Lk 13,1-9 - Nagyböjt 3. vasárnap

Mit kéne nekem magamnak megadnom ahhoz, hogy éljek és gyümölcsöt hozzak?

Olvasmány (Kiv 3,1-8a.13-15)

Miután Mózesnek menekülnie kellett Egyiptomból, Midián földjén telepedett le, és ott Midián papjának, Jetrónak leányát vette feleségül. Mózes egy alkalommal apósának, Jetrónak, Midián papjának juhait őrizte. Messzire behajtotta a juhokat a pusztába, és eljutott az Isten hegyéhez, a Hórebhez. Itt megjelent neki az Úr angyala: egy égő csipkebokorban, a tűz lángjában. Amikor odanézett, látta, hogy a bokor ég, de nem ég el. Így szólt magában: „Odamegyek és megnézem ezt a különös látványt: miért nem ég el a csipkebokor.” Amikor az Úr látta, hogy Mózes vizsgálódva közeledik, Isten megszólította őt a csipkebokorból: „Mózes, Mózes!” „Itt vagyok” – felelte. Erre Isten így szólt: „Ne közelíts! Vedd le sarudat a lábadról, mert a hely, ahol állsz, szent föld.” Aztán így folytatta: „Én vagyok atyáid Istene: Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene.” Erre Mózes eltakarta arcát, mert félt Istenre tekinteni. Az Úr így folytatta: „Láttam nyomorúságát Egyiptomban élő népemnek, és hallottam panaszát a munkafelügyelők miatt. Azért szálltam le, hogy kiszabadítsam az egyiptomiak hatalmából, és hogy kivezessem arról a földről egy szép, tágas országba, egy tejjel-mézzel folyó országba.” Mózes ezt mondta Istennek: „Ha megérkezem Izrael fiaihoz, és elmondom nekik: Atyáitok Istene küldött, akkor majd megkérdezik: »Mi a neve?« – mit feleljek erre?” Isten ezt válaszolta: „Én vagyok, aki vagyok.” Azután folytatta: „Így beszélj Izrael fiaihoz: »Aki Van«, az küldött engem hozzátok.” Végül ezt mondta Isten Mózesnek: „Így beszélj Izrael fiaihoz: Jahve, atyáitok Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene küldött hozzátok. Ez az én nevem minden időkre, s így kell neveznetek nemzedékről nemzedékre.”

Szentlecke (1Kor 10,1-6.10-12)

Testvéreim! Nem szeretném, ha elkerülné figyelmeteket, hogy atyáink mind ott voltak a felhő alatt, mind átkeltek a tengeren, s mind megkeresztelkedtek Mózesre a felhőben és a tengerben. Mindnyájan ugyanazt a lelki ételt ették, ugyanazt a lelki italt itták. Ittak ugyanis a lelki sziklából, amely kísérte őket: a szikla pedig Krisztus volt. De legtöbbjükben nem telt kedve Istennek, ezért odavesztek a pusztában. Ez mind intő példa lett számunkra, hogy ne kívánjuk a rosszat, mint ahogy ők megkívánták. Ne is zúgolódjatok, mint ahogy néhányan zúgolódtak, s ezért lesújtott rájuk a pusztító angyal. Mindez előkép számunkra, a mi okulásunkra írták meg, akik a végső időkben élünk. Aki azt hiszi, hogy áll, ügyeljen, hogy el ne essék.

Evangélium (Lk 13,1-9)

Abban az időben odajött Jézushoz néhány ember, s azokról a galileaiakról hozott hírt, akiknek vérét Pilátus az áldozat vérével vegyítette. Erre Jézus megjegyezte: „Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak, mint a többi galileai, azért, hogy így jártak? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, épp úgy elvesztek ti is mindnyájan. Vagy azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc ember, akire rádőlt Siloámban a torony és megölte őket, bűnösebbek voltak a Jeruzsálemben élő többi embernél? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, épp úgy elvesztek ti is mindnyájan.” Aztán egy példabeszédet mondott. „Egy embernek fügefa volt a szőlőjében. Kiment, gyümölcsöt keresett rajta, de nem talált. Erre így szólt vincellérjéhez: Idejárok három év óta, hogy gyümölcsöt keressek ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki! Miért foglalja itt a helyet? De az így válaszolt: Uram, hagyd meg még az idén. Körülásom és megtrágyázom, hátha terem majd jövőre? Ha mégsem, akkor kivághatod.”

