Jn 13,31-33a.34-35 - Húsvét 5. vasárnapja

2025.05.18.

Megosztom
Elküldöm

„Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.”

Olvasmány (ApCsel 14,21b-27)

Abban az időben Pál és Barnabás (útra kelt Derbébe. Ebben a városban is hirdették az evangéliumot, sok tanítványt szereztek, majd) visszafordultak Lisztrába, Ikóniumba és Antiochiába. Erőt öntöttek a tanítványok lelkébe, bátorították őket, hogy tartsanak ki a hitben, mert „sok szorongattatás közepette kell bejutnunk az Isten országába”. Az egyházak élére kézrátétellel elöljárókat rendeltek, és imádkozva, böjtölve az Úr oltalmába ajánlották őket, akiben hittek. Áthaladva Pizidián Pamfiliába jutottak, majd azután, hogy Pergében hirdették az Isten szavát, lementek Attáliába. Innét Antiochiába hajóztak, ahonnan annak idején elindultak, Isten kegyelmébe ajánlva, hogy teljesítsék azt a feladatot, amelyre elküldték őket. Mihelyt megérkeztek, összehívták az egyházat, elbeszélték, mi mindent tett az Isten általuk, s hogy a pogányok előtt is kitárta a hit kapuját.

Szentlecke (Jel 21,1-5a)

Én, János, új eget és új földet láttam. Az első ég és az első föld ugyanis elmúlt, és a tenger sem volt többé. Akkor láttam, hogy a szent Város, az új Jeruzsálem alászáll az égből, az Istentől. Szép volt, mint a vőlegénynek fölékesített menyasszony. Akkor hallottam, hogy a trón felől megszólal egy harsány hang: „Nézd, ez az Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni, és ők az ő népe lesznek, és maga az Isten lesz velük. Letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem vesződség, mert a régi világ elmúlt.” Akkor a trónon ülő megszólalt: „Íme, újjáalkotok mindent!”

Evangélium (Jn 13,31-33a.34-35)

Abban az időben amikor az áruló Júdás kiment a teremből, Jézus beszélni kezdett: „Most dicsőül meg az Emberfia, s az Isten is megdicsőül benne. Ha Isten megdicsőül benne, Isten is megdicsőíti őt saját magában, sőt hamarosan megdicsőíti. Fiaim, már csak rövid ideig vagyok veletek. Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.”

Vasárnapi beszéd

Az új parancs, amit Jézus a búcsú beszédében mond, hogy „Szeressétek egymást úgy, ahogyan én szeretlek és szerettelek benneteket.” Erről szeretnék szólni, és mégpedig abból a megközelítésből, hogy akár úgy is értelmezhetnénk ezt, hogy ez az új parancs, ott a tanítványoknak szól, mégpedig azért, mert ugye azt mondja Jézus, hogy onnan ismerjék majd meg, hogy ti az én tanítványaim vagytok, hogy ti szeretettel vagytok egymás iránt. Tehát éppenséggel, ha nagyon szűkösre akarnánk vonni az értelmezési körét ennek az új parancsnak, akkor akár gondolhatnánk azt, hogy Jézus itt pusztán csak azt mondja, hogy mi Jézus követői, hogy mi a tanítványok szeressük egymást nagyon, vagy úgy, ahogy ő bennünket, és akkor hát ebből adódóan majd mindenféle mások is, akik persze hát nem tanítványok, meg nem Jézus követői, meg nem Krisztus követők és a többi, hát ők is majd akkor hát meglátják, hogy hát mi Jézusnak a követői vagyunk, és akkor esetleg ők is azzá válnak. Tudatosan akarom abból elindítani az elmélkedést, hogyha ez akár még így is lenne, tehát, hogy itt ebben a szűk értelmezési tartományban kéne maradnunk, hogy itt Jézus mintha csak azt mondaná, hogy csak mi szeressük egymást így, ezen a nagyon sajátos módon. Aztán, hogy kifelé hogy van az egy más kérdés, mert legyenek olyanok, mint mi, akkor majd őket is szeretjük úgy, ahogy mi egymást. Hogy még akkor is ennek az evangéliumnak milyen megrendítő üzenete van.

