Lk 9,28b-36 - Nagyböjt 2. vasárnap

„Mester, jó nekünk itt lennünk! Hadd csináljunk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.”

Olvasmány (Ter 15,5-12.17-18)

Isten egy napon kivezette Ábrahámot sátrából a szabad ég alá, és ezt mondta neki: „Nézz föl az égre, és számold meg a csillagokat, ha meg tudod őket számolni.” Majd hozzáfűzte: „Ilyen lesz a te nemzetséged.” Ábrahám hitt az Úrnak, Isten pedig beszámította ezt az ő megigazulására. Majd ismét szólt Isten Ábrahámhoz: „Én vagyok az Úr, aki kihívtalak a káldeai Ur városából, hogy ezt a földet neked adjam birtokul.” Ábrahám így válaszolt: „Uram, Istenem, miből tudom meg, hogy birtokolni fogom azt?” Erre Isten megparancsolta neki: „Hozz egy hároméves üszőt, egy hároméves kecskét, egy hároméves bakot, egy gerlét és egy galambot.” Ábrahám odahozta neki ezeket az állatokat, majd középen kettévágta őket, és a szétvágott részeket egymással szemben helyezte el; a madarakat azonban nem vágta szét. Akkor ragadozó madarak szálltak a testekre, de Ábrahám elűzte őket. Amikor a nap lenyugodott, Ábrahám mély álomba merült, és félelmetes sötétség szállott rá. Amikor a nap lenyugodott, és beállt a sűrű sötétség, füstölgő kemencéhez és égő fáklyához hasonló valami vonult végig a szétvágott darabok között. Azon a napon kötött az Úr szövetséget Ábrahámmal, és így szólt: „Utódaidnak adom ezt a földet Egyiptom patakjától egészen a nagy folyamig, az Eufráteszig.”

Szentlecke (Fil 3,17–4,1)

Testvéreim! Kövessétek a példámat mindnyájan! Nézzétek azokat, akik úgy élnek, ahogy példámon látjátok. Hiszen – mint már többször mondtam, most meg könnyek közt mondom – sokan úgy élnek, mint Krisztus keresztjének ellenségei. Végük a pusztulás, Istenük a hasuk, azzal dicsekszenek, ami gyalázatukra válik, és az eszüket földi dolgokon járatják. A mi hazánk azonban a mennyben van. Onnan várjuk az Üdvözítőt is, Urunkat, Jézus Krisztust. Ő azzal az erővel, amellyel mindent hatalma alá vethet, átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi megdicsőült testéhez. Ezért, szívből szeretett testvéreim, örömöm és koronám: így álljatok helyt az Úrban, szeretteim!

Evangélium (Lk 9,28b-36)

Abban az időben Jézus kiválasztotta Pétert, Jánost és Jakabot, és fölment velük a hegyre imádkozni. Míg imádkozott, arca teljesen átváltozott, ruhája pedig hófehéren ragyogott. S íme két férfi beszélgetett vele: Mózes és Illés. Megdicsőülten jelentek meg, és haláláról beszélgettek, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie. Pétert és társait elnyomta az álom. Amikor fölébredtek, látták dicsőségét és a mellette álló két férfit. Azok már épp menni készültek. Péter akkor így szólt Jézushoz: „Mester, jó nekünk itt lennünk! Hadd csináljunk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.” Nem tudta ugyanis, hogy mit mondjon. Közben felhő támadt és beborította őket. A felhőben félelem szállta meg őket. A felhőből szózat hallatszott: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok.” Miközben a szózat hangzott, Jézus ismét egyedül volt. Ők pedig hallgattak, és senkinek sem árultak el semmit abból, amit láttak.

