Jn 20,19-31 - Húsvét 2. vasárnapja, az isteni irgalmasság vasárnapja

Tamás apostol hite, az Istenhez, Jézushoz fűződő kapcsolata

Olvasmány (ApCsel 5,12-16)

Az apostolok keze által sok jel és csoda történt a nép körében. Mindnyájan egy emberként voltak a Salamon-csarnokban. Mások közül senki sem mert közéjük elegyedni, de a nép sokra tartotta őket. A hívők – férfiak és nők – egyre nagyobb számban csatlakoztak az Úrhoz. Még a betegeket is kivitték az utcára, hordágyra fektették őket, hogy ha Péter arra megy, legalább az árnyéka érje egyiket-másikat. Sőt, még a Jeruzsálemhez közel eső városok népe is odatódult, vitték a betegeket, a tisztátalan szellemektől gyötörteket, és ezek mind meggyógyultak.

Szentlecke (Jel 1,9-11a.12-13.17-19)

Én, János, testvéretek Krisztus Jézusunk és az ő országának türelmes várásában, és társatok az üldöztetésben, a Patmosz nevű szigeten voltam, az Isten szava miatt, meg azért, hogy Jézus mellett tanúságot tegyek. Az Úr napján elragadtatásba estem. Hátam mögül, mint valami harsona, megszólalt egy hang: „Amit látsz, írd le egy könyvbe, és küldd el a hét egyháznak. Erre megfordultam, hogy megnézzem, ki szól hozzám. Amint megfordultam, hét arany gyertyatartót láttam, a gyertyatartók közt pedig valakit, aki az Emberfiához hasonlított. Bokáig érő ruhát viselt, aranyöv övezte mellét. Amikor megpillantottam, mint egy halott, a lába elé rogytam, de megérintett jobbjával, és megszólított: „Ne félj! Én vagyok az első és az utolsó, és az élő. Meghaltam, s lám, mégis élek, örökké. Nálam van a halálnak és az alvilágnak a kulcsa. Írd le hát, amit láttál, a jelent és ami ezután történik.”

Evangélium (Jn 20,19-31)

Amikor a hét első napján (húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.” A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: „Láttuk az Urat.” De ő így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!” Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok. Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Tamásnak pedig ezt mondta: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás így válaszolt: „Én Uram, én Istenem!” Jézus ezt mondta neki: „Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!” Jézus még sok más csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, de azok nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket viszont megírták, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne.

Vasárnapi beszéd

Tamás apostol hitéről, az Istenhez, Jézushoz fűződő kapcsolatáról szeretnék most elmélkedni. Egy speciális szempontot hadd hozzak rögtön ide az elejére, ez pedig az, hogy ezt az elmélkedést elsősorban azoknak szánom, akik szeretnétek a hiteteket elmélyíteni, vagy a hitben megerősödni, vagy az istenkapcsolatot gazdagítani, mert ezek a szempontok nagyon gyakorlatiasak lesznek, és hogyha te ilyen szándékkal is ülsz most itt, akkor talán ez jó így, ha nem, azért ne távozzál, kérlek. És akkor egymás után nézzük ezeket a szempontokat, mégpedig abból kiindulva, hogy maradnék Tamás személyénél, Jézushoz fűződő kapcsolatánál, és az a kérdésem, hogy mit tehetett volna Tamás? Természetesen mi mit tehetünk az életünk legsötétebb pillanataiban, a mélypontokon, a kríziseken, amikor a hitünkben szinte semmi kapaszkodót nem találunk? Most ezekben a helyzetekben, milyen lehetőségünk nyílik?

