Ott hagytuk abba két héttel ezelőtt, hogy két nagy témakörről beszéltem. Az egyik, hogy szemlélődésre van szükségünk, mint életstílusra, mint alapvető magatartásformára ahhoz, hogy egészséges, cselekvőképes hit alakulhasson ki bennünk. És a szemlélődés alatt azt értettem nagyon egyszerűen, hogy egy picit zárójelbe tesszük magunkat, és képesek vagyunk az emberekkel, az eseményekkel, a tárgyakkal, a világgal, önmagunkkal szemben, amennyire persze ez lehetséges, egy semleges, reflexív viszonyt kialakítani. Mert hiszen annyira kódolt, és annyira sok szempontból, a mi szempontunkból most elsődlegesen negatív módon meghatározott az, ahogyan viszonyulunk az élethez. A szemlélődésre alapvetően szükségünk van ahhoz, hogy ezeket a viszonyokat át tudjuk alakítani. És a második, hogy ha ebben már valamennyire jártasok vagyunk, ráadásul ezt naponta 24 órán keresztül kellene gyakorolni, akkor lehetőségünk volna arra, hogy valódi tapasztalásra tegyünk szert. Ezt a két dolgot próbálom kifejteni. Mert hiszen, ha szinte kívülről meghatározott az, hogy milyen viszonyaink, milyen ítéleteink, milyen relációink vannak a világgal kapcsolatban, akkor a tapasztalásunk is mindig negatív módon sebzett lesz. Pont annyira lesz sebzett, amennyire ezek a viszonyok minket már eleve negatív módon meghatároznak. Ebből pedig az következik, hogy erre a két alapvető lépésre, nagyon nagy szükségünk van, hogy a hitünk erőteljes legyen. Az egyik a szemlélődés és a másik a tapasztalás. És most, ha a kettőt összekötjük, akkor ebből adódóan nyílik lehetőség arra, hogy igazi megértésre jussunk el. A mai alkalommal erről szeretnék szólni, hogy meg kellene értenünk a dolgainkat, az életünket, önmagunkat. Ezt hívő közegben avval a szóval fejezik ki, hogy meg kellene térni. A megtérésnek adott a Szentírás egy erkölcsi színezetet. Mintha a megtérés az erkölcsöknek a megváltozása lenne. Ez nem így van. Szó sincs róla! Mert még a Szentírás is két különböző dologról beszél. Azt mondja „Térjetek meg, ÉS tartsatok bűnbánatot !” A megtérés és az erkölcsi megújulás, az két különböző dolog. A megtérés az az alaphelyzet, az a változás, ami lehetővé teszi az erkölcsi megújulást. Azért nem következik be az életünkben nagyon sok esetben az általunk kívánt erkölcsi megújulás, mert nincsen megtérés. A megtérés tehát ebben a hívő közegben a megértést jelenti. Más szempontból, mondjuk keleten, azt mondanák erre, hogy a megvilágosodás. A megvilágosodás nem a teljes megvilágosodást jelenti csak keleten, hanem jelenti a pillanatszerű megvilágosodást is, azt, amiből az ember egyszer csak meglátja a dolgokat, olyannak, amilyenek azok. Vagy a másik embert olyannak, amilyen, vagy önmagát, vagy az Istent olyannak, amilyen. És akkor egyszer csak egy ilyen teljes megértés birtokába jut. Mindegy hogy melyik szót használjuk, hogy megtérés vagy megvilágosodás, hogy megértés, vagy, amit ma nagyon szívesen használnak, hogy tudatosulás, vagy tudatosságra jutás, vagy fölébredés, és éberség. Szóval tulajdonképpen, mindegy hogy honnan közelítem, ugyanarról van szó. De a mi közegünkben fontos azt hangsúlyozni, hogy az erkölcsi megújulásnak alapfeltétele a szemlélődés, a tapasztalás, és az értelmi belátás. Különben valamiképpen külső-belső kényszer lesz az, aminek alapján cselekszünk. És addig cselekszünk úgy, ameddig ez a külső vagy belső kényszer bennünk hat, vagy ránk hat. És amikor a kényszer megszűnik, akkor kiderül, hogy mi kényszer alatt cselekedtünk, és mi tulajdonképpen nem szabad tetteket hajtottunk végre. Tehát, amiről beszéltem, hogy szinte nem is éltünk, hanem a kényszer hatására reakcióink voltak. Most, hogy ott voltam Szentföldön, még inkább az az érzésem, ott járva, amit mondjuk messziről is gondoltam, meg gondolok, hogy ott nem nagyon lesz béke. Mert vagy sikerül kialakítani a külső és belső kényszernek a világát, most ezt nevezhetjük akárminek, autonóm területnek, meg ENSZ ellenőrzés alatt levő nemtudoménminek, bárminek, vagy pedig a vallás alapján, adhatunk az embereknek belső kényszerítő erőket. Ezeket meg fogják tenni, azért mert a kényszer mondjuk félelmet kelt bennük, és kiesnek abból a közegből, ami az ő otthonuk, az ő vallásuk az ő hitük vagy akármijük. Mindegy, hogy honnan érkezik majd ez a kényszerítő erő, ha ezt ki tudják munkálni, akkor lesz béke, addig, amíg ez a kényszerítő erő fönnáll, nem valódi erkölcsi cselekvésről lesz szó. Mint ahogy, ha most béke van, nagyon kevés ember esetében van erről szó. Hanem valamiképpen erőegyensúlyt lehet ott létrehozni. Ez a rosszabbik megoldás, de ez nyilvánvalóan szükséges a világban, mert a jobbik megoldás az volna, hogyha ott egy csapásra mindenki megtérne. Nem kereszténynek, meg nem muzulmánnak meg nem zsidónak, hanem megtérne, megvilágosodna, kialakulna egy egészséges istenkapcsolata. Ebben az esetben ott béke lenne. De ez a nehezebbik meg a hosszabbik út, és nekem úgy tűnik, hogy ez járhatatlan. Már abból a szempontból járhatatlan , hogy évek alatt, és nem tárgyalás kérdése. Na, tehát azért akartam ezt hangsúlyozni, mert ahogy az evangéliumban ezt olvassuk, hogy térjetek meg és tartsatok bűnbánatot, vagy ahogy Márk evangéliumában: “Térjetek