Lk 24,13-35 - Húsvétvasárnap

„Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton.” – Krisztushívőként legyünk kisebb-nagyobb mértékben hitetlenek.

Olvasmány (ApCsel 10,34a.37-43)

Abban az időben Péter szólásra nyitotta ajkát, és ezeket mondta: „Ti tudjátok, hogy mi minden történt Galileától egészen Júdeáig attól kezdve, hogy János hirdette a keresztséget: Hogyan kente fel az Isten a názáreti Jézust Szentlélekkel és hatalommal. Ő pedig, ahol csak járt, jótetteket vitt végbe, és meggyógyított minden ördögtől megszállottat, mert vele volt az Isten. Mi tanúi vagyunk mindannak, amit Júdea egész területén és Jeruzsálemben tett. Keresztre feszítették, de harmadnap feltámasztotta Isten, és látható alakban megmutatta őt, ha nem is az egész népnek, de az Isten által előre kijelölt tanúknak, vagyis nekünk. Mi ettünk és ittunk vele, miután feltámadt a halálból. És ő megparancsolta nekünk, hogy hirdessük a népnek és tanúsítsuk, hogy ő az, akit Isten az élők és holtak bírájául rendelt. Minden próféta tanúságot tesz arról, hogy aki hisz benne, elnyeri bűnei bocsánatát.”

Szentlecke (Kol 3,1-4)

Testvéreim! Krisztussal együtt ti is feltámadtatok. Keressétek tehát azt, ami odafönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján. Az égiekre irányuljon figyelmetek, ne a földiekre. Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal az Istenben van elrejtve. Amikor azonban Krisztus, a mi életünk, újra megjelenik, vele együtt ti is megjelentek a dicsőségben.

Evangélium (Lk 24,13-35)

Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?” Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony is megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.” Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok, ti késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Aztán Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az Írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és felismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az Írásokat?” Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.

Vasárnapi beszéd

És ők is elbeszélték, mi történt velük az úton. Ez a történet, az emmauszi tanítványok története, mondhatnánk úgy is, szimbolikusan, olyan sok szempontból tárja föl a Krisztus hívő ember útját és történetét. Erről szeretnék most beszélni, hiszen számunkra a Húsvét, mi az, hogy számunkra, számunkra Krisztus hívőknek? A Húsvét a legnagyobb ünnep. És közben látjuk, hogy ez az ünnep hogyan bontakozik ki az emberben, és hogyan bontakozik ki Jézus és az ember között, és a Mennyei Atya és Jézus között, és Isten és az ember között. Szóval, engedjétek meg, hogy arról szóljak, ahogyan az úton levő ember megéli az életet. És ahogy azt egy paptól hallottam, és ezt a mondatát őrzöm, mert nagy bölcsesség: az élet ágas-bogas. És ez a történet is ágas-bogas, és az emberi életút is ágas-bogas. És nemde úgy van, hogy most itt vagyunk és látom rajtatok, ahogy jól esett, ahogy a zene és az ének visz bennünket, úgy egyre, másodpercről-másodpercre csatlakozunk hozzá, és úgy engedjük, hogy hasson ránk. De ki tudja, miféle történetekkel érkeztünk ide, hogy nemde hány és hány hétköznapi történetet éltünk meg ma is, és aztán meglesz ez az ünnepi szentmise, és már este benne leszünk nyakig a hétköznapi történeteinkben, és annak mindenféle ágában és bogában. És ezért engedjétek meg nekem, hogy a lábam hadd maradjon a földön, és ez az ünnep ne arról szóljon, hogy pillanatra elugrunk és lefényképezzük azt a pillanatot, amikor éppen a föld fölött vagyunk. Nem, nem, most már vissza fogunk oda térni.

