Lk 24,46-53 - Urunk mennybemenetele

„Maradjatok a városban, míg erő nem tölt el benneteket a magasságból.”

Olvasmány (ApCsel 1,1-11)

Első könyvemben, kedves Teofil, elbeszéltem, mi mindent tett és tanított Jézus egészen addig a napig, amelyen megbízást adott a Szentlélek által kiválasztott apostoloknak, és fölvétetett a mennybe. Szenvedése után sokféleképpen bebizonyította, hogy él: negyven napon át ismételten megjelent nekik, és beszélt az Isten országáról. Amikor egy alkalommal együtt étkezett velük, megparancsolta nekik, hogy ne hagyják el Jeruzsálemet, hanem várjanak az Atya ígéretére, amelyről, mint mondta, tőlem hallottatok: „János csak vízzel keresztelt, de ti néhány nap múlva a Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni.” Az egybegyűltek erre megkérdezték: „Uram, most fogod helyreállítani Izrael országát?” Ő azt felelte: „Nem a ti dolgotok, hogy ismerjétek az időpontokat és az alkalmakat. Ezeket az Atya szabta meg a saját tetszése szerint. De amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig.” Miután ezeket elmondta, a szemük láttára fölemelkedett, és egy felhő elfedte úgy, hogy tovább már nem láthatták. Miközben feszülten figyelték, hogyan emelkedik az égbe, egyszerre két férfi állt meg mellettük fehér ruhába öltözve, és megszólította őket: „Galileai férfiak! Miért álltok itt égre emelt tekintettel? Ez a Jézus, aki közületek az égbe emelkedett, úgy jön el ismét, ahogyan most szemetek láttára a mennybe ment.”

Szentlecke (Ef 1,17-23)

Testvéreim! Urunk Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és kinyilatkoztatás lelkét, hogy megismerjétek őt! Gyújtson világosságot lelketekben, hogy megértsétek: milyen reményre hívott meg titeket, milyen gazdag az a fenséges örökség, amelyet ő a szenteknek szán, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma mirajtunk, hívőkön. Nagyszerű erejét Krisztusban mutatta meg, amikor a halálból feltámasztotta őt, és a mennyben jobbjára ültette. Fölé emelte minden fejedelemségnek, hatalomnak, erőnek és uralomnak, s minden néven nevezendő méltóságnak, nemcsak ezen a világon, hanem az eljövendőben is. Mindent lába alá vetett, őt magát pedig az egész Egyház fejévé tette: ez az ő teste, és teljessége annak, aki mindent mindenben betölt.

Evangélium (Lk 24,46-53)

Feltámadása után Jézus utoljára jelent meg az apostoloknak, és így búcsúzott el tőlük: „Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnapon fel kell támadnia a halálból. Az ő nevében Jeruzsálemtől kezdve minden népnek megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni. Ti vagytok ezeknek tanúi. Én meg elküldöm nektek Atyám megígért ajándékát. Maradjatok a városban, míg erő nem tölt el benneteket a magasságból.” Ezután kivezette őket Betánia közelébe, és kezét fölemelve megáldotta őket. Áldás közben eltávozott tőlük, és fölemelkedett az égbe. Ők leborulva imádták. Aztán nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe. Állandóan ott voltak a templomban, dicsérték és magasztalták Istent.

Vasárnapi beszéd

„Maradjatok a városban, míg erő nem tölt el benneteket a magasságból.” Erről szeretnék beszélni, nem arról a részről, hogy maradjatok a városban, hanem arról, hogy „erő fog benneteket eltölteni a magasságból”. Erről az erőről szeretnék beszélni, ami nem akárhonnan érkezik, hanem a magasságból, és mégpedig abban az összefüggésben, hogy hogyan tudnék nyitott lenni arra az erőre, ami a magasságból érkezik, hogyan tudnám azt befogadni, hogyan lennék képes azt valamiképpen az életem részévé tenni? Erről az erőről szeretnék akkor most szólni, persze ezzel egy kicsit a pünkösdi ünnepet is megelőlegezzük, nyilvánvalóan a Szentlélek Isten működéséről kezdünk már el akkor beszélni.