meg, és HIGGYETEK az örömhírben.” Soha nem olvassuk azt, hogy higgyetek az örömhírben, és térjetek meg. Vagy tartsatok bűnbánatot, és térjetek meg. Mert egyszerűen ezek nem ilyen viszonylatban vannak egymással. Az lehetséges, hogy én egyszer csak megpillantom egy eredeti szemlélődésből fakadó tapasztalás révén a valóságot, vagy rácsodálkozom, vagy megsejtek valamit belőle, amennyire ez nekem megy, és ebből hit fog fakadni. Ez a hit aztán engem vezet. Ez a hit aztán termékeny lesz bennem. De előtte, mondom az az út amiről próbáltam eddig beszélni. Na, akkor beszélek most erről. Tudatosulás, megtérés, vagy megértés. Ugyanaz. Először is még egy általános kritika, és kijelentés arra nézve, hogy mennyire rászorulunk erre, hogy mennyire az előregyárott programok szerint működünk. Ezen az úton voltak valakik, akik egyáltalán nem voltak hívő emberek, és vallásos emberek sem voltak. Sivatagot nézni mentek ki a Szentföldre. Azt nem értem pontosan, hogy mért pont oda, mindenesetre ők azt mondták, hogy sivatagot nézni mennek oda, meg oázist, és az idegenvezető nekik reggeltől estig arról beszélt, hogy hát most ez egy szent föld, ez egy szent hely, ez egy szent idő, ez egy szent ember, és akkor ezek az emberek állandóan kérdezgettek és azt mondták: “Miért szent folyó a Jordán?” És akkor a legtöbben úgy reagáltak, hogy felháborodtak, és azt mondták: “Micsoda hülyeség! Hogy-hogy miért szent folyó a Jordán?! Hát ennyire nem lehet valaki hülye, hogy kijön a Szentföldre és nem tudja hogy miért szent folyó a Jordán!” És akkor: “Ez most egy nagyon szent tó. Ez a Galileai tó.” És akkor rögtön jött: “Miért szent ez a tó? És ez a hegy miért szent?” És akkor tulajdonképpen teljesen mindegy, egyik oldalon voltak a tigrisek, a másik oldalon pedig az áldozatok. De mindenki tigris volt, mert tigris lett előbb utóbb, mert aki azt mondta, nem tudjuk, hogy ez mért szent, az se értett semmit, de aki azt mondta, mi tudjuk, hogy mért szent, az se értett semmit. De ott voltak azok az emberek, akik tudták, hogy “Hát mind azért jöttünk ide, mert ez szent víz, ez szent tó, ez szent föld, ez szent hely.”. De igazából, hogy mért szent, azt ők sem tudják, “csak eljöttünk, mert megtanultuk azt, hogy ez szent hely, ez szent idő.” A leglátványosabban ez akkor derül ki, amikor valaki ott áll egy szent helyen, de ő nem tudja, hogy ez szent hely, s akkor kérdezi a másikat, hogy te ez mért szent hely?. Azért mert itt halt meg Jézus. És? És attól mért szent? Ő egy templomot várt, gyertyákat, mécseseket. Ő ebből nem fogja föl, hogy ez miért szent hely. De aki ott áll, és azt mondja, hogy ez egy nagyon szent hely, lehet hogy ő sem fogja föl, hogy itt tulajdonképpen miről is van szó. Megtanulta, hogy ez egy szent hely. Megtanulta, hogy itt ezen a helyen mit kell tapasztalnia akkor, hogyha ő rendes keresztény ember. És a megtanult, önmaga belső kényszerének engedelmeskedni, amikor ott azon a helyen áhítatba hull. Volt velünk valaki, aki minden szent helyen ezt az áhítatot abban a módban képzelte el, hogy hihetetlen hangos… ez a valaki, nagyon érdekes ember volt, férfi - nő, húszéves - nyolcvan. Most hogy rejtjeleztem, a következőt csinálta, ugye semmiről fogalma sem volt, hogy mi micsoda, de amikor megmondták neki, hogy ez most az a lyuk, amiben a hagyomány szerint Krisztus keresztje állt, akkor azonnal színében elváltozott: „Miatyánk ki vagy a mennyekben…”, vagy egy Miatyánk, egy Üdvözlégy, egy ének. De őt totálisan nem érdekelte, hogy ki van még ott, meg hogy valaki máshogy, meg másképp, nem őneki be volt ez programozva. Amint bemondták, hogy szent hely Krisztus keresztje, már mondta is: Miatyánk, Üdvözlégy, és egy ének. Az útitársaink teljesen ki voltak purcanva tőle. A helyzetet az oldotta föl, hogy kiderült, hogy a mi szent emberünk násznagy volt előző életében, és ezért amikor a Miatyánk és az Üdvözlégy után megtért a vacsorához, eszméletlen jó pohárköszöntőket mondott, és az emberek nem tudták, hogy hová rakják. De ahogyan ő végigélte ezt az utat, szóval ordított róla, hogy itt nem szemlélődésről, és nem élményről és nem tapasztalásról van szó, hanem egyfajta belső kényszerről, egy kódról, ami hihetetlen precízen működik benne. Persze mi is pont ugyanilyen módon működünk a magunk módján, a magunk árnyalataiban. Van az a történet, azt talán nem mondtam még, hogy megy a mester egy városban, és látja, hogy a fákon célkeresztek vannak. - Meséltem ezt? Nem. Jaj, de jó! - Célkeresztek vannak, és mindegyiknek a közepében ott van egy telitalálat. S azt mondja, hogy ez hihetetlen. Hát, hogy én ilyet még életemben nem láttam, na ezzel az emberrel szeretnék találkozni, és akkor bemegy a kocsmába, - mert, ugye ott lehet az ilyen emberrel találkozni - és akkor érdeklődik, hogy hát ki ez a mester. És akkor a kocsmában megtudja, hogy ott lakik a falu végén, és egy kisfiúról van szó. Ezt akkor mindenképpen meg kell néznem. S elmegy a kisfiúhoz, és megkérdezi, hát mondaná, hol tanult meg ilyen eszméletlen jól lőni. S a kisfiú azt mondja, hogy hohó, ez sokkal egyszerűbb, mint ahogyan te gondolod. Először lövök, és utána berajzolom a karikákat. Szóval, hiába, még a szent helyeken is az