Lk 15,1-3.11-32 - Nagyböjt 4. vasárnapja – Lætare-vasárnap

Isten országának lényegi eleme a túlzás.

Olvasmány (Józs 5,9a.10-12)

Izrael népe átkelt a Jordánon, és bevonult az Ígéret földjére. Ekkor az Úr így szólt Józsuéhoz: „Ma levettem rólatok Egyiptom gyalázatát.” Izrael fiai Gilgalban táboroztak, és a hónap tizennegyedik napján este ott ülték meg a pászkát Jerikó síkságán. Másnap már az ország terméséből ették a kovásztalan kenyeret és a pirított gabonát. Attól kezdve, hogy a föld terméséből ettek, megszűnt a manna, és ettől az évtől kezdve Kánaán földjének terményeivel táplálkoztak.

Szentlecke (2Kor 5,17-21)

Testvéreim! Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszűnt, valami új valósult meg. De ezt Isten viszi végbe, akit Krisztus kiengesztelt irántunk, és aki megbízott minket a kiengesztelődés szolgálatával. Isten ugyanis Krisztusban kiengesztelődött a világgal. Nem tartja számon vétkeinket. Sőt, ránk bízta a kiengesztelődés tanítását. Tehát Krisztus követségében járunk: Isten maga int benneteket általunk. Krisztus nevében kérünk: engesztelődjetek ki Istennel. Ő azt, aki bűnt nem ismert, „bűnné” tette értünk, hogy általa „Isten igazságossága” legyünk.

Evangélium (Lk 15,1-3.11-32)

Azokban a napokban vámosok és bűnösök jöttek Jézushoz, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók méltatlankodtak miatta. „Ez szóba áll bűnösökkel, sőt eszik is velük” – mondták. Jézus erre a következő példabeszédet mondta nekik: „Egy embernek két fia volt. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét. Erre ő szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és elment egy távoli országba. Ott léha életet élt, és eltékozolta vagyonát. Amikor mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s őmaga is nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a sertéseket. Szívesen megtöltötte volna gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Atyám házában hány napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg itt éhen halok. Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be. Azonnal útra is kelt, és visszatért atyjához. Atyja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult, és megcsókolta. Ekkor a fiú megszólalt: Atyám vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz. Az atya odaszólt a szolgáknak: »Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá. Húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.« Erre vigadozni kezdtek. Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának, és megkérdezte, mi történt. Megjött az öcséd, és atyád levágatta a hizlalt borjút, mivel épségben visszakapta őt – felelte a szolga. Erre az idősebbik fiú megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért atyja kijött és kérlelni kezdte. De ő szemére vetette atyjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És te nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy mulathassak egyet a barátaimmal. Most pedig, hogy ez a te fiad, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, megjött, hizlalt borjút vágattál le neki. Ő erre azt mondta: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. De most úgy illett, hogy vigadjunk és örüljünk, mert ez a te öcséd meghalt és most életre kelt, elveszett és újra megkerült.”

Vasárnapi beszéd

Talán bátran mondhatom azt, hogy ezt a gyönyörű történetet, amiről szinte úgy beszélhetünk, hogy az evangélium foglalata, vagy szíve-lelke, amiben összesűrűsödik minden, ahogyan Jézus látja a Mennyei Atyát, ahogy mi hozzánk fordul, ami az evangélium lényege, hát olvastam már egy párszor. És mégis, ahogyan ma reggel olvastam egyszer, kétszer, háromszor, úgy hirtelen szemembe került ez, hogy olyan szép, hogyhogy nem is tűnt föl még úgy, mint sok más pici részlet, hogy az Atya most a második, az idősebbik fiú kapcsán odamegy és elé megy neki is, és kérlelni kezdte. Úgy megtetszett ez nekem, hogy kérlelni kezdte az Atya a Fiút, miközben úgy általában fordítva logikusabbnak tűnik, hogy a Fiú akar valamit az Atyától, és akkor kérleli.

