezette egy magas hegyre, és egy szempillantás alatt felvonultatta szeme előtt a földkerekség minden országát. „Minden hatalmat és dicsőséget neked adok – mondta –, mert hisz én kaptam meg és annak adom, akinek akarom. Ha leborulva hódolsz előttem, az mind a tied lesz.” Jézus elutasította: „Írva van: Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj!” Ekkor a sátán Jeruzsálembe vitte, a templom párkányára állította, és így szólt: „Ha Isten Fia vagy, vesd le magad innét. Hisz írva van: angyalainak parancsolta, hogy oltalmazzanak, és: kezükön hordoznak majd, nehogy kőbe üsd a lábad.” De Jézus ezt válaszolta: „Az is írva van: Ne kísértsd Uradat, Istenedet!” Miután a sátán ezekkel a kísértésekkel hiába próbálkozott, egy időre elhagyta Jézust.

Vasárnapi beszéd

Egy kedves pap ismerősöm mesélte, elment beteglátogatóba egy idős testvérünkhöz, aki azzal fogadta, hogy „Jaj, atya, olyan hálás vagyok, hát annyira hálás vagyok. Fáj a lábam.” És a pap úgy hirtelen ettől a mondattól meglepődött és kérdezte a hölgyet, hogy „Ezért vagy ennyire hálásat látom, majd kicsattansz itt az örömtől, hogy fáj a lábad?” Azt mondja „Hát persze, mert itt a szomszédasszonyom cukros, most vágták le a lábát. Én olyan hálás vagyok, hogy az enyém még fáj.” Ez a történet jutott eszembe Jézus megkísértése kapcsán. Adjunk hálát azért, ha kísérthetők vagyunk. Nagyon nagy hálát érdemel az az Isten felé, hogyha fölismerjük azt, hogy minket még kísértenek, vagy ha egyáltalán kísérthetők vagyunk, így is mondhatnám, ha a kísértést kísértésként éljük meg, tapasztaljuk, fogjuk föl, értelmezzük vagy érezzük. Szinte azt lehetne mondani, hogy a mai evangélium nagy könnyebbséggel segítségünkre van, mert azt mondja a szerző, nyilván Jézus okán: „És akkor a kísértő odament és megkísértette.” Majd az evangélium végén, hogy „Ezekkel a kísértésekkel próbálkozott és aztán egy ideig elhagyta őt.” Miért érdekes ez? Mert hát már kapunk egy értelmezést. Az értelmezés így szól, hogy ami a 40 napos böjt után történt Jézussal, az kísértés. Na de mi van, hogyha ezt nekünk kell értelmezni? Most nem Jézusnak a 40 napos böjtje utáni eseményeket, hanem a saját életünkben bizonyos helyzeteket nekem kell értelmezni, és nem föliratozzák nekem előre, hogy kísértés. Hogyha kapok egy feliratot, hogy kísértés, akkor egy kicsit könnyebben elboldogulok, de nem kapok feliratot, hogy kísértés.

Ezért én, ha megengeditek nekem, a nulladik pontról szeretnék beszélni, hogy egyáltalán eljutunk-e oda, hogy egy kísértést kísértésként élek, érzek, gondolok, tapasztalok, értelmezek? Erről szeretnék beszélni és hoznék egymás után sok-sok szempontot, röviden, hogy mi mindent volna érdemes átgondolnunk. És most nagyon tudatosan mondom ezt, átgondolnunk. Mert a kísértő nagyon trükkösen, rögtön arra akarja Jézust rávenni, hogy csináljon valamit. Ezért bölcsen járunk el, hogyha a nagyböjt elején, mielőtt úgy rögtön nekiugrunk ennek, annak, amannak, át is gondoljuk, hogy minek akarunk rögtön nekiugrani. S akkor mondanám egymás után a szempontokat, hogy mi az, ami miatt valamit mi, bármelyikünk, akármelyikünk nem is élek meg, kísértésnek pedig az.

Első: téves a lelkiismeretem. A lelkiismeret a természet gyermeke, ezért vagy nagyon, vagy kisebb mértékben, vagy csak nagyon enyhén téves. A lelkiismeret ugyanis a személyiségfejlődéssel együtt alakul ki, és annak mindenféle szépségét, gyöngeségét, árnyékát és fényét magán hordozza. Tehát az első, ha valaki azt mondja, vagy én azt mondom, hogy „Az én lelkiismeretem tiszta.”, vagy azt mondom „Nem, az én lelkiismeretemmel el tudok számolni.”, akkor a kérdés az az, hogy nem tudjuk, hogy milyen a lelkiismerete.