És abból szeretnék kiindulni, hogy ha most csak a tanítványokat vesszük, ezt a 12 apostolt, akkor miért volna nekik könnyű egymást szeretni, hiszen ők egymást nem választották? Hát Jézus választotta őket. Hirtelen a lelkes tanítványok egyszer csak egy olyan helyzetbe kerülnek, hogy még rajtuk kívül, most szűk körben is van 11 olyan ember, akikhez őnekik egyébként mi közük. Hát rendben van, hát a választott nép tagjai, tehát az egyik ilyen, a másik olyan. Hát az egyik nagyon ilyen, a másik nagyon olyan. Tehát ott hirtelen, ha csak ezt a 12 tanítványt vesszük, máris egy óriási kihívás elé állnak, hogy olyanokkal osszák meg az életet, nem akármilyen módon, akiket ők egyébként sosem választottak. Elnézést, hogyha most rossz helyre nézek, de hát sokan vagytok itt férjek, feleségek. Hát ti legalább egymást választhattátok, ugye? És könnyű? Nem. Hát akkor nézzük meg a 12 apostolnak, hogy azért egy fokkal nehezebb pontról indulnak.

Most akkor a következő gondolat, hogy hát azt is tudjuk, hogy a tanítványok között komoly generációs szakadékok feszültek. Rendben van, hogy a hagyomány és a törvény tisztelete, de hát itt van fiatal ember, János. Hát honnan tudjuk, hogy fiatal? Mert tudjuk, hogy milyen későn hal aztán meg. Egy nagyon fiatal valaki, és vannak évtizedekkel idősebbek jó eséllyel, hát másképp fogják látni az életet, és nekik kell egymást szeretniük.

A következő, hogy egész más életállapotban van ez a 12 tanítvány, mert hiszen van, akinek van családja és vannak gyerekei, és hát vannak a fiatal srácok, elnézést a kifejezésért. Hát gondolom, nektek is van ilyen-olyan-amolyan keresztény közösségbeli élményetek, és tudjuk azt, mikor van egy fiatal közösség, és összetartanak jóban-rosszban, megosztják az életet, de mikor ott egyen-ketten megházasodnak, hát szinte már maguktól kezdenek kisodródni annak a csoportnak a szélére. Ha meg gyerek van, annyi. Egyszerűen az életállapotbeli különbözősége akkora különbséget hoz létre, hogy csoportszinten alig tudunk egymással együttműködni, egyszerűen más témák vannak, más nehézség, más élet. Na! És itt hát erről is szó van a 12 apostol esetében.

A következő, hogy egészen különböző munkaterületekről érkeznek. Mert legalább halászok lennének mind, nem? Akkor félszavakból megértjük egymást. De hát én nem tudom, ti milyen élettapasztalattal bírtok. Azért vannak a vízi emberek. Hát, ha te olyan vidékről jössz, úgy a folyó partjáról, vagy a tó partjáról, az egy egész más világ. Mert a halász ember ő egy vízi ember. Ő azt érti, a vízi emberek nyelvét, és vannak a szárazföldi patkányok. Nem én mondom így, nehogy most félreértsétek, csak ezt a kulturális különbséget szerettem volna idehozni. Hát a vízi ember, meg azok a szárazföldiek, az egy másik világ. És akkor a szárazföldiek, meg még ezek az úszóhártyások…, hát szóval itt egész különböző kulturális hát meghatározottság van és azon belül minden, ahogy ők megtanulták az életet, amiben tájékozódnak, az teljesen más egy halásznál, meg egy vámosnál. És Jézus azt mondja: „Ti szeressétek egymást, mégpedig úgy, ahogyan én titeket.”

Mondom a következőt, azért itt szellemi értelmi különbségek is vannak. Nézzük meg János evangéliumát, hát ha csak az első fejezetet elolvassuk százszor, még akkor se értjük. Hát tényleg annak a magassága, mélysége az ember csak úgy beleszédül, és azért nehogy botránkozzatok, vagy kritikának vegyétek, de azért mondjuk János szellemi nívójához képest voltak egyszerűbb alkatok is. És azért tudjuk, hogy annak milyen dinamikája van mondjuk egy 12 fős kis csoportban, mikor valaki azt gondolja, hogy hát én azért kicsit agyasabb vagyok, mint a többiek. Hogy hát azt milyen nem könnyű szeretni akkor. És ráadásul, hogy mondjuk az az okosabb, aki magát okosabbnak tartja, azt mondja „Na, ráadásul azt’ miért nem én vagyok a főnök? Hát egyenesen úgy tűnik, hogy nálam azért gyengébb képességűek kerültek itt előrébb. Hát akkor most ő mondja meg nekem, hogy hogyan van, aztán nem is érti.” Megyek tovább.