És rögtön egy történettel hadd kezdjem, ez egy keleti történet, nem is annyira régi egyébként. Az istenfélő és az istenszerető együtt mennek a dzsungelben és egyszer csak úgy messze földereng egy tigris. Az istenfélő mindenféle félelem nélkül azt mondja: „Én egyedül Istent félem és a tigris Isten teremtménye. Úgyhogy nekünk nem kell aggódnunk és nem kell félnünk, bátran menjünk az úton, Isten pedig, aki megteremtette ezt a tigrist, majd gondunkat viseli.” Mire az istenszerető útitársa azt mondja neki: „Én meg azt mondanám, a lehető legügyesebben és a legokosabban tűnjünk el innen minél hamarabb, ugyanis én szeretem annyira Istent, hogy egy olyan dologgal nem szeretném őt fárasztani, amit én is meg tudok oldani.”

Ezt a bevezető történetet muszáj volt elmondanom. Tehát azt az erőt keressük, ami nem a mi erőnk, nem a mi képességünk alapvetően és elsősorban, nem csak a mi adottságunk, nem a mi erőnk, hanem az erő a magasságból. Viszont itt nagyon fontos, hogy vesszőt szeretnék tenni, mégpedig azt is látjuk, hogy pontosan a mi egyházi berkeinkben van olyan gondolat, hogy az ember a saját képességeit, adottságait, csak a tessék-lássék fejleszti, a saját élet végéig tartó tanulását azért annyira nem veszi komolyan. Mégpedig miért? Mert mi várjuk, hogy erő töltsön el a magasságból, és majd az az erő megoldja.

Rettenetesen végletes és nyilván erről egyáltalán nem szeretnék beszélni, hanem a szakértők alapján ezt így mondhatnám, hogy a szakértők azt mondják, hogy erős énre van szükség, mégpedig két okból. Azért van szükség az emberben erős énre, hogy az erős én kibírja, hogy ne ő legyen mindig a középpontban. De a másik, ami most a szempontunkból fontosabb, hogy onnan tudjuk, hogy erős énnel rendelkezünk és a magunk dolgát megcsináltuk, a saját adottságainkat, képességeinket, lehetőségeinket elkezdtük kidolgozni erőnek erejével, a saját erőnket maximálisan bevetve, ezt onnan tudhatjuk, hogy az elég erős én alkalmas arra, hogy a magasságból származó erőt befogadja, ami nála sokkal hatalmasabb. Ugyanis kétségkívül az ember olyan, mint egy cserépedény, hogy most a szentírási képet használjam, és egyáltalán nem mindegy, hogy az a cserépedény mennyire erős. Ezért ebben a beszédben ezzel az összefüggéssel szeretnék dolgozni, hogy hogyan tudjuk az igenis törékeny cserépedényt, olyan minőségűvé alakítani, vagy így is mondhatnám, hogyan tudunk nyitottá, befogadóvá lenni a nálunk magasabb erőkkel kapcsolatosan, hogy mi azt el tudjuk viselni, hogy azt be tudjuk fogadni, hogy az rajtunk keresztül majd, ahogy a szentíró mondja, tanúságtétel formájában tovább tudjon áradni?

Na most már mondom, első. Van az az erő, amit az ember egészen úgy él meg, hogy énnekem ehhez biztos nem volt erőm. Nem emlékszem egy pillanatra se, hogy én azt éltem meg volna, hogy kihúzom magam és azt mondom, hogy megy nekem, nem éltem át azt, hogy nekem ehhez van erőm, de csináltam. Hogy az ember nem egyszer nem ahhoz kap erőt, hogy átéljem, hogy van erőm valamihez. Nem, az erőt, nem ahhoz kapom, hogy élményszerűen átéljem, hogy menni fog ez nekem, nem, az erőt ahhoz kapom, hogy csináljam, vagy ahhoz, hogy végig csináljam, vagy ahhoz, hogy ne adjam föl. És közben végig a folyamatban lehet az a tapasztalatom, hogy nem emlékszem, hogy mikor éltem volna át azt, hogy nekem ehhez van erőm, viszont csináltam.

A második: a valakihez tartozás ereje. És itt nyilván, ahogy azt mondja Jézus, hogy maradjatok együtt, együtt várjátok, és a Pünkösdkor is együtt vannak a tanítványok. De a valakihez tartozás egyrészt együtt, közösség, egyház, így is nyilván mondhatjuk, de hát az együtt, valakihez tartozás Istennel, az Istenhez való tartozásunk nyomán mit élhetünk át? Hogy az ember, ahogy kidolgozza magában azt, hogy hogyan tartozik másokhoz és ennek a körét végül, hát, ha igényesek vagyunk, az univerzum határáig tágítjuk. S ha az ember kitágítja azokat a köröket, amellyel kapcsolatban azt tudom mondani, hogy ott van valami összetartozásom azokkal… Akkor mit élhetek át? Azt, hogy nincs erőm valamit magamért megtenni, de érted van.

