Jn 14,23-29 - Húsvét 6. vasárnapja

„S a Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.” – A keresztény ember emlékezése.

Olvasmány (ApCsel 15,1-2.22-29)

Abban az időben a pizidiai Antiochiában vita támadt a hívek között: Néhányan, akik Júdeából jöttek, így tanították a testvéreket: „Ha nem metélkedtek körül Mózes törvénye szerint, nem üdvözülhettek.” Mivel emiatt zűrzavar és nagy vita támadt Pál és Barnabás, valamint közöttük, azt határozták, hogy Pál és Barnabás néhányukkal menjen fel Jeruzsálembe, s ebben a vitás ügyben forduljon az apostolokhoz és a presbiterekhez. Jeruzsálemben az apostolok, a presbiterek és az egész egyház jónak látta, hogy kiválasszanak maguk közül néhány férfit, és Pállal meg Barnabással Antiochiába küldjék őket: mégpedig Júdást, másik nevén Barszabbászt, meg Szilást, akik a testvérek között vezető szerepet vittek. Ezt az írást küldték velük: „Az apostolok és a presbiterek testvéri üdvözletüket küldik az Antiochiában, Szíriában és Kilikiában élő, pogányságból megtért testvéreiknek! Hallottuk, hogy közülünk néhányan – megbízásunk nélkül tanítva megzavartak titeket, feldúlták lelketeket. Ezért közmegegyezéssel elhatároztuk, hogy kiválasztunk néhány férfit, és elküldjük őket hozzátok a mi szeretett Barnabásunkkal és Pálunkkal, ezekkel az emberekkel, akik egész életüket Urunk Jézus Krisztus nevének szolgálatára szentelték. Elküldtük hát Júdást és Szilást, ők majd élőszóval is elmondják nektek ezeket. A Szentlélek és mi magunk is úgy láttuk jónak, hogy ne rakjunk rátok több terhet a szükségesnél, annál, hogy tartózkodnotok kell a bálványoknak áldozott eledeltől, a vértől, a fojtott állattól és az erkölcstelenkedéstől. Ha ezektől tartózkodtok, helyesen jártok el. Jó egészséget!”

Szentlecke (Jel 21,10-14.22-23)

János apostol így beszél látomásában a megdicsőült Egyházról: A hét angyal egyike lélekben elvitt egy magas hegyre, és ott megmutatta nekem a mennyből, az Istentől alászállt szent várost, Jeruzsálemet. Isten dicsőségét sugározta. Ragyogott, mint a drágakő, mint a kristálytiszta jáspis. A városnak széles, magas fala volt, rajta tizenkét kapu. A kapuk fölött tizenkét angyal. A kapukra nevek voltak vésve, mégpedig Izrael fiai tizenkét törzsének a neve. Keleten három kapu volt, északon három kapu, délen három kapu, és nyugaton három kapu. A város falának tizenkét alapköve volt, rajtuk a Bárány tizenkét apostolának tizenkét neve. De templomot nem láttam benne, mert a Mindenható, az Úr, az Isten és a Bárány a temploma. A városnak nincs szüksége sem napra, sem holdra, hogy világítsanak, mert az Isten dicsősége ragyogja be, világossága pedig a Bárány.

Evangélium (Jn 14,23-29)

Abban az időben Jézus ezt mondta tanítványainak: „Aki szeret engem, megtartja tanításomat, Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála. Aki nem szeret, az nem tartja meg tanításomat. A tanítás pedig, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki engem küldött. Ezeket akartam nektek elmondani, amíg veletek vagyok. S a Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek. Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom, ahogy a világ adja nektek. Ne nyugtalankodjék szívetek, és ne csüggedjen. Hiszen hallottátok, hogy azt mondtam: Elmegyek, de visszajövök hozzátok. Ha szeretnétek, örülnétek annak, hogy az Atyához megyek, mert az Atya nagyobb nálam. Előre megmondtam nektek, mielőtt megtörténnék, hogy ha majd bekövetkezik, higgyetek.”