A következő, hogy itt társadalmi, politikai, óriási különbözőségek vannak. Hiszen mondjuk egy vámos szépen belesimult ott abba a korabeli, hát autoriter rendszerbe, és azért ő annak a haszonélvezője és a többi. És ott van, mondjuk Simon, aki meg pont a másik világ. Mert ő pedig, hát éppen a maga módján azért egy szabadságharcos valaki, aki pont szemben van azzal az egész politikai, társadalmi berendezkedéssel, amiben élnek. Hát őnekik mondja Jézus, hogy szeressétek egymást úgy, ahogyan én titeket. Na, megyek tovább.

A következő, hogy ebben a csoportban vannak kivételezettek is. Azt ki szereti? Mikor ott vagyunk tizenketten, úgy megéljük, hogy mi tizenketten szeretjük egymást. Egyszer csak Jézus azt mondja „Na, Péter, Jakab, János, most ti gyertek velem!” És ez nem egyszer van, hogy az ember azt mondja jó, hanem rendszeresen. Tehát akkor mi itt nem… a maradék kilencen úgy megtárgyaljuk, hogy miért pont ezek. „Jó, Jézus mondta, de akkor is! Hát de milyen alapon, miért, én mennyivel vagyok kevesebb nála?” Tehát itt Jézus alcsoportot hoz létre. Nagyon bosszantó. Tehát akkor itt olyan, minthogyha lennének kivételezettek és protekciósok. És akkor én ehhez vágjak jó képet, nem, és dolgozzak? Ugye, miközben akkor a bizonyos dolgokból meg engem a Mester kihagy. Elnézést a stílusomért, csak próbálom életszerűvé tenni, hogy ez nem 2000 évvel ezelőtt ott egy ideális társaság, hanem hát na. Hogy kiknek mondja ezt Jézus? Jó, megyek tovább.

Azután Jézus nem csak alcsoportot képez, ahol aztán persze ők, meg mi, meg még a csoporton belül, hanem mondjuk, amikor a kereszthalálára megy, akkor ott Jánost még külön kiválasztja, hogy íme, a te édesanyád, rámutat Máriára. Hát aztán ő mennyivel több nálunk? Jézus kiválasztja Jánost erre a speciális dologra, de közben a közösséget vezesse Péter. Most akkor? Hát ráadásul a Szentírás még ilyet is őriz, hogy János a szeretett tanítvány. „Hát na már azért! És ha én csak András vagyok?” Hadd menjek tovább.

A következő, hogy hát aztán a hatalomhoz fűződő viszonya sem ugyanaz ezeknek a személyeknek. Például a biblikusok azt mondják, hogy az, hogy tíz apostol – mert most Júdást már nem veszem be a körbe – elmenekül a kereszt alól, az nem csak azért van, mert félnek, és hogy a János meg pont ott marad. Hogy ez sem csak azért van, mert a János egy bátrabb valaki. Azt mondják a biblikusok, hogy Jánosnak jobb volt a beágyazottsága az akkori hatalmi körökbe. Tehát, hogy jó eséllyel Jánosnak kevesebb félnivalója volt, mint a többieknek, mert őneki volt protekciója, esetleg azt meg tudta úszni, hogyha ki is derül, hogy ő Jézus tanítványa vagy követője. De a többiek futottak még, kategória. Hát őket szépen aztán előveszik. Nincs, aki megvédje őket, annyi.

Következő, hát az emberi természetük sem volt azért egyforma, hát hogy féltek, az biztos, hogy versengtek, az is biztos, hogy tudtak nagyon-nagyon késedelmes szívűek-elméjűek lenni, az is egészen biztos. Hogy tudtak bizalmatlanok lenni, az is biztos. Hogy ott van Tamás, akinek a társai azt mondják, hogy Jézus itt volt – „Nem hiszem. Kik vagytok ti, hogy én higgyek nektek?” Mondja az apostol társainak.

Aztán, hogyha ez nem lenne elég, itt testvérek is vannak. Jakab és János, András és Péter. Azt tudjuk, hogyha van egy csoport és egy csoporton belül vannak testvérek, na! Hogy az aztán az a csoport, hogy az megnézheti magát, az egy sokkal nehezebb világ lesz. Mert ezek a testvérek összefognak állandóan egymással. Hát nem lehet hozzájuk férkőzni. Na de a testvérek a csoportba beviszik a testvérdinamikát, az mit jelent? Mondjuk, azt mondja a Jakab „Hát a Jánost a szüleim is jobban szerették. Na, most meg ez folytatódik Jézussal.” Péter és András. Hát András meg pláne mondhatta azt, hogy „Most miért pont a Péter? Azért, mert nagyobb? Otthon is ez volt. Azt hittem, legalább Jézus, Jézus valahogy fölülírja az otthoni dinamikákat.” Tehát ahol testvérek vannak, ott a testvérek közötti kapcsolat, a testvéreknek a szüleihez fűződő kapcsolat olyan parádésan megjelenik abban, hogy a csoportban mi hogy van. Ezt ti jobban is tudjátok, mint én. Hát nem tudom, ezt én akarom-e folytatni? De most milyen jó, hogy meg tudom válaszolni a kérdést, mert nem.