Vasárnapi beszéd

Az a bizonyos szolga azt mondja az urának „De nézzük azt meg, hogy ez a fügefa megkapott-e mindent, ami ahhoz kell, hogy ő gyümölcsöt hozzon, hogy ő éljen és gyümölcsöt hozzon!” És hát erre utalnak ezek a tevékenységek, hogy a körbeásom, megtrágyázom, megöntözöm, és a többi. Ezért innen szeretném a beszédet indítani, rögtön akár egy költői kérdésnek is ezt föltehetjük, hogy mit kéne nekem magamnak megadnom ahhoz, hogy éljek és gyümölcsöt hozzak? S tulajdonképpen egy kicsit beleszerettem ebbe az irányba, mert a nagyböjtnek a főcsapása mi? A nagyböjt főcsapása valahogy az, hogy miről kell lemondanom, mit nem fogok megtenni, mitől tartózkodok, miben tartok böjtöt. De közben éppen a nagyböjtnek, akár a mai evangélium kapcsán van egy másik fontos iránya, ez pedig, rendben van, ezt akkor nem csinálom, és mit csinálok? Akár így is mondhatnám, hogy amikor azt nem csinálom, akkor viszont mit teszek helyette?

Tehát az első kérdés így szól, nagyböjti kérdésként föltéve, hogy én nekem, most nagyböjtben, amikor fokozottan érzékeny vagyok, és megérzékenyítem magam, és ki akarom jelölni a jó irányokat az életvezetésemben, ha éppen azt veszem észre, hogy eltévedtem itt-ott-amott, mit kell megadnom magamnak ahhoz, hogy éljek és azután gyümölcsöt hozzak? Hát ugyanis, ha nem adom meg magamnak azt, ami ahhoz kell, hogy éljek és gyümölcsöt hozzak, akkor miért várnám azt, hogy gyümölcsöt hozok? Miért várnám magamtól azt, hogy akkor milyen szép lesz az életem, hogyha mondjuk alapvető dolgokat nem adok meg magamnak.

Második dolog így szól, hogy érdemes komolyan venni ezt a témát, mert lehet, hogy most így ültök, és azt mondjátok „Rám ez nem érvényes, hát nekem megy az élet, én bírom ezt.” És na, na, na! Lehet, hogy pont a tartalékaidat éled föl. Hát ilyen is van, fizikai tartalék, érzelmi tartalék, erőtartalék. Az ember elég sokáig bírja evés nélkül is, de nem azért, mert tudunk élni evés nélkül, hanem azért, mert a tartalékainkat fogyasztjuk. És minél rendesebb egy ember, annál inkább hajlamos leszel a tartalékaidat is elfogyasztani. Ezért akkor a második kérdés ez így szól, hogy te most a tartalékaidból élsz, vagy na? Hát ha olyan helyzet van, akkor tudnál gyümölcsöt hozni akkor is, ha néhány napig nem ennél. Vagy te már éppen néhány napja nem ettél, tehát ha jön egy nehéz helyzet, akkor azt el fogod szúrni, mert már nincs tartalék.

Következő, hogy a szükségleten, természetesen nem csak fizikai szükségleteket érthetjük, vannak érzelmi szükségletek, kapcsolati szükségletek. Ugyanúgy feltehetjük a kérdést, föléltem-e már a tartalékaimat, vagy csak kiveszek már a kapcsolataimból, vagy hajlandó vagyok betenni is a kapcsolataimba? Minden együttérzésem azoké a házaspároké, akik dolgoztok, gyereket neveltek és építkeztek. Lehetetlen küldetés. Tehát mi szokott történni? Elkezdjük elhanyagolni a saját szükségleteinket, és emiatt aztán bizonyos gyümölcsöket nem szoktunk megteremni.