Vasárnapi beszéd

A mai elmélkedésben nem szeretnék az evangéliummal összefüggésben egyetlen szempontot kiemelni, esetleg kiragadni, és akkor ahhoz hozzáfűzni a gondolatokat, hanem inkább megmaradnék ebből a távlatból, ránézni erre a történetre alapállásnál, és akkor így, ennek a szép összefüggése alapján szólni néhány szempontot. Mégpedig, hogy ezt miért mondom így, hogy ez a szép összefüggés és mit is értek ez alatt? Olyan szép az, ahogy az evangéliumban nem egyszer halljuk azt, hogy Jézus egészen egyedül fölmegy a hegyre, hogy egyedül legyen, és ott magányosan, a szó jó értelmében, a Mennyei Atyával együtt legyen és imádkozzon. És most is valami hasonló történik, de most pont nem arról van szó, hogy Jézus egyedül fölmegy a hegyre, hogy egyedül és ketten legyen a Mennyei Atyával, hanem szól Jakabnak, Péternek és Jánosnak, és velük együtt megy fel a hegyre, de ott találkoznak a Mennyei Atyával, de közben ott van Mózes és Illés. Ezt mondom összefüggésnek, hogy milyen szép az, hogy Jézus most nem akar azon a hegyen egyedül lenni. Szeretne a Mennyei Atyával lenni, de ott vannak, most így mondom, egyszerűen csak, az ő elődei, ott van Mózes és Illés, de ott van a következő nemzedék is, az apostolok, akik majd továbbadják mindazt, amit a lelkükre köt, mikor ő már nincs ezen a világon. Tehát itt vannak a nemzedékek, a Mennyei Atyától a következő nemzedékig ebben az egységben.

És erről szeretnék most akkor szólni, mégpedig abban az összefüggésben, hogy Illésről egy kicsit kevesebbet tudunk, Mózesről jóval többet, az apostolokról is tudunk ezt-azt, mondjuk Péter apostolról. És azt tartom megrendítőnek és közben fölemelőnek, hogy Jézus nem tökéletes személyekkel kíván ott lenni a hegyen. Rendben van, hogy Mózes és Illés megdicsőülten jelentek meg, na de azért Mózesről tudunk ezt-azt. Őróla pont tudunk ezt-azt, és az ószövetségi Szentírásnak nagyon hálásak lehetünk, hogy látjuk Mózesnek a gyöngeségét, a gyarlóságát és minden egyebét, ami azután is van, miután személyesen találkozik az Istennel, azaz nem szűnik meg az ő gyöngesége és gyarlósága. És ott van Péter és Jakab és János is, az ő gyarlóságuk sem szűnik meg, miután találkoznak Jézussal. És amikor Jézus föltámad, azután se szűnik meg. Miért akarom most ezt így hozni? Azért, mert itt van a sok-sok nemzedék, az üdvösség története, és közben benne van az emberi gyöngeség és gyarlóság, így is mondhatnám, hogy nemzedékről-nemzedékre átadunk valamit és át akarunk adni dolgokat és át akarunk venni dolgokat. És Jézusnak van, amikor nem elég, vagy talán nem akarja úgy, hogy csak ő és a Mennyei Atya, hanem jó neki, hogy ott van Mózes, és ott van Illés, és ott van Péter, és ott van Jakab és János, hogy valahogy együtt szeretne velük lenni. És mi mondhatnánk kívülről „Hát mester, neked nincs szükséged őrájuk. Most mit tanulsz Mózestől, meg Illéstől?” Na, gyerünk, mert hosszú lesz a bevezetés.

Első gondolat, az első gondolat így szól, hogy akár tetszik, akár nem, ha fáj, ha nem, de mi az értékekkel együtt a gyarlóságainkat is átadjuk a következő nemzedéknek. Az lehet, hogy éppen azt nem akarnánk átadni, és az úgy él bennünk, hogyha látjuk azokat az értékeket, ezek nagyon elöl lehetnek, és nagyon kimondottak és tudatosak, át akarjuk adni, hogy ők vigyék tovább, ezek a hétköznapi értékek, vagy a hívő életünk értékei egyaránt. De az a realitás, hogyha Mózes tekintély és Illés tekintély és Péter tekintély, és aztán Jakab és János tekintély, akkor az ő tekintélyükkel együtt az ő gyarlóságuk is valahogy az életünk részévé válik. És ember legyen a talpán, keresztény legyen a talpán, aki elkezdi szépen, szépen szétrakosgatni és megkülönböztetni, hogy na, ez az, ami miatt ő Péter apostol, és ez az, ami miatt hát olyan, mint én, vagy én, na jó, hagyjuk is! Tehát a csodás örökséggel együtt a gyarlóságot is átadjuk, és mondhatnánk azt, hogy ha nem is átadjuk, hát átmegy magától is. Ezért van állandó feladatunk azzal, hogy például, amit mi kaptunk örökségként azoktól, akikre fölnézünk, a mi Mózeseink és a mi Illéseink, állandóan tudatosítanunk kell magunkban, hogy ők lehet, hogy szentek és közben gyarlók, lehet, hogy példaképek, ahogy szoktuk mondani, és közben esendők. És hogy állandóan mérlegelnünk kell, hogy az, amit ő tett, ahogyan viszonyult, ahogy cselekedett, az az evangélium része, vagy a gyarlóságának a része. Ezt a munkát nem tudjuk megspórolni, különben a szentséggel a gyarlóság is átjön, és mi, mint akik nem látnak, nem hallanak, nem tapasztalnak, a gyarlóságot is, mint valami örökséget nem csak megéljük, hanem adjuk tovább.