És ezért az első gondolat így szól, hogy ha van bennünk bátorság elismerni, hogy Húsvétkor is a lábunk a földön áll, mert Jézus föltámadt, de mi itt vagyunk, és a lábunk itt van a földön, akkor az első gondolat talán így szól, hogy mit tanulhatunk meg az emmauszi tanítványoktól? Nem mindegy, hogyan vagyunk hitetlenek. Ez egyáltalán nem mindegy. Mert ha azt az utat nézzük, hogy végül akkor hisznek, hogy az így is leírható, hogy annak az a története, hogy azért adjunk magunkra, és mi Krisztus hívőként is, ha botladozunk és esendők vagyunk és gyarlók és az összes többi, csináljuk jól! Legyünk esendő Krisztus hívők! Szóval úgy mondanám, ha esendők is vagyunk, legyünk Krisztus hívőként azok.

És akkor mire gondolok itt? Hát arra, hogy itt vannak a tanítványok, nem ismerik fel Jézust, és nem tudják, hogy ő az, és nem értik az írásokat. Nem ragozom. De közben azért ők úgy együtt vannak, és annyira fontos nekik a Jézus történet, hogy ők azért arról beszélnek. De nem meglepő az, hogy erről beszélnek, miközben egyébként az a gondolatuk, most a hívő, nem hívő összefüggésben, hogy mindennek vége. „Hát egyébként azt reméltük, de ez most már nem lesz. Bíztunk benne, de ez se lesz, de azért beszélgessünk róla. De azért legyen erről szó. De még hogyha úgy is van, hogy talán nem tudunk hinni és remélni, ennél nincsen fontosabb történetünk. Szóval beszéljünk erről, mert hátha kikerekedik majd belőle valami.” Tehát együtt vannak, szomorúak. Hát, szép az, hogy szomorúak, hogy nem lépnek át ezen a történeten, hogy hát így van, az élet már csak ilyen. Nem, az élet már csak ilyen. Nem történt igazából rendkívüli, az ember fönn van, aztán nagyot placcsan a földön, és mindig is így volt. Nem, ők megengedik maguknak, hogy szomorúak legyenek. Aztán, hogy nyitottak legyenek egy idegen felé, és az idegennek elmondják ezt a történetet, ami látszólag, hát nem tudjuk, hogy hogyan fog beteljesedni, de azért ők ezt a történetet akarják elmondani.

És aztán, hogyha a másik történetet hozzuk ide, amikor Péter és János szaladnak a sírhoz, akkor is azt mondja később a szentíró, hogy addig még akkor nem értették, nem hitték, de azért ha Mária Magdolna azt mondja, hogy „Nincs ott a sírban az Úr!”, azért akkor odarohannak. Szóval az első gondolat: Legyünk igényesek. És ha Krisztus hívőként éppenséggel nem sikerül annyira hinni, és ahogy most jöttetek talán, egy olyan félig-meddig még hitetlenül jöttetek, és aztán mentek vissza, és megyünk vissza félig-meddig. Na, azért legyünk igényesek, és csináljuk jól a hitetlenségünket is. Ezt egyetlen mondatba tudnám összesűríteni, ez pedig így szól, hogy mi ha hitetlenkedünk is, Krisztus hívőként csináljuk. És az egyáltalán nem mindegy, hogy csak úgy nem hiszünk, vagy csak úgy nem tudjuk, hogy van, vagy mi Krisztus hívőként csináljuk ezt is.

A második gondolat így szól, hogy mernek érezni és átadni magukat annak, ami éppen ott van, a szomorúságtól, a reményvesztettségtől kezdve. Merik megengedni maguknak, hogy ez fájjon nekik, hogy fájjon és ne is tudjanak másról beszélni, hogy az fájjon. És ahogy megengedik azt, hogy valami fájjon, nemde ugyanebből a talajból indul ki, hogy viszont tud lángolni a szívük, mikor Jézus kifejti az írásokat? És aztán ott az éjszaka közepén állnak nekik, mennek vissza, most három óra a sötétben, mert ez nem tűr halasztást. Szóval, aki mer szomorkodni a fölött, ami itt sötétség, s engedi, hogy fájjon, ami fáj, őneki talán fog lángolni is a szíve, és érzi majd, hogy a lába viszi, bár azt se tudjuk pontosan, hogy mi történik.