És a következő gondolat így szól, hogy az érzelmi és a kapcsolati szükségletekkel összefüggésben, hogy van, hogy valaki úgy először minél rendesebb ember és minél több jót akar tenni, a saját szükségleteit kezdi elhanyagolni. De rögtön a második, az például a házastársi vagy párkapcsolati szükségletek elhanyagolása. Mert ott lehet bennünk ez a naivitás, hogy ennek magától is mennie kell, hiszen szeretjük egymást és szentségi házasságot kötöttünk. Az ember egy nagyon értékes teremtmény, de ha nem eszik és nem iszik, akkor viszonylag hamar meg fog halni. Tehát attól, hogy szeretjük egymást, attól még a kapcsolatnak vannak szükségletei, hogyha mi azt akarjuk, hogy a mi kapcsolatunk a jó gyümölcsöket megteremje.

Következő gondolat, hogy mi az, amit meg kell tennem, meg kell tennem magamért mások javára? Hiszen az ember nem csak magáért akar bármit is megtenni, sőt a keresztény ember alapállása, hogy amit magamért megteszek, eleve azért teszem meg magamért, mert mások javára akarok gyümölcsöző életet élni. Tehát a kérdést így is feltehetjük: Mi az, amit alapvetően és muszáj, hogy megtegyek magamért ahhoz, hogy mások javára tudjak élni és ott azokat a gyümölcsöket az ő javára én meg tudjam teremni?

Következő gondolat, hogy akkor ebből az is következik, hogy tulajdonképpen kötelességem magamat jó állapotban tartani. Egy orvos professzor azt mondta nekem „Feri, én úgy látom a mi szakmánkban ezt a mentálhigiénés témát, hogy ha valaki állampolgári kötelességeit teljesíti, akkor ő jogosult az orvosi ellátásra.” S ő azt mondja, orvosprofesszor: „Én ezt magamra úgy vonatkoztatom, hogy nem arra jogosult, hogy ott legyen valaki, aki aztán majd csinál valamit, hanem ott legyen egy fölkészült, kipihent, pszichés képességeinek birtokában lévő, döntéseit világos fejjel meghozni tudó munkaképes ember.” Ezt egy orvosprofesszor mondta nekem tanulságképpen. Tehát akkor, ha komolyan veszem, amit ő mondott nekem, akkor ez azt jelenti, hogy akkor itt kötelességem magamat jó állapotban tartani, ha én mások javára akarok élni. Mert különben mondhatom azt, hogy én jót tettem, meg csináltam, nem hozza meg a maga gyümölcseit.

II. János Pál pápáról nem tudom, tudjátok-e, aki igazán szent életű ember volt és ezt most már tudjuk is, hogy amikor beköltözött Vatikánvárosba, akkor ott kedvesen szólt az illetékeseknek, hogy egy kis úszómedencét legyenek szívesek csinálni. És persze ez szinte botrányt okozott, hogy milyen pápa az ilyen? Ide jön az első, egyik dolga, hogy úszómedencét Vatikánba? És erre II. János Pál pápa azt mondta, hogy de hát nem azt várjátok tőlem, hogy egy pápához méltó életet éljek, és úgy vezessem most mondjuk nagyon egyszerűen az egyházat, ahogyan azt ti joggal várjátok? De azt várjuk. Akkor kérek egy úszómedencét! És azóta van Vatikánban úszómedence, és ez a szent II. János Pál pápának nem passziója volt, hanem rájött, hogy ez az ő kötelességei közé tartozik. És ezért láthattok képeket, ahogyan a pápa úszik, na elmondanám, az a Vatikáni-medence.

Következő, hogy ha most mindez így rendben van nekünk, akkor nem elég, hogy most szántunk 7-8 percet, esetleg azt mondjátok, áh, jó. Egész érdekes volt. Ezt nem tudtam. Ez egyáltalán nem elég; döntést kell hoznunk. Ha valamit igaznak tartunk, beláttunk valamit, onnantól kezdve, ahogy szokták mondani, a mi térfelünkön pattog a labda, és el kell dönteni, hogy akkor ennek mi a következménye az életemre nézve.

