Jn 10,27-30 - Húsvét 4. vasárnapja – Könyörgőnap papi hivatásokért

Elmélkedés a Jó Pásztorról

Olvasmány (ApCsel 13,14.43-52)

Abban az időben Pál és Barnabás Pergén keresztül eljutott a pizidiai Antiochiába. Itt egy szombaton bementek a zsinagógába, és leültek. Amikor a gyülekezet szétoszlott, a zsidók és az istenfélő jövevények közül sokan Pál és Barnabás nyomába szegődtek. Ezeket arra biztatták, hogy tartsanak ki az Isten kegyelmében. A következő szombaton csaknem az egész város összegyűlt, hogy hallja az Isten szavát. Amikor a zsidók meglátták a nagy tömeget, irigység fogta el őket, s rágalmakat szórva próbálták Pál szavait meghazudtolni. De Pál és Barnabás bátran megfeleltek nekik: „Először nektek kellett hirdetnünk az Isten szavát. De mert visszautasítottátok és méltatlannak ítéltétek magatokat az örök életre, most a pogányokhoz fordulunk. Ezt a parancsot adta nekünk az Úr: »A pogányok világosságává tettelek, hogy üdvösségük légy egészen a föld végső határáig.«” Amikor a pogányok ezt meghallották, örültek, magasztalták az Isten szavát, és hittek is mind, akik az örök életre voltak rendelve. Elterjedt az Úr szava az egész környéken. A zsidók azonban felbujtatták az előkelő vallásos asszonyokat meg a város tekintélyesebb férfiait, és üldözést szítva Pál és Barnabás ellen, elűzték őket a vidékről. Ők – bizonyságul ellenük – lerázták lábukról a port, és Ikóniumba mentek. A tanítványokat eltöltötte az öröm és a Szentlélek.

Szentlecke (Jel 7,9.14b-17)

Én, János, akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számlálni. Minden nemzetből és törzsből, népből és nyelvből álltak ott a trón és a Bárány előtt. Fehér ruhában voltak, a kezükben pálmaággal. Ekkor a vének közül az egyik megszólított, és azt mondta: „Ezek a nagy szorongattatásból jöttek. Ruhájukat fehérre mosták a Bárány vérében. Ezért állnak Isten trónja előtt, s éjjel-nappal szolgálnak neki a templomban. A trónon ülő oltalmat nyújt nekik. Nem éheznek és nem szomjaznak többé, a nap nem égeti őket, sem másfajta hőség. Mert a Bárány, aki a királyi trónon ül, legelteti és az élő vizek forrásához tereli őket. Isten pedig letöröl a szemükről minden könnyet.”

Evangélium (Jn 10,27-30)

Abban az időben Jézus ezt mondta tanítványainak: „Juhaim hallgatnak szavamra. Ismerem őket, és ők követnek engem. Örök életet adok nekik, nem vesznek el soha, és senki nem ragadja ki őket kezemből. Atyám, aki nekem adta őket, nagyobb mindenkinél: Atyám kezéből nem ragadhat ki senki semmit. Én és az Atya egy vagyunk.”

Vasárnapi beszéd

Jó Pásztor vasárnapja van az egyház hagyománya szerint, a papi és szerzetesi hivatásokról emlékezünk meg, de még inkább akár imádkozunk értük. De nem erről szeretnék beszélni, de mégiscsak ez, mint realitás és egy kiindulópont itt van. Mert ha azon kellett döntenem, hogy most akkor papság és szerzetesség és a többi, vagy, hogy a Jó Pásztorról elmélkedjek, én a jó pásztort választottam. Úgyhogy ezen az estén inkább a Jó Pásztorról szeretnék elmélkedni. Nyilván Jézus alakjáról lesz szó, de egy sajátos összefüggésben. Mégpedig abban az összefüggésben, hogy a mai evangéliumnak az utolsó sorában Jézus azt mondja, hogy „Én és az Atya egy vagyunk.” És ezért ez felfoghatatlan mélységű és jelentőségű üzenet, hogy az ember, aki keresi az Istent, hogy ki Isten, de még inkább, de milyen Isten, hogyan lát bennünket, mi a szándéka velünk, és az összes többi lényegi kérdés. Hogy ezzel az egy mondattal, tulajdonképpen Jézus azt mondja, ha te tudni akarod, hogy milyen Isten, nézz meg engem. Hogy, ha Isten ember lesz, akkor pontosan olyan lesz, mint én. És ettől kezdve elképesztően sok minden, ami addig homály és nem tudjuk és nem értjük, egyszerűség, egyértelműség és világosság (lesz). Vagyis, ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy milyen Isten, Isten, ha ember lesz, pontosan olyan, mint Jézus. Hát szerintem azért ez egy elég jó kiindulási pont abban a nagy témában, hogy Isten ki és milyen és hogyan viszonyul hozzánk.