Nem tudom, hogy megtetszett-e nektek most ez, hogy kérleli kezte, mert nem erről fogok beszélni. De ahogy megtetszett nekem ez, hogy kérlelni kezdte, azon kezdtem el töprengeni, hogyhogy nem tűnt ez nekem föl? És aztán arra jutottam, hogy azért, mert szinte az egész evangélium ilyen szavakból, részletekből, finomságokból áll. Hogy hiába 20 év, 30 év, 40, 50, 60, kinek mennyi, hogy állandóan van benne valami fordulat, valami meglepő, valami váratlan. És aztán nyilván ezzel a nem túl eredeti megközelítéssel kezdtem el újból és újból olvasni a történetet, és aztán, ennek kapcsán, erről szeretnék beszélni, mégpedig arról, hogy amikor ez az idős apuka, annak a másik fiúnak is elé megy, aki ugye nem megy be, és akkor még elkezdi ott kérlelni, ezt nyugodtan nevezhetjük túlzásnak. S a szó szinte szoros értelmében, meg átvitt értelmében túlzásnak, szóval valami, ami túl van, túl van sok mindenen és túlmutat sok mindenen, szóval túlzás, és mintha az evangéliumnak valami lényegi üzenete lenne a túlzás.

És most ezért nem állok neki egymás után elmondani a mai evangélium túlzásait, mint Isten országának a lényegét, hanem akkor hoznék egy-egy gondolatot, hogy mit is jelent ez a túlzás, mint az Isten országának lényegi eleme.

Az első, hogy ahogyan Jézus elmondja ezt a történetet, valami ilyesmi az üzenet, hogy az Isten országában a túlzás a helyes, vagy a túlzás a helyes mérték. Talán még inkább így mondanám. A túlzás az Isten országában nem túlzás, hanem éppen a minimum. Éppen a helyes mérték. És ezért, hogyha mi az Isten országában akarunk elsősorban lenni, akkor valahogy mintha állandóan nyitottnak kellene lennünk a túlzásra, mert azt mondja Jézus a történet kapcsán és azon belül és azon túl, hogy a túlzás a keresztény ember helyes mértéke.

Második gondolat, hogy az Isten országában úgy tűnik, hogy amikor valami úgy teljesen van, hogy Jézus teljesen odaadja az életét, és azt mondja, hogy aki meg akarja menteni az életét, elveszíti, elveszíti, én értem, az megtalálja. Szóval, hogy az Isten országában a teljesen, hát az az elég. Hogy ami nem teljesen van, az igazából nem elég. De nem hogy Istennek nem elég, nekünk nem elég. Ha keresünk valamit és ott akarunk abban lenni és azt át akarjuk élni, mi az Isten országa, akkor a teljesen a minimum, a teljesen a mérték és a teljesen az elég.

A következő, hogy akkor úgy tűnik, hogy az Isten országában a kivétel a szabály. Mit értsünk ez alatt? Nem tudom, nem furcsa-e ebben a történetben megint csak ez a szó, hogy mikor számon kéri az idősebb fiú az Atyától, hogy de hát ez hogy történhet meg, hogy pont ez a senkiházi, ez a te fiad, ahogy mondja, hogy most őneki vágtuk le a hizlalt borjút, meg most megy itt a mulatság? És hogy erre ez a kifejezés szerepel, nyilván a fordításunkra utalok, „Hát de így illett! Hát így illett, hogy hátha halott volt és életre támadt, ha elveszett és megkerült, hát akkor ez a normális, hát ez így illett.” Tehát mintha azt üzenné Jézus, hát az Isten országában ez a szokás, Isten országában ez a módi. Hát Isten országában ez így illik. Hogyha valaki elveszett, de megkerült, akkor pompás lakomát kell rendezni. Tehát ez a szó, akkor ez a gondolat így szól, hogy úgy tűnik, hogy itt a kivétel a szabály.

A következő az önzetlenség, hogy azonnal akkora borjút és azt a szép ruhát és a gyűrűt, szóval valahogy az önzetlenség mindenkinek a saját érdeke. Hogy az önzetlenség lett az ember legteljesebb érdeke, hogy az önzetlenség nem mások érdeke, hanem a sajátunk. Máté evangéliumában, ahogyan Jézus elkezdi mondani az üdvösség kapcsán, az éhezőnek enni adni, mert itt azért erről is szó van, a szomjazónak inni adni, akinek nincs ruhája a ruhát megosztani vele, hogy ez az üdvösség alap föltétele. Hát, ha ez így van, akkor úgy tűnik, hogy az önzetlenség mostantól kezdve a mi érdekünk.

A következő, hogy a mások, sőt nemcsak hogy a mások, ez a te fiad, akire úgy néz az idősebb fiú, mint valami idegenre, mások és mindenki tulajdonképpen én vagyok. Hogy az Isten országában olyan nincs is, hogy mások, hogy a mások is én vagyok és a mindenki is én vagyok, mert aki a legkisebbnek akár csak egy pohár friss vizet ad, mondja Jézus, azt nekem adta. Az Isten országában ebben az értelemben nincsenek mások, meg akárki, meg bárki, meg a te fiad. Az Isten országában mindenki én vagyok.