előregyártott érzéseknek és érzelmeknek és tapasztalatoknak a kavalkádjával lehet találkozni. És, aki nem ezekkel az előregyártott klisékkel ment, azokon meg azt vettem észre, hogy semmit sem tudtak kezdeni ezzel az úttal. Tehát reggel fölkeltünk, és akkor ők elkezdtek egymással beszélgetni. Hogy elmegyünk valahová, ahol hihetetlenül csöndben kéne maradni, tehát ahol, ténylegesen nagyon lehetne szemlélődni, és hallgatni és látni. És akkor ők reggeltől estig arról beszélnek, hogy ők voltak már más úton, és hogy a cipő nyomja a lábukat, és hogy teleették magukat reggel, és hogy mikor lesz ebéd, és hogy lesz-e WC Názáretben, és van-e olcsó rózsafűzér, és az olajfából lesz-e, és meg fogom-e szentelni vagy nem. És igazából perceket sem töltöttek ott. Befizették a sok tízezer forintot, és igazából nem jártak a Szentföldön. Hanem tíz évvel azelőtt jártak, ahol a cipőjüket vették, öt évvel azelőtt, ahol a nadrágjukat vették, ahol az esőkabátjukat hagyták ott, ahol a szemük megbetegedett, ahol a körmük beszakadt. És reggeltől estig ezt lehetett hallani a buszon mindenhol, és nem azt, hogy kinézek az ablakon, és mondjuk egy óráig nézem, hogy milyen Galilea. És akkor, esetleg egy halvány élményem lesz arról, hogy milyen Galilea. A másik véglet az, aki a buszon is útikönyvet olvas. Galilea jön, és nem nézi, mert Galilea ekkora és ekkora terület, és ilyen termények vannak, akkor kinéz ellenőrzi, stimmel, stimmel. Szóval még egy ilyen egyszerű látszólag egyszerű helyzetben is, amikor valaki elérkezik a Szentföldre, és föltételezzük, hogy ilyen meg olyan eredeti élményei lesznek, ott is nem ez történik, hanem visszük magunkat. És csak az jelenik meg, ami megjelenik egyébként is. Szóval, akinek itt nincs Szentföld, annak ott sincs Szentföld. Az mehet akárhova, az nézhet akármit. Összetűzésben kerültem valakivel, aki nehezményezte, hogy mért szombat délelőtt van a vasárnapi mise. Igen, ez történt, hogy szombat délelőtt tartottuk a vasárnapi misét, mert egyszerűen máskor nem lehetett. És ez a valaki azt mondta, hogy ez fölháborító, és én mért nem intézem el pap létemre, hogy vasárnap legyen a vasárnapi mise. És hogy ő ilyennel még nem is találkozott, és hogy egy zarándoklaton.... És mondtam, csak úgy elmondtam nekik, hogy tudjátok, hogy miért nem harangoznak a templomban, amikor jön a püspök, azért mert nincs harang. Tehát azért van szombaton a vasárnapi mise, mert vasárnap nem lehet. Ez persze semmit nem számít, egy információ, az teljesen lényegtelen, és az illető teljesen fölháborodott. És elmentünk a templomba, ahol megtartottuk szombaton a vasárnapi misét. Mit gondoltok ki az, aki tíz perccel később ért be, mert 25 képet akart készíteni valahol. Természetesen az a valaki, aki eszméletlen fölháborodott, vagy számon kérte rajtam, hogy miért szombaton van a vasárnapi mise. A következő jelenség, és akkor megyünk tovább. És akkor ez a valaki kérdezi, hogy mért szent ez a tó, miért szent ez a folyó, miért szent ez a hely. És neki nagyon igaza volt. Tulajdonképpen ő volt az a valaki, aki azt kérdezte, amit tulajdonképpen érdemes kérdezni. Hogy ez most micsoda, ez mért szent, ez hogy hat rám, ez mit jelent. Nem pedig az előre megtanult dolgok alapján egy előre megtanult érzést várt el magától, és a többiek hihetetlenül utálták őt, mert azt mondták, hogy műveletlen és bunkó. Közben egyáltalán nem. Föltette a legfontosabb kérdéseket. És hogy miért szent? Az idegenvezető, mondta, hogy most szombat van, ez egy szent nap-. Persze ő rögtön ment előre, és kérdezte, hogy miért szent a szombat. Ugye ez persze egy nagyon furcsa dolog. Nézze, én nem vagyok egy hívő ember, én egy idegenvezető vagyok, persze a kettő nem zárja ki egymást. Én nem vagyok hívő ember, de a szombat azért szent, mert az Isten azt mondta, hogy szenteljétek meg a szombatot. Ugye ez már eleve egy furcsa dolog. Mire a nem hívő ember azt mondta, hogy akkor már értem. Tehát azért szent a szombat, mert a nem létező Isten azt mondta, hogy szenteljük meg a szombatot, hogy ajánljuk a nem létező Úrnak, most már értem. S akkor attól a pillanattól kezdve, máshogy vette a levegőt. Tényleg ez egy szent nap, a szombat az egy szent nap. S akkor mélyültek el a problémái, amikor az idegenvezető azt mondta, hogy a Szentföldön a szombat is szent nap, de a péntek is szent nap, mert akkor a muzulmánok tartják a szent napjukat, és a vasárnap is szent nap, mert akkor meg a keresztények. Ment előre, most akkor melyik a szent nap a szombat a szent nap, vagy a vasárnap a szent nap, vagy a péntek a szent nap. Melyik a szent nap? Van ilyen, hogy szent nap? Hát, van is meg nincs is, szóval, nyilvánvalóan nem a péntek a szent nap, nem a vasárnap a szent nap, hanem ami mögötte van az a szent, amit a vallás valamiképpen egy napban kifejez, és nagyon jó hogy kifejez. Csak drámai az, amikor az emberek a napokon kezdenek el veszekedni. Az pontosan kifejezi azt, hogy számára a vasárnap sem szent nap, meg a péntek sem, meg a szombat sem szent, ha ő képes azon veszekedni, hogy melyik a szent. Mert ha ő tudná, hogy melyik a szent nap, akkor nincs min veszekedni. Mert akkor olyan mindegy. Egyébként is, ha már valaki elmegy egy