Ezért tehát ebből a megközelítésből szeretnék a Jó Pásztorról beszélni, viszont most jön akkor az utolsó bevezető gondolat, hogy abból a sajátos szempontból, hogy nézzük meg, hogy még akár az egyház hagyományában is, milyen gyakran gondoltuk azt, hogy a kereszténységből, a hitből, a katolicitásból, a hagyományból és nagyon sok ehhez hasonló tartalomból hogyan következik valami olyasmi Istenre nézve is, ami egyébként nem következik belőle. Tehát kényes pontokról szeretnék beszélni. Nézzük meg ezeket a kényes pontokat, most az alapján, hogy ha tudjuk, hogy azt mondta Jézus, hogy az Atya és én egy vagyunk akkor, tehát akkor ki fog derülni, hogy van-e esetleg különbség bizonyos kultúrkeresztény gondolatok, magatartásformák és aközött, hogy Jézus ki, Isten ki és milyen.

Első gondolat, és elnézést, mindjárt sokkal érthetőbb lesz, mert már én sem értem, mit mondok. Az első, hogy éppenséggel a kereszténynek nevezett, vagy kultúrkeresztény hagyományban is, nem egyszer megjelenik, vagy megjelent, lehet, hogy ezután is meg fog jelenni, hogy az érzések nem számítanak, hogy az érzéseket, azt valahogyan hátra kell rakni, azokból csak a baj van, meg a komoly ember az döntéseket hoz, irányba állítja az életét és teszi a jót. Tehát akkor az érzésekkel itt nem.

Ezzel szemben, ha Jézus azt meri mondani, hogy az Atya és én egy vagyunk, nézzük meg, hogy Jézus és az érzések és az érzelmek hogyan vannak. Hogy Jézus, főképpen egy 2000 évvel ezelőtti kultúrában, ahol a rabbi és a mester azért nyilván, hát valamilyen képet őriztek róla az emberek, elképesztő, milyen sokféle érzést él át, és milyen intenzívek az érzései. Hogy képes ujjongani, vérével verejtékezni, mélyen hálát adni, a zsinagógában dühösnek lenni. Tehát Jézusból egyáltalán nem vezethető le az, hogy Isten azt várná tőlünk, hogy az érzéseinket ne vegyük komolyan. Vagy, hogy az Istennek az volna a szempontja az érzésekkel kapcsolatban, hogy azok nem számítanak és tüntessük el és nem fontosak és nem érdekesek. Viszont egyáltalán nem mindegy, hogy miközben Jézus elképesztően színesen és intenzíven és mélyen érez, hogy amikor meghal Lázár, és ezt a hírt meghallja, akkor szíve mélyéig megrendül és sírva fakad. Egy olyan valaki, aki tudja, hogy egyébként hát föl tudom támasztani őt a halálból. S akkor is szíve mélyén megrendül és sírva fakad. Hogy akkor azt nézzük meg, hogy miközben az istenkapcsolatból, a kereszténységből, a hitünkből nem vezethető le az érzéseknek a lebecsülése vagy megvetése, Jézus intenzíven él át pozitív és negatív érzéseket egyaránt, de közben pedig, ezek az érzések, mindig olyan irányba indítják őt, vagy ő maga az érzéseit és az érzelmeit olyan irányba viszi, hogy abból valami helyes cselekvés fakadjon. Ezt viszont bátran mondhatjuk.