Azt szerettem volna csak idehozni, hogyha ezt annyira szűk értelemben vesszük, hogy jó, hát pont annak a tizenkettőnek mondta, hát na, hát hogy ennek a tizenkettőnek pont semmivel sem volt könnyebb egymást szeretni és főleg pont úgy, ahogy Jézus őket, ez már most látnivaló, hogy így van. És ezért a beszédnek most a második részében, de ez rövidebb lesz, akarom mondani, hogy és az ember nagyon trükkös, nagyon faramuci, és nagyon…, ezért azt merem állítani, hogy a szeretet parancs alól szeretjük magunkat fölmenteni. És most csak úgy néhány gondolatot hoznék ide, úgy rácsodálkozás szerűen, hogy ha tényleg nem könnyű, hát látjuk, hogy nekik se volt könnyű, hogy hogyan csináljuk? Mert rendben, a Mester azt mondta, hogy onnan derül ki, hogy a tanítványaim vagytok, hogy úgy szeretitek egymást, ahogy én titeket. De közben mi azt mondjuk, rendben van, viszont ezt a törvényt, vagy ezt a fölszólítást bizonyos helyzetekben hatályon kívül fogom helyezni. Nem mondom, hogy nem igaz, csak mondjuk itt ez most nem érvényes.

Engedjétek meg, hogy ezeket a trükköket, egy picit csak idehozzak néhányat, hogy hogyan csináljuk. Hát mondjuk, természetes okokra hivatkozunk. És emiatt érvénytelenítjük Jézus szavát. Hát azt mondjuk „Úgy, persze általában igaz, kivéve, hogyha te ezt csinálod velem. Mert úgy általában igaz. Na jó, de hát ne vicceljünk már! Hát most ezt tette meg velem! Hát azért…”

Második, hogy a fölfüggesztés, mikor fölfüggesztjük azt, hogy érvényre akarnánk juttatni, amit Jézus mond, arra hivatkozva tesszük, hát azért, mert te ezt csináltad. Értem, hogy Jézus nekem mondta, hogy én így csináljam, én így is csinálnám, de te meg azt csináltad. És akkor én csinálnám így, de miután te azt csináltad, hát így tulajdonképpen magamban fölfüggesztem.

A következő, hogy én azt mondom, én nem függeszteném ezt föl, hát én eddig is jól bántam veled, viszont amit te tettél, ami miatt ez csak egy reakció a részemről. Hát most először reagálok, olyan emberi módon, akkor utána visszatérek ehhez a parancshoz. De hát a reakció az ahhoz fog kapcsolódni, amilyen te voltál. A következő, hogy a szeretetlenségünket azért is tartjuk indokolhatónak, mert azt mondjuk, hogy „De hát jogos. Igaz. Hát igazságos, hogy ahogy te csináltad, én meg azt csinálom. Hát jogosan ez a válaszom. Jogos, igazságos és természetes.” És valójában Jézus szavát fölfüggesztjük.

A következő, hogy azért is csinálom így és függesztem föl magamban azt, amit mondtál, hogy így csináljuk, mert hát te egy ilyen és ilyen valaki vagy. Nem azt mondom, hogy te az én testvérem vagy, társam vagy, hanem azt mondom, hogy hát te egy… És akkor jön valami jelző, hogy te egy ilyen valaki vagy. Hát, ha csak valamit rosszul csináltál volna, akkor, hát mondjuk, szeretnélek, mert egy rendes ember vagy, aki valamit eltévesztett, hát jó, attól te még rendes vagy. De gondoljam valakiről azt, hogy te nem egy rendes ember vagy, hanem… S abban a pillanatban én magamban azt mondom, hogy te már nem vagy egy rendes ember, hanem hogy… Direkt nem akarok mondani, hogy miket szoktunk mondani, hogy a másik ki. Ja, hát ha te olyan vagy, akkor ez rád akkor nyilván nem érvényes.