zarándokútra, akkor ott már minden nap szent nap, ha már innen nézzük. Mert a szent nap, az az idő, amit Istennek szánok, amikor az Isten van az első helyen. Lehet az keresztény ember, ott lehet vasárnap a templomban, ha úgysem az Isten az első az életében, akkor a vasárnap, számára a vasárnap nem szent nap. Lehet vasárnap, attól az a nap nem szent nap. De ez nem akart ilyen megtérítősdi beszéd lenni, csak töprenkedem. Szeretnék abból kiindulni a Szentírás alapján, hogy Jézus, milyen hihetetlen érzékenységgel beszél arról, hogy lássunk, hogy halljunk. Mert a megfelelő látás, és a megfelelő hallás, az megfelelő szívet, megfelelő értelmet eredményez. A Szentírásban nem a fej gondolkozik, hanem a szív. Tehát, ha valaki jól lát, annak a szíve jól működik, ha valaki jól hall, annak a szíve jól működik, nem pedig a feje. Olyan lehet, hogy valakinek jól működik a feje, de a szívével mégis baj van, az lehetséges. És akkor összegyűjtöttem a Szentírásból részeket, de nem fogok megragadni a Szentírásnál, hanem mindig kinézek majd belőle. Csakhogy menjünk Jézusnak a tanítása alapján. Hogy mennyire ugyanarról beszél, csak egy kétezer évvel ezelőtti stílusnak és beszédfordulatnak és kifejező formáknak a nyelvén. Máté evangéliumában azt olvassuk, hogy a test világa a szem, ha a szemed ép, egész tested világos lesz. Ha a szemed sötét, egész tested sötét lesz. Ha tehát a világosság benned sötétség, akkor mekkora lesz benned a sötétség. Frappánsan kimondva az, amiről én itt hosszasan-hosszasan beszéltem. Ha az ember jól lát, ha képesek vagyunk megfelelő tapasztalásra, akkor az egész ember világos lesz. Amikor kérdezik Jézustól, hogy miért nem értik meg sokan a példabeszédeket. Akkor mondja azt Izajás prófétára hivatkozva, hogy nagyon sokan lesznek olyanok, akik amikor megjön a Messiás olyanok lesznek, hogy hallani fognak, de nem értenek, nézni fognak, de nem látnak, megkérgesedett a nép szíve, fülükre nagyot hallanak, és behunyják szemüket, hogy ne lássanak szemükkel, ne halljanak fülükkel, szívükben értelem ne legyen, és meg ne térjenek, hogy meggyógyíthassam őket. Csodálatos ez. Máté evangéliuma 13,14. És akkor, azt mondja végül, hogy boldog a ti szemetek, mert lát, és a ti fületek, mert hall. Gyönyörűen összefüggésben van a látás, a hallás, a tapasztalás a szívvel, a megtéréssel, a megértéssel és a gyógyulással. Tulajdonképpen pont erről akartam beszélni erről a néhány izajási sorról. Csak olyan fontos, hogy érzékeljük, mi van mögötte. Most eszembe jutott az, hogy milyen vak vagyok. A következő történt - ahogy működnek ezek a kódok bennünk. Ugye megtanultuk, hogy ahol arabok laknak, ott piszok van. Teljesen mindegy, hogy egy zsidó szállodában vagyunk, akkor is ott piszok van. És akkor bennem is az volt, hogy ez egy piszkos hely. Egyébként tényleg nagyon piszkos volt, de nem az arabok miatt volt piszkos, hanem azért, mert a szemétszállitók sztrájkoltak, emiatt volt piszkos, és ezt lehetett látni. És akkor, kb. így voltam, hogy jó, jó, de azért a kádba nem fogok beleülni. Szóval nem, nem, csak módjával, és hazajöttem, és ugye befeküdtem az én kádamba, és szerényen meg kellett állapítanom, hogy hát ha ott piszok volt, akkor azt nem tudom, hogy ez mi ami nálam van. De hogy valami Domestost, vagy Donald kacsa, vagy milyen kacsa, tudjátok, amit a perem alá kell nyomni. TOALETTKACSA. Eszméletlen, hogy egy héten keresztül ott pipiskedtem a kádban, és minden további nélkül belezuhantam a saját…, mert ez az én kádam. Én kádam, én mocskom, jól megvagyunk egymással. És akkor most a következő alapján, mert amit eddig mondtam az Máté evangélium volt. És akkor azt csináltam, hogy lendületbe jöttem. Jaj nektek, hogy elkezdtem olvasni Márk evangéliumát, az elejét azt kihagytam, és ott, ahol Jézus elkezdi a nyilvános működését. És most szeretnék Márk evangéliuma alapján, menni, menni, menni, és arról szólni, ahogyan Jézus beszél, hogy mit is jelent a látni, vagy megérteni, vagy megtérni, vagy megvilágosodni. Azt mondja, az ötödik fejezetnél kezdem, amikor Jézus feltámasztja Jairusnak a lányát. És akkor a következőt mondja az ott állóknak. Bemegy ott, ahol mindenki sír és jajveszékel, azért, mert a kislány meghalt. És ránéz a kislányra és azt mondja, miért sírtok, nem halt meg, csak alszik. És erre mi a reakció, kinevetik őt. Hát mi látjuk, hogy mi történt vele, meghalt. És ki az, aki ebben az esetben egyedül jól lát? Jézus, aki látja, hogy ez a kislány nem halt meg, csak alszik. És a jézusi érzékenység, hogy miután a hatalmas-hatalmas jajveszékelésből mindenki elkezd tombolni az örömtől, akkor Jézus megint csak valami olyasmit lát, amit ebben a helyzetben látni érdemes. Azt mondja a körülállóknak: Jó, jó, de most adjatok neki enni, mert nagyon sokat aludt, éhes. Adjatok neki enni. Csodálatos ez a történet, ahogy a Szentírásban ezek a félmondatok, ezek a félsorok… Ahogy Jézus lát valamit, amit megint csak senki nem lát. És erről beszél. Ha ti látnátok azt, amit én látok, akkor látnátok és tapasztalnátok helyesen. Akkor menjünk tovább. Utána az apostolok visszatérnek a küldetésükből, és beszélnek, hogy ez történt, az történt. Ezt tudjuk a szinoptikusoktól. És akkor