Kell példákat mondani? Hát ez így van egyéni szinten, csoport szinten, felekezet szinten, egyház szinten. Nem mondhatjuk azt, hogy a keresztény kultúrának ne lett volna része mondjuk az antiszemitizmus sokszor egészen durva formája, vagy a nők lebecsülése és lenézése, annak egészen durva formája, vagy például a test lenézése, annak egészen durva formája, a világ elítélése, annak egészen durva formája. És ez a hagyománnyal együtt átjött hozzánk, és ezért nagyon szükséges megkülönböztetnünk, hogy az az evangélium, vagy az valami, ami a gyarlóság része mindannak, amiben vagyunk.

Második gondolat. A második így szól, hogy az értékes személyekkel kapcsolódva, hogy még inkább Mózes és Illés, a számunkra értékes személyekhez kapcsolódunk, de az ő gyarlóságaikat is átvesszük. Minél inkább a családból ott van a kapcsolatunk apuval, anyuval, nagyszülőkkel és a többiekkel, tudatos vagy nem tudatos, főképp, ha számunkra ők fontosak és értékesek, átjön a gyarlóságuk is, és ezért megint csak ezt tudom hangsúlyozni, hogy egy folyamatos megkülönböztetésre van szükség felnőttként, hogy azt én át akarom emelni. Mert az az evangélium része, vagy egyáltalán nem akarom átemelni, mert az Pista bácsi gyöngesége, vagy Mari néninek a nem tudom én milye, hogy ne használjunk itt jelzőket, de mi szeretjük őket, csak azt nem akarjuk átvenni. És az a megrendítő, hogy minél fontosabb egy személy számunkra és személyeken keresztül minél inkább átadatott valami örökség, hagyomány és kultúra, annál nehezebb ezeket a megkülönböztetéseket megcsinálni, mert az lesz a benyomásunk, hogy minthogyha akkor azt a személyt nem szeretnénk, nem fogadnánk el, árulnánk el, vagy utasítanánk el, vagy tagadnánk meg, és azzal együtt a saját önazonosságunkat.

Például bántalmazott személyeknek azért is annyira nehéz a sorsa, mert nem egyszer a bántalmazó személy egyébként máskor őt szereti, hogy nem csak bántalmazó, hanem mondjuk bizonyos helyzetekben gondoskodó is. És látjuk éppen a bántalmazott személyeknek, hogy mennyire nem könnyű neki azt mondani, hogy ez az ő szeretete volt, ez a bántalmazás volt, ez jó volt, ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Egészen a szív mélyéig hatol annak a nehézsége, hogy a megkülönböztetéseket megtegyük, hogy az az evangélium része, ez pedig valami súlyos bűn, mert az egyetlen személytől érkezett.

A következő, hogy nem csak azt adjuk át, amit mi át akarunk adni. Hogyan szól a nagyon fontos mondat, ezt érdemes akkor is hallani, hogyha ez egy vasárnapi beszéd? A kommunikáció tartalmát a befogadó fél határozza meg. Tehát mondjuk a családban, a közösségben, az egyházban a következő nemzedék a befogadó fél, és mi mondhatjuk azt, hogy mi ezt mondtuk, ezt hangsúlyoztuk, ott volt a lényeg. Nem ez a kérdés, hanem az, hogy a befogadó félhez mi érkezett meg, és a befogadó fél azt hogyan értette és mint értelmezte és most mit gondol róla és mit élt át. A befogadó félnél van a kulcs, nem arról van szó, hogy a mi felelősségünk nincs meg, hanem ha meg akarjuk érteni, hogy mit adtunk át a következő nemzedéknek, akkor nem elég arra hivatkozni, hogy mi mit akartunk átadni, hanem hogy mi ment át. Ezért dolgunk van azzal, hogy állandóan ellenőrizzük, hogy rendben van, hogy ezt akartuk elmondani, vagy ezt akartuk átadni, és mi van ott? A befogadó félnél jelenleg mi van? Mert az a fontosabb.

