Jn 16,12-15 - Szentháromság vasárnap

„Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erősek.”

Olvasmány (Péld 8,22-31)

Így beszél az isteni Bölcsesség: Alkotó munkája elején teremtett engem az Úr, ősidőtől fogva, mielőtt bármit is alkotott. Az idők előtt teremtett, a kezdet kezdetén, a föld születése előtt. Amikor létrehozott, még ősvizek sem voltak, és a forrásokból még nem tört elő víz. Mielőtt a hegyek keletkeztek volna, a halmok előtt születtem, amikor a földet és a mezőket még nem alkotta meg, és a föld első göröngyét sem. Ott voltam, amikor az eget teremtette, s az ősvíz színének körét megvonta, amikor a felhőket fölerősítette, s az ősforrások erejét megszabta; amikor kijelölte a tenger határát – és a vizek nem csaptak ki –, amikor lerakta a föld szilárd alapjait. Ott voltam mellette, mint kedvence, napról napra csak bennem gyönyörködött, mindenkor az ő színe előtt játszadoztam. Ott játszottam az egész földkerekségen, s örömmel voltam az emberek fiai között.

Szentlecke (Róm 5,1-5)

Testvéreim! Mivel a hit révén megigazultunk, békében élünk az Istennel, Urunk, Jézus Krisztus által. Általa jutottunk hozzá a hitben a kegyelemhez, amelyben élünk, és dicsekszünk a reménységgel, hogy az isteni dicsőség részesei lehetünk. De nemcsak ezzel, hanem még szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység. Reményünkben nem csalatkozunk, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete.

Evangélium (Jn 16,12-15)

Búcsúbeszédében Jézus így szólt tanítványaihoz: „Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erősek. Amikor azonban eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet titeket a teljes igazságra. Nem magától fog beszélni, hanem azt mondja el, amit hall, és a jövendőt fogja hirdetni nektek. Megdicsőít engem, mert az enyémből veszi, amit majd hirdet nektek. Minden, ami Atyámé, enyém is. Ezért mondtam, hogy az enyémből veszi, amit majd hirdet nektek.”

Vasárnapi beszéd

Sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erősek, de majd, ha eljön az igazság lelke, akkor Ő ad nektek olyan erőt, ami által mindent, amit most nem tudtam elmondani, vagy amit nem tudtok befogadni, vagy megérteni, vagy amire visszaemlékezni, ez lehetségessé válik. Erről szeretnék beszélni, mégpedig abban az összefüggésben, hogy amikor Jézus azt mondja a búcsúbeszédében, hogy „De most még nem vagytok hozzá elég erősek, de majd a Szentlélek által igen.”, ebből azért az is következik, hogy a Szentlélek nélkül továbbra sem vagyunk hozzá elég erősek. Hát mondhatjuk azt, hogy ja, akkor most már eljött a Szentlélek, akkor most ez menni fog. Hát menni fog akkor, hogyha elég közel van hozzám a Szentlélek, vagy én elég közel merem őt engedni a szívemhez. Ja, akkor menni fog, de egyébként hiába írunk 2025-öt a Szentlélek nélkül nekünk ez továbbra se megy. És ebben az összefüggésben szeretnék arról beszélni, hogy amikor Jézus azt mondja „Hát tényleg alig van már pár órám, hogy még mondjak nektek valamit, hát igazából nem tudom elmondani, mert nem rajtam múlik, hanem a befogadókészség, meg a fölfogóképesség és a többi. Hát nincs adva.” Hogy ez továbbra is így van most is velünk, és akkor itt tennék egy vesszőt.