Jézus a következőt mondja: pihenjetek egy kicsit és egyetek. Mert látja, hogy fáradtak. A szent íróknak az a zsenialitása, hogy ezeket a félmondatokat leírják. Nyilván azért, mert élményszerű lehetett az, ahogy Jézus nem pörgeti tovább az apostolokat. Barátaimmal, egyszer emlékszem, egyszer nagyon jót beszélgettünk arról, hogy Jézus mennyire nem fanatizál, az egyszerűen hihetetlen. Hogy Jézus mennyire nem él azokkal az eszközökkel, amelyeknek a tárházát, a könyvesboltokban meg lehet vásárolni. A hatásos beszéd módszertana, az emberek meggyőzésének és megnyerésének taktikái, meg az összes ilyen izé, amit ti lehet, hogy hallgattatok ilyen menedzser szemináriumokban, meg minden nyavalyában, hogy el tudjátok adni a cuccokat. Hogy az valami szinte fölháborító, hogy Jézus ezekkel az eszközökkel nem él, nem manipulál, és egyáltalán nem fanatizál. Egy olyan esetben, mikor barátaimmal ezt állapítottuk meg, hogy az emberi logika azt diktálná, hogy jönnek haza az apostolok, és azt mondják, hogy egy csomó minden sikerült nekünk. És hogy valahogy akkor ezzel a manipuláló, fanatizáló stílusunkkal, bár remélem nekem nem az van, de ahogy elképzelem, hogy azt mondják, hogy na akkor most húzzatok bele, látjátok, nem is vagytok fáradtak, ugye bírtátok kaja nélkül is. Jézus pont fordítva csinálja. Látom nem tudtatok aludni, karikás a szemetek, aludjatok, pihenjetek. Az más kérdés, hogy nem tudnak pihenni, mert annyian megrohanják őket. Na, aztán, ugye megrohanják őket, és ott a nagy tömeg. És akkor azt mondja a Szentírás, ezt többször mondtam már, mert ez az egyik kedvencem. Ott a nagy tömeg, akik jönnek Jézushoz, mert valami hiányzik nekik, mert éhesek, mert szomjasak, mert betegek, meg egy csomó minden. És akkor azt mondja a szent író, Márk evangélista, hogy akkor megesett a szíve a tömegen, és elkezdte őket tanítani. Nem gyógyítani, nem etetni, nem itatni, nem föltámasztani, nem semmi ilyen, hanem tanítani. Merthogy a megértés, a megvilágosodás, a megtérés az, ami az embernek leginkább hiányzik. A következő rész az, hogy amikor elbocsájtja a tömeget, akiknek este ad enni, hogy ne éhezzenek már, de nem ez a lényeg, hogy ad nekik enni, hanem hogy tanítja őket. De nem beetetés van, ugye ez is mennyire-mennyire zseniális. Nem az történik, hogy tudjátok, hogy először beetetlek titeket, és akkor utána ti már vonzódtok hozzám, már rájöttök, hogy…, és akkor már meghallgatjátok a tanítást. Nem, először tanít. Reggeltől estig tanít, azok meg éheznek. Persze szerintem nem éheznek, volt ott dugi kaja, az mindig van. Most amikor elbocsájtja a tömeget, azok meg elmennek, akkor az apostolokat előre küldi, ő meg szeretne egyedül lenni. Megint mennyi,,, na nem magyarázok, egyedül lenni, szemlélődni. És akkor utána elindul és megy utánuk a vízen. Ami nagyon érdekes ebben a történetben, ma csodálkoztam rá - mert ahogy a gyerekeket tanítom, állandóan utána kell olvasnom, tehát nem merek nekik hülyeséget mondani. És most döbbentem rá, ahogy olvasom, hogy két csoda történt a János evangéliumában, összesen csak. János hihetetlen módon nem ebbe az irányba viszi az evangéliumot, nem etet. Két csoda van, ráadásul két olyan csoda, ami számunkra a leghihetetlenebb. Mert ha mondjuk két gyógyítás-történet lenne, vagy egy ördögűzés. Azt mondanánk, jó a tudomány mai állása szerint meg tudjuk magyarázni. És János, aki tudatosan kiszórja az összes csodát, mert azt mondja nem ez a lényeg, mert Jézus sem ezzel etetett, két csodát hagyott benn. Az egyik, hogy Jézus vízen jár, a másik, hogy megszaporítja a kenyeret. Kettő olyan, amivel tulajdonképpen a legnehezebben boldogulunk. És akkor mi történik, megy Jézus a vízen, és az apostolok megijednek és megrémülnek, hogy kísértetet látnak, ugye rosszul látnak. És Jézus azt mondja, mért féltek, hát én vagyok. És utána azt mondja nekik, vagyis azt mondja az evangélista, magukon kívül voltak a csodálkozástól, márhogy Jézus a vízen járt, mert a szívük még érzéketlen volt. Gyönyörű ez a félmondat. Még nem láttak jól, még nem tapasztaltak jól, a szívük még érzéketlen volt. Még nem tértek meg. Tegnap találkozom valakivel, és azt mondja, hogy “Képzeld el, olvastam valakinek a látomását, aki a következőt mondja. Ő látta azt a jelenetet, amikor Jézus, most néhány héttel ezelőtt volt az evangéliumban, amikor Jézus, a názáreti zsinagógából, hatalmas tömeg kíséretében kitaszíttatik oda a sziklára. Tudjátok ezt, annyira fölháborodnak azon, hogy ma beteljesedett az írás, hogy meg akarják ölni. És akkor, azt írja a szent író, hogy le akarták őt taszítani, felvitték a sziklára, ő pedig áthaladt közöttük. Hogy ez a látomás a megtörtént esetet látja-e vagy nem, azt nem tudom. De nagyon érdekes, azt mondja ez a valaki, hogy a látomásban az történik, hogy Jézust ténylegesen letaszítják. Lelökik, de nem esik le, hanem lebeg. És ettől annyira megdöbbennek, hogy visszalép a sziklára, és átmegy közöttük. Nem azért mondtam ezt most el, hogy ez most így történt vagy nem. De a következőt mondta. Szentté avatták ezt a valakit, aki látta ezeket, és akkor mondta, hogy kérdezték tőle a vízen járással kapcsolatban, hogy hogy volt hogy Jézus vízen járt. Mire ez a szent