Következő, mert nem akarom hosszan, mert van 23 pont. A következő, hogy mikor a családi értékrend alapján, amiben szocializálódunk, a családi értékrend alapján valamire nem mondták, hogy bűn, ezért mi egy olyan közegben nőttünk föl a szűkebb családban, hogy az ott teljesen természetes volt, egészséges volt, normális volt és hétköznapi volt. Pont egy filmnek a jelenete jutott eszembe, pár héttel ezelőtt láttam, hogy mondjuk morálisan nem annyira kitűnő életvitelt folytató szülők nevelték a gyereküket, és az apa a lefekvés előtt megkérdezi a gyerekét „Tegnap telefonoztál-e, mielőtt elaludtál?” A fiú azt mondja „Dehogy apa!” Az apa szigorúan ránéz: „Biztos?” Erre a fiú azt mondja „Nem, nem, tényleg apa, telefonoztam.” Erre az apa azt mondja „Miért adtad föl ilyen könnyen? Én nem tudtam, hogy telefonoztál-e. Kitartottál volna benne, nem buktál volna le.” Tehát a második gondolat, hogy a családban valami teljesen természetes volt, magától értetődő, normális, és a család értékrendjéhez, világához hozzátartozik, ezt őrizzük örökségként, ezért abban a helyzetben nem élünk meg valamit kísértésnek, ami persze egyébként az, mert annyira természetes, belenőttünk.

Következő, amikor egy csoport, egy közösség vagy a vállalati kultúrának része, hogy bizonyos dolgokat nem tartunk bűnnek. Tehát például, amikor egy vállalati kultúrának része az, hogy nem etikusan működik. Akkor, ha én annak a csoportnak, intézménynek, közösségnek vagy cégnek a munkavállalója vagyok, nagyon könnyen ennek a következményei énrám is érvényesek lesznek, és akkor, ha ott ez a kultúrának a része, akkor lehet, hogy nem látok ki ebből a kultúrából és azt mondom, hogy ebben a csoportban vagy ebben a közösségben ez minden további nélkül megengedhető.

Most szerintem nem úszható meg, hogy szakemberekkel ne beszéljünk. Vízvezeték szerelő embertársaink, villanyszerelő embertársaink és gipszkartonozó embertársaink, és kőműves embertársaink. És nem egyszerűen az a benyomásom, hogy az építőipar kultúrájában valahogy bizonyos dolgok egyszerűen nem számítanak bűnnek. Ez a benyomásom, mert annyira természetesen, alapműködésben történnek úgy dolgok, hogy szerintem úgy nem volna szabad és mégis úgy működik. Megyek tovább. Ez lehet, hogy hosszabb is volt, mint akartam.

Következő, hogy amikor nem egy csoportnak, közösségnek, felekezetnek, egyháznak a kultúrájához tartozik ez hozzá, hanem magához a társadalom kultúrájához tartozik hozzá, valami, ami annyira elfogadott, hogy nem éljük át bűnnek. Például, mondjuk az ókori rabszolgatartó társadalomban a rabszolgatartást bizonyára kevesen élték meg kísértésként, de mondjuk a XX. század második feléig azt, hogy a gyerekeket fizikailag bántalmazzuk és ezt nevelési módszernek tekintjük… Hát most nem az, hogy egy szülő elveszti az önkontrollt és életében kétszer, nem tudom én, nem ezt mondom, hanem azt, hogy egy társadalom kultúrájának a része, hogy a gyerekbántalmazás az egy nevelési eszköz. Ha ez a kultúrának az elfogadott része, akkor ott nagyon kevesen fogják kísértésként megélni azt, hogy én most, ha bántom a gyerekemet, az helyes-e vagy nem.

A következő, amikor egy kornak vagy korszaknak a része. Az, hogy valami természetessé válik. Ugye ismerjük ezt a mondatot a diktatúrának az évtizedeiből, hogy „azok olyan idők voltak”. Erre szerintem semmi mást nem lehet mondani, hogy mindig olyan idők vannak. Mindig pontosan olyan idők vannak, és ezért ha én azt mondom, hogy olyan idők voltak, akkor abban egy csomó minden elfér úgy, hogy nem fogom kísértésnek megélni a kísértendő dolgokat.