Ranschburg tanár úrt muszáj idéznem, azt mondja: „A gyerekeitek nem hallgatnak rátok, figyelnek titeket.” Tehát mondjuk előző nemzedékként azt gondoljuk, amikor szépen, okosan elmondtuk a mondatokat, akkor átadtuk. A gyerekek pedig sokkal kevésbé a mondatokat hallgatják, sokkal inkább figyelnek bennünket, azt, hogy hogyan élünk, meg kik vagyunk és abból sokkal jobban tanulnak, mint amit mondunk nekik.

A következő gondolat így szól, hogy megint csak így mondhatnám, ha tetszik nekünk, ha nem, az ember utánzás révén tanul. Mert minél kisebbek vagyunk, annál inkább fölfogtuk, megértettük, értéknek tudatosítottunk valamit. Nem tudom, hogy láttátok-e azt a pici videót, mindegy. Egy gorilla ül a csónakban. A gorilla fogja a két evezőt és úgy evez. Hát ez klasszikus példája annak, hogy a gorillának nem tanította meg senki sem az evezést, hanem látta az emberen, hogy az ember hogyan evez! És akkor volt egy lehetőség, beült a csónakba, és akkor most ő is evez. Tehát az ember is így tanul. Hogy áll ez a ruha rajtam? Nem tudok rendes pap lenni. Nem is törekszem annyira, meg kell hagyni. Szóval az utánzás révén való tanulás az emberi természet része? Nem azért tanulunk így, mert valamikor valaki azt mondta, hogy hát érdemes így csinálni, hanem mert magától így tanulunk. Tehát az előző nemzedékeket nézzük és utánozzuk őket, akkor is, ha nem jól csinálják, vagy pedig megmaradunk valami puszta lázadásban és tiltakozásban azért, mert látjuk, hogy hogyan csinálják. Tehát nem a szavak mennek át, amit most itt én elmondok, ja, abba is kéne hagyni. Tehát, utánzás révén tanulunk, és mire elkezdjük tudatosítani, hogy mit vettünk át, hogyan csináljuk, mint élünk, már egy csomó mindent megtanultunk, és már egy csomó mindent valahogy csináltunk. Hát már a múltunkkal meg kell küzdeni, mert az már úgy volt. Gyerünk, megyek tovább!

Illetve, pár nappal ezelőtt hallgattam egy beszélgetést Kemény Dénessel. Kemény Dénes szövetségi kapitány, vízilabda. Annyira érdekes dolgot mondott, azt mondja, hogy „Emlékszem, hogy amikor behívtam 16 éves fiatal gyerekeket annak idején az olimpiai keretbe, hogy csinálják végig az olimpiai felkészülést, akkor is, ha a szűkített keretnek már nem lesznek tagjai. Tudtam azt, hogy mi a hagyománya vagy a szokása a magyar vízilabdának, az, hogy a fiatalokat azért, na. (Mutatja, hogy üti-vágja. – a szerk.) Ezt ugye nem kell lefordítani, tehát az idős játékos a fiatalt na. S azt mondja Kemény Dénes ebben a riportban, hogy tudtam azt, hogy ez senkinek se jó. Hogy tudom én, hogy ez az örökség, hogy amióta van vízilabda Magyarországon, az idősek így bánnak a fiatallal. És én emlékszem, bementem a fiatalokhoz, vagy az idősebbekhez, mondja Kemény Dénes, és elmondtam nekik, hogy ezt ne csináljátok, mert 15-16-17 éves fiatal gyerekek. Nem jár mindenki jobban, ha ti őket inkább menedzselitek? Hát vegyétek a szárnyaitok alá őket! Miért? Mert egy-két év múlva őtőle fogod kapni a passzt. S azért leszel olimpiai bajnok, mert nem véletlen hívtam be az olimpiai keretbe. De ahhoz ti is kelletek.” Tehát hova akartam eljutni oda, hogy utánzás révén tanulunk, visszük át a mintákat, azt gondoljuk, hogy mi csupa értéket, szépséget, mindent adunk át, és közben az utánzás révén katasztrofális dolgokat is tovább viszünk. És ezért néha meg kell állni és azt mondani, hogy mostantól kezdve ezt nem kívánjuk továbbadni.