azt mondta, hát hogyhogy a vízen járt, hát nem lehet a vízen járni. Szóval eszetekbe jutott már ez? Hát hogy lehet a vízen járni, eddig senkinek sem sikerült. Olyan lehet, hogy valaki lebeg, de a vízen járni nem lehet. Lebegni lehet. Hátha valami lehetséges, akkor az az, hogy lebegni lehet. Most látok arcokat, akik azt hiszik, hogy hát ez megbolondult. Na, most nem akarok ennek az igazolásába belemenni, hogy lehetséges még normális embernek is, hogy elemelkedjen a földtől. Nem magasugrásra gondolok, hanem hogy az általunk fizikai törvényeknek nevezett törvények ellenére, hosszabb ideig lehessen tartózkodni a levegőben, ez lehetséges, de ebbe most nem szeretnék belemenni, csak egyszerűen azt, hogy bele sem gondolunk abba, hogy lehet-e a vízen járni, vagy sem. Nem lehet, nem lehet, és van valaki, akinek van erről tapasztalata. Legalább is ezen a szinten. És amikor ezt meghallottam, akkor azt gondoltam, hogy te jó ég, hogy én mennyire ökör vagyok, hogy én hányszor mondtam ezt, hogy Jézus a vízen járt. Hogy a víz fölött járt, vagy a levegőben haladt, ilyet lehet mondani, vagy valami ilyesmit. Azt mondja, utána a farizeusok elkezdenek vele vitatkozni. Próbálják őt próbára tenni, és arról beszélnek, hogy akkor most mi tiszta és mi tisztátalan, mi helyes és mi helytelen. És akkor Jézus azt mondja, hogy ez a mondat megint csak üti az embert. Hallgassatok rá mindnyájan, és értsétek meg. Nem az szennyezi be az embert, ami kívülről jut a szájba, hanem az, ami az emberből származik. Akinek füle van hallja meg. És akkor mennek haza, és az apostolok sem értik. És akkor kérik, hogy magyarázza meg. És akkor Jézus a következőt mondja. Hát ti is oktalanok vagytok? Hát nem értitek? A szívből származik a rossz gondolat, és akkor van egy fölsorolás, hogy mi minden rossz származik az ember szívéből. És akkor van egy hosszú felsorolás, hogy mi minden rossz származik az ember szívéből, és akkor befejezés: Mindez a gonoszság belülről ered, és tisztátalanná teszi az embert. Nekem úgy tűnik, hogy Jézusnak ezeket a gondolatait még ma sem fogtuk föl. Ez egy kopernikuszi gondolat. Hogy nem kívülről származik a rossz. Most nem akarom azt mondani, hogy az ember a rossznak a forrása, nem ezt akarom mondani. Hanem csak annyit, hogy amikor mi átélünk valamit, valamilyen helyzetbe kerülünk, és azt mondjuk, hogy ez rossz, és ez rossz, és ez rossz, akkor azt gondoljuk, hogy ez a rossz, kívülről ért bennünket, és kívülről hatott ránk. Közben a rossz, az belülről jön, és belülről hat ránk, a szívből. Ezért van az, hogy ha valaki jól lát, akkor az a sötétben is meglátja a jót, a sötétségben is meglátja a világosat. Akinek rossz a szíve, sötét a szeme, annak minden sötét lesz. Akinek világos a szíve, és világos a szeme, annak minden világossá válik. Szerintem ezt a fordulatot nagyon kevesen teszik meg. Mondjuk egy zarándokúton, drámai az, ahogy emberek hihetetlen, végül is egy hihetetlen kényelmes, általuk választott eseménysor alatt is képesek panaszkodni és dühöngeni és szidni az idegenvezetőt, a másikat, az országot, a… teljesen mindegy hogy kit. Hogy állandóan olyan érzetünk van, és nem ezt mondjuk mi is? Én gyónásokban, már unos-untalanig hallom. Hogy ez a világ annyira rossz, és egyedül van ebből a rossz világból. Ez a világ annak rossz, akinek a szíve rossz. Akinek a szíve jó, annak ez a világ egyáltalán nem rossz, hanem egy olyan hely, nem akarom hogy szentimentálisnak gondoljatok, hanem egy olyan hely, ahol csodák történhetnek. Ahol az ember találkozhat Istennel, ahonnan az ember eljuthat az Istenhez. A Szentföld. Az egész világ szent föld. Ugye olyan érdekes ez, mert nem jut eszembe a neve, hogy kiről van szó, és most zavarba jöttem, hogy hogy mondjam, de most várjatok. Eszembe jutott, Naziazi Szent Gergely, hiába mondom, ugye? (nevetés) Naziazi Szent Gergelyt meglátogatja a császárnak a követe. Azt mondták neki, hogy ha továbbra is kitartasz a szent élet mellett, akkor egy részt száműzünk, másrészt elkobozzuk a vagyonodat, harmadrészt megkínzunk, negyedrészt pedig megölünk. Ugye ez egy ilyen kedves köszöntő valakinek. És akkor Naziazi Szent Gergely a következőt mondja. Elkobozzátok a vagyonomat? Nincs is semmim. Meg akartok kínozni? Hát csont és bőr vagyok, nincs is mit megkínozni rajtam. Száműztök? Hát az egész föld az otthonom. Nem tudtok olyan helyre küldeni, ahol én ne lennék otthon. Mert ha ez az Isten világa, akkor én mindenhol otthon vagyok. Megöltök? Hát a halál felé megyek különben is. És számomra a halál, út az Istenhez. És akkor a császár követe azt mondja, hogy hát én ilyen emberrel még nem találkoztam. És most jön a poén. Erre azt mondja Naziazi Szent Gergely: Talán nem találkoztál még püspökkel. Bárcsak ilyen püspökök lennének, akik azt mondják. Nem találkoztál még püspökkel? Hát a püspökök ilyenek. *** A zarándoklaton volt valaki, aki arra készült, hogy a magával hozott lepedőket leteríti majd a Szent Sírra - már Szent Sír nincs, mert Jézus föltámadt - ráteríti arra a helyre, ahova a hagyomány szerint Jézusnak a holttestét helyezték. Ráteríti erre a szent helyre, ezáltal a lepedő szent lepedővé válva, a szent lepedőket hazaviszi, kis kockákat fog