És így jutok el a következő szempontig, hogy mielőtt az ember döntést hoz, van egy alapvető kérdés, hogy el kell döntenem azt magamról, hogy szerintem én döntésképes vagyok-e vagy nem. Hogy magamat én hogy látom, hogy egy olyan kompetens személynek tartom-e magam, aki az életéről, hogy ő éljen és gyümölcsöt hozzon mások javára, erről tud-e döntést hozni? Ez is egy döntés, el kell döntenem, hogy ilyennek látom-e magam. Azonnal mondom a történetet.

Nemes Ödön jezsuita atya, minden évben legalább két történet, most jöjjön egy másik. Azt mondja, amikor tanultam tőle, idős pap bácsi, negyvenöt évet volt misszióban Japánban, tehát azért volt élettapasztalata. Mikor Japánból Magyarországra jött, akkor innen rögtön elment, Gyulafehérváron a papnevelő intézetben volt spirituális. És ott lett vele egy botrány. Ez pedig a következő, hogy volt ott egy imádság, ami nem egy szentmise volt, hanem egy liturgikus esemény, mint mondjuk a rózsafüzér, vagy a litánia, vagy a keresztút, és ő térdelt és mellette térdelt a papnövendék, és amikor ott tartott a liturgia, akkor kinyitotta az úgynevezett preorátort, előimádságos könyv, és elé tartotta. És mutatta is, hogy ezt az imádságot kell mondani. Csend, egy másodperc, öt másodperc, tíz másodperc. A papnövendék nagyon kedvesen, de nem tudta, hogy mi a baj, azt mondja: „Ezt kell mondani.” Mire a nemes Ödön atya azt mondja neki: „Azt biztos, hogy nem.” S akkor mondott valamit, bementek a sekrestyébe. Döbbenten ránézett a papnövendék. Azt mondja: „Spirituális atya, de hogyhogy nem mondta a preorátorból azt az imádságot?” Mire azt mondja a Nemes Ödön atya „Én tudom, hogy ez egy preorátor, tudom, hogy azt valaki jóváhagyta, tehát valaki eldöntötte azt, hogy azt az imádságot lehet mondani. Én nem hagytam jóvá. Nincs az a preorátor, amiből én ezt az imádságot elmondanám.” Nem sokat volt Gyulafehérváron spirituális. Mert történetesen egy olyan jezsuita szerzetes volt, aki azt gondolta, hogy ő eldöntötte, hogy ő egy olyan személy, aki el tudja dönteni, hogy egy imádságot elmond, vagy nem mondja el, hogy annak az imádságnak a szöveg, az az ő legmélyebb meggyőződésével összhangban van, vagy nincs, azt ő el tudja dönteni.

És nem tudom, ez közös tapasztalatunk-e, hogy a környezetünk jó szándékkal, mint ez a papnövendék állandóan meg akarja kérdőjelezni azt, hogy én döntésképes vagyok-e arra nézve, hogy hogyan éljem az életem. Hogy hát az egy preorátorban már benne van. Hát aztán valaki, láttamozta, azt valaki már elfogadta. Nekem ez azért volt fontos, mert én akkor egy fölszentelt pap voltam, ő pedig egy elöljáró volt, és nehéz lett volna azt mondani egy 70 felé járó emberről, hogy egy éretlen személyiség, aki lázad. Ezt nehéz lett volna róla mondani. Tehát akkor ténylegesen és valódi kérdés az, hogy én az élet gyakorlatában mit gondolok magamról, hogy én kompetens vagyok-e abban, hogy eldöntsem, hogy az életemet hogy akarom élni, vagy hogy nem.

Következő, hogy rendben van, azt mondom, én kompetens vagyok a saját döntéseimben. A következő kérdés így szól, hogy komolyan veszem-e a saját döntéseimet? Mert rendesen meggondolom azt a döntést, büszke is vagyok magamra. Mi van utána?