És hogy egyáltalán nem azzal szeretném majd a mondatot, meg mondatokat és gondolatokat befejezni, hogy akkor az úgy hangozzék majd nekünk, hogy „Hát persze, mert gyönge vagyok, meg ügyetlen vagyok, meg erőtlen vagyok, meg félek, meg gyáva vagyok és a többi.” Pont fordítva, arról szeretnék beszélni, hogy amikor azt mondja Jézus „Nem mondom nektek, mert nem vagytok hozzá elég erősek.”, ez nem a mi gyöngeségünk, ügyefogyottságunk, tehetetlenségünk, lehetetlenségünknek a bizonyítéka, hanem hogy egyszerűen csak ilyenek vagyunk. Tehát minden egyes gondolatban csak arról szeretnék beszélni, hogy tényleg így van, hát tényleg nem vagyunk hozzá elég erősek, meg tényleg úgy van, hogy akkor az akkor kockázatot jelentene, meg tényleg úgy van, hogy akkor az nem lesz olyan könnyű. Tehát minden egyes gondolat, hogy akkor ahhoz nincs elég erőnk, hogy annak a realitását szeretném kifejezni és persze mindig valahogy abba az irányba nézni, hogy de a Szentlélek segítségével, hogy valahogy a Szentháromság közel engedésével ezt a fajta természetes, érthető, normális, emberi jellemzőinket mégiscsak képesek lehetünk felülmúlni. Na, akkor most belekezdek.

Az első gondolat így szól, hogy sokszor tényleg nincs erőnk beszélni, nincs erőm beszélni, és azért nincs erőm beszélni, mert tudom, hogyha az ember egyszer beszél, akkor azt már kimondta, akkor azt már úgy elmondta, akkor azt megfogalmazta, akkor az már elhangzott, az már múlt, akkor az már ténykérdés. Főleg amióta van világháló, visszakereshető, azt mondta. Hát, az ember inkább nem beszél. Nem szól szám, nem fáj fejem. Tehát az első gondolat, hogy az ember tényleg néha sokszor, néha vagy sokszor, nem is a kettő között, bármi, tényleg nem beszélünk, mert az a realitás, hogyha az ember beszél, akkor a kimondott szónak már lesz azért egy súlya, egy ereje és egy hatása, és ezért az ember inkább nem beszél. És itt látjátok, majd mindig ez a logika, hogy ugye, hogy érthető, ha az ember nem beszél? De közben meg Jézus azzal, hogy azt mondja, de elküldöm a Szentlelket és ott majd erősek lesznek, ebből mi következik? Hogy tényleg úgy van, hogy ha az ember beszél, annak következménye van, de a Szentlélek által esetleg akkor is fogunk beszélni, amikor egyébként nem beszélnénk, mert érthető, ha nem beszélünk és emberi és…

Következő gondolat, ilyen rövid leszek ma, mert 31 fok van, megnéztem, amikor beléptem. A következő, hogy: kérdezni és nyitottnak lenni. Hogy nem beszélek nektek, mondja Jézus, meg se kérdezlek már benneteket, mert nem vagytok elég nyitottak. Szóval, a második gondolat, hogy az ember nem kérdez és nem elég nyitott, mégpedig azért, mert ha kérdezek, még válaszolnak. És ha elég nyitott vagyok, majd akkor még ér engem valami, azt nem tudom, én azt akarom-e? Ezt biztos, hogy nem akarom hosszabban mondani, de voltam másfél évet sorkatona és a sorkatonaság alatt egy alap bölcsesség így szólt: Aki sokat kérdez, annak sokat válaszolnak. Tehát ha akarsz magadnak egy kicsi teret, hogy úgy valahogy mégis képes legyél létezni, akkor ne kérdezzél, mert válaszolni fognak. Ezt nem biztos, hogy akarod, vagy nem biztos, hogy a válasz következményeit jó néven veszed. Tehát a második, hogy mennyire világos, hogyha az ember nem kérdez és nem nyitott, sok mindent meg tud úszni. Tehát akkor a második, hogy Jézus elküldi a Szentlelket, az Atya és a Fiú elküldik a Szentlelket, hogy merjünk kérdezni, merjünk nyitottak lenni, és annak a következményeivel élni.

A harmadik, nem merünk emlékezni. Nincs elég erőnk, nincs elég bátorságunk emlékezni, mert ha emlékezek, az nem egyszer majd fájni fog. És tényleg nem tudom jobban hangsúlyozni, minthogy néha tényleg nem is érdemes valamire emlékezni, mert túl sok. De ha az életemet abba az irányba szervezem be, hogy inkább semmire se emlékeznék. (Fogja a fejét – a szerk.) Néha viszont, ha az ember emlékezik, mert a Szentlélek megerősít bennünket, hogy merjünk emlékezni, akkor olyan dolgokat értünk meg az emlékezés kapcsán, amit egyébként emlékezés nélkül nem értünk meg. Olyan dolgok mélyülnek el bennünk, amik egyébként nem mélyülnek el. Tehát a harmadik gondolat, hogy merni emlékezni, és közben érthető, hogy az ember miért nem akar emlékezni.