Vasárnapi beszéd

A Szentlélek majd, akit a Mennyei Atya küld nekünk, megtanít majd bennünket mindenre, és eszünkbe juttat mindent, amit Jézus mondott számunkra, amikor közöttünk volt. Erről szeretnék most elmélkedni. Ha még sűrűbben mondanám, hogy mi is lenne a témánk: Mit jelent a keresztény ember emlékezése? Ha én együtt szeretnék működni az Atya által elküldött Szentlélekkel, aki mindent elmond nekem, mindent megértett velem és mindent eszembe juttat abból, ahogyan és amit Jézus mondott –  hogyan csinálja? Hogyan emlékezik a keresztény ember, hogyha együtt akar működni a Szentlélekkel? hogy azután, ennek mi legyen a következménye? Úgy tudjak cselekedni, hogy az egybeessék Jézus tanításával és aztán az ő tanítványa legyek. Mondanám egymás után a gondolatokat, megírtam ezt a beszédet, de olyan hosszú lett, hogy a felét levágtam. Tehát akkor nem úgy fogom csinálni, ahogy eredetileg gondoltam, hogy mit jelent a keresztény ember emlékezése, ez a világ, hogy mindent eszünkbe juttat és mindent elmond nekünk, és akkor közben meg általában hogyan szoktunk emlékezni? Csak ezt a részt fogom mondani. Tehát a keresztény ember emlékezésének a csodás világát.

Első. Amikor a keresztény ember emlékezik, azt tényszerűen teszi. Milyen szép a Szentírásban, ahogyan nem egyszer egészen pontosan, konkrétan részleteket írnak le az evangélisták, hogy az pontosan hol történt, hány óra volt éppen akkor, hány hal volt ott és hány kenyér, és éppen ki volt ez és az és amaz a világtörténelem színpadán. És az evangélista azt mondja: mindennek alaposan utánajártam, hogy amit elmondok, az azon a célon túl, hogy a hitünkre tudjon bennünket vezetni, tényszerű legyen. Tehát, ha úgy történt, akkor az úgy történjen. Tehát akkor az első, hogy az emlékezésünk tényszerű és ilyen értelemben pontos.

A második: viszont élményszerű. Olyan szép az emmauszi tanítványok története abból a szempontból is, hogy amikor Jézus föltárja az írásokat, amik róla szólnak, valójában nagyon hasonló dolog történik, mint amikor az Atya elküldi a lelket és föltárja számunkra azt, hogy Jézus mit mondott és annak mi az értelme. És ugye azt mondják a tanítványok, hát nemde lángolt a szívünk, mikor kifejtette az írásokat? Ezért a keresztény ember emlékezete, így is szokták mondani, telis-tele szövi az érzelmi memóriánkat. Tehát az nem csak úgy, fölidézek valamit tárgyilagosan és tényszerűen, valamiféle semleges módon, dehogyis, pont fordítva, engedem, hogy mindaz a szívem mélyéig engem áthasson.

A harmadik dolog, a keresztény ember emlékezése jelentéssel teli. Hát ezért is van jelentősége, hogy Jézus állandóan jelentést ad annak, ami majd történik a saját életének, ahogy vele bánnak, a szenvedésének, a halálának, a föltámadásának. Vagyis, hogy amikor mi visszaemlékszünk, ne egyszerűen csak eseményekre emlékezzünk vissza, esetleg, hogy mi, hogyan történt, vagy az hogyan hatott ránk, hanem arra, hogy Jézus mit mondott, annak mi a jelentése, hogy annak mi a jelentősége. Nem egészen más lenne az emlékezésünk az életünk megannyi történésére vonatkozóan, hogyha az nem csak tárgyilagos akarna lenni és nem csak élményszerű, hanem állandóan hozzáfűznénk azt, hogy Jézus milyen jelentést adna annak, ami velem történt? Milyen értelmezést vagy magyarázatot fűzne hozzá? Márpedig a keresztény ember emlékezése a Jézus által elmondott jelentés alapján is zajlik.