Az első gondolat, és onnan szeretnék elindulni, amit már többször hangsúlyoztam nektek, aztán lendülünk egy picit olyasmi irányba is, amit viszont még nem, hogy mindegyikünknek megvannak már az úgynevezett spirituális alapélményei, istenélmény, megrendítő spirituális tapasztalat, nem is mondom tovább. Fontos lehet pont ezekben a válságos, sötét pillanatokban ide visszatérni, mégpedig azért, mert amikor az a lényege a fájdalomnak, a sötétségnek, a szenvedésnek, hogy nincs tapasztalat, mert innen indulunk el, nem látom, nem tapintom, nem hallottam, nincs tapasztalat. Na, akkor mit lehet tenni? Akkor emlékezzünk vissza a már megélt tapasztalatainkra. Tehát szó sincs arról, hogy itt mindenféle tapasztalat nélkül, vagy a tapasztalattól elrugaszkodva akarnánk a hitünket elmélyíteni. Nem! Hiszen van tapasztalatunk, csak nem most, nem ebben a pillanatban, nem ezen az estén, nem ezen a napon, nem ebben az időszakban, de valójában már van megélt istentapasztalatom. Akkor az ember ide visszatérhet, és az ember megerősödhet, hogy valójában már lehetetlen, hogy azt mondjam, hogy semmit sem látok és semmit sem hallok és semmit sem tapintok vagy érzékelek. Az lehet, hogy ebben a pillanatban a múltban tapasztalt dolgaim válhatnak erőforrássá. Nem akarom hosszabban mondani, tehát akkor, ha Tamás apostolra vonatkoztatom ezt, és Tamásnál beborul az ég, és nemcsak a sírban van sötét, hanem őbenne is, akkor például Tamás mire emlékezhetne vissza? Azt mondhatná „De várjunk csak! Fogalmam sincs, hogy mi van Jézussal, hogy él-e, hogy föl fog-e támadni, hogy nem tudom, hogy lesz a jövő. (Na, gyerünk!) Arra viszont emlékszem, hogy ez a nem akárki odajött hozzám és azt mondta <<Én kiválasztalak téged. Gyere és kövess engem!>>”

Tamásra miért ne emlékezhetett volna vissza arra a rendkívüli élményére, hogy őt nem akárki szólította meg, nem akárki mondta, hogy gyere és kövess engem, és nem akárki hívta őt meg egy szűkebb baráti, apostoli körbe. És ezért, amikor Tamásnál nagy sötétség van, nincs-e világosság abban az élményében, amikor Jézus odament és őt meghívta, és nincs-e világosság abban a tapasztalatban, amit ő átélt akkor, amikor Jézus odajött hozzá. Szerintem van. Nem tudom, hogy Tamásnak ez volt a spirituális alapélménye, de azért azt gyanítom, hogy nem minden élmény és tapasztalat nélkül van, tehát akkor ez volt az első.

A második, hogy ha megvan az a nagyon fontos, már múltban megtapasztalt élmény köztem és Isten között és mindaz, amit én akkor átéltem már, hogy akkor vissza tudok térni ehhez az élményhez és tapasztalathoz, és ebben az élményben, ezzel a Jézussal való kapcsolatom élményszerűségében kérdezhetem meg, hogy „Most, amikor ennyire sötét van, és Jézus téged se látlak, nem látlak, nem hallak, nem tapasztallak, most a már megélt tapasztalat tükrében te mit mondasz nekem erre a helyzetre vonatkozóan?” Vagy mit üzensz nekem? Lehet, hogy nem is mondasz semmit, vagy mit csinálsz, vagy mit látok rajtad, vagy mit érezhetek meg a már meglévő tapasztalatomba ágyazottan, most, a jelen helyzetre vonatkozóan.

És akkor megint csak, hogy Tamásra vonatkozóan azt mondhatnám, hogy Tamás arra gondolhat, hogy ha én most azt is tapasztalom, hogy Isten engem elhagyott, vagy Jézus nincs itt, hogy Jézus elhagyott engem, vagy elhagyott minket, miért ne mondhatná abban az élményben, amit az előbb idézett föl, de hát Jézus engem kiválasztott, azt mondta, legyél a tanítványom. Az lehet, hogy most akkor Jézus elment és mi akadálya annak, hogy én továbbra is a tanítványa maradjak? Arról nem volt szó, hogy eddig vagy addig leszek a tanítványa. Miért? Érvénytelen, ahogy élt? Érvénytelen, amit mondott? Nem számít nekem az, amit megtapasztaltam a vele való kapcsolatban? Nem tartom továbbra is igaznak? Nem érdemes úgy élni? Nem tett sok jót? Tehát akkor, az lehet, hogy engem most Jézus elhagyott, zárójel. Ha van egy pici világosság, azt mondom, persze ezt most így tapasztalom meg. De ha nincs kis világosság, hát ne legyen kis világosság. Akkor is mondhatom azt, most én azt élem át, hogy Jézus elhagyott, én meg nem hagyom el őt, mert ő engem kiválasztott apostolának és kész, és ez érvényes.