A következő, hogy valami az én személyes szokásommá vált és elfogadottá lett. Szerintem én már háromszor rutinból elrontottam a közgyónásban, és nem normakövető módon a szeplőtelen szót újból és újból kimondom. De eszembe jutott egy másik is, hogy sokat vezetek, és ezért elég hamar föltűnt, hogy a budai rakparton, az alsó rakpartra gondolok, hetvennel lehetett menni hosszú időn keresztül egy helyen, de most ötvennel lehet menni. És akkor lelassítok ötvenre, és akkor az a nyomulás heteken keresztül, hogy dudálás, villogás és stb. Miért? Ő ezt biztos nem érezte kísértésnek, mert a fejében az van, azt szokta meg, hogy lehet menni hetvennel. Tehát ha én megszoktam valamit, akkor azt nem fogom kísértésnek megélni a lehető legnagyobb valószínűséggel.

A következő, amikor valamihez hozzászoktam. Ez nem ugyanaz, hogy én megszoktam, vagy valamihez hozzászokom. Például a hajléktalan testvéreink látványához minden további nélkül Budapesten hozzá lehet szokni. Ezért lehetséges az, hogy amikor fiatal voltam, vagy a rendszerváltást követően, mikor nagyon sok hajléktalan embertársunk úgy hirtelen megjelent, akkor kísértésként éltem át azt, hogy ne segítsek valakinek, aki az utcán van. De néhány évtized alatt hozzászokhattunk kulturális és egyéni értelemben is ahhoz, hogy hajléktalan testvéreink élnek velünk, és amikor kérnek és nem adunk, ezt nem éljük már át kísértésként, hogyha nem adok, mert hiszen megszoktuk, hogy ez így van és hozzászoktunk.

A következő, mikor az a benyomásom, hogy amit én teszek, ami most persze egy kísértés, de ez egy adok-kapok rendszernek a része. Például valaki segített nekem, és most fölhív, hogy te nem tennéd ezt meg? És valójában azt, amire megkérnek, hogy nem tenném-e meg, azt nekem nem kéne megtennem. De ezt fölülírja bennem az, hogy de ő segített nekem és most nekem ezt vissza kellene adnom. És ez fölülírja azt, hogy valamit kísértésként éljek meg, amit ha csak önmagában valaki megkér vagy megkérdezi, hogy csinálnám-e, azt mondanám, hogy nem. De egy adok-kapok részeként nem mondom, hogy nem.

Következő, amikor a jelent relativizálom, mégpedig a múltra vagy a jövőre való hivatkozással. Ez épp a múlt vasárnapi gondolatainkhoz kapcsolódik. Például, a jelenben valamit sosem tennék meg. Igen ám, de van egy helyzet, és a következő jut eszembe. „De te, tegnap vagy tíz éve, ezt tetted velem.” És akkor azt úgy értelmezem, hát ha te azt tetted velem, akkor most én ezt csak visszaadom. De ha én lennék a kezdeményező fél, nem csinálnám meg, de ha ez úgy van bennem, hogy a múltban ezt tetted és ez csak egy válasz rá, úgy már nem érzem kísértésnek.

De lehet, hogy ti is ismeritek ezt, elgondoltok valamit, itt van nagyböjt, hogy mondjuk a nagyböjti időszak alatt valamit nem csinálok. És ez mondjuk nem egy fölajánlás, vagy valami erénygyakorlat a részetekről, hanem hát ott valami bűn van, és akkor nagyböjtben próbáljátok azt a bűnt kerülni. És mondjuk húshagyó kedden eszetekbe jut, hogy „Hm, hát hamvazószerdától úgyse csinálom már. Tulajdonképpen az egyesség már megvan az Úrral, de most akkor a kedd belefér, mert akkor szerdától meg már nem.” Tehát akkor megint relativizálom jelent a jövőre vonatkozóan.

Következő, egyszerűen tudatlanságból. Olyan szép az, és csak mondom nektek, most is felnőtt testvéreink készülnek keresztelkedésre, elsőáldozásra, nagyszombat éjszaka, na, hát ez egy óriási esemény. És amikor felnőttek életük első gyónására jönnek, akkor szinte mindig hallom ezt, hogy „Most ezt Feri atya, ezt meg szeretném gyónni, de azért hozzá kell tennem, hogy amikor csináltam, nem tartottam bűnnek. Szóval nem is tudtam, hogy bűn lenne, eszembe se jutott, de most már igen.” Tehát egyszerűen tudatlanság van a hátterében, hogy valamit nem érzek kísértésnek.

A következő, egyszerűen valamiféle érzéketlenség okán nem érzek, élek meg valamit kísértésnek. Ti biztos tudjátok azt, hogy az erkölcsi fejlődésünk alapjai érzelmiek. Hát egy-két-három éves korban még a Tízparancsolat kimerítő megértése kevésbé áll rendelkezésünkre, de ha apa haragszik, vagy anya szomorú, azt megértem egyévesen is, meg két évesen is. És ezért az együttérzés valakivel, vagy az érzésekből való tanulás ott van a morális fejlődésünk elején. És ezért minden további nélkül lehetséges az, hogy ha én ezen a területen vagyok sérült, akkor nem jönnek azok az érzések a kísértéssel összefüggésben, amelyek nagyon segítenének abban, hogy valamit ne csináljak meg.