Következő. A következő, ez persze picit kisarkított, hogy nem egyszer az az élményünk, hogy amit leginkább át akartunk adni, azt veszik át legkevésbé. És nem értjük, hogy ez hogy lehetséges. Az apa dühöng, és azt mondja, amióta az eszét tudja, mondom neki, azt nem úgy csinálja. Vagy, ahogy a szülők szokták mondani: „Hát tőlünk ezt nem tanulhatta. Mi minden vasárnap ott voltunk a misén. Nem jön. Föl is adtuk. Hát, ha valamit fontosnak tartottunk, ez ez, és semmit nem vettek át belőle.” Ez hogyan lehetséges? Úgy, hogy az értékátadás elsősorban a számunkra érzelmileg fontos kapcsolatokban zajlik. Nagyon egyszerűen szólva, ha egy édesapa nem szán időt, energiát, figyelmet, érzelmi energiákat, együttérzést, szolidaritást a saját gyerekeivel és a saját gyerekei nem élik át azt, hogy az apjuk érzelmileg is, nemhogy melléjük áll, elérhető, fizikailag elérhető és érzelmileg elérhető. Ahol a gyerekek ezt nem tapasztalják meg, az apjuk hiába mondja el huszonötször és megy minden vasárnap a templomba, a gyerek számára az a kapcsolat nem a legfontosabb számára, érzelmileg fontos kapcsolatok közé tartozik. Egy kikerülhetetlenül fontos kapcsolat, de az értékátadás, ha szabad így mondanom, útja nincsen kidolgozva. Ezért nézhetjük azt döbbenten visszafelé nézve, hogy az egész életünk arról szólt, hogy és a gyerekeink ebből alig visznek át valamit.

Tehát csak még egyszer hadd hangsúlyozzam, az értékátadás megint nem szavakon, mondatokon és elveken, ezeknek a kimondásán múlik elsősorban, hanem az érzelmi kapcsolaton, az elérhetőségen és azon, hogy én azt tapasztalom, hogy apunak vagy anyunak fontos vagyok. És ha bajban vagyok, elérhető vagyok az ő számára, mégpedig úgy, hogy ő együtt érez velem, amikor nekem valami fáj.

Következő, hogy ebből is következik, hogy nem egyszer a következő nemzedék nem az általunk fontosnak tartott értékekre mond nemet, nem az értékekre mondanak nemet, vagy nem azoktól fordulnak el, hanem nagyon egyszerűen szólva nem akarnak úgy élni, mint mi. Mi persze azt mondjuk, hát nem értjük, hogy ezekre az értékekre miért mondanak nemet, és hát hogy lesz majd akkor az emberiség jövője? Ennél ők sokkal értelmesebbek, de sokkal. Nagyon is tudják látni az értékeket. Hanem azt látják, hogy mi már most 40, meg 50, meg 60 évesek vagyunk és nem akarnak úgy élni, ahogy mi, és nem akarnak olyannak lenni, mint mi.

Most az idő rövidsége miatt, csak tényleg egy ilyen utalás szerűen, nézzetek utána, Csíkszentmihályi Mihály, nem kell ugye bemutatni, hát… II. világháború, az édesapja történetesen egy tisztségviselő. Elkezdik ostromolni a várost, ahol az apa komoly feladatokat lát el. Az apa azt mondja, hogy nem hagyom el addig a várost, amíg a közigazgatás a mi kezünkben van, mert addig a felelősség is itt van. De amikor már el fognak bennünket foglalni és a közigazgatás nem lesz a kezünkben, akkor majd előkerül a család és akkor menekülünk. Csíkszentmihályi Mihály azt mondja, hogy ott van egy kiskölyök, áll a pályaudvaron, az utolsó vonatra tudott a Csíkszentmihályi család fölszállni, ami még a várost el tudta hagyni, mielőtt az ostromzár bezárult. És azt mondja ez a kissrác, hogy ott álltam a peronon és hallottam, ahogy bombáznak és arra gondoltam, hogy a felnőtteknek fogalmuk sincs, hogy érdemes élni, gőzük sincs. És csak a történetnek az a másik része is szerintem említésre méltó. Annyira kiábrándult belőlünk felnőttekből, hogy azt mondta az apjának, nem vagyok hajlandó középiskolába járni. Miért? Mert felnőttek tanítanak. Hát mit tanuljak meg tőlük? Ezt? Azt mondja, én nem járok középiskolába. De egy nyitott, érzékeny, okos kölyök volt, olvasta a könyveket, ment a színházba, aztán mindent gyűjtött be, amit tudott. Ennyi! És aztán lett belőle valaki. De hogy lett belőle valaki, azon is múlott, hogy elég korán rájött, hogy nem biztos, hogy mi felnőttek tudjuk, hogy hogyan érdemes élni.