Következő. A harmadik megközelítésünk ez lehet, hogy a Szentírás már általam ismert, melyik szereplőjéhez hasonlít az én helyzetem itt és most? És akkor ott, ebben a szent iratban mi történt azzal a szereplővel? Hogyan folytatódott az istenkapcsolat, ami után ő megélte azt a sötétséget? Mondjuk, ha én Tamás apostol vagyok, természetesen elnézést, blőd lesz egy kicsit, amit mondok, nyilván az ószövetségi szentírásból tudok dolgozni, tehát akkor mi jut mondjuk eszembe, hát mondjuk Dániel az oroszlánveremben. És aztán, hogyha azt mondom, hogy a helyzetem szerintem ahhoz hasonlít, mint amikor sötét éjszaka van és egy sötét oroszlánveremben ott vannak az éhes oroszlánok, hogy szerintem az én helyzetem ehhez hasonlít. Még az is megtörténhet, hogy egyszer csak arra gondol Tamás, hogy de érdekes ez, hogy mintha Jézussal is ugyanez történne. Hát sírba fektették, nem? Ott a sötét veremben van, nem? És mi történt másnap reggel, amikor a király megnézte, hogy mi van az oroszlánveremben? Ott volt és a próféta élt. Hát, de érdekes ez, hogy amit most átélek, milyen sok párhuzamot mutat azzal, amit Jézus élt át. Tehát akkor a harmadik gondolatunk ez, hogy idézzek föl a Szentírásból egy személyt, akinek szerintem a helyzete, a sorsa hasonlít ahhoz a sötétséghez vagy helyzethez, amit én most átélek. És akkor ott meglesznek a megfontolásai, Isten hogyan volt ott, hogyan folytatódott a történet, mi adott valami reményt és kapaszkodót? Tehát például Dániel.

Következő, hogy az eddigi életem során voltam-e én már hasonló helyzetben? Én magam éltem-e már át ilyesmit és valahogy lett-e ezeknek a helyzeteknek olyan megoldása, ami számomra tanulságos, akár pozitív, akár negatív? Tamás apostolról nem sokat tudunk, de azt tudjuk, hogy amikor Lázár meghal, és Jézus azt mondja, miután már két napos Lázár, hogy na, menjünk akkor Júdeába Lázárhoz, akkor az apostol társai azt mondják, hogy „Most akarsz odamenni? Majdnem megköveztek téged, ne menj oda.” És erre Tamás apostol mit mond? Azt mondja „De menjünk és haljunk meg vele együtt!”

Tehát akkor Tamásnak eszébe juthatna az, hogy „Én valami hasonlót már átéltem, ott, amikor fölmerült, hogy lehet, hogy mindennek vége lesz, mert visszafordulunk Júdeába, és ott nekünk támadnak és ha Jézust megkövezik, mi is ott leszünk, és nekünk is végünk lesz. És akkor én mit mondtam? Én azt mondtam, hogy menjünk és haljunk meg vele együtt.” Tehát a negyedik gondolat így szól, hogy az eddigi életemben éltem-e már át hasonlót? És miután annak már látom a folyamatát, kifutását, hogy ott mi és hogyan történt, mit tanulhatnék ebből?