Nem tudom, ti nézitek-e az atlétikai fedettpályás Európa-bajnokságot? Nem törzsanyag, el kell ismernem, de olyan szép az, hogy ott rivalizálnak, versengenek, mennyi munka van abban, hogy ne negyedik legyen, hanem harmadik, vagy egyáltalán döntőbe kerüljön. És azok a pillanatok, amikor valaki egy egyéni csúcsot ugrik és örül, és ott a versenytársa, aki emiatt hátrébb van, látszik az arcán az az őszinte öröm, hogy egyszer együtt örül a másikkal, mert ő is tudja, mi az, hogy egyéni csúcsot ugrani. Hát azt nem tudom kivonni magam ez alól, és egyéni csúcsot ugrott, az milyen nagyszerű!

Következő. Gyönge az érzelmi intelligenciám, és a gyönge érzelmi intelligencia, akkor az érzelmi teherbíró képességem is gyönge, és a gyönge érzelmi teherbíró képességgel az ember inkább, ahogy szokták mondani, hogy inkább nem állok ellen a kísértésnek, mert akkor könnyebben megúszom, már érzelmileg.

Következő, mikor valamiféle éretlenség, egyoldalúság, vagy a személyiség fejlődésben valami éretlenség és fejletlenség jellemez még engem, például serdülőknél teljesen természetes, azt mondja a szakirodalom, részidentitások jellemzik a serdülőt, sok felnőttet is. Arról nem is beszélve, hogy a szakirodalom szerint a serdülőkor 2025-ben 27-28 éves korunkig tart. Ez mit jelent? (Azt), hogy fiatal felnőttek esetén a személyiség nem elég érett, finoman szólva sem, és mondjuk valahol valamit biztos nem tenne meg egy másik helyzetben, meg egy másik valakivel minden további nélkül megteszi. Azért, mert a személyiség még nem egységes, és a személyiségnek van egy része, amiben világos, hogy nem, és a másik részében meg egyáltalán nem világos.

A következő, a személyiségnek valamiféle sérültsége. Mondjuk a függőséggel élő embertársaink nem föltétlenül élnek meg kísértésként valamit, amikor elborítja őket az ellenállhatatlannak tapasztalt vágy. Vagy nárcisztikus zavarokkal, problémákkal küzdő embertársaink sem élnek meg kísértésnek sok mindent, ami… tehát akkor ott valami sérültség okán.

A következő, amikor az ember egyszerűen csak az emberi természetének azt a részét használja, amit így hívunk, hogy alkalmazkodás. Alkalmazkodás a többséghez. És ha a többség így vagy úgy, akkor az ember az alkalmazkodás révén, ami a túlélésnek az egyik záloga, már nem élek meg kísértésnek valamit, amit pedig meg lehetne annak élni.

Következő, amikor egy ösztönkésztetés felülír bennem mindent, és nem egyszer az ösztönkésztetés nyomán egy beszűkült állapotba is kerülök és már nem látok ki belőle, csak az ösztönkésztetés uralkodik rajtam. És ez akkor is így van, hogyha az az ösztönkésztetés egyébként egy nagyon természetes, egészséges, nem véletlen bennem van, mondjuk az életösztön. De egy kontroll és gátlás nélkül megélt életösztön nagyon sok kísértéses helyzetet teremt, amit az illető lehet, hogy pont az életösztöne miatt nem is él meg annak.

A következő, amikor valamilyen szenvedély eluralkodik rajtunk. Fiatalembereknek a kíváncsisága, és a kíváncsiság vagy a szenvedélyesség erősebbnek bizonyul, mint hogy valamit kísértésnek éljek át.

Megyek tovább. Következő. Mikor egy helyzetet tévesen értelmezek. A beszéd elején utaltam erre, mi kapunk egy értelmezést, hogy ez egy kísértés, őt úgy hívják, hogy kísértő, és most a kísértést egy picit abbahagyta. Na, de mondjuk a második kísértés. Mindent én kaptam, borulj le, imádj engem, minden a tiéd lesz. Most ha valaki ezt nem kísértésként értelmezi, hanem úgy, hát ez egy óriási lehetőség. Ez egy óriási lehetőség. Hát miért ne élnék vele? Egy kedves ismerősöm mondta mindig ezt, ő egyébként az apjától tanulta. Azt mondta: „Ha adnak fogad el, ha ütnek, szaladj el.” Ezt biztos ti is ismeritek. Tehát mikor ez az én szocializációm, hogyha adnak fogat, de ütnek, fuss el vagy szaladj el, hát akkor ezen nem is gondolkozom, mert ez…