A következő, hogy hát itt úgy tűnik, hogy a legkisebb a legnagyobb. Jézus erről nem egyszer egész konkrétan beszélt. Az Isten országában a legkisebbek, a legkisebbek az Isten országában nagyobbak, mint itt most a legnagyobb próféták. A legkisebbek a legnagyobbak, és ezért aztán levágjuk a borjút, mert az Isten országában a kicsinyek nagyon nagyok. Amiről Jézus ugyanígy beszél, hogy az utolsókból lesztek az elsők. Nem megrendítő-e az, amikor majd nagypénteken a szónak sokféle értelmében magunk előtt láthatjuk Krisztust a két latorral és ahogyan Jézus a haldoklása végén odafordul ahhoz a bűnözőhöz és azt mondja, hogy egyetlen mondatodért még ma velem leszel a Paradicsomban. Szóval az utolsókból minden további nélkül elsők lesznek.

Azután, hogy Jézus úgy látja, hogy az Isten országában a szegények a gazdagok. Már csak azért is, mert amikor valaki ott van a mélység mélyén és átéli a saját kiszolgáltatottságát, vagy egy helyzetnek a reménytelenségét, hogy pont ezekben a helyzetekben szoktunk rácsodálkozni arra, mint a tékozló fiú idegenben, amikor éhezik, hogy „Nekem van apukám. Hát lehet, hogy semmim nincs, semmim nincs, de van apám.” És a mi esetünkben ez annak a megrendültsége, hogy lehet, hogy valami alapvető dolog nincs, vagy nem lesz, vagy elvétetik, de van Mennyei Atyám, és ennél többnek nincsen, és ebben az értelemben a szegények a leggazdagabbak, mert ők tudják, hogy mit jelent, hogy van apukám.

Aztán a következő, hogy a szomorúak és akik sírnak, ők a boldogok. Mégpedig azért, mert az Isten országában, akik szomorkodnak és sírnak, azt mondják a biblikusok, mit jelent eredeti jelentésében szomorúnak lenni és sírni; szomorúnak lenni afölött, hogy tökéletlen vagyok és bűnöket követek el másokkal szemben, és sírni afölött, hogy az embertársaim bántanak másokat. Hogy az ember, aki nem spórolja meg a saját megrendültségét amiatt, amitől egy életen keresztül érdemes megrendülni és nem megszokni és nem azt mondani, hogy az élet már csak ilyen vagy a világ már csak ilyen. Hogy akik egy életen keresztül akarják, hogy fájjon nekik, ha valami rossz, hogy ők lesznek a boldogok, és ők élik át annak az örömét, hogy Isten hogyan emel föl, hogy Isten hogyan irgalmas, hogy Isten hogyan ment meg, hogy Isten hogyan a Megváltó, és ők lesznek a hálásak. De ennek az előzménye, hogy még vállalják a könnyeket meg a sírást.

A következő, hogy úgy tűnik, hogy az Isten országában a kicsinyek a bölcsek és az okosak. Emlékeztek arra a gyönyörű imára, amit Jézus elmond? „Áldalak téged Atyám, mert elrejtetted ezeket (Isten országának titkait) a bölcsek és okosak elől és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek Igen Atyám, így tetszett ez neked.” Ettől kezdve nem az okosak az okosak, hanem a kicsinyek az okosak és a bölcsek.

A következő, a történetnek mi az összefüggése? Hogy Jézus bűnösökkel és vámosokkal eszik és velük beszélget és közösségben van velük. És erre kérdik meg őt, fölhánytorgatva ezt neki, hogy „Na ezt már aztán milyen alapon?” Ezért úgy tűnik, hogy az Isten országában ez úgy van, hogy a bűnbánó bűnös meg van hívva az üdvösségre. Hogy az igazak hajlamosak elfelejteni, hogy az üdvösség az ember számára elérhetetlen, hogy nem azért történik, mert kiérdemeltem. Úgy tűnik tehát, hogy a bűnbánó bűnös az, aki üdvözül. És nem megrendítő-e az, ahogyan Jézus azt mondja, nem egyszer, nem kétszer, hogy a vámosok és az utcanők megelőznek benneteket Isten országában.

Aztán a következő, amikor odamegy a kafarnaumi százados Jézushoz és azt mondja, hogy „Légy szíves, a szolgám beteg és gyógyítsd meg!” És azt mondja a mesternek „Nem kell odamenned, elég, ha innen mondod, meggyógyul innen is.” És Jézus erre azt mondja, hogy „Egész Izraelben nem találtam ekkora hitet.” Úgy tűnik, hogy Isten országában minden további nélkül egy pogány lehet a leginkább hívő.