A következő, ezt ugye hát így szoktuk mondani, hogy a döntés melletti elköteleződés, a döntésnek az időben való megvalósítása. És lehet, hogy az a válasz, mert mondjuk, most itt vagyunk és azt mondjuk „Hát na persze.” Szerintem ez nincs mindig így. Az ember nagyon esendő és gyarló, tehát mindegyikünknek megvannak a gyönge pontjai. Ezért lesznek olyan helyzetek, amelyekben be kell látnom, hogy azokban a helyzetekben jó eséllyel el fogok bukni. Én ott el fogok bukni. Hát ismerem már magam annyira, hogy tudjam, hogy ez pont egy olyan helyzet, ahol én el szoktam bukni. Ezért mire van szükség? Némi önismeretre és önfejlesztésre, nagyböjti lehetőség. És mi a másik? Előzetes döntést kell hoznom. Most, amikor még ép eszemnél vagyok, most eldöntöm, hogy abban a helyzetben ott és akkor már nem szabad gondolkoznom azon, hogy mit csináljak, mert ott rossz döntést fogok hozni. Tehát akkor ezt előre eldöntöm, hogy ha lesz egy olyan helyzet, akkor gondolkozás nélkül tudom, hogy mi rá a válasz.

Egyik pillanatról a másikra ritkán szoktunk ugrásszerűen fejlődni, de előzetes döntéseket tudunk hozni. Akkor nem szolgáltatom ki magam annak, hogy ott és akkor elég jó állapotban leszek-e, vagy addigra eléggé érett-e már a személyiségemnek az a része. Nyugodtan maradhatok éretlen, mert előtte eldöntöttem az érett részemmel, hogy mit kell csinálnom.

Következő gondolatom az így szól, hogy tulajdonképpen van még egy előzetes döntésünk, ez pedig, eldöntöttük-e egyáltalán, hogy tudatos életet akarunk-e élni, hogy tudatosan akarom-e az életemet vezetni és irányítani? Mert ez is egy döntés. Vagy pedig hát helyzeteket oldunk meg, próbálunk jól megoldani helyzeteket, vagy hát reagálunk. Hát ez egy újabb döntés, hogy én egyáltalán tudatos életet akarok-e élni.

Következő. Visszatérek most a pici történetünkre, a példabeszédre. Valójában itt három elemről van szó. Az egyik, hogy ez a gazda eldöntötte, hogy ez a fügefa éljen. Ez volt a döntése. Úgy döntött, hogy a fügefát nem vágja ki, hanem éljen. A második rész, utána eldöntötte, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy a fügefa éljen, a szükségleteit komolyan kell venni. És a harmadik, hogy mindezt azért döntötte el és azért adja meg neki, amire szüksége van, hogy gyümölcsöt hozzon. Elnézést, most ezt így mondatról mondatra elmondtam, hát ti is tudjátok, hogy így volt, de ez három lépés. És ezért hadd térjek vissza most hozzánk, a mi nagyböjti helyzetünkhöz. Nagyböjtben, legalább minimum évente egyszer, stratégiai döntéshelyzetbe kerülünk mindannyian és a kérdés így szól: Hogy döntöttél, hogy élni akarsz-e? Élni akarsz-e és megadod-e magadnak mindazt, ami az élethez kell, azért, hogy gyümölcsöt hozz mások javára? Ez egy igazi, mélységes nagyböjti döntéshelyzet. Élni akarok-e?

Azonnal tisztáznunk kell, mi az, hogy élni. Ugyanis a ma embere mikor ezt hallja, hogy élni, azt, hogy mi az, hogy élet, annyira szűkösen tudjuk elképzelni, elgondolni, annyira szűkösen. Milyen értelemben? Nagyon sokan az élet alatt mást se értenek, mint túlélni, életben maradni, itt és most azonnal valamit, ami nekem jó. Tehát az életet úgy tekintik, szinte másképp se, minthogy az én életem.

– Na, esetleg én, meg a családtagjaim élete. Hát az élet nem az én életem, meg az én és a szeretteim élete. Az éppen kiterjed mondjuk nyolcmilliárd emberre. De akkor most csak valami minimumot mondtam, mert akkor mi van az állatokkal meg a növényekkel? Hát az életnek olyan elképesztően beszűkült koncepciójával tudunk dolgozni, főleg nekünk nehéz helyzetekben. Tehát ha én úgy döntöttem nagyböjtben, hogy élni akarok, akkor ebből az is következik, hogy az élet számomra nem csak rólam szól. A másik, hogy megint csak az élet egy nagyon beszűkült nézőpontja, hogy hát most, rövid távon. (Kopogtatja az ambót – a szerk.) Ezek a Ezek szakkifejezések voltak, teológiai témából. Szóval, mi mellett hozok döntést? Hogy az életet nem csak a halálomig látom, főleg nem csak egy nap, meg egy hét, hanem halálon túl is, hogy azt tekintem életnek. Mert különben akkor nem az életről gondolkozom, hanem egy időszakról. És az élet harmadik nagyon beszűkült területe az az, hogy hát itt, itt, itt, itt, itt, itt és nekünk, itt, nekünk, nekünk itt és most. Hát nemcsak itt és nekünk és most, hanem…

