Lk 9,11b-17 - Krisztus Szent Teste és Vére – Úrnapja

„A nép megtudta és utána ment. Ő szívesen fogadta őket, és beszélt nekik Isten országáról.”

Olvasmány (Ter 14,18-20)

Amikor Ábrahám győzelmet aratott az ellenség fölött, és seregével visszatért, eléje jött Melkizedek, Sálem királya. Kenyeret és bort hozott. Ő ugyanis a magasságbeli Isten papja volt. Melkizedek megáldotta őt, és így szólt hozzá: „Áldott legyen Ábrahám a magasságbeli Isten előtt, aki az eget és a földet teremtette. És áldott legyen a magasságbeli Isten, aki kezedbe adta ellenségeidet.” Ábrahám pedig tizedet adott neki mindenből.

Szentlecke (1Kor 11,23-26)

Testvéreim! Én az Úrtól kaptam, amit közöltem is veletek. Urunk Jézus azon az éjszakán, amikor elárulták, fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és így szólt: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem, amely értetek adatik! Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” A vacsora után ugyanígy fogta a kelyhet is, és így szólt: „Ez a kehely az újszövetség kelyhe az én véremben. Valahányszor isztok belőle, tegyétek ezt az én emlékezetemre!” Amikor ugyanis e kenyeret eszitek és e kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön.

Evangélium (Lk 9,11b-17)

Jézus egy magányos helyre vonult apostolaival. A nép megtudta és utána ment. Ő szívesen fogadta őket, és beszélt nekik Isten országáról, akik pedig gyógyulást kerestek nála, azokat meggyógyította. A nap már hanyatlóban volt. Odament hozzá a tizenkettő: „Bocsásd el a népet – figyelmeztették –, hogy a környékbeli falvakban és tanyákon szállást és élelmet keressenek maguknak, mert itt elhagyatott helyen vagyunk.” „Ti adjatok nekik enni” – válaszolta. „Csak öt kenyerünk és két halunk van – mondták. – El kellene mennünk, hogy ennivalót vegyünk ennyi népnek.” Mintegy ötezer férfi volt ott. Akkor meghagyta tanítványainak: „Telepítsétek le őket ötvenes csoportokban.” Úgy is tettek. Letelepedtek mindnyájan. Jézus pedig kezébe vette az öt kenyeret és a két halat. Föltekintett az égre, megáldotta azokat. Majd megtörte, s tanítványainak adta, hogy osszák ki a népnek. Miután mindnyájan ettek és jóllaktak, még tizenkét kosárra való maradékot szedtek össze.

Vasárnapi beszéd

A nép kimegy Jézushoz, Jézus pedig szívesen fogadja őket és beszél nekik Isten országáról. Ha ez most egy gyerekmise lenne, elnézést ezért a visszatérő motívumért, persze, hogy megkérdezném a gyerekeket, ki emlékszik rá, hogy Jézus mit mondott Isten országáról? És persze ez egy becsapós kérdés, mert semmit nem tudunk róla, hogy mit mondott Isten országáról, mert az evangéliumban semmi nem szerepel erről. De tulajdonképpen, tényleg nem árult el semmit Isten országáról? Pontosan az evangélium egyik szíve-lelke, hogy az Isten országáról való tanítás számunkra elsősorban Jézus személye, másodsorban az, ahogyan Jézus él és ahogyan cselekszik és amit tesz, és csak harmadsorban a szavak. Ezért tehát, ha valaki pontosan akarna válaszolni, hogy mit árult el Jézus Isten országáról, a mai evangélium az Isten országáról szól, anélkül, hogy bármit tudnánk arról, hogy Jézus szó szerint mit mondott.