Hadd hozzam példának azt, hogy amikor Márk evangéliumában halljuk, hogy hát provokálják őt, meg úgy nézik, meg el akarják veszejteni. És ott van egy beteg ember, akit meg lehetne gyógyítani és az emberek nem akarják, hogy szombaton gyógyítson, akkor Jézus dühösen végignéz rájuk, majd a beteget meggyógyítja. Tehát Jézus nagyon sokféle érzést él át intenzíven és mélyen, de ezekből az érzésekből Jézusnál mindig valamilyen helyes cselekvés fakad. Na, erre a logikára fogok mondani még pár gondolatot.

A második, a vágyak. Megint csak volt az egyház történetében olyan időszak, volt és lesz is, elkezdtünk olyan nagyon kritikus szemmel nézni egyáltalán erre a világra, hogy vágyak, meg ösztönkésztetések, na hagyjuk is. Szóval ezek a vágyak, na nem. És akkor most mit látunk Jézusról? Hogy Jézus a szó szoros értelmében is beszél arról, hogy vágyva vágytam, így fordítsuk, vágyva vágytam, hogy veletek, a tanítványaimmal ezt a vacsorát el tudjam költeni. Vágyva vágytam arra, hogy mindent, ami vagyok, és aki én vagyok, azt oda tudjam nektek adni, hogy amíg világ a világ, ti tudjatok élni belőlem, testemből, véremből. Tehát Jézus nem, hogy nem vágyakozik, meg túl van az emberi vágyakon és késztetéseken; vágyva vágyakozik.

És most jöjjön akkor a fontos mondat. Az már igaz, hogy Jézus nem hogy vágyik, meg vágyakozik, vágyva vágyakozik bizonyos eseményekre. Viszont a vágyai rendre és minduntalan túlmutatnak önmagán. Mint például ez a vágya, amire azt mondja „Vágyva vágytam azt, hogy veletek legyek és valami jót tudjak nektek adni és az új és örök szövetséget értetek és miattatok meg tudjam veletek kötni, és rátok hagyjam magam, amíg világ a világ.”  Tehát a második gondolat így szólt Levezethetetlen a kereszténységből, vagy Jézus Mennyei Atyjából a vágyaknak az elítélése, lenézése, viszont azt látjuk, hogy Jézus miközben nagyon vágyakozik, vágyva vágyni tud, ezek a vágyak túlmutatnak önmagán.

Harmadik gondolat, ez az akarat. Megint csak tudjuk azt a kétezer év egyháztörténetéből, hogy vannak olyan gondolatok, hogy az ember mondjon le az akaratáról, hogy az emberi akarat nem számít, hogy az ember szépen tüntesse el az akaratát és semmi mást ne számítson, csak Isten akarata. A Szentírás számtalan példát hoz arra, hogy Jézus azt mondja, hogy de én ezt akartam. Nem azt, hogy nem számít, hogy én mit akarok, meg az ember ne akarjon semmit, egyszerűen csak engedelmeskedjen. Számtalan példa van erre, hogy azt mondja, hogy én azt akartam. Mennyire akartam azt, hogy Jeruzsálem gyermekeit összegyűjtsem, én ezt akartam – mondja halála előtt nem sokkal, mikor már tudja, hogy ez az akarata nem fog beteljesedni. Azt mondja „Ezt akartam, hogy Jeruzsálem egy legyen!” S azt mondja „De Jeruzsálem ezt nem akarta.”

Jönnek hozzá emberek, akikkel kapcsolatban mi azt gondolnánk, hogy teljesen világos az, hogy mondjuk Isten itt mit akar. És Jézus, amikor találkozik a beteggel és a vakkal, és akkor mit kérdez? Mit akarsz, hogy mit tegyek? Nagyon világosan van akarata és közben mégis arra kíváncsi, hogy nekünk mi az akaratunk. Tehát akkor a harmadik szempontnál a fontos mondat az így szól, hogy Jézusnak nagyon világosan van akarata és mégis nagyon figyelmes arra nézve, hogy a mi akaratunk mi. Érdekli is, meg is kérdezi is és kíváncsi is rá.