A következő gondolat így szól, hogy melyik szent életének valamelyik epizódja hasonlít ahhoz a helyzethez, sötétséghez, amiben én most vagyok? Most ugye Tamásra vonatkoztatva, mert ha óvatos vagyok itt, akkor vegyük úgy, hogy Jézus legyen ez a személy. Már utaltam arra, hogy amikor Lázár meghal, akkor négy napja fekszik a sírban, amikor Jézus odamegy a sírhoz. És ezért Tamás apostol akár arra is gondolhatna, mikor mondjuk Jézus harmadnapja van a sírban és utána egyszer csak az asszonyok hozzák a hírt, hogy nincs a sírban, hogy például ez még csak három nap és Lázárnál négy nap után Jézus azt mondta, hogy „Gyere ki!”, és Lázár élt.

Tehát akkor a következő, hogy melyik szent élete, helyzete hasonlít az enyémhez? És, ha Tamás apostol visszaemlékszik erre a jelenetre, amiben ő azt mondta, hogy „Menjünk mi is Jézussal és haljunk meg vele együtt!”, abban a történetben, ha megnézitek, amikor fölmerül az, hogy Jézus visszamegy Lázárhoz, hogy holtából föltámassza őt, akkor azt mondja ott a tanítványoknak, hogy „Mindez, ami most történni fog, Isten dicsőségére szolgál, és ami most történni fog, ez meg fogja dicsőíteni az Isten Fiát.” Tehát Tamás apostol visszaemlékezhetett volna arra, hogy hogyan volt a négy napos halott Lázárral, ő mit élt át akkor, hogy ő mit mondott, és eszébe juthatna, hogy de hiszen Jézus azt mondta, hogy ez az eset is Isten dicsőségére lesz és meg fog dicsőülni az Isten Fia. És minden további nélkül egyszer csak ez benne összeáll, ez lehet, hogy éppenséggel egy elégséges kapaszkodó számára.

Következő. Arra is gondolhatok, egy számomra hiteles személy, istenkapcsolatában hiteles személy, nekem mit mondana erre a helyzetre? Külső kapaszkodó nincs, nem látok, nem hallok, nem érintek, nem tapasztalok, de idebent a lélek működik, és miért ne kérdezhetném meg, hogy számomra egy hiteles személy mit mondana nekem erre? S akkor például Tamás apostolnak eszébe juthatna az „De hát Jézus előre megmondta, hogy ez lesz. Hát minden, amit eddig mondott igaz volt és beteljesedett. Hát ezt is előre megmondta.” Hát semmi más dolgom nincs, minthogy előidézzem magamban azt, hogy egy számomra hiteles személy erre a helyzetre vonatkozóan mit mondana nekem és mit üzenne nekem?

Következő, hogy Jézus ebben a sötétségben, amiben én most vagyok, nem tapasztalok, nem látok, nem hallok, és a többi, mit mondana, vagy mit csinálna, mit mondana, mit tenne? Mondjuk, hogy mit tenne? Vagy mit mondana? Jézus a Getszemáni-kertbe kimegy és azt mondja a tanítványoknak „Ez a sötétség órája. Imádkozzatok és virrasszatok!” És amikor a tanítványok alszanak, akkor még egyszer azt mondja, hogy „Imádkozzatok és virrasszatok!” Tehát Tamás visszaidézheti azt, hogy amikor maga Jézus azt mondta, hogy ez a sötétség órája, hogy akkor erre Jézusnak mi volt a válasza? Az, hogy „Imádkozzatok és virrasszatok!”, ráadásul ugye tudjátok, hogy folytatta a mondatot: „Imádkozzatok és virrasszatok, hogy kísértésbe ne essetek!”