És pontosan ugyanez a helyzet az eucharisztiával, hogy pont a hitünknek, mondjuk így, a középpontjában a pap, hát eléggé sovány szavakkal mondja Isten országának a titkát, mert azt mondja „Krisztus teste”, és ti pedig azt mondjátok „Ámen”, és a szó legjobb értelmében ez be van fejezve. Hogy ennyi elég, nincs több szó, nincs magyarázat, nincs teológia, nincs. „Krisztus teste. – Ámen.” És ami történik, és ami a lényegi, azok a szavak mögött vannak, a szavak mélyén és a szavakon túl. Na azonnal befejezem ezt, mert ha ez így van, tehát, hogy Jézus az Isten országának a titkát a mai evangéliumban páratlan módon tárja föl egyetlen szó nélkül, akkor szeretném veletek együtt megérteni, hogy hogyan tárta fel Isten országának a titkát. És ez nagyon sok utalást fog majd hozni számunkra, mit jelent az eucharisztiába vetett hitünk. Egymás után mondok gondolatokat és nagyon rövid leszek mindegyiknél, épp csak egy-egy mozzanatot. Ez olyan, mint egy íz. Hogy ah! Az ember eszik egy finom ételt, az nemde úgy van, hogy először ezt érzem, na akkor aztán az, ó, akkor még az is, ó, hát ezt nem is hittem, ó, ez még utólag jön. Na, így lesz ez.

Első gondolat, hogy egy magányos helyre vonultak el. Ez is kinyilatkoztatás, vagyis, hogy van, ami az emberi szívben azáltal történik meg, hogy én és Isten találkozunk egymással, nem pedig azáltal, hogy valamilyen aktivitásban vagyunk és éppen akarunk kenyeret osztani másoknak, segíteni megint másoknak és a többi. Kihagyhatatlan a kereszténységből az, hogy én és Isten a pusztában, én és Isten a szív mélyén, én és Isten a csöndben, én és Isten a magányunkban, ez kihagyhatatlan a kereszténységből.

Második. Ez egy íz volt. Második:  a nép megtudta, hogy Jézus hol van. Itt a gondolatunk pedig az, hogy megtudták, hogy Jézus hol van, és pedig milyen szép lenne, hogyha az emberek tudhatnák azt, hogy mi olyan valakik vagyunk, akik Jézusnak a tanítványai vagyunk, és ha Jézussal akarnak találkozni, akkor jöjjenek hozzánk. Nem egy kis küldetés. Milyen szép lenne úgy élni! Valaki azt kérdezi, hogy Ki ez a Jézus? Milyen ez a Jézus? Mit tanít? Mit akar üzenni? Ja, nekem van egy keresztény ismerősöm, csak el kell menni hozzá.

Harmadik gondolat: és akkor ezért hozzájuk mentek. A nép hozzájuk ment. Tudjátok, hány és hány konferencia van arról, hogy az evangelizáció a 21. században, jaj nekem! Ezt azért mondom így, mert az a rengeteg fölösleges szó, ami ilyenkor elhangzik, remélem, ezt nem veszitek kritikának. A mai evangélium a következőt tárja föl, azt mondja. Ha a keresztény ember olyan valaki, akihez mások szívesen mennek. Ha eszembe jut: „Mit csináljak délután? Jaj, van nekem egy keresztény ismerősöm, nála biztos jó lesz. Úgy beszélgetnék valakivel. Van egy másik keresztény ismerősöm vele, lehet beszélgetni. Jaj, annyi gondom, bajom van, kihez menjek? Ja, nekem van egy keresztény ismerősöm, ő biztos nem tanácsokat ad majd, meg szövegel nekem, meg kioktat, hanem együtt érzően meghallgat.” Ugye nem kell ezt tovább mondani? Evangelizáció a XXI. században. Legyünk olyan emberek, hogy mások szívesen legyenek velünk. Ennyi! Ennyi! Akarjanak velünk lenni! Szeressenek velünk lenni! És ebből persze mi következik? Olyan emberré kell, hogy formáljon engem a Szentlélek, ezt nyilván meg kéne próbálom neki megengedni, nem túl könnyű, hogy aztán ennek következtében mások szívesen legyenek velünk. Ennyi az egész evangelizáció. Az összes többi módszer, meg technika, meg jaj, na jó, ez sem volt kritika.