Következő, tehát, hogy akaratlanul is átadjuk, nem csak azt, akit hiszünk, meg amit hiszünk, hogy most ezt a témát is még jobban szóba hozzuk, hanem átadjuk azt, ahogyan hiszünk. Elmondhatjuk minden vasárnap, hogy hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében. Ez, akit hiszünk, meg amit hiszünk azután. De akit és amit hiszünk, azt valahogyan hisszük, és a következő nemzedék elég okos és érzékeny, pont úgy, mint mi annak idején, hogy lássa, hogy ahogy mi hiszünk, ő úgy nem akar hinni, mert mondjuk látja a szüleinek a hitét, ahogy a szülei, ahogy inkább rettegték Istent, mint szerették őt. Inkább úgy látták Istent, mint akitől félni kell, mert majd megbüntet, mintsem egy Mennyei Atyát, akihez bármilyen problémával lehet fordulni. Most ezt a sort igazán nem akarom itt hosszan mondani.

Amikor gyóntatok, nem egyszerűen a gyónási tapasztalatom az, hogy sokaknak nem könnyű megkülönböztetni a bűnbánat tartást, aminek mi a lényege, hogy a Szentlélek Isten meghívott arra, hogy a megbocsájtó Istennel találkozzak Jézuson keresztül, az ő megváltásán keresztül. És megyek be és tudom, hogy ááá, hát nem a bűn van a középpontban, hanem a gyógyító, megmentő, segítő, megváltó Isten. És ráadásul a gyónási folyamatnak biztos a vége. Tehát nem kell úgy vakargatni a kis nadrágunkat, hogy most összejön-e vagy nem. Szóval nem egyszer gyóntató papként is annak a megkülönböztetése, hogy valaki bűnbánatot tart, azért, mert annyira szeretek valakit, hogy fáj nekem az, hogy ezt csináltam, vagy pedig valaki önmagát bántalmazza gyónás címszó alatt. A gyónásnak semmi köze az önbántalmazáshoz. De közben sokaknál ez a kettő összecsúszik, mintha minél hevesebben bántanám magam, valahogy annál tisztességesebb lenne a gyónás.

Tehát akaratlanul átadjuk nem csak azt, akit hiszünk, meg akiben hiszünk, hanem azt is, ahogyan hiszünk. És ezért lehet, hogy a következő nemzedék nem Istenre mondott nemet, még csak nem is az egyházra vagy a vallásra és a kereszténységre, (hanem) arra a formára mondott nemet, ahogyan látott bennünket, ahogyan mi hiszünk, úgy ő nem akar hinni. És most nekiállt megkeresni azt, hogy ő hogyan tudna és akarna hinni.

Következő, hogy nem csak a döntéseinket látják és akarják megérteni a gyerekeink, az unokáink, a következő nemzedék, hanem a következő nemzedék nagyon érzékeny arra, és tényleg nagyon sokan jól látják, hogy mi mi alapján döntöttünk. Rendben van, hogy ez lett a vége, de valójában apa azért csinálta, mert… anya ezt azért mondod, mert… És a gyerekek elég jól szokták látni, főleg, ha már felnőttek. Ebből mi következik? Például, hogy akkor nem csodálkozunk egy magyarországi kutatáson, magyarországi kutatásban megkérdezték azt, persze ez már egy pár évvel ezelőtti, hogy a család számunkra mennyire fontos. A család és előző évtizedekben is mindig az értékskálának a legtetején, valamelyik első, második, harmadik, a család nagyon fontos. De amikor arra kérdeznek rá, hogy a legszemélyesebb döntéseinket, amikor nehézségek vannak, vagy kihívások vannak, vagy bármilyen nehéz élethelyzet van, mi alapján hozzuk, a praktikus döntéseinket már általában nem az elméleti értékrendünk alapján hozzuk, hanem valami más alapján. És hogy mi ez a más, ami ott és akkor mondjuk már nem a gyerekeim, vagy nem a családom, azt a következő nemzedék elég jól szokta látni. És úgy a szemünkbe is szokták mondani.