A következő lehetőségünk nem csak az, hogy Jézus mit tenne, hanem egész konkrétan mit mondana? És itt jön az a gyöngyszem, hogy olyan keveset tudunk Tamás apostolról, de az utolsó vacsorán Tamás az, aki megkérdezi Jézustól, hogy „Uram, hát hova mész? Hát fogalmunk sincs, hova mész. Az utat se tudjuk, hogy nem hogy hova mész, hanem hogy jutsz el oda.” És Tamásnak a kérdésére mondja Jézus azt: „Tamás, én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut el az Atyához, csak általam.” Szerintetek nem reális, hogy a Tamásnak eszébe jusson az, amit az utolsó vacsorán ő kérdezett a mestertől? Lehet, hogy az volt az utolsó néhány mondatváltása neki személy szerint Jézussal. Hát tizenketten vannak, vége van a vacsorának, Getszemáni-kert, elfogatás és vége. Nem emlékezetesek azok az utolsó mondatok, utolsó órák? Ha meghal egy szerettünk, milyen erőteljessé válik az, hogy mi is volt az utolsó néhány mondat? De hogy is váltunk el? Nem gondoltuk volna, hogy egy nap múlva már nem látjuk, hogy egy hét múlva már eltemetjük, nem gondoltuk. Mi volt az utolsó, amit mondtam neki? Tehát nagyon is reális, hogy Tamás föltegye ezt a kérdést, hogy Jézus mit mondott nekem? Mi volt az utolsó mondata nekem? Vagy erre a helyzetre vonatkozóan mit mondana? És pont azt mondaná Tamásnak, hogy „Tamás, én vagyok az út, az igazság és az élet.”

A következő gondolatunk így szól, hogy ott vagyok a sötétségben, nem látok, nem hallok, nem tapasztalok, lehet, hogy nem érzek, csak a kétségbeesés van, vagy az üresség. De azt a kérdést föltehettem, hogy ebben a helyzetben van-e bármi a Szentlélektől? Mond-e, késztet-e engem a Szentlélek ebben a nagyon nehéz helyzetben bármire? Lehet, hogy az még túlzás is, hogy késztetne engem, egyszerűen itt van-e a Szentlélek valamilyen módon? És ha ezt a kérdést teszem föl, hogy itt van-e a Szentlélek valamilyen módon, hogy indít-e engem a Szentlélek valamire is? És lehet, hogy a Szentlélek valami nagyon pici dologra indít, mondjuk pont csak arra, hogy legyél ott a többiekkel. Legyél ott, hát a többiek… Legyél ott!

A következő, hogyha a halálos ágyamról visszatekintek, mit szeretnék látni és mit nem, ahogyan mondjuk végignézem az életutamat? Lehet, hogy sötétség van és fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem, de azért azt még a sötétségben is szoktuk tudni, hogy azért ezt nem akarnám látni. Vagy az efféle megoldásokat nem szeretném utólag látni. Valami ilyesmit viszont szívesen látnék akkor is, ha egyébként nagyon nagy a sötétség, és fogalmam sincs, hogy mi hogy van. Érdekes módon erre a kérdésre, hogy mi az, amit úgy szeretnénk látni és mi az, amit nem, a sötétségben is szoktunk tudni válaszolni.

Már csak három gondolat. Ott vagyunk a sötétségben és nincs tapasztalat, föltehetem ezt a kérdést, hogy a legmélyebb benső hangom nekem mit mond most? A legmélyebb belső hang. És sokszor, amikor sötétségben az ember beszűkült állapotba kerül, eltávolodik a saját legmélyebb belső hangjától. Ezért nem véletlen, hogy a beszéd előtt azt mondtam nektek, hogy ez az elmélkedés azoknak való, akik el akarjátok mélyíteni a hiteteket, az istenkapcsolatot, azt gazdagítani akarjátok. Mert pont ott a sötétség pillanataiban ez lehet, hogy nagyon munkás lesz, hogy el kell jutnom a legmélyebb hangig, mert nem is vagyok abban az állapotban, hogy én magam hallanám a saját bensőm legmélyebb hangját.