A negyedik, hogy a keresztény ember emlékezése roppant tudatos. Hiszen Jézus egyszerűen felszólít bennünket, nem egyszer: „Hát emlékezzetek! Hát nem ezt mondtam nektek? Nem erről beszéltem előre? Nem ezt jósoltam meg? Hát emlékezzetek vissza!” Tehát nem egy felszólító módban ott van. Ez miért fontos? Mert erről már rengeteget beszéltünk, hogy nem egyszer az életünk sokkal jobbá tud válni azáltal, hogy tudatosan visszaemlékszünk arra, amire érdemes, ahogyan azt megértjük és amilyen jelentést ad annak Jézus, mert ez formálja aztán az életünket. Tehát nem szolgáltatjuk ki magunkat annak, hogy most valami éppen eszembe jutott-e vagy nem. Mondjuk egy párkapcsolati konfliktusban most eszembe jut a feleségemről valami szép vagy nem. Mert ha nem jut eszembe róla semmi szép, akkor most éppen utálom. Most eszembe jut a férjemről valami szép történet, amiért hálás vagyok. Hát most éppen nem. Hát akkor odapörkölök neki. Hát egyáltalán nem mindegy, hogy van-e bennem tudatos emlékezés, hogy pont akkor, amikor nem tudom én, nem Jézus tanítása alapján cselekednék, akkor tudatosan emlékszem valamire, ami aztán elvezet oda, hogy mégis csak úgy cselekedjek.

A következő gondolat, hogy az emlékezés érdekes módon a keresztény ember életében cselekvéssel együtt valósul meg. Sőt, nem egyszer arról van szó, hogy nem is gondolatokban emlékszünk először vissza, (hanem) csináljuk. És miközben csináljuk, jön vissza az emlékezés. Hát a szentmise a maga csodájával, nem pont ezt a jellemzőt is hordozza? Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Ne csak gondoljatok vissza rá, hogy kétezer évvel ezelőtt hogy volt, kezdjétek el csinálni. És az áldozat bemutatás nyilván nemcsak a liturgia alatt zajlik, hanem az életem hétköznapjaiban nap mint nap. Tehát cselekszünk, és a cselekvés révén visszaemlékszünk arra, hogy ó, hát hiszen Jézus ezt hogy csinálta? Hiszen Jézus nem pont erre szólított föl? Nem pont azt akarta, hogy így csináljak? Tehát nem csak úgy lehetséges, hogy emlékezem, majd cselekszek, cselekszem és egyszer csak eszembe jut, hogy ja, hát hogy itt miről is van szó.

A következő, hogy az emlékezés motivált. Megint az emmauszi tanítványok jutnak eszembe. Mikor fölismerik, hogy Jézus az, hogy ő fejtette ki az írásokat, hirtelen a jézusi jelentés megjelenik számukra, olyan motiváltan rohannak vissza Jeruzsálembe a többiekhez, hogy elmondják, mi történt. Vagyis, hogy az emlékeikből előszedjenek mindent, ami az aznapi történés. Ez az emlékezés nagyon motivált.

A következő, hogy közben pedig tényleg van az az elem, hogy az ember azt megosztja másokkal, például az elbeszélés révén, hogy nem tartom meg magamnak azt, ahogyan az Istennel való történetem engem alakított, hanem elmondom.

A következő, hogy az emlékezés a keresztény ember számára roppant célszerű. Mi ez, hogy célszerű? Hát a Szentírás is többször utal erre, ezt azért mondjuk el, azt azért írták le, ezt azért hangsúlyozzuk és azért emlékezünk rá, hogy higgyetek. A mai evangélium is ezzel záródik, hogy majd azért lesz fontos, hogy a Szentlélek mindent eszünkbe juttat és elmagyarázza, hogy Jézus mit mondott és, hogy ki Ő, hogy ez a hitünket meg tudja erősíteni. Tehát az emlékezés roppant célirányos, nem egyszerűen csak bóklászunk az emlékeink között.

A következő, hogy nagyon föltámadás központú. Ha ezt egy picit szebben mondanám, amióta Jézus meghalt, de föltámadt és fölment a mennybe, és ott ül az Atya jobbján, és elküldte a Fiú és az Atya a Szentlelket, azóta bármi életesemény történik velünk, vagy történt velünk, azt mi a föltámadás világosságánál szeretnénk fölidézni. Amikor valakivel valami sérelem történik és dühösek vagyunk és ingerültek, és tudjuk az agyműködést ismerők tudásából, hogy az fizikai fájdalommal egyenértékű, ahogy visszaemlékszem valami sérelemre, igazságtalanságra, megvetésre. Hát nem másképp emlékszem-e arra, hogyha azt mondom, ez tényleg fáj? Nem kicsinyelem le annak a fájdalmát, vagy annak a szörnyűségét, de még a fájdalmat is, a szenvedésemet a föltámadás fényénél szeretném fölidézni, hogy hogyan látom a saját szenvedésemet a föltámadás fényénél. Az nem ugyanaz az emlékezés, mint amikor az ember tudatosan vagy néha egyáltalán nem tudatosan, egyszerűen csak elvész a saját emlékei, ilyen értelemben esetleg a fájdalmai, sérelmei és veszteségei között. A keresztény ember emlékezése a föltámadás fényénél zajlik.