A negyedik, hogy merni cselekedni. Persze, hogy nem akarunk bizonyos helyzetekben cselekedni. Azért nem, mert ha az ember cselekszik, akkor majd számon kérhető lesz. Mert akkor azt ő megcsinálta, és úgy csinálta, és miért úgy csinálta, és ezért inkább nézzük, hogy más is hozzáférjen. Nem akarom ezt tovább mondani, tehát a negyedik gondolat így szól, nagyon is érthető, hogy az ember inkább nem veti be magát és nem csinálja és nem áll oda. Mert ugye, aki hibázik, azt majd még számon kérik. Márpedig, aki cselekszik, hibázni fog.

Nekem nagyon megrendítő. Egyszer csináltam egy pici kutatást, és abban a kutatásban az derült ki, hogy – most így mondom, ilyen budapesti értelmiségi körben – a legerősebb, szinte tilalom, félelem vagy gát azzal kapcsolatosan volt, hogy az embernek nem szabad hibáznia, nem szabad tévednie, nem szabad elrontania. Márpedig ha az ember beleáll valamibe és csinálja, biztos, hogy ez lesz, lesz hiba és lesz tévedés is. Tehát akkor ez így szólt, hogy ha nem akarunk és nem merünk, és nincs bátorság, nincs erő cselekedni, érthető, de a Szentlélek által talán vállaljuk majd ezt a kockázatot.

A következő: nem merünk dönteni, mert minden egyes döntésnek, a legjobb döntéseinknek is van veszteség része. Mert attól kezdve nem így van, hanem úgy, és akkor már nem ezt élem, hanem azt, és az ember nem akarja ezt a veszteséget, inkább akkor ne legyen veszteség, azon az áron is, hogy nem döntök.

Következő: nem akarok eleget látni és hallani. Nem akarok látni, nem akarok hallani. Fölveszem (Mutatja a szemellenzőt – a szerk.), hogy ne lássak és ne halljak. Mert ha az ember kinyitja a szemét és a fülét, és kinyitja a szívét és lát és hall, akkor az embernek oda ám a nyugalma, akkor az ember szíve meg fog rendülni, és nem tudom majd azzal mit tudok kezdeni. Ezért az ember inkább úgy dönt, és ugye, hogy mennyire érthető és emberi, hogy inkább ne lássak és ne haljak, azért, hogy a szívem meg ne rendüljön és azzal nekem ne kelljen mit kezdenem.

A következő, hogy nem akarok érteni és nem akarok tudni, nem akarom tudni és nem akarom érteni, mert ha azt én megértettem és onnantól kezdve tudom, akkor annak lesz egy felelőssége, amit már nem fogok tudni lerakni. Soha többet nem élhetek úgy, mint aki azt nem tudta, mert én azt már megértettem és tudom. Ezért az ember inkább azt mondja, nem akarom tudni, nem akarom hallani, és érteni se akarom, mert onnantól kezdve nagyobb lesz a felelősség.

Megyek, a következő így szól: De bízni se akarok, csak úgy nagyon finoman. Miért? Nehogy ezt bárki a saját korára való kritikának vegye. De minél idősebbek vagyunk, annál többet csalódtunk már. Rengeteget tud az ember csalódni. De bíztam, és… Ezért az ember megtanulhatja azt olyan hétköznapi logikával jobb, ha nem bízunk. Legyen két-három barátom, jó, legyen egy. Azzal úgy megbeszéljük az életet, azt’ ennyi, majd még. Tehát akkor teljesen logikus és érthető, hogy az ember miért vonja vissza a bizalmát egy idő után? Az élettapasztalatai okán. És mégis, nem mondom ugyanazt a mondatot végig, Jézus és az Atya elküldi a Szentlelket…