Hadd idézzem föl Tamásnak a két mondatát, ami a Szentírásban most itt elhangzik. Az egyik: „Hacsak nem érintem a kezemmel a szegek nyomát, ha nem tapintom meg kezemmel az oldalát, én nem hiszem.” A másik: „Én Uram, én Istenem!” Azért a két mondatnak a mélysége között van különbség, ugye? Most persze az egyiket így hangsúlyoztam, a másikat úgy. Persze, na de akkor is pontosan tudjuk, hogy az egyik mondatnak valahogy mi az összefüggése, ahogy ez elhangzik. „Én azt akkor nem hiszem…” És annak a másik mondatnak a mélysége. És az a másik mondat, annak a mélysége Tamás apostolban egy héttel azelőtt is ott volt. Csak nem érte el, vagy tudatosan nem is akarta elérni. Nem törődött azzal a mélyebb hanggal, hogy a kétségbeesés, a sötétség, valami érzés, valami helyzet és állapot őt elsodorta. El is felejtkezhetett az ő legmélyebb hangjáról. A legmélyebb hang mit mondana?

Utolsó előtti, hogy ebben a sötétségben, amikor mondjuk azt mondom, hogy nem csak nem tapasztalok semmit, nem is értek semmit. Nem értek. Azt a kérdést akkor is föl tudnám tenni azt, hogy amikor nem tapasztalok, nem látok, nem hallok, nem értek, mi az, amit egy ilyen helyzetben is én magam igaznak tartok? Egy ilyen helyzetben is én magam azt mondom, hogy ez érvényes? Vagy én magam a legnagyobb sötétségben is azt mondom, hogy ennek a legnagyobb sötétségben is van értelme? És érdekes, hogy az ember tud ezekre a kérdésekre válaszolni. Nem látok, nem hallok, nem tapasztalok, nem értek, és mégis meg tudjuk mondani, hogy mi az, aminek biztos, hogy még így is van értelme. Hogy mi az, amit érdemes tenni és mi az, amit nem.

És akkor a záró gondolatunk így szól, hogy az lehet, hogy most sötétség van, de két hete nem volt ekkora sötétség, és egy hét múlva, jó eséllyel, egy nap múlva, se lesz ekkora sötétség. Szóval itt egy folyamatról van szó, és én most egy folyamatnak egy pontján élem át ezt a rettenetes nagy sötétséget. Hát nem csak helyzeteket kell megoldanom, ez egy folyamatnak a része, ez a sötétség. Krisztus halála is egy folyamatnak a része. Ha ez egy folyamatnak a része, akkor mi az, ami az én legmélyebb meggyőződésem most is ebben a folyamatban, ami az istenkapcsolatom folyamata, a hitem folyamata, mi az én legmélyebb meggyőződésem? Mi az, amit én már megtapasztaltam és azt mondom, hogy szerintem ez az élet lényege? Hát most sötét van, azt tudom, de attól még az életnek szerintem van valami lényege, vagy valami, ami a legmélyebb meggyőződésemmel összecseng, de mi az ebben a sötétségben? És lehet, hogy az ember nagyon pici dolgokat kap és az pont elég szokott lenni. Azért, mert nem 40 évet kell kibírni így, hanem lehet, hogy csak egy órát, vagy csak egy hetet. És azzal a kicsivel, ami ezek nyomán, a gyakorlatok nyomán érkezik, azt az egy hetet pont meg lehet csinálni. De mondjuk negyven évet lehet, hogy nem lehetne, de mondjuk egy hetet meg lehet, meg akár egy évet is.

És ezért szeretnék akkor pontot tenni a beszéd végére. Ez pedig így szól. Amikor Tamás a legmélyebb saját hangjához eljut, abban az hangzik fel, hogy „Én Uram, én Istenem!” Ez a legmélyebb hangja. De amikor még a felszínen van és a sötétség a markában tartja, akkor azt mondja, „Ha csak a kezemmel nem érintem a kezét, az oldalát, nem hiszem.” Nem megrendítő folyamata-e a hitnek az, hogy Tamás onnan, hogy hacsak nem érintem a kezét, nem hiszem, eljuthat oda, ahová a mestere, hogy „Jézus a te kezedbe ajánlom magam.” Hogy a hitnek van ez a drámai íve, persze hullámozva újból és újból és újból ezt megéljük, hogy hacsak nem érintem a kezét, nem hiszem, majd pedig azt mondom, na, ha valamilyen kézbe érdemes a saját lelkemet ajánlani, akkor Jézus átszúrt kezébe.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)