A következő, hogy az emlékezés lényegileg Jézusra irányul. Vagyis, ha azt akarom megérteni, hogy mit mondott és miért mondta és hogyan történt és miért azt csinálta, mindegyiknek végül is valahogy az iránya az, hogy jobban megértsem, hogy Ő ki. Vagy, hogy ki Ő nekem vagy hogy Ő hogyan lát engem.

A következő, hogy az emlékezés a keresztény ember számára kikerülhetetlenül és lényegileg személyes. Gondoljunk csak arra, hogy van négy evangélista, de csak egy evangélium. És ha az apostolok azt mondták volna, válasszuk ki a négy közül az egyiket, mert talán ez a legtárgyszerűbb, vagy azért, mert ez vezet legjobban a hitre, vagy azért, mert ez a legbővebb, vagy ez a legérthetőbb. Hát egy evangéliumban is benne van a lényeg. De mégsem így jártak el, legyen Máté, Márk, Lukács és János, hogy ugyanaz a történés négy személyen keresztül érkezzék el hozzánk. Ezért az emlékezés nagyon személyes, és közben nagyon közösségi. Hát nem úgy van, mondjuk, hogy az emmauszi tanítványok rohannak vissza, akkor ott találják egybegyűjtve a többieket, és akkor Péternek megjelent, és Jánosnak megjelent, és nekünk is megjelent, és, hogy az ember fölidézi a saját emlékeiben az istenkapcsolatát, kapcsolódunk másokhoz, akik szintén fölidézik, és ez segíti elmélyíteni, megerősíteni, kibontani a saját istenkapcsolatunknak a jelentését és jelentőségét.

A következő, hogy roppant átfogó. Vagyis, amikor azt mondja a szentíró, hogy a Szentlélek majd mindent eszünkbe juttat és mindent elmond nekünk, az nem biztos, hogy pusztán csak valami mennyiségi minden, inkább talán valami lényegi minden. Hogy ahogyan a keresztény ember visszaemlékezik, úgy, ahogyan a jellemzőit leírjuk, azáltal a Szentlélek mindent el tud nekünk mondani arról, hogy hogyan üdvözüljünk, vagy arról, hogy hogyan bánjunk jól egymással, de mindent. Mert a lényeget az alapján már el tudja nekünk mondani.

A következő, hogy ez az emlékezés, miközben emlékezem, engem átalakít és átformál. Ezért az emlékezési folyamat végén nem pont ugyanaz a valaki vagyok, mint amikor elkezdtem ebben a módban vagy formában emlékezni. Tehát nem egyszerűen csak az történik, hogy vagyok, aki vagyok, előszedek egy emléket, visszaidézem, aztán megint vagyok, aki vagyok, és a kettő között valójában csak egy emlék fölidézés zajlik. Onnan tudhatom, hogy úgy emlékszem és úgy emlékezem, ahogy a keresztény ember lehetősége ez, hogy minden egyes emlékezéssel ott van a lehetősége és adottsága, hogy mélyebben higgyek, hogy mélyebben értsek meg, hogy jobban szeressek.

A következő, hogy azt mondja Jézus az evangélium végén, hogy „Én előre megmondom ezt nektek.”, mint ahogy Jézus előre megmondott nekünk rengeteg mindent, ami aztán megtörtént. Tehát, amikor Jézussal kapcsolatosan visszaemlékszünk az életére, nem csak eseményeket rakosgatunk egymás után, meg az hogyan hatott ránk, hanem az eseményeknél azt tudjuk mondani, ez így történt, de Jézus előre megmondta, hogy így lesz. Nem egyszerűen csak megtörtént, hanem Ő előre tudta, hogy meg fog történni és úgy történt. És ez miért érdekes? Mert a keresztény ember emlékezése lényegileg azt jelenti, hogy minden, ami történik velünk, Isten és ember közös története. De minden. Nincs olyan emberi esemény, amire egyszerűen az ember úgy emlékezne vissza, hogy ja, hát az ez és így és így történt velem, és hogy Isten ott volt-e vagy nem, azt nem tudjuk. Hogy Isten ott szeretett-e bennünket, vagy nem, azt nem tudjuk. Hogy nincs ilyen esemény egyetlen egy se az életünkben. Ezért amikor Jézus azt mondja, előre megmondom nektek, hogy amikor megtörténik, higgyetek, az azt jelenti, hogyha én ezt előre megmondom, én azt úgy látom, hogy ami történik, (az) Isten és ember történetének közös eseménye. Ezért a keresztény ember mindent, ami történik vele, Isten és ember közös története, egy eseményeként idézi föl.