A következő: a szükségletek. Megint csak látjuk azt, hogy létezik olyan Istenre hivatkozás, hogy a szükségletek nem számítanak, a test nem számít, de most mondjuk így, a szükségletek nem számítanak. Az ember több evésnél, ivásnál, meg ilyen… Hát ha van valaki, aki állandóan eszik a Szentírásban, hát Jézus mindig eszik. Elmegy valakikkel enni, meg meghív valakiket enni, meg a Zakeus lezavarja a fáról, hogy ma nálad akarok enni, a föltámadása után is, miközben már nincsen fizikai teste, halat süt, meg „Gyertek enni!”, meg ettetek-e, de most akkor egyetek, meg fogtatok-e valamit, jó, húzzátok ki, van ott sok ennivaló, kicsinyeim, egyetek, üljünk le, együnk. De tényleg szinte már megmosolyogtató ez a kép, hogy Jézus eszik, és akkor a bűnösökkel is eszik, meg a farizeusokkal is eszik, és mindenkivel, meghívja, oda elmegy és eszik.

Szóval egyáltalán nem lehetne azt mondani, hogy Jézus a szükségleteit semmibe venni, lekezelni, lebecsülni, sőt a szamáriai asszonynak azt mondja, asszony, adj nekem inni, mert szomjas vagyok. És aztán, mikor a tanítványok fáradtan megérkeznek, azonnal vonulunk el, mert nektek pihenni kell. Hát pihennetek kell. És akkor ott lelkesen mondják, hogy mi volt az a missziói út, „Jól van, aludjatok. Holnap is lesz nap és azt is bírni kell.” Nem akarom ezt tovább mondani.

Tehát hogy van, mindegyiknél egy-egy fontos mondat, Jézus tehát egyáltalán nem becsüli le az emberi szükségleteket, nem mondja azt, hogy mi ez a lélekhez képest, meg a Szentlélekhez képest, örökkévalóság, hanem Jézus nagyon is komolyan veszi a saját szükségleteit, törődik magával mások javára. Nagyon is törődik magával azért, hogy sok jót tehessen másokkal, és ha csinál valamit, azt jól csinálja. Tehát Jézus törődik magával és a szükségleteivel, de az a célja, hogy ez által jót tudjon tenni velünk és másoknak.

A következő, hogy ne csak a szükségletről legyen szó, itt konkrétan még a testről is szeretnék beszélni. Megint csak látjuk az egyház történetében, hogy nem egyszer a test valamiféle megvetés tárgyává lett, hogy a test, a test nem számít, a test a bűnnek a fészke vagy forrása. Jézusból ez levezethetetlen, és ha Jézusból levezethetetlen, akkor úgy tűnik, hogy Istenből is levezethetetlen. Miért? Azért, mert Jézus nem csak a testi szükségleteket veszi komolyan, hanem megengedi azt, hogy egészen konkrétan a testével mások is jól bánjanak. Nem csak a saját testével és a saját szükségleteivel törődik, megengedi az asszonyoknak, hogy főzzenek rá. Megengedi másoknak, hogy eltartsák. Tehát nem tudom, rá szoktatok-e úgy évente csodálkozni erre, hogy Jézust mások eltartották, és ő megengedte nekik, hogy az asszony olajat önt a lábára és a hajával takarja, vagy nem takarja, hanem törli, és miközben mások megbotránkoznak, Jézus azt mondja, hogy hagyjátok ezt az asszonyt, mert a temetésemre teszi.