Például nem kísértésként értelmezek valamit, hanem kihagyhatatlan lehetőségként. Egyébként az egy külön érdekes dolog, hogy ugyanazt a helyzetet, amire most azt mondjuk, hogy ez egy kísértés, valaki nem kísértésként él meg, hanem úgy, hogy egy kihagyhatatlan helyzet, más valaki pedig úgy él meg, hogy nem volt más választási lehetőség. Bizonyos szempontból ez két véglet. Az egyik egy óriási lehetőség, a másik meg, nem is vagyok szabad.

Következő, amikor egy tekintély személy fölszólítása, engedélye, vagy parancsa fölülírja a saját belső megfontolásaimat.

Következő, amikor egy erős negatív érzelem az, ami eluralkodik rajtam, mondjuk a félelem, és ettől a félelemtől, ettől az érzéstől szeretnék megszabadulni. És maga a félelem és az a szorult belső állapot és beszűkültség, hogy ettől muszáj szinte bármilyen áron szabadulni, fölülírja bennem azt az értelmezést, vagy azt a megoldást, hogy én ezt kísértésként tekintsem, és ez alapján reagáljak.

Következő, amikor bár kísértésről volna szó, de ha én megteszek valamit, ami egyébként kísértés, nem kezdi ki a pozitív énképemet. Ha fönn tudom tartani magamról azt, hogy én egy jó ember vagyok, és most elkövetek egy bűnt, amivel kapcsolatban a pozitív énképem nem változik meg, tehát továbbra is fönn tudom tartani a pozitív énképem, ott nagyon sokan azt nem fogják se bűnnek, se kísértésnek megélni, mert a pozitív énkép fönntartása ezt fölül fogja írni.

Következő, amikor bár kísértés lenne, de nekem ezzel a helyzettel kapcsolatosan pozitív érzéseim támadnak. Egy olyan megrendítő, hát beszámolót olvastam egy holokauszt túlélőtől, akit arról kérdeztek, hogy sok év Auschwitz, és hogy azt hogyan lehetett túlélni. És ő nagyon őszintén, az idős emberek őszinteségével azt mondta, hogy „Ott is ügyeskedni kellett és ha az ember nem ügyeskedett, akkor hamar meghalt.” És ott mondott egy megrendítő történetet. Azt mondta, hogy „Természetesen voltak köztünk írnokok és nem egyszer listába volt adva azoknak a személyeknek a száma, akiket másnap reggel vittek megölni. Ha valaki jóban volt az írnokkal és volt mondjuk valaki, akit nagyon utáltak a barakkban, esetleg azt a számot át lehetett írni, és akkor nem őt vitték el, hanem a másikat, de valakit elvittek.” Most ha valaki azt éli meg, hogy „de túléltem” vagy azt, hogy „most segítek egy rendes embernek”, minden megrendültséggel együtt átélheti azt, hogy legalább segítettem valakinek az embertelenségben.

Következő, amikor egy negatív érzést akarok elkerülni. Ez az érzelmi intelligenciával és az érzelmi teherbíró képességgel összefüggésben van, vagyis, ha nem bírom annak a feszültségét, hogy a saját belső negatív érzéseimmel együtt kell élnem egy kísértés kapcsán, ha nem bírom ezt a belső feszültséget, akkor hajlamos vagyok inkább belemenni valamibe, hogy a feszültség oldódjon.

És végül az utolsó, ennek van két része. Ez pedig a konfliktuskerülés. Egy külső konfliktust akarok elkerülni, inkább csináljuk, vagy inkább benne vagyok, hogy ne legyen ebből konfliktus, vagy pedig a belső konfliktusomat akarom elkerülni. Ez utal az előző pontra, hogy ne kelljen valamit átélnem.

Ez 23 pont volt. Szerintem, ha még készülgetnék egy picit, lenne még 23, de azt nem fogom elmondani. Szóval hálásak lehetünk azért, ha valamit kísértésnek élünk meg, mert az azt jelenti, hogy ott nagyon-nagyon-nagyon sok lépésen keresztülmentünk már, és valami nagyon egészségesen működik bennünk, és nagyon jól működik bennünk, és hatékonyan működik bennünk, és az Isten kapcsolat által megszentelten működik bennünk. Ezért nézzétek el nekem, hogy ezt a beszédet így szeretném befejezni; hálát adok minden pillanatért, amit kísértésként meg tudtam élni.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)