Mondom a következőt: nem akarok kezdeményezni. Én nem állok oda, én nem kezdeményezek, én nem teszem meg az első lépést. Miért? Mert akkor majd visszautasítanak. Hát ki akar koppanni? Nem akarok koppanni, nem akarok visszautasításban részesülni, mert az fáj. De tényleg fáj! Hát persze, hogy fáj! S ezért az ember inkább nem kezdeményez. Olyan gyönyörű az a pici kötet: „Martin Buber: Én és Te.” A XX. század egyik legeredetibb filozófusa, egy pici könyv: „Én és Te”. És azt mondja, hogy az én és a te között néha rettenetes távolság van, például azért, mert az ember nem mer kezdeményezni. És hoz egy népcsoportot, ahol van egy szó, a távolság szava. És azt mondja, hogy annál az archaikus népcsoportnál a távolság az tulajdonképpen azt jelenti, hogy mind a ketten tudják, hogy valamelyiküknek kezdeményeznie kellene, de egyik se csinálja. Ez a távolság. Tehát akkor a következő így szól: Nem kezdeményezek, hogy ne koppanjak és ne utasítsanak vissza, mert az fáj és nem akarom, hogy fájjon, akkor inkább nem csinálom.

Következő, ami furcsán hangozhat: magamat elfogadni. Miért természetes, hogy az ember kisebb-nagyobb mértékben nem fogadja el magát? Azért, mert mindegyikünknek vannak sérült részei. És ha én magamat el akarom fogadni, ahogy szokták mondani, szőröstül-bőröstül, akkor az a sérült részeimmel együtt történne, de én nem akarok találkozni a sérült részeimmel. Nem akarok találkozni a sebzett részeimmel, a fájdalmat átélt részeimmel nem akarok találkozni. És ezért, amikor valaki nem fogadja el magát, azt kell mondanunk, érthető, sőt nem csak, hogy érthető, természetes és emberi, mert amikor az ember a sérült részeit nem fogadja el, azzal fönn tudja tartani a távolságot azoktól az élményektől, emlékektől és eseményektől, amelyekben megsérült. De közben, ha távolságot tartok és nem akarok találkozni a sérült részeimmel, az csak azon az áron történhet, hogy nem fogadom el magam. És itt, amit hangsúlyozni szeretnék, ami furcsán hangozhat: érthető, ha az ember nem fogadja el magát, mert az önvédelem.

És akkor mondhatjuk azt, hogy de az Atya és a Fiú elküldik a Szentlelket, hogy merhessünk találkozni a sérült részeinkkel, és ezáltal képesek legyünk magunkat teljesen elfogadni. És aztán itt van, hogy az ember nem is nagyon tud magának megbocsájtani, mert ahhoz, hogy magamnak megbocsássak, ahhoz ki kellene mondanom, hogy ezt vagy azt nem csináltam jól, hovatovább nem, hogy az bűn volt, mert annak az a föltétele, hogy aztán megbocsássak magamnak és ezt nem akarom. Nem akarom kimondani magammal kapcsolatosan, hogy az bűn volt, és ezért inkább meg se bocsájtok magamnak.

A következő: nem akarok kockáztatni. Mégpedig azért, mert ahogy ezt valaki mondta, a XX. század embere, tudom, hogy XXI. van, de ez még akkor volt, a XX. század embere a kényelem hőse. Elképesztő sok mindent vállalunk azért, hogy kényelmes legyen. Rengeteget dolgozunk, hogy kényelmes legyen. Szóval a XX. század embere, mint a kényelem hőse. És ezért nem kockáztatunk azért, hogy az élet kényelmes legyen. És magunk között szólva ki szeret kényelmetlen széken ülni és kényelmetlen cipőben járni?

Következö: nem is akarunk kapcsolódni. Azért, mert ha kapcsolódunk, s ha valakivel találkozásban vagyok, hiszen kapcsolatban vagyok, hát az a kapcsolat biztos, hogy hat rám és korlátoz majd engem, és már nem lehet mindent úgy, ahogy én akarom, vagy én szeretném, ezért inkább nem kapcsolódunk. És érthető, hogy nem kapcsolódunk, mert az tényleg korlátozni fog bennünket.