Aztán a következő így szól, hogy hordozzák Jézus szavait, miközben nem értik a Szentírást. Hát nem értik, mert aztán órákon keresztül Jézus magyarázza nekik, hogy hogyan van. Ez lehet, hogy így van, de ők azért azt az írást hordozzák magukban, hogy nekik el lehet mondani, hogy tulajdonképpen hogyan is van ez pontosan, és hogy mi szól Jézusról ezekben a sorokban, és az hogyan teljesedik be.

Aztán a következő, hogy ha valamiféle jellemzőjét, minőségét vagy jelzőjét kéne adnom annak, ami történik nagypénteken, akkor azért azt mondhatnánk, hogy a személytelenség, hogy nem számít Jézus személye, hogy nem számít az ember és nem számít Isten. A személytelenség. És nem megrendítő-e az, ahogyan átélik a tanítványok azt, hogy még Jézus se számít, a Messiás se számít, az Isten Fia se számít, és a szenvedő ember aztán végképp nem számít. Hogy aközben az emmauszi tanítványok történetét az író azzal a finomsággal írja le, hogy nem egyszerűen csak beszélgetnek arról, ami történt, hanem azt mondja a szentíró: egymás között beszélik meg, hogy mi is történt itt. Aztán azt mondják Jézusnak, nem azt, hogy maradj itt a házban, ne menj sehova, sötét van, kezdődik az éjszaka. Nem ezt mondják neki, hanem azt mondják Jézusnak „Te maradj velünk!”, hogy maradj velünk. Aztán azt mondja a szentíró: és Jézus betért. Nem egyszerűen csak azért, mert sötét volt vagy éhes volt, mert egész nap mentek és legyen egy vacsora, nem azért, betért, hogy velük maradjon.

És amikor a kenyeret megtöri, akkor nem egyszerűen csak azt mondja, hogy egyetek, hanem így mondja a szentíró, hogy „Odanyújtotta nekik azt a kenyeret.” És miután nekik nyújtotta, azt mondja, hogy „Egyetek!” Es amikor a tanítványok visszaidézik a napot, akkor azt hogy őrzi a szentíró? Azt mondja, hogy „Ugye lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk?” És ahogy Nagypéntek az embertelenségnek a sötétje, amikor megtöri Jézus a kenyeret, mi a pici darab kenyérben is látjuk a személyt, és abban a pár korty borban látjuk a személyt. Hogy a Húsvétnak a fénye, a ragyogása és az öröme az, hogy nemhogy a személytelenség diadalt ül az ember és az Isten fölött, hanem mi még ott és abban és akkor is látjuk a személyt, az embert és Istent, ahol addig nem vettük észre. És hogy az ember szeme megnyílik és rácsodálkozik, hogy ott is ott van Isten és ott is ott van a személy és egy másik ember, ahol eddig egész el tudtunk vonatkoztatni ettől, és talán nem is embert láttunk és nem is Istent.

Szóval a következő, hogy az lehet, hogy nem értik az írásokat, de nagyon nyitottak arra, hogy hallgassák az írásokat, hátha történik egyszer csak valami fordulat, és megértenek belőle valamit.

Aztán a következő gondolat így szól, hogy az lehet, hogy nem értették még meg az írásokat ott, az emmauszi úton, viszont már előtte is és most is és utána is teljességgel benne vannak a Jézussal való történetükben. És ezt még egyszer hadd hangsúlyozzam, hogy ők úgy hitetlenek és úgy nem ismerik fel még Jézust, és úgy és úgy ilyenek és olyanok és még reményvesztettek. És még úgy, hogy benne vannak a Jézussal való történetükben. És ezt így is kérdezhetném, hogy melyik történet életünk legfontosabb története? (Az), hogy ahogyan most megérkeztünk erre a szentmisére, még mielőtt eljutottam volna a beszédben ehhez a ponthoz, ha csak úgy az utcán megkérdezték volna tőled, úgy gondolkozás nélkül: „Mondd, melyik a te életed legfontosabb története?” Ugyanis az ember hajlamos elveszni az életének nagyon sok történetében. Az embernek rengeteg története van, és ezekben a történetekben éljük meg magunkat és járjuk az élet útját. És ezek a tanítványok, miközben ugye így nézünk rájuk, hogy hát nem ismerik még Jézust, valami hályogféle fedi a szemüket, az írásokat sem értik, szóval vakok, süketek, satöbbi. De aközben a Jézus-történetben vannak benne, ott Jézus meséli az ő történetét, majd Jézus történetét szaladnak vissza Jeruzsálembe, hogy tovább mondják.