Már csak két-három gondolat, hogy közben pedig az emlékezés révén, akár újból és újból és újból, egyre mélyebben megértjük, hogy mi is történt ott és akkor. Hát nincs ezer élményünk arról, hogy vannak gyerekkori történéseink, vagy fiatalkori események, 20-30 évvel később visszaemlékszünk és akkor értjük meg, hogy ez hogyan is volt. Miért is azt csináltam? Hát a részletek hogyan kapcsolódnak egymáshoz? Vagy hogy a másiknak mi lehetett a szándéka? Tehát az emlékezéssel egyre mélyebben megértjük, és a Szentlélek segíti ezt a mélyebb megértést. Ezért lehetséges az, ezeket a szentírási részeket, ugye ti tudjátok, van A év, B év és C év. Most vasárnapról beszélek. Tehát a negyedik évben ugyanaz lesz ugyanazon a vasárnapon. És hogyha te mondjuk nyolcvan évig jársz misére, azt számold ki, hogy csak a vasárnapi misén hányszor kell ugyanazt meghallgatnod. És második mondat után már ki is kapcsolunk, pedig akkor kéne bekapcsolni. Két ok miatt, az egyik, hogy eltelt három év, ezért én már nem vagyok ugyanaz a valaki, aki valahogy értettem ezt a történetet. A másik pedig, hogy a Szentlélek ebben a pillanatban itt van, és lehet, hogy valami olyasmit értet meg velem, amit három évvel ezelőtt még képes se lettem volna fölfogni. Tehát egyáltalán nem azon múlik, hogy ezt a történetet már ismerem-e vagy nem. Mert egyébként, amikor mondjuk idős, kedves hozzátartozóink 447-edszer mondják el ugyanazt, nem szokott minket lelkesíteni. De amikor keresztény módra emlékezünk, az az érdekes, hogy a szó szoros értelmében meghallgathatok 427-edszer egy történetet, hogy fölidézhetem a sajátomat, és lehet, hogy 428-adszorra leszek lelkes tőle, mert addig csak úgy volt valahogy bennem, de most meg is értettem, hogy mi történt.

És aztán az utolsó előtti, hogy a keresztény ember emlékezése annyira színes és összetett és árnyalt és gazdag és komplex, hogy természetesen nagyon sok olyan eleme van, ami sosem fog tudatosulni bennem, de fog rám hatni, mégpedig azért, mert a Szentlélek az, aki eszembe juttat dolgokat. A Szentlélek az, aki megértet velem dolgokat és nyilvánvaló, hogy aki a Szentlélek, és ahogy azt ő megérteti velem, annak az egészét sosem fogom tudni tudatosítani, de azért, az hat rám. Ezért egyáltalán nem csak abban vagyok nyitott az emlékezésben, amit megértek majd, hanem arra is, ami a szív mélyén történik majd az emlékezés révén, s majd valami gyümölcsöt hoz anélkül, hogy érteném, hogy mi is történt bennem.

És jöjjön az utolsó gondolat! Ez pedig, hogy az a legszebb, hogy amikor a keresztény ember emlékezik, és megjelenik a Szentlélek, és Ő eszünkbe juttat és föltár és megérteti velünk, hogy hogyan van Jézussal, és Jézussal és az emberrel, a múlt eseménye jelenvalóvá lesz. Mint ahogy a szentmisében nem egyszerűen csak visszaemlékszem arra, hogy kétezer évvel ezelőtt mit mondott Jézus, hanem a kétezer évvel ezelőtti események a szentmisében jelenvalóvá lesznek.

Ezért a keresztény ember emlékezése minőségileg egy teljesen más világ, mint amikor egyszer csak eszembe jut valami, és esetleg azt elmondom egy másik valakinek. Mert a Szentlélek révén az emlékezésben megtörténik az Istennel való találkozásunk.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)