Következő, hogy nem csak a vallás különböző elemeit vesszük át, vagy esetleg nem vesszük át, hanem azt is, ahogyan a szüleink vagy a nagyszüleink az Istenhez kapcsolódtak. Elég érzékenyek vagyunk ahhoz, hogy a számunkra fontos személyek kapcsolatait érzékeljük és észleljük, hogy milyen minőségű az a kapcsolódás, ahogy a szüleim kapcsolódnak Istenhez és a kettő között, hogy valaki, egy édesapa mondta nekem nagyon szomorúan, hogy „Nagyon sajnálom, ahogyan én újból és újból a gyerekeimet kényszerítettem és követeltem. Most már nem így csinálnám.” És ahogy ő a gyerekeit kényszerítette és követelte, aközben a gyerekeik megtanulták, hogy apának milyen lehet az Istene, hogy körülbelül apu akkor kiben hisz, hogyha ezt így csinálja. Vagy hogy ők akarnak-e ehhez az Istenhez kapcsolódni, akire hivatkozva az apu ezt csinálja? Tehát nem csak a vallás elemeit adjuk át, vagy vesszük át, hanem azt is, ahogy a számunkra fontos személyek Istenhez kapcsolódnak, azt a minőséget is meglátjuk és megtanuljuk.

Most már a vége felé vagyok. Azt mondja, hogy nem csak értékeket veszünk át vagy adunk át, hanem azt is, ahogyan az értékeket mi azt képviseljük és ahogyan átadtuk. Hadd utaljak akkor az előző történetben az apára. Az apa mit él át? „Én a legfontosabb értékeket nem akartam elveszni hagyni. Isten, a hit, a kereszténység.” És ahogy csinálta, az tele volt erőszakkal, szeretetlenséggel, meg nem értéssel, figyelmetlenséggel, gátlástalansággal, az önreflexió hiányával. És a gyerekeink ezt is megtanulják tőlünk. És ezért lehet, hogy nem arra mondanak nemet, amiről mi azt gondoltuk, hogy végül már nem járnak, hanem nem akarják így csinálni.

Következő, hogy hát akkor nem csak azt adjuk át, amire mi szoktunk hivatkozni. „Hát az apád vagyok!” Jaj, szegény apukák! Miért mindig az apákról beszélek? Hát nem tudom. „Anyád vagyok.” Ezt egy kicsit magasabb hanggal kellett volna mondanom. „Én az anyád vagyok!” Na most, én az apád vagyok, az anyád vagyok. Rendben van, mi ezt mondjuk és ezt látjuk. De a gyerekeink, a következő nemzedék mire is érzékeny? Arra, hogy miközben én az apád vagyok, az anyád vagyok, nagyapád vagyok, hogy aközben én kivé váltam, vagy milyenné lettem? Olyan szépnek látom ezt, mondjuk a Mindenszentek litániájában, hogy ezt a nagy összefüggést ne veszítsük szem elől, például azt mondjuk „Szent István király könyörögj érettünk!” Az milyen szép! Először is őt úgy hívják, hogy István. Na, hát akkor engem meg Feri, tehát akkor azért valami közünk van egymáshoz. Ő is egy, én is, na, ez jó! Olyan messze nincsen. István, Feri. Azt mondja, király, hát ez az ő szerepe. Ugye, valamilyen oknál fogva kiemeltük ezt a szerepét. És mi a harmadik? Hogy hogyan volt király és, hogy hogyan volt István? És erre azt mondjuk, hogy szent. A szent nem csak az Istvánra vonatkozik, hanem a királyra is. Hát szoktuk mondani: a szent magyar királyok. Tehát nem csak az számít, hogy én az apád vagyok, vagy én a király vagyok, vagy én pap vagyok, hanem hogyan vagyok az, mert a következő nemzedék nézi és fontosabb lesz neki, nem az, hogy én pap vagyok, hanem hogyan vagyok az. Nem csak az, hogy jó, te vagy az apám, tudom, te vagy az apám, de hogy csinálod? Megyek tovább. Itt már csak pár gondolat van. Igen, mert úgy… Jaj, jaj! Lerövidítve közlöm.