Szeretnék így hitetlen lenni, hogy közben teljességgel benne vagyok a Jézussal való történetemben. És hogyha az ember csak néha azt mondja, hogy számomra, néha világosságszerűen föltárul az, hogy a legfontosabb történetem a Jézussal való történetem és ennek a történetnek a keretén belül mesélem el az összes többi történeten.

Most már a vége felé járunk. Az lehetséges, hogy ott és akkor föl se fogták sem az írásokat, sem azt, hogy Jézus van velük, sem azt, hogy mit jelent, hogy föltámadt a halálból, de utólag nagyon sok mindent megértenek. És talán az embernek az óriási nagy lehetősége, hogy legalább utólag sok mindent megértünk, hogy utólag legalább megértjük, hogy Isten hogyan van velünk, hogyan volt velünk, hogy utólag megértjük, hogy Isten hogyan vezetett bennünket, hogy utólag megértjük, hogy ha Isten ott nem lett volna, akkor velünk mi lett volna. Szóval nem szeretném lebecsülni azt, hogy mi, akik eljöttünk ma is ünnepelni a rengeteg történetünkkel, hogy aközben legalább arra van egy nagy lehetőségünk, hogy utólag értsük, hogy mit jelent, hogy Jézus föltámadt a halálból. És hogy a föltámadt Jézussal való találkozás történetei nem egyszer erre csengenek ki: na, és akkor megértették azt, amiről Jézus három évvel azelőtt beszélt. És ezért fontos, hogy őrizzük a Jézussal való történetünket, hogy utólag legyen mit megérteni.

És hogyha ebben a pillanatban pont azokat a történeteket, amelyeknek a súlyával beültetek ide a templomba, megünnepelni a föltámadást, nem is pontosan értjük, és majd kimenve a templomból visszazökkenünk a sokféle történetünkbe, érthető módon, és majd leszünk szomorúak és csalódottak, dühösek és reményvesztettek, de néha majd lángol a szívünk és lelkesek vagyunk és szaladunk, hogy ez lehet pont az a pillanat, amikor megértjük, egy perce, egy napja, egy éve, tíz éve, ötven éve mennyire világosan látom, hogy Isten hogyan volt velem. És valószínű, hogy ez most is így van. Hogy amennyire egyértelmű és világos tud lenni visszafelé nézve, valójában ez most is így van. És ezért az örömhír az, hogyha mi kisebb-nagyobb mértékben hitetlenül vagyunk hívők, az tulajdonképpen rendben van.

A keresztény ember óriási lehetősége, hogy hívőként legyünk kisebb-nagyobb mértékben hitetlenek, hogy mi ezt Krisztus hívőként csináljuk. Mert egyáltalán nem mindegy, hogy Krisztus hívőként keressük a hit útját, vagy pedig nem Krisztus hívőként tesszük ugyanezt. És ezért a záró gondolat így szól, hogy mi Krisztus hívőként hihetünk abban, anélkül, hogy pontosan tudnánk és látnánk és értenénk, nem azt pusztán és csak, hogy van föltámadás, hanem azt, hogy Jézus föltámadt a halálból. És ezért mi nem pusztán csak a föltámadásban hiszünk, hanem a föltámadottban, és ezért megengedhetjük magunknak, hogy néha gyarlók legyünk és gyöngék és esendők, és visszazökkenjünk a sokféle történetünkbe, mégpedig azért, mert már azt a különbséget is megértettük, hogy nem a föltámadásban hiszünk csak, hanem a föltámadottban.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)