Hány és hány szülő tapasztalja azt meg, hogy éppen most telefonálok a kedves barátnőmnek és mondom, hogy „Elfogyott az erőm Gizi.” S a Gizi azt mondja „Nekem is.” És hogy épp ezt jól megbeszéljük, hogy elfogyott az erő, nincs erő, egyszer csak jön ki a kicsi gyerek a hálóból, vakargatja a szemét és azt mondja: „Anya, nem vagyok jó.” És az anya megnézi, és a gyerek lázas és miközben igaz volt az, hogy nekem ehhez már nincs erőm és a végemet járom, ha a gyerek beteg, akkor adatik. Hogy akkor mégiscsak van az az erő, amit az ember magával kapcsolatosan és a magáért való cselekvésben már nem él át. És lehet, hogy magamért nincs is, másikért van.

Következő: a valakiért tenni akarásnak az ereje, amit akkor élek meg, amikor magamban elevenen tartom azt, hogy szeretnék másokért hatékonyan cselekedni. És ilyenkor élhetem át azt, hogy az emberi gyöngeségem az továbbra is gyöngeség marad, viszont az a szándékom, hogy szeretnék valamit tenni a másik emberért…

Most egy szösszenet, élmény. Hét vagy nyolc emberrel beszélgettem már aznap egy-egy órát, és utolsó valaki jött tíz órára, egy nagyon fáradt édesanya, aki azt mondta, hogy ő tíz után tud jönni, mert akkor már lefektette a gyerekeket. Mondtam, jó, hát én ráérek. És akkor ő tízkor megérkezett és elkezdte mondani, és elmondanám nektek, olyan 10 óra 10 perckor nálam lehúzták a rolót. Hát ez nem volt akaratlagos tevékenység kérdése, teljesen végem lett, annyira hirtelen elöntött a fáradtság, és ennek nyomán elindult egy ásítás. De közben meg bennem volt az önreflexió, hogy ő most elkezdte mondani élete drámáját, én meg krr-krr. Hát ezt már azért mégiscsak ne. És ebből, ahogy úgy jött az ásítás, de nem akartam, egy elképesztő torz szülemény alakult ki az arcom helyén. Erre voltam képes 10 óra 13 perckor. S ez az édesanya olyan kedveset nevetett, de nem kinevetett, azt mondja „Feri, ásíts már egy normálisat! Hát rossz rád nézni! Nem azért, mert fáradt vagy, nem azért, mert nem bírod. Nem azért, mert nem tudsz figyelni. Emiatt. Hát ásíts egy rendeset! Nekem is 10 óra után van 13 perccel.” És el tudom képzelni, hogy annak az egy órának a számára egyébként legfontosabb mozzanata ez volt. Nem az összes dolog, amit ott nem tudom én, szakmai tudással, meg az ember a saját erejével, meg okosságával, nem, hanem ez a pillanat. Tehát a második, hogy jön majd az erő, az az, hogy de én tenni akarok valakiért valamit, és ez az illető azt mondja, hát nem sokat tudott segíteni, de a jó szándékát magammal viszem, az jól esett. És tulajdonképpen egy lépéssel se mentem előrébb, de ez az este már valahogy élhetőbbé vált.

Következő: az együttérzés ereje. Épp eszembe jutott egy film, ez a Sztalker című film, hát nem, nem mindig eszembe jut. Sztalker halálosan fáradt, és jön hozzá egy apa, és az apa azt mondja, hogy „Azonnal vigyél el engem a zónába, ami egy rettenetesen veszélyes hely, és egy átlagember ott hamar meghal, de te segíts nekem!” És Sztalker azt mondja neki: „Te nézd, hát halálosan fáradt vagyok és kimerült. Énnekem ehhez biztos nincs erőm.” Csakhogy az apa, aki jön hozzá, arra hivatkozik, hogy „Beteg a gyerekem, s azért segíts nekem, hogy a gyerekem meggyógyuljon.” És Sztalker, aki azt mondja „Nekem ehhez most nincs erőm.”, a következőre jut: „De én is egy apa vagyok. És miután én is egy apa vagyok, ha én lennék az ő helyében és ő lenne az egyetlen valaki, aki tudna segíteni, hát letérdelnék, összeraknám a két kezem és kérlelném őt, hogy segíts, kérlek.” És Sztalker úgy dönt, hogy bár azt mondja, hogy „Én halálosan fáradt vagyok és ez nem megy.”, már aznap nekiindulnak az útnak. Ez az együttérzésnek az ereje.