A következő, hogy és akkor a tanítványok szívesen látták őket. Jaj, hát most bejön valaki a templomba, átéli-e azt, hogy itt a bennfentesek szívesen látják-e a gyüttmenteket? Na, hát erről van szó, nem? Te egy régi angyalföldi vagy, na és jönnek a gyüttmentek. „Azt nem láttam még itt, az mit keres itt.?” Szóval, szívesen látták őket. S akkor a negyedik gondolat, ennyit fűznék hozzá, hogy egyébként ez, hogy bennfentesek meg őslakosok meg gyüttmentek, ez mindenhol van, a csoportdinamika mindenhol van, ahol emberek vannak, nem is kritika, csak a jelenség leírása. Ezért, de nagy szám, hogy ők ott vannak Jézussal egy bensőséges viszonyban egy magányos helyen, és erre a nép mindenféle idegen ebbe belerondít. Nem így, nem ez történik? Hát szerintetek nekik nincs kedvük jobban együtt lenni Jézussal meg a baráti társasággal? Már kezdünk úgy jól összeszokni, akkor jönnek itt mindenfélék. És ők a mindenféléket szívesen fogadták, akkor is, hogyha ez a saját komfortos csoportjuk, meg kis közösségük, meg az ő kis világukat kétség kívül most egy picit hát fölbolydítja.

Következő, hogy Jézus akkor beszélt Isten országáról. És itt azt szeretném kiemelni, hogy Isten országáról beszél. Nem azt mondja az evangélista, hogy az üdvösségről, a megváltásról, az örök életről; Isten országáról. És úgy tűnik, hogy Isten országának része az, hogy az emberek éhesek, Isten országának része az, hogy tudnak-e valahol majd aludni, vagy nem tudnak hol aludni, hogy Isten országának része az alapvető szükségletek, és ő ki tud akkor ott segíteni, ez mind Isten országának a része. Nem csak az üdvösség, a megváltás, hanem például azt, hogy ki tud-e enni…

Következő gondolat, hogy akik gyógyulást kerestek, őket Jézus meggyógyította. Most ez a mi esetünkben talán így szólna, hogy egész biztos, hogy nem tudunk minden betegséget meggyógyítani, nincs minden bajra gyógyír, ez egész biztos. De az lehetséges, hogy valaki, aki keresztény emberekkel találkozik, a találkozás után egy kicsit egészségesebb legyen. Lehet, hogy nem gyógyul meg a betegségéből, de az az élménye, hogy most jobban vagyok, most valahogy teljesebb vagyok, épebb vagyok és egészségesebb vagyok, anélkül, hogy egy konkrét betegségemtől meggyógyultam volna. Hát tudjátok, mit mond a WHO, az Egészségügyi Világszervezet? Az egészség nem, a betegség hiánya. Tehát nagyon is lehetséges, hogy egy nagyon beteg ember azt mondja „Köszönöm, jól vagyok.” Ez reális. Ezért a keresztény ember az a valaki, akihez bárki nyomorúsággal, bajjal jöhet, és esetleg utána azt mondja, hogy „Köszönöm, most jól vagyok. Nem, ebből a betegségből nem gyógyultam meg. De lehet, hogy már csak fél évem van ebben a világban. Köszönöm, jól vagyok.”

Következő, hogy amikor Jézus azt mondja, hogy na, adjatok ti enni annak a népnek, a sokaságnak, hogy tulajdonképpen a belső kör figyelmét fölhívja a külső körre, hogy ne záródjon be a ti belső körötök a mi jólétünk alapján, hanem hát… Nem, nagyon is akkor figyeljetek oda a külső körökre. Megyek tovább.

Következő, Jézus megbízza a tanítványokat és közben bízik is bennük. Ez két külön dolog. Azt mondja, ti adjatok enni és azt mondja, osszátok szét a kenyeret. Bizalom és megbízatás. Milyen szép ez a kettő együtt, mert ismerjük azt, mondjuk szülők nagyon bíznak a gyerekeikben, de valahogy nem adnak elég megbízatást nekik. Csináld ezt fiam, de próbáld azt ki, tedd, és akkor majd megbeszéljük. Szóval bizalom van, de nincs útmutatás. Mások meg csináld ezt, csináld azt, de hogy mennyire bíznak benne, az egy másik kérdés, lehet, hogy semennyire, csak legalább valaki csinálja és kész. Tehát bizalom és megbízatás.