Nem csak azt adjuk át, amit képviselünk, hanem azt is, ahogyan azt képviseljük. Azt is, ahogyan ahhoz a valakihez viszonyulunk, akinek valamit át akarunk adni. Olyan szépnek találom azt, a nagymamák ezt olyan zseniálisan tudják csinálni. Hazaszalad az unoka és elmondja, hogy „Nagyi, egyes lett a matekdolgozat. Egyes lett a matekdolgozat!” És erre mit mond egy bölcs nagymama? Azt mondja „Egyes? Az szörnyű! Annál rosszabb nincs.” De nem itt van vége, hanem ott: „Kicsim, csináltam palacsintát. Mit kérsz bele?” Mert ha a gyerek egyest hoz haza, és én azt mondom: „Az egyesnél rosszabb már nincs, ma nincs vacsora.”, akkor nem azt adtam át, hogy tanulj jobban, mert az fontos, hanem, hogy tudok olyasmit csinálni, ami után nem szeretsz engem, ami fenyegeti a kapcsolatainkat, a hozzád és a hozzám fűződő viszonyt. Ez nagyon ijesztő nekem. Elég egy egyest hozni és azt élem át, hogy nem szeretsz? Ez nagyon ijesztő. Tehát nem csak azt adjuk át, amit át akarunk adni, most értékek, hanem azt is, ahogy viszonyulunk ahhoz a valakihez, akinek az értéket át akarjuk adni.

Utolsó előtti. Az elmélet és a gyakorlat közti különbséget is a következő nemzedék nagyon jól szokta tapasztalni. Magyarán szólva (Ide-oda mutatva mondja – a szerk.): ezt mondjuk, így csináljuk, erre hivatkozunk, így élünk. A következő nemzedék pont úgy, mint mi annak idején, nagyon jól látja a kettő közti disszonanciát és különbséget. Nem akarom ezt tovább, csak egy zárómondat ide. Hogy ennek kapcsán viszont nem csak az történik, hogy egy személyre azt mondom, számomra ő nem hiteles, mert mondta ugyan, de nem csinálta, hanem az az érték is elkezdi a hitelét veszíteni előttem.

És a zárás ez így szól, hogy a realitás pedig az, s visszatérek, ott látjuk Mózest, nem akárki, se pozitív, se negatív értelemben. Hát olvassuk el még egyszer az életútját, nem akárki! És ott van Jézus és Illés és Péter és Jakab és János is, ott vannak együtt. És most már egész biztosak lehetünk abban, hogy nem csak az értékeket adjuk át, vagy nem adjuk át, hanem a gyarlóságunkkal is ott vagyunk, és ez is átmegy, ha akarjuk, ha nem. Vagyis nem csak azt adjuk át, hogy mit tartok jónak és mit rossznak, hanem azt is, hogy amikor valamit nem csináltam jól, akkor ahhoz én hogy viszonyulok. És sokszor a legértékesebb örökségeink közé az tartozik, amikor a következő nemzedékeknek el tudjuk mondani, hogy azt mi nem csináltuk jól. Annyira megbecsülöm például Bagdy Emőkét, aki nem egy nyilatkozatában elmondta azt, hogy „Én a gyerekeimet nem neveltem jól.”, majd hozzáteszi „Ha ma csinálnám, biztos nem úgy csinálnám, ahogy csináltam.” Tehát mi az, ami fölszabadíthat bennünket? Hogy sosem ronthatjuk el végérvényesen. Hogy egyszer csak egy-egy nagyon egyszerű mondat révén visszanyerhetjük a hitelességünket a következő nemzedékek előtt. Például, ha azt mondjuk „Ma már nem csinálná így. Óriási tévedés volt.”

És akkor most befejezésként anyukám jutott eszembe, mert az anyukám sem volt tökéletes. De annyira emlékszem rá, hogy az anyukám, mikor úgy kiderült, hogy nem tökéletes, akkor úgy oda tudott hozzám jönni, és a következő mondata volt, ezt többször mondta, és én ezt nagyon szerettem, és őt ezért nagyon szeretem. Azt mondja „Ferikém, hát látod milyen az anyád, de lehet velem beszélni.” Szóval egész biztos, hogy hozunk olyan családi örökséget, meg a felekezetünkből, meg az egyházból, meg a családból, meg mindenhonnan, hogy azt mondjuk, jó, az tényleg a gyarlóság része volt, ezt viszont érdemes továbbvinni.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)