A következő, hogy nem is akarunk annyira segíteni, meg adni. Mert érdekes az emberi lélek, pontosan tudjuk, hogyha már segítettem és adtam, onnantól kezdve furcsa módon, én magam is egy kissé, hát lekötelezettnek érzem magam. Mert ha már egyszer adtam, miért nem adok még egyszer? Vagy ha már sokat adtam, akkor miért nem adok még többet? Meg, ha neki adtam, miért nem adok a másiknak is? Ezért az ember bele se kezd. Ha belekezdtem, akkor mi van ővele, és ővele és ővele?

A következő, hogy közösségben lenni. Közösségben vagyunk egymással, akkor majd a saját egyéni életcéljaink, hát nem egyszer, zárójelbe fognak kerülni azért, hogy a közös célokat előtérbe vegyük, akkor tényleg azt az egyéni életcélt már sose fogom elérni. Ezt nem akarom. Érthető, hogy nem akarom.

Most már csak itt a vége. Megint csak, akármilyen furcsán hangzik, az ember, boldognak se nagyon mer lenni. Hiába mondja Jézus, „Boldogok…”, s akkor meghalljuk, hogy mi a folytatás. Uram, inkább hagyjuk ezt a boldogságot. Jól hangzik az eleje, jól kezdődött, de ahogy te ezt befejezed, köszönöm szépen, akkor inkább úgy csak legyünk kell.

Hányszor és hányszor hallottam azt, valaki azt mondja „Nem merem magamat átadni valami boldogságnak vagy örömnek, mert utána nagyobb lesz a koppanás.” Mert mi az élet természete? A hullámzás és a változás. Most éppen kilövök magam valami nagy örömre, na, annál jobban fog fájni a holnap. Sőt, a realitás inkább az, hogy már az este. Ezért az ember, inkább úgy próbáljuk olyan megúszósan, megúszósan. Jó, inkább lemondunk, a nagy boldogság öröm meg hála, hogy fájni se fájjon annyira.

És akkor már csak kettő van, tulajdonképpen élni se nagyon élünk. Ez egyáltalán nem akar kritika lenni, mert mindegyik mondat úgy folytatódik, de érthető, hogy miért nem. Hát persze, az ember inkább akkor finoman, óvatosan. Ajajajaj! Miért? Mert ha az ember úgy nekiengedi magát az életnek, még kiderül, hogy milyen is tudok lenni. Mert az ember csak kontrollálja magából a finomat, meg csak két lépés előre, három hátra, csak úgy nehogy már valami úgy spontán legyen, meg úgy valahogy, csak úgy természetesen, az a biztos. Az ember nekiengedi magát az életnek, akkor aztán az önismeretének lesz bőven anyaga. Szóval aztán lesz min töprengeni, hogy „Ezt miért csináltam így? Mi tört föl belőlem, aztán miért gondoltam én ezt, hogy ez így jó lesz?”

S végül az utolsó gondolat, hogy talán még egy kicsit a Szentháromságtól is félünk. Hát, mert még amíg az Isten, de még akkor most az Atya is, meg a Fiú is, meg a Szentlélek is? Azt mondjuk, mind a hárman akarnak tőlem valamit? Nem sok ez? Az ember inkább azt mondja, „Jó Uram, Uram, nem, ez a Szentháromság sok ez nekem. Mert nekem azért megvannak az álmaim az életemmel kapcsolatosan.” (Beleütközött a mikrofonba – a szerk.) Például, hogy ez miért van így. Szóval megvannak nekem az álmaim, hogy ez majd így legyen, meg úgy gömbölyödjön, úgy kerekedjen és így legyen szép. De ha én megengedem magamnak, hogy beleszóljon az Atya, meg a Fiú, meg a Szentlélek, mi lesz az én álmaimmal? Szóval az összes gondolatnak tulajdonképpen ugyanaz volt a logikája? A megértés, hogy az ember nagyon is megértheti magát, amikor Jézus azt mondja „Sok mondanivalóm volna nektek, de nem vagytok hozzá elég erősek.”, de utána Jézus azt mondja, hogy „Az Atya és én elküldjük a Szentlelket.”, mégpedig azért, hogy mindaz, amiről szó volt, még ha kockázatos is, akár vállalhassuk is.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)