A következő, hogy ti adjatok enni. Ezt azért tartom szépnek, mert Jézus kinézi a tanítványokból, hogy ott 5000 férfi, meg még akkor a többiek, azt ki tudja, mennyi 15000 ember, hogy ők azt ott tizenketten, ezt el fogják rendezni. Adjatok ti enni, meg tudjátok oldani, csoportokba leültetjük őket, meg lesz csinálva. Megint csak nem kritikát akarok mondani, ezek mindig csak fő észrevételek a részemről. Hogy milyen sokszor hivatkozunk Jézusra meg a Szentlélekre, picit az a logikája ezeknek a hivatkozásoknak, hogy kompetencia nélkül is lehet csinálni. Nem kell hozzá érteni, mert mi vettük a Szentlelket. Nem kell megtanulni, meg kitanulni, meg hozzáértőnek lenni, bőven elég, hogy fölszenteltek papnak. Hát akkor az elég. Hogy lenne már elég? A mai evangélium nem azt mondta, hogy ezek az apostolok akkor mindenféle hozzáértés vagy kompetencia nélkül csinálták, hanem azt, hogy Jézus látta, hogy ők ezt meg fogják tudni csinálni, és kidolgozzák majd az ehhez kapcsolódó kompetenciákat.

A következő, hogy itt a gondoskodás szép, ahogy a tanítványok mondják, mit fognak enni, s hol fognak éjszaka aludni. Hát ezek az alapvető szükségletek. És hogy ezért az alapvető szükségletekről való gondoskodás a mai evangélium szerint a közösségnek dolga, hovatovább nem kötelessége. Tehát a keresztény közösségnek mások felé, akik az alapvető szükségletekben hiányt szenvednek, a keresztény közösségnek dolga és kötelessége ezzel törődni, mert Isten országának a meghirdetése ebben az eseménysorban, hát szinte ragyog föl. Nem tudom, tudjátok-e, ez az egyetlen csodatörténet, ami mind a négy evangéliumban szerepel. Az egyetlen. És mi a tartalma? Mondhatnánk persze egy teológiai tartalmat, Jézus föltárja isteni hatalmát. De mondjuk inkább azt, hogy Jézusnak egyáltalán nem mindegy, hogy valaki tud-e enni vagy nem, és hogy hol fog éjszaka aludni, vagy hol nem, és ez része Isten országának. Tehát akkor ez így szólt, itt az Isten országához kapcsolódóan, a közösségnek, úgy tűnik valamiféle kötelessége ez irányba cselekedni.

A következő, ami megint csak olyan szép, nem? A tanítványok mennek Jézushoz. Hogy van a fordításunk? Így olvastuk „Figyelmeztették Jézust.” Mit szóltok ehhez? „Azért mester, szóval rendben van, te itt beszélsz az Isten országáról. És ővelük mi lesz?” De nem hiszem, hogy ezt így kéne értelmezni, hogy a tanítványok ilyen megrovó pillantással néznek Jézusra és megdorgálják őt, hanem sokkal inkább, hogy van? Úgy képzelem el és lehet, hogy nem így volt. De miért ne képzelhetném úgy el, hogy a tanítványok ott vannak, átélik, hogy ők az apostolok. Hát ezt mondja a szentíró, az apostolokkal ment. És átélik azt, hogy Jézus gyógyít és gyógyít és gyógyít és akkor beszél és tanít, és a tanítványok azt mondják, hát Jézus azt csinálja, ami az ő specialitása, amihez ő ért, akkor mi megcsináljuk azt, amihez mi értünk. És most mi éppen nem vagyunk benne egy nagy gyógyításban, mi látjuk a népet, hogy ma azért a szegények esznek-e vagy mi lesz. Nem szép ez a munkamegosztás?

A tanítványok elég szabadok és autonómiával, a kreativitással megnézik, hogy mit adhatnának ők hozzá Isten országához, amit ott és akkor pont ők tudnak képviselni, szót adni hozzá, megjeleníteni; csodásnak tartom. És Jézus nem azt mondja „Ti engem figyelmeztettek? Szerintetek, nem tudom? Nagyszerű ötlet! Ha már van egy ötlet, csináljátok végig, és most majd én segítek nektek. Csináljátok végig! Ez a ti ötletetek volt, hogy adjunk enni, akiknek nincs. Csináljátok végig és most én fogok nektek besegíteni.”