Azután a következő, hogy úgy tűnik, hogy a kívülállók a bennfentesek. Hát Jézus pontosan egyébként itt mondja azt, ide figyeljetek, mondja azoknak, akik azt gondolják, hogy ők bennfentesek. Jönnek majd északról és délről, jönnek keletről és nyugatról, és helyet foglalnak az Isten országában a Mennyei Atya mellett. és akkor itt mond egy fél mondatot, és ti meg lehet, hogy nem lesztek ott. Hogy a világ minden tájáról jönnek majd olyanok, akiket ti semmibe vesztek és ők már jönnek is, hogy ott legyenek Isten közelében. És ti hol lesztek?

A következő, hogy úgy tűnik, hogy annyira a rendkívüli, a normális és a természetes, hogy valahogy az egyedi és a személyes válik igazán egyetemessé. Minden, ami nagyon egyedi és nagyon személyes, ez lesz a természetes és az egyetemes, mint ahogy ezt valaki mondta, hogy nézzük meg a szenteket, hogy mindegyik egy igazi egyéniség. És aztán úgy folytatta, hogy a bűn annyira egy kaptafára van. A jó meg a szent annyira eredeti.

Aztán a következő, hogy úgy tűnik, hogy Isten országában a váratlan a megszokott. Tehát úgy is mondhatnám, hogy amikor a nagyböjti közel két hónap alatt olyasmit csinálunk, ami nem megszokott és nem rutinos, ilyen értelemben, hát valamiféle váratlan, hogy ezt egy picit azzal a lelkülettel csináljuk, hogy valójában lehet, hogy ennek kéne a rutinnak lenni, amit most úgy csinálunk, hogy „Jó, hát ezt nem mindig csináljuk. Na jó, hát azért ez eléggé megterhelő. Jó, azért ez tényleg úgy…” Szóval úgy tűnik, hogy az Isten országában a váratlan a megszokott.

Következő, hogy a rendkívüli a rendes, valami rendkívüli a rendes. Egyetlen történetet hadd mondjak el. Martin Buber filozófus leír nagyon sok haszid zsidó történetet és az egyik ilyen történetben a zsidó rabbi, a „caddik” (héberül צדיק) péntekenként szegényeknek adományokat oszt. Ezt mindenki tudja, tehát péntekenként már sor áll, és ő mindenkinek adja az adományt, és a felesége besokall, hogy egy pesti kifejezéssel éljek. S a felesége odamegy a caddikhoz és azt mondja neki: „Minekünk jó, ha hetente egyszer telik egy kis húsra. Te meg itt ezeknek az idegeneknek adod az adományokat. Most nézd meg ezt is, aki éppen most ment el, zsebében egy egész arany forinttal, és te még bátorítottad és mondtad, hogy vegyél belőle a piacon egy szép nagy kövér tyúkot. Miközben mi meg épphogy kijövünk? Erre megdöbbenten ránéz a caddik, s azt mondja az asszonynak „Micsoda, hogy már egy egész arany forint egy kövér tyúk a piacon? Én nem tudtam, hogy ilyen drága. Jövő héttől emelnem kell az adományok összegét.” Szóval úgy tűnik, hogy Isten országában a rendkívüli a rendes. És aztán, ahogy Hamvas Béla mondta, akkor viszont úgy fest, hogy a szent a normális, akkor viszont a szent a normális.

S már csak két gondolat, hogy akkor pedig, ha most már egész közel vagyunk Jézushoz, akkor most már elkezdjük megérteni, hogy mit jelent, hogy a megvetett a dicsőséges. Ahogyan Jézus maga is beszél erről. „Hát nem tudjátok, hogy a szegletkő, amit az építők elvetettek, az lett és lesz sarokköve az épületnek?” Hogy a megvetett a dicsőséges.

És aztán az utolsó előtti gondolat és innen aztán már érthetjük, hogy a síró gyerek, a vérző férfi és a haldokló ember éppen az Isten Fia. És ha most visszatérünk az evangélium elejére és föltesszük a kérdést: Akkor ki van közel Isten országához? Ki van közel a Mennyei Atyához? Ki van közel Jézushoz? Akkor a válasz valahogy így szól. Lehet, hogy az Istenhez közelebb van az, aki bár messze van tőle, de most visszafordult, mint az, aki ott van mellette, de éppen elfordul tőle. Mert Isten országában valahogy tényleg másképp vannak a dolgok.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)