A következő. Biztos van olyan tapasztalatotok nektek is, hogyha előre belegondolok, hogy lesz-e erőm valamihez, akkor előre nézve nincs hozzá az embernek ereje. Vagyis van az az erő, amit a Szentlélek, egész bátran merem így mondani, a Szentlélek ott és akkor ad meg, nem pedig a tartalékból dolgozunk. Mert az szokott lenni, nem? Úgy okosan átgondoljuk, mennyi tartalékunk van, és akkor a tartalékot beosztjuk, erőforrásokat valahogy elosztogatjuk. De van az a helyzet, amit a Szentlélek meg tud bennünk oldani anélkül, hogy az tartalékból lenne, mert a tartalék nullán van. Azt ott és akkor, abban a pillanatban kapjuk meg. És ezért óriási lehetőség az, hogy magunkat elevenen, nyitottan, befogadó készen tartjuk, hogy ha ezt a helyzetet azáltal lehet csak megoldani, hogy nem a tartalékból, hanem ott abban a pillanatban, akkor rajtam ne múljék.

A következő, ez a meggyőződésünk ereje. De a meggyőződésünk az Istenhez fűződő kapcsolat szempontjából értett meggyőződés, hogy az ember a keresztény meggyőződésével azt mondja „De ezt így helyes csinálni. Ezt így érdemes csinálni. Bizonyos helyzetekben ezt így kell csinálni, vagy másképp ezt nem tehetem. Lehet, hogy más teheti másképpen, de én nem tehetem másképpen, mert nekem az istenkapcsolatomból adódóan ezt így kell csinálnom.” És ennek is megvan az ereje. És az az erő sem csak a saját erőnk, hanem éppen azáltal, hogy az ember azt mondja, hogy jó, én a magam erejét beteszem, egyszer csak átjár bennünket az az erő, amit meg Istentől kapunk azért, mert azt mondja: „Szerintem is így kell csinálni.”

A következő: a másikba vetett bizalomnak vagy a hitnek az ereje. Itt természetesen akár egymásra is gondolhatunk, hogy bízok valakiben és ő már föladná, de én nem adom föl, vagy ahogy az ember Isten felé viszi a bizalmát és a hitét és nem azt élem át, hogy milyen erős vagyok ma is, hanem hogy nem akárkiben bízok. És az erő nem abból fakad, hogy erős vagyok, hanem abból, hogy olyan valakiben bízok, akiben nagyon érdemes bízni, és ennek van egy ereje.

A következő – ezt nem akarom kihagyni – vannak olyan erők, amelyekről az embernek fogalma sincs. Egyszerűen csak tapasztaljuk, hogy bennünk mennek ilyen erők és olyan erők és amolyan erők. És ezekkel az erőkkel kapcsolatban pedig mire van szükség? Hogy megfontolásokat tegyünk, hogy ez a magasságból fakadó erő-e, lehet-e ez az erő a magasságból vagy nem? Mert az emberben nagyon sokféle erő munkál, és ezért a saját kritikus gondolkozásunkkal meg szükséges vizsgálnunk, hogy ez magasságból jöhetett-e vagy pedig nem.

A következő: a közösség ereje. És a közösség ereje, a hívő közösség ereje az túlmutat a tagok egyéni erejének az összességén. Olyan felejthetetlen az nekem, amikor fiatal pap voltam, harminchárom éves, és meghalt az édesanyám. És vasárnap délután kiderült, hogy meghalt az édesanyám és akkor vasárnap este volt a mise, és már nem is tudom, hogy hát hogy úgy szó került erről, mindenesetre ott gyorsan körbement a hír, hogy „Ferinek meghalt az anyukája.” És hát azért harminchárom voltam, azért nem voltam olyan idős. És emlékszem, hogy vége lett a misének, akkor ott azok a fiatalok, akikkel ott egy jó közösséget alkottunk, a fiatalok. Én voltam harminchárom, ők mind fiatalabbak voltak nálam, odajöttek és azt mondták, hogy „Feri, akarod, hogy maradjunk veled imádkozni?” Nem a pap indítványozta a fiataloknak, hogy „Imádkozzunk!”, fordítva volt. A fiatalok jöttek oda hozzám és mondták a papnak, hogy „Szívesen imádkozunk veled és érted. Akarod ezt?” Úgy az emlékezetem lefényképezte még azt a teret is, meg a székeket, meg ahogy ott ültünk együtt egymással, ahogy például ebben a helyzetben, a gyásznak a helyzetében átélhető volt a közösség ereje, ami nem volt egyenlő, mert sokkal több volt annál, minthogy a Panni ereje, meg a Peti ereje, meg a Pista ereje. Nem ezeknek az összessége volt, hanem ahogy az ember átéli azt, hogy a helyemen vagyok, hogy mi együtt a helyünkön vagyunk, hogy nahát, hogy ez egy keresztény válasz egy megpróbáltatásra, amit most együtt csinálunk, bár az én anyukám halt meg. Tehát ez a közösség ereje.