Következő. A következő, hogy és akkor, hogy Jézus azt mondja, na, akkor ez legyen így, legyen úgy, ezek a tanítványok hallgatnak Jézus szavára. Nyilván volt még egy csomó ötletük, de van az a pont, amikor azt mondják: „Ha valakinek a szavára érdemes hallgatnom, az legyen Jézus.” Lenyűgözve tájékozódhatunk a mesterséges intelligencia segítségével, de kétségkívül, amikor az ember elhiszi, hogy amit a mesterséges intelligencia mond az úgy van, valójában az is hit kérdés. Az a mi termékünk, és mégis elhisszük neki, vagy sokszor elhisszük, vagy a többség elhiszi, mert hát… Ha választanom kell, hogy a mesterséges intelligenciát kérdezem vagy Jézust, inkább Jézust kérdezem. Vagy hogy kinek hiszek, a mesterséges intelligenciának, vagy Jézusnak? Biztos, hogy Jézust választom és ez nem a mesterséges intelligencia kritikája, mert nagyon érdekes dolgokat tud mondani.

A következő, hogy akkor elkezdenek cselekedni Jézus szándéka szerint. És ebben mi az érdekes? Az, hogy a tanítványok mondták, hogy mit kéne csinálni, de hogy hogyan, azt meg Jézus. Nem egyszer egész jól tudjuk, hogy mit kéne csinálni. Nem csináljuk elég jól. Tudjuk, hogy így vagy úgy kéne, de hogy azt jól csinálni… S ez ebben a szép, hogy akkor megnézik, hogy rendben van, akkor Jézus szava alapján csináljuk úgy, ahogy Jézus csinálja. Hát most pár héttel ezelőtt olvastuk, ugye? Azt mondja Jézus „Szeressétek egymást úgy, ahogyan én szerettelek titeket!”, és a mondat súlypontja az az, hogy „úgy”. Mert tudjuk, hogy szeressük egymást, de ne úgy, ahogy mi akarjuk, meg ahogy mi gondoljuk, hanem úgy, ahogyan Jézus szeret.

Következő gondolat, hogy Jézusra figyelnek, és nagyon világossá válik a tanítványoknak, hogy Jézus hogyan cselekszik értük. Ezt miért hozom ide? Mert az emberi figyelem nagyon gyakran ott van reális módon, mert az ember túl akar élni, meg életben akar maradni, hogy nincs kenyér, hogy nincs mit enni, hogy éjszaka hideg lesz, magányos helyen vagyunk, azt ki tudja hány fok lesz, aztán fázni fogunk, aztán mi lesz a gyerekekkel? Hol van általában a figyelem, ha egy kicsit is nehéz lesz az élet? A hiányoknál, a hiányoknál, a fenyegetettségnél, a bajnál és a veszélynél. És itt a tanítványok mire figyelnek? Hogy Jézus hogyan cselekszik értük, illetve, hogy Jézus hogyan akarja, hogy ők hogyan cselekedjenek másokért? Tehát nem ott van a súlypont, hogy mi hiányzik, hogy mi nincs meg, vagy milyen fenyegetettségben vagyunk. A súlypont ott van, hogy ebben a hiányban, veszélyben és fenyegetettségben Jézus mit mond? Nem is csak, hogy mit csináljunk, hanem azt hogyan csináljuk? Máris hallhatjuk, hogy hogyan csináljuk. Mert a veszély, a fenyegetettség és a hiány egy realitás, de a tanítványok számára a legfontosabb realitás az, hogy Jézus mit mond, hogy hogyan cselekedjünk azokért, akik most ebben szenvednek.