Tehát Jézusból és ezért Istenből a testnek bármiféle elítélése, megvetése, lesajnálása egyszerűen levezethetetlen. Tehát akkor azt lehet mondani, hogy Jézus nagyon is gondosan figyel a testi szükségletekre és a testére. (Vessző….) A saját testénél már csak a mi testünkre figyel jobban. Hát betegeket gyógyít, hozzáér a lepráshoz, amikor a halálból föltámasztja azt a kicsi lányt, akkor utána azt mondja rögtön, hogy adjatok neki enni. Tehát Jézus nagyon is becsüli a saját testét, de a saját testénél már csak a mi testünket becsüli jobban, és jól bánik a testével, de annál már csak a mi testünkkel bánik még jobban.

A következő, hogy mint hogyha a hagyománynak része lenne az így, úgy, amúgy, hogy azért mi ezek vagyunk. Mondjuk katolikusok, hát ez már aztán igaz. És, hogy mondjuk ebből a kijelentésből, hogy mi katolikusok vagyunk, keresztények vagyunk, ebből azonnal valami falaknak a fölhúzása kéne, hogy következzen, és mi ezek vagyunk, nem vagyunk olyanok, mint ők, meg azok, meg ezek. Jézusnál az, hogy ő azt mondja, hogy én ez vagyok, vagy mi ezek vagyunk, vagy mi ilyenek vagyunk, vagy én ilyen vagyok – semmiféle merevség, kirekesztés, elhatárolódás, így is mondhatnám farizeusság, tehát elkülönülés nem következik. Jézus egészen drámaian megrendítően nyitott és befogadó és elfogadó, nem is kell mondani a példákat, hát pontosan ismerjük a történetét, meg a Szentírást.

De a fontos mondat hogyan szól? Jézus elképesztően felfoghatatlanul elfogadó és nyitott és befogadó és szóba áll és ott van és odamegy és együtt eszik, (vessző) és ezzel együtt hihetetlen egyértelműséggel mindenkit, akivel találkozik, meghívja a jóra. Nem ítélkezik, nem minősítget, nem osztja, hanem nagyon nyitott és nagyon elfogadó, és közben a nyitottságában és az elfogadásában nagyon következetesen képviseli, hogy mi a jó, és erre azokat az embereket, aki felé nyitott, meg is hívja, hogy csatlakozzanak hozzá.

A következő gondolat így szól, hogy ott van Jézusnak a küldetése, a Jó Pásztor, a hivatása, a tevékenysége, és miközben ott van ez a tevékenysége, aközben olyan szép, hogy állandóan mondja a tanítványainak, hogy megyek imádkozni, hogy egyedül el kell húzódnom egy magányos helyre, mert különben nem fogom tudni azt és úgy és jól csinálni, ami az én küldetésem. És itt mind a kettőt szeretném egymás mellett tartani, mert valahogy a keresztény életvitelünkben voltak olyan irányzatok, egész lebecsülték azt, hogy valami jót tenni, meg a karitatív dolgok, meg segíteni. Az ember csak imádkozzon, szemlélődjön, annál szentebb nincs is. Mások meg pont fordítva. Ha valaki imádkozott és szemlélődött, ott dühösen rájuk néztek, azt mondták „Nem ezt kell csinálni! Jót kell tenni, segíteni kell, nem lopni az időt ilyesmivel.”

Azt lehetne mondani és ez lenne a fontos mondat, hogy Jézus miközben elképesztő sokat fáradozik és cselekszik, aközben legalább ugyanolyan következetességgel vonul el és imádkozik és van egyedül. Vagyis mit tesz? A tevékenység és az imádság, a velünk lenni, vagy a Mennyei Atyával lenni között egyensúlyt tart, nagyon jó egyensúlyt, egy nagyon példás egyensúlyt. Tehát ha bármikor azon kéne gondolkoznom, hogy hogyan kell egyensúlyt tartani, például munka és magánélet egyensúlya, akkor nézzük meg, hogy Jézus hogy csinálja, hogy a legnagyobb munka közepén elmegy egyedül. És amikor azt mondja, hogy egyedül akarok lenni és lát nagyon sok rászorulót, akkor hagyja és megy az emberekhez. Tehát, hogy milyen rugalmasan tartja ezt az elképesztően hatékony egyensúlyt mi és Isten, tevékenység és imádság, szemlélődés között.