És létezik az is, amikor tudatosan fölmentem magam az alól, hogy úgy csináljam, ahogy Jézus mondja, hogy továbbra is világos és eleven bennem, hogy Jézus azt mondta, hogy szeressétek egymást úgy, ahogy én titeket. És most jön egy mondat, amit az utóbbi néhány hónapban csodálkoztam rá, hogy milyen sokszor hallom körülbelül ebben az összefüggésben. Ez pedig így szól, Jézus nagyon-nagyon egyszerűen azt mondja „Szeressétek egymást úgy, ahogy én titeket, s ebből fog kiderülni, hogy az én tanítványaim vagytok.” Mire a következőt mondjuk „Jó, azért ez a téma egy kicsit árnyaltabb. Szóval ezt ennyire nem lehet egyszerűen. Azért az élet ennél komplexebb, hogy egy magyar kifejezéssel adjak súlyt a szavaimnak. Szóval szerintem azért ennél egy picit árnyaltabb dolgokról van szó.” Halljátok ezt? Hát ilyenkor ezt én nem tagadom, hogy úgy van, csak ennél ez bonyolultabb. Kétezer évvel ezelőtt egyszerűbb volt? Milyen megrendítő, hogy az ember az árnyalt gondolkozást arra használja, hogy fölfüggessze magában a saját kereszténységét.

És így akkor el is érkeztem a záró egy-két mondathoz, mert ma még sok minden van, ez pedig tulajdonképpen két rövid gondolat. Az egyik, hogy nem véletlen, hogy Jézus azt mondja, amit mond és megrendítő lehet számunkra az, hogy amikor elhangzik a mai evangéliumban, hogy „Új parancsot adok nektek…”, hogy az új parancsnak teljesen más a természete, mint a régié. Mert pont az ószövetségnek és pont az ószövetségi törvénynek mi a gyöngéje? (Az), hogy az ember szépen egy papírra vagy kettőre fölírja és azt mondja akkor ez a kultusz, ez a törvény, hol kell aláírni azt a papírt, akkor ezt csináljuk, úgy csináljuk. S onnantól kezdve utánam az özönvíz. Hogy az ember az ószövetségben megtehette azt, hogy azt mondja „Ha én ezt és ezt megteszem, ha így és így cselekszem, kész vagyok. Megvagyok. Akkor én teljesítettem a törvényt, és ami aztán ezután van, meg ezen túl van…” (Leporolja a kezeit, összecsapva – a szerk.)

És azzal, hogy Jézus azt mondja „Ti akkor vagytok a tanítványaim, ha úgy szeretitek egymást, ahogyan én titeket.” Az Isten követését vagy az Isten tanítványságát a szakrális térből, a liturgikus térből, a hagyományoknak és a szokásoknak a teréből áthelyezte a legprofánabb, leghétköznapibb emberi térbe és innentől kezdve az Istennek való tanítványságunk a leghétköznapibb, legprofánabb, legemberibb emberi térben, kapcsolatokban, viszonyokban és időben zajlik. Nem csak a szakrális térben, a szakrális cselekményben vagy a törvény megtartásában.

És ezért a záró gondolatom így szól, és ez hozza a keresztény ember számára azt a nyitottságot és elevenséget és rugalmasságot, és főképp nagyon sok életet, ami élet csak akkor szökken szárba és hoz virágot és gyümölcsöt, hogyha annak az elevenségnek igent mondunk, ami az emberi kapcsolatoknak, az emberi természetes hétköznapi életnek és térnek a következtében jön létre. És hogy nem véletlen, hogy Jézus azt akarta, hogy a tanítványság ne szűkíthesse le magát arra, hogy bizonyos kultuszt megtartok, hogy bizonyos szokásokat megtartok, hogy bizonyos törvények szerint élek, hogy ez sose legyen már elég. És ezért van az, hogyha én szeretni akarok egy másik embert úgy, ahogy Jézus engem, azt teljességgel soha törvénybe nem lehet foglalni. Mert az egyik embernek ebben a pillanatban erre van szüksége és a másiknak meg arra, hogy az egyikhez beszélni kell, a másikat hallgatni kell, hogy az egyiket meg kell érinteni, a másikhoz nem szabad hozzáérni, hogy az egyikért cselekedni kell, a másikat meg bátorítani, hogy csinálja. És hol van erre a törvény, hogy mikor melyiket?

És ezért a tanítványság ettől kezdve lényegileg és alapvetően nem a törvények, a templom, a kultusz és a hagyomány, hanem az emberi szívben zajlik. Abban az életben és nyitottságban és érzékenységben és finomságban és egyediségben és élettel telítettségben, és onnan már soha többet nem lehet máshova kiemelni.

Szeretnék keresztelni. Egy fiatal testvérünk fog keresztelkedni, egy másik fiatal testvérünk elsőáldozó lesz, és akkor arra vagyunk most meghívva, hogy ebben az ünneplésben örüljünk annak az életnek és elevenségnek, amivel Isten a szívünket meglátogatja.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)

..