Következő. Olyan szép, hogy Jézus az égre emeli a tekintetét, hálát ad, majd a kenyeret odaadja a tanítványoknak, hogy osszátok szét. Olyan, mintha Jézus szinte a háttérben akarna maradni. Ő fölnéz, ami most történik, az a Mennyei Atyának és a Szentléleknek a műve. Az emberek pedig nem Jézussal találkoznak majd, hanem a tanítványokkal. Ez nem egy sör-virsli parti. Hogy kimentek egy jó helyre és volt sör, virsli, de azért nagybetűkkel ki volt írva, hogy a sört és a virslit ki állta. Azt ne felejtsük el, hogy kifizetett a sörért meg a virsliért. Jézusnál fordítva van. A Mennyei Atyára néz, és aztán a tanítványok osztják szét.

Következő, hogy ad a tanítványoknak, azzal szemben, hogy esetleg valaki előbb-utóbb úgy hirtelen megfordulna, belül azt mondja „Nem is olyan rossz dolog a tanítványokból meg is lehet élni.” Jézus nem a tanítványokból él meg, hanem ő ad a tanítványoknak, hogy őbelőle éljenek. „Vegyétek és egyétek.”

És aztán már csak néhány gondolat, ez pedig így szól, hogy a tanítványok a népre figyelnek és őértük cselekednek. És ez miért fontos? Mert az intézményesülésben, minden intézményesülésben mit tapasztalunk? (Azt), hogy az intézményesülés egy bizonyos pontján, még ha az intézmény azért is jön létre, hogy mások javára cselekedjen valamilyen formában és valamilyen okból, az intézményesülés logikája mégis az, hogy egy idő után nagyon nehéz megkülönböztetni, hogy ezt most magunkért csináljuk, vagy azokért, akikért az intézmény létrejött. Mert azt mondjuk, hát akkor tudunk majd őértük tenni, hogyha… és akkor van egy hosszú lista. Egyre hosszabb lista van. Mindig egyre hosszabb lista van, hogy nekünk először mit kell megkapnunk, meg mire van szükségünk még először nekünk, hogy aztán akkor a küldetésünket ellássuk.

Egyetlen gondolatot szeretnék idehozni. A mai történet fölhívja a figyelmünket arra, hogy legyünk érzékenyek arra, hogy ez a lista, hogy először magunkat éltessük, meg először a magunk biztonságát, meg a magunk fönnmaradását éltessük, hogy ez a lista Jézusnál nagyon rövid. Nála a másik lista nagyon hosszú.

Következő, hogy mindannyian jóllaktak. Most itt a mindannyian-t szeretném kiemelni. Mert nem úgy van-e az életben, hogy valakik mindig kimaradnak. Nem tudom, nincs ilyen élményetek? Próbáld meg, ha jól is akarjuk, biztos, hogy másnap kapunk egy e-mailt, hogy az meg miért volt úgy, szóval valakik valahogy mindig kimaradnak. És ez a történet olyan szép, hogy itt senki nem marad ki, hogy az Isten országa olyan, hogy abból senki nem maradt ki semmilyen oknál fogva; aztán jóllaktak. Itt a jóllakásról csak egyetlen mondat, hogy megpróbáltam megragadni, mi az, hogy valaki jól lakik. A „jól lakik” talán az, hogy azt mondja „Köszönöm, nem kérek többet.” Milyen szép az, amikor ötezer férfi, ki tudja hány nő és gyerek, azt mondja este naplementekor: „Jól laktunk, köszönjük, nem kérünk többet.” Mennyire más volna a világ, ha az ember képes volna jóllakni és miután jóllakott, azt mondaná „Köszönöm szépen, nem kérek többet. – Miért? – Mert jól laktam.”

És akkor a záró gondolat pedig, hát ezt nem lehet kihagyni? Ott van a maradék! Jaj, ez nagyon szép! Mi az, hogy ott van a maradék? Jézus az Isten Fia. Lehet, hogy kiszámolta volna, pontosan mennyi kenyérre van szükségük. Puff! És akkor végül a tanítványok, ez egy második csoda, hogy mindenki jóllakott és pont annyi volt, amennyire szükségük volt. Nem. Marad egy csomó kosár kenyér és ebben az a szép, hogy ez tényleg egy olyan csoda, ami valamiképpen hát párhuzama, szinte előképe az eucharisztia titkának. És Jézus se számol ki mindent, hanem azt mondja, legyen egy kicsit több, úgy biztos jó lesz.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)