A következő, már csak kettő van, ez az önátadásnak az ereje. Milyen érdekes, hogy az önátadás ereje pont nem annak az ereje, hogy az ember önkifejezi magát és önérvényesít, célokat tűz ki, és eléri és közben érzi a saját hatékonyságát. Pont fordítva van. Önismereti csoportokban végtelenül egyszerű játék, álljatok párba. Egyik személy mögött van egy másik. Te picit dőljél, kezdjél hátrafelé dőlni és tapasztald meg, hogy te már saját erőből magadat nem tudod megtartani, de van az az erő, ami téged ilyenkor megtart. Erre mondhatnátok azt, hogy „Jaj Feri már jó, de ha elállna, akkor hátra esnék.” Persze, de itt nem erről van szó, hanem arról, hogy eleven-e bennem annak a tapasztalata, hogy létezik az az erő, ami akkor jár át, amikor én magamat nem tudom megtartani. Hogy ez az erő létezik, és egy ilyen végtelenül egyszerű gyakorlatban, ahogy valaki meri magát hátra, és tudja, hogy innen én már nem jövök a saját erőmből vissza, de van az az erő, ami engem megtart. És akkor én erre ráhagyatkozhatom, én átadhatom magamat ennek az erőnek. Nem felelőtlenül, most a beszéd elejére megint utaljak, hogy majd ő megtart engem. Nyilván nem erről van szó.

És végül az utolsó, azt mondja a szentíró, hogy és ti tanúi lesztek ennek, tehát van a küldetés ereje. És a küldetés ereje megint nem egyenlő valami én erővel, hanem… Ezt a történetet biztos mondtam már nektek, de mikor erről van szó, hogy tanúskodni, mindig eszembe jut. Egy fiatalember vastüdőben él. Mikor huszonegy-két-három éves voltam, nagyon sokat jártam vastüdős fiatalemberekhez, de úgy, hogy heti ötször-hatszor. És sok hónapja jártam már oda, és egyszer csak azok a valakik, akikhez én mentem, azt mondják, hogy „Feri, menjél már el légy szíves Lacihoz, mert a Laci akar neked valamit mondani.” El kell nektek mondani, hogy arra gondoltam, hogy de én már a Lacihoz nem akarok járni, a Laci nekem már sok lesz. Remélem, nem azért hív, hogy hát még őneki is kéne segíteni, mert én ezt már biztos nem bírom. Fölmentem a Lacihoz. A Laci annyira béna volt, hogy ugye nem csak a rekeszizom béna, minden béna, annyira lebénult volt, hogy a nyakát tudta körülbelül ennyire forgatni, a nyelve mozgott meg a szeme és semmi más nem mozgott, de semmi. És azt mondja „Feri, hallom, hogy te jársz ide, és akarok neked mesélni egy történetet.” És elmondta, hogy miután ők lélegeztető gépen vannak napi 24 óra, ezért természetesen fölkészültek az áramszünetre, van egy generátor, és ezért van egy műszaki ember napi 24-ben, hogyha áramszünet lenne, akkor azonnal kapcsolja a generátort. Ugye ez jó régi történet, az ember rohan és kapcsolja a generátort. S azt mondja ez a fiatalember, hogy áramszünet lett, de csak körülbelül öt perc múlva lett működőképes a generátor, és ő annak rendje és módja szerint megfulladt. Azt mondja, hogy „Én most már tudom, hogy a klinikai halál állapotába kerültem, és mentem át egy fényes alagúton és egyszer csak találkoztam Jézussal. És olyan szabad voltam, és azt gondoltam, hah. És Jézus azt mondta nekem, hogy Laci, vissza kéne menni. Hát ne már!” Azt mondta neki Jézus „Laci, azt szeretném tőled kérni, hogy te menj vissza, és mindenkinek mondj el egyetlen dolgot: Találkoztál velem.” S a Laci ezt elmondta és úgy fejezte be „Feri, semmi mást nem akarok tőled, csak el kellett mondanom, hogy találkoztam Jézussal. Hát szervusz, szép napot!”

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)