Már csak kettő. Az utolsó előtti, hogy megint csak a keresztény életvitelben azért 2000 év alatt voltak olyan tünetek, hogy a világot vetettük meg, hogy a világ nem számít, a világ, a világ az nem tudom én, romlásra van ítélve. Jézusból levezethetetlen, mert Jézus azt mondja, nem az egészségesnek kell az orvos, hanem a betegnek. Tehát jöttem azért, és most már csak a fontos mondatot mondom, „Azért jöttem, hogy a világ általam megszentelődjön, nem elítélni. A tanítványokért úgy imádkozik, hogy nem akarom, hogy kivegyünk benneteket a világból, maradjatok a világban és szenteljétek meg, azáltal, hogy velem kapcsolatban vagytok.

És végül az utolsó gondolat, ez pedig a változás és hagyomány, ha már itt erre utaltam, hogy 2000 év hagyományában sok olyasmi jelent meg az egyház életvitelében, ami levezethetetlen Jézusból, tehát akkor levezethetetlen Istenből. És ezért az utolsó szempont ez a változás, megújulás és hagyomány, már csak azért is akartam a végére tenni, mert talán az elmúlt hetekben rengeteg cikk és megfontolás és gondolat jelent meg pont ennek a fogalompárnak az összefüggésében, hogy ki lesz az új pápa és milyen lesz, konzervatív lesz vagy haladó lesz, akkor melyik lesz nekünk a jó. Jaj! Most azért mondom, hogy jaj, mert ez tulajdonképpen egy olyan nézetet tükröz, mintha ezen múlna. Tehát, minthogyha a jó döntés az lenne, hogy megértsük, hogy konzervatívnak kell lenni, vagy haladónak, és akkor aki kitalálta, hogy melyiknek kell lenni, akkor ő lesz az igaz, és akkor ő csinálja jól, és aki nem, az meg akkor eltévedt az Isten országában. Hát ez az egész dilemma így, hogy megújulni vagy hagyomány, konzervativizmus vagy nem. Ez nincs meg, a jézusi működésmódban ez nincs meg. Lát olyat, hogy régi meg új, nem erről van szó, nem az alapján tájékozódik. Mert Jézus mi alapján tájékozódik? Őbenne mondjuk nem így él ez, hogy ez a hagyomány. És akkor a hagyománnyal szemben, a szent hagyomány. És akkor a szent hagyománnyal szemben hát ilyen emberi okosságok vannak, meg ilyen, ilyen nyikhaj ugrándozás, meg nem is tudom, mi a jó kifejezés, tehát ilyen korszellem.

Jézus nem így gondolkozik, hanem hogy? Az egyik oldalon mondjuk az van, hogy a közösség által szentnek tartott hagyomány. Jézus gondolkozásában ezzel szemben nem valami korhagyomány, kortünet, vagy nem tudom, mi van, hanem mi? Isten szándéka. Nem ebben a dilemmában van most a hagyomány, vagy újítás, megújulás, vagy konzervativizmus. Ez a hagyomány, rendben van, tudom, hogy ez a hagyomány. És Istennek mi a szándéka? És pontosan ugyanígy van azzal, hogy valami új, valami váratlan, valami eredeti, mert ő nagyon új volt, nagyon váratlan és nagyon eredeti. De annak is a logikája mi volt? Az, hogy az az új és váratlan és eredeti, az tükrözi-e Isten szándékát vagy nem? Ez volt az érdekes, nem az, hogy régi vagy új hagyomány vagy megújulás, hanem, hogy mi Istennek a szándéka?

És ezért a záró gondolatom így szól, ugye a 9 vagy 10 pont után, hogy akkor visszatérek ide, hogy milyen óriási lehetőségünk Jézusból tudni, hogy ki is Isten, hogy milyen Isten, hogy hogyan viszonyul hozzánk. Akkor valódi örömhírünk az, hogy Jézus a személyével, azzal, aki volt és ahogy kapcsolódott Istenhez és hozzánk megmutatta, hogy milyen a Jó Pásztor.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)