Szóval ez a kérdés, hogy én úgy döntök-e, hogy élni akarok? Ott egyáltalán nem mindegy, hogy az életet Jézus értelmében gondolom-e. Ugyanis Jézus azt mondja, hogy „Én vagyok az élet.” És Jézus történetesen az Isten fia és történetesen minden ember megváltója. Ezért tehát az életnek azok az elgondolásai, hogy az élet az annyi, hogy az én életem, meg a mi életünk, az élet annyi, hogy na, itt és most és hamar, az élet annyi, hogy nekünk és… Tulajdonképpen amióta Jézus azt mondta, hogy „Én vagyok az élet.”, ezek a beszűkült nézőpontok érvényüket veszítették, érvénytelenek.

Természetesen az emberi érvényességüket meg tudjuk érteni. Meg tudjuk érteni, hogy valaki miért akar élni, és miért tesz meg olyasmit, ami bűn vagy embertelen, hogy ne tudnánk megérteni? Tehát emberi szempontból értjük az érvényességét. Milyen értelemben mondom azt, hogy érvénytelen? Isten országa szempontjából érvénytelen. Amikor Jézus, és erre készülünk, úgy dönt, hogy az életét odaadja nekünk, akkor Ő nem úgy döntött, hogy nem akarok élni, hanem a szó legteljesebb értelmében döntött úgy, hogy élni akarok. És ennek a gyümölcsei miatt vagyunk mi most itt kétezer évvel később, mert valaki az életre úgy tekintett, hogy abból semmit ki nem vett, ami annak része, és főleg senkit ki nem vett abból, ami annak része. Tehát, ha van valaki, aki a szó igaz és mélységes értelmében úgy döntött, hogy élni akarok, pont Jézus. Ezért ennél szűkebb koncepciók az Isten országa szempontjából érvénytelenek.

Nem csoda, hogy évente van egy egész nagyböjti időszak, ami majdnem két hónap, hogy újból és újból eldöntsük, hogy élni akarunk-e. Mert ez nem arról szól, azt hamarabb el tudjuk dönteni.

És most jön a befejezés. Három pont volt, három rész: ez a gazda eldöntötte, hogy a fügefa éljen, akkor megadok neki mindent, ami ehhez szükséges, azért, hogy a fügefa gyümölcsöt hozzon mások javára. Mondom a jó hírt. Azzal kezdődik, ami lehet, hogy elsőre picit furcsán fog hangozni, a gazda nem hozhat döntést arról, hogy a fügefa hozzon egy gyümölcsöt, mert a növekedést Isten adja. A gazda arról hozhat döntést, hogy a fa éljen, és ő annak mindent megad, és aztán a gyümölcs pedig majd megterem magától. Vagy a gyümölcsöt majd Isten megtermi a szeretete által. Nem az van a kezemben, hogy eldöntsem, hogy valaminek vagy valamikor legyen-e gyümölcse vagy nem, ez nem az én kompetenciám.

A mi felelősségünk és lehetőségünk az, hogy eldöntsük, hogy élni akarunk a szó jézusi értelmében és ezért megadunk mindent magunknak azért, hogy gyümölcsöt hozzunk mások javára és a gyümölcsözést… De mi a jó hír része? Ha eldöntöttük, hogy élni akarunk és megadunk mindent, ami ehhez szükséges magunknak mások javára, biztosan gyümölcsöt fogunk hozni. Nem kérdéses, hogy gyümölcsöző lesz-e az életünk vagy nem. Az ott már nem kétesélyes. Ezért ha az ember ezt a döntést meghozta, onnantól kezdve már csak a hálaadás marad minden olyan gyümölcsért, ami megterem az Isten szeretete által.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)