belőle vágni, elviszi egy másik szent helyre, és ott ezen a másik szent helyen fogja árulni, mint szent lepedőket, amelyek azon a helyen szentelődtek meg, ahova a hagyomány szerint Jézusnak a holttestét helyezték, értitek, a holttestét lehelyezték a földbe - és meg is csinálta. Mondta nekem, hogy feltétlen mutassam meg neki, mert nincs ideje, csak arra, hogy a szent lepedőket hozta Pestről, és hogy ezek szent lepedők, és a következőt mondta, így odalépett hozzám és azt mondta: “Atya, neked is adok ingyen egy darabot.” Most igazából, ezen a bácsin, nénin, semleges nemű lényen egyáltalán nem viccelődni akartam, vagy nem kikarikírozni, hanem csak azt, hogy, szóval, most szent-e az a lepedő vagy nem. Bizonyos szempontból szent, és bizonyos szempontból ennek a bácsi- néni- semleges nemű embernek, tökéletesen igaza van. És, hogyha ő valakinek el fogja adni ezt a kis darab lepedőt, és azt fogja mondani, ez egy szent lepedő, és az a valaki meg fogja érinteni ezt a lepedőt, és lesz egy tapasztalata, tökmindegy hogy mi, egy tapasztalata, és megvan az előre gyártott információ az agyában, hogy ez egy szent lepedő. Hát szerintetek az a kis darab lepedő? Hát szerintetek vagy nem? Hát igen, hat is meg nem is. Hát nem a lepedő hat, csakhogy az embernek úgy tűnik, hogy szüksége van megszentelt rózsafűzérekre, megszentelt autókra, megszentelt… tudjátok, én állandóan szoktam szentelni. Eszméletlen, hogy mi mindent szenteltettek már velem. De ez egyáltalán nem baj, csak a legtöbb ember azt gondolja, hogy a szentség úgy hat, hogy kívülről befelé. Közben egyáltalán nem erről van szó, hanem van valami tapasztalatunk, erre rászorulunk. És a tapasztalat révén belülről elindul valami, belülről fölfakad valami, amihez a tapasztalatra szükségünk volt. A vallások kialakították ezt a rutint. Hogy állandóan tapasztaltatnak meg bennünket. Sajna ezek a tapasztalatok kiürülnek. Állandóan új és új tapasztalatokra van szükségünk, új és új dolgokra, különben a hatás nem megy át. Vagy pedig ilyen rutinszerű vallásos cselekvés lesz, és már nem működik. Ez nagyon érdekes, erről Jung azt mondta, hogy a jelképek egy idő után elvesztik a jelentőségüket, és már nem működnek. Jung azt mondta, hogy a jelképek egy idő után elvesztik az erejüket. A jelkép arra való, szent tárgy például, hogy közvetítsen bennünk valamit, fölnyisson egy utat, látok egy jelképet, és a jelkép, a jelkép egy olyan valami, ami egyszerre érzékelhető és látható, tehát tökéletesen evilági, de a jelkép volta miatt utal valamire, ami nem látható és nem tapasztalható, ami szent, és ami a dolgok mögött van, és ami a lényeg. A jelképek utak, de a jelképek, hatásukat képesek elveszteni. Néha az az érzésem, hogy néha a legősibb és -igazabb jelképek is képesek a hatásukat elveszteni. Szinte újból meg kellene tanulni a víznek az erejét. Valaki azt mondta nekem, olyan drága már a vízdíj, hogy alig bírják fizetni. Ez nagy szerencse. Mert számára a víz vissza fogja nyerni az értékét. Ezért nagyon fontos, hogy ezeket a kapcsolatokat megtaláljuk. A hitünk elevenné válik a tapasztaláson keresztül. Nem a tárgy működik. Ugyanígy működik a szent gyógyszer, a placebo. Én magam voltam tanúja annak, ahogyan a hajléktalan szállón az egyik szekrényben ott állt a vitamin, óriási gigantikus vitamin, tudjátok mekkorák azok. Én azt nem bírom bevenni, azt nem tudom, azt nem embernek szánták. Nekem a nyelőcsövemben mindig keresztbe fordul. Nektek megy? Egyszerűen nekem nem. Na, mindegy… Ott állt ez, és jöttek azok, akik mondták, hogy nekik ez van, meg az van, meg amaz van, és hogyha olyan valaki volt, aki ezt úgy ki tudta szúrni, hogy nincs itt olyan nagy baj, csak megy egy műsor, akkor levett egyet, és azt mondta, hogy ez Németországból jött. Magyarországon nem kapható, pont arra való, pont csak arra, amilyen baja magának van. És egyébként igazat mondott. Mert az a gyógyszer pont arra volt jó, ami az ő baja volt. Csak be kellett venni, s a gyógyszer hatott? Nem. Elkezdett működni valami. Tehát érdemes elmenni a Szentföldre, de attól Szentföld, hogy te szent vagy. Meg persze, Szentföld attól, hogy Jézus ott járt. De tudjátok, mondtam nektek, mikor a múltkor ott voltam a Szentföldön, hoztam köveket, és egy kisfiú beteg lett. Meséltem nektek, és olyan drámai. Beteg lett, és nagyon beteg. És kapott tőlem egy követ, amit a Szentföldről hoztam, és azt a követ szorongatta. Az orvosok azt mondták, hogy nem tudjuk, hogy mi baja van. Tiszta seb lett az egész teste, tiszta seb. Az orvosok azt mondták, hogy egyszerűen nem is tudjuk, hogy miért, és nem is tudjuk gyógyítani. És szorongatta azt a követ, és meggyógyult. És jött hozzám a nagymama, és azt mondta, hogy “Atya, nagyon-nagyon köszönjük, hát ez a kő gyógyította meg.” Mert a kisfiú szorongatta ezt a követ, mert ezt lehetett szorongatni. Ez a tapasztalás. És azt mondta, hogy “Atya, nem tudna még egy követ adni?” Adtam neki még egy követ, dehát nyilván nem a kő hat. És bizonyos szempontból mégis csak a kő hat. Itt belül a szív. Na. Márk evangélista azt mondta, hogy “akkor a farizeusok azt mondták Jézusnak, hogy jelet kérünk tőled. Adj nekünk jelet.” És azt mondja az evangélista, hogy “lelke mélyéből fölsóhajtott Jézus.” Lelke mélyéből fölsóhajtva azt mondta, “Minek kér jelet ez a nemzedék? Bizony mondom Nektek, nem kap semmiféle jelet.” És ott hagyta őket. Ha nem hallok a fülemmel, akkor a következőt gondolom. Jézus azt mondta ezeknek az embereknek, hogy nem adok Nektek jelet. Nem erről van szó. Hanem arról, hogy ezek az emberek olyanok voltak, hogy olyan jelet kértek, ami őket saját hitük kikapcsolásával képes elvezetni a hitre. Vagyis bizonyosságra vágytak, olyan bizonyosságra, amely megszerezhető anélkül, hogy ők bármit is tennének azért. A farizeusok ezt várták Jézustól. Mutass nekünk olyan csodát, olyan jelet, amire bennünket eltölt az az érzés, hogy tényleg Te vagy a Messiás. És erre Jézus azt mondja, hogy ilyen jel nincs. Nincs ilyen jel. És tényleg így van, nincs ilyen jel. Jézus szíve mélyéből megrendül, nem azért mert ő nem adott jelet. Ő a legnagyobb jeleket adta. Annál több jelet, hogy valaki föltámad a halálból, vagy gyógyít, ördögöt űz, halottat föltámaszt, vagy segít, hát mi kell még? Amikor Jézus azt mondja, nem kaptok jelet, akkor azt mondja, hogy nektek nem lehet jelet adni, mert érzéketlen a szívetek, mert csak az alapján vagytok képesek működni, ahogy az ellőbb megfogalmaztam. Az előre gyártott, nektek meghatározott tapasztalatok alapján, és gondolkozástok alapján vagytok képesek létezni. Ezért ti nem fogtok kapni semmiféle jelet, pedig rengetegféle jel van. De ti egyet sem fogtok megérteni. Ugye, a halott, a dúsgazdag, tehát a Lázárnak a története - utálom ezt a történetet egyébként - de azt nagyon szeretem benne, amikor a dúsgazdag azt mondja benne, hogy valaki akkor a halálból jöjjön vissza a földre, jelenjen meg az én rokonaimnak, mutassa meg magát, és mondja meg az én rokonaimnak, hogy itt vagyok. Itt vagyok, hogy van a halál után élet, és hogy ezt és ezt érdemes csinálni. És erre tudjátok, mi a történet, hogy nézzétek, ha nem hisznek Mózesnek, nem hisznek a pátriárkáknak és a prófétáknak, akkor a halálból is nyugodtan visszajöhet bárki, annak sem fognak hinni. És tényleg így van. Ha valaki nem akar érteni a jelekből, vagy nem tud… Igazából nehéz azt eldönteni, hogy milyen összefüggés van a kettő között. Ezért mi nem dönthetjük el, hogy ki az, aki nem tud, és ki az, aki nem akar. Meg talán, aki nem akar, az is azt jelenti, hogy nem tud. Csak ő ezt bebugyolálja abba a csomagba, hogy ő nem akar. Mint hogyha ez az ő döntése volna. Egyszerűen leplezi azt, hogy nem tud. Tehét olyan jel nincs, ami hozhat bizonyosságot nekünk, úgy hogy a mi munkánk, vagy a mi tevékenységünk fölöslegessé válna. S akkor - ez lesz az utolsó egy-két mondat - azt mondja, hogy a tanítványok tovább mennek, és amikor beszélgetnek Jézussal, akkor Jézus beszél hozzájuk, ők azonban azon aggodalmaskodnak, hogy elfelejtettek kenyeret hozni magukkal. És akkor ezt mondja Jézus: “Nem értitek? Nem fogtátok föl? Még mindig érzéketlen a szívetek? Szemetekkel nem láttok? Fületekkel nem hallotok?”. És akkor hogy hogyan szaporította meg a kenyeret. Megint ugyanerről van szó. És töprengtem azon - ez a mai evangélium volt egyébként - töprengtem azon, hogy a legtöbb ember ezt a történetet ma sem érti. Hát enni kell, hát inni kell. Hát persze, hogy aggódtak, hogy nincs mit enni. Tehát Jézusnak szava tulajdonképpen egy értelmetlen dolog. Olyasmit vár el az apostoloktól, hogy ne aggódjanak az étel miatt. Hát persze, hogy aggódunk, ez teljesen normális. És Jézus azt mondja, hogy egyáltalán nem, ha ti most még mindig aggódtok emiatt, akkor ti még nem fogtatok föl semmit, és nem láttok semmit, és érzéketlen a szívetek, és ráadásul nem tanultatok még a tapasztalatból sem. Hiába adtam nektek kenyeret pedig nem volt, ti még ebből sem tanultatok. És azt gondolom, hogy most a legtöbbetekben az van, hogy ezt még akkor sem értjük. Mert ha most itt állna Jézus, és ő mondaná, és adna nekünk kenyeret a semmiből, akkor most ezt mondanám: Hogy ez egyszeri nagy csoda, és hú de jó, hogy itt voltam, de mi lesz holnap? Nem tudjuk zsebre vágni Jézust, hogy holnap is velünk legyen, és holnap is adjon kenyeret. Ez pedig azt jelenti, hogy aki azt gondolja, hogy a hit akkor válik fölöslegessé, amikor van egy zseb Jézus, aki szórja a kenyeret, vagy, hogy akkor leszünk csak hívők, ha mindig van Jézus, aki szórja a kenyeret, akkor ez mind a kettő tévút. Jézus azt mondja, hogy ha ti még mindig nem fogtátok föl, hogy egy életet lehet végig aggódni emiatt. És akkor az fog történni, hogy ti ezen aggódtok egy életen keresztül, hogy nem láttok, nem hallotok, és nem tapasztaltok semmit, ami igazán fontos. Ezt a legtöbb embernek szinte lehetetlen elmondani. Azért, mert ha csak néhány óráig nem evett, akkor elindul benne egy ilyen … Befejezem. Szentföld. Be van fizetve a kaja. Be van fizetve. Minden meg van határozva, már tuti. Tehát akármi is történik ott vár minket a kaja. Mindenkinek a zsebe tele van lóvéval, mert huszonöt rózsafűzért akarnak venni. Tehát nem kell félni attól, hogy valaki éhen halna. És akkor a buszon erről van szó, hogy reggelire ez volt, az volt, és mikor lesz az ebéd, és mikor lesz a vacsora, és sok volt a vacsora, zsíros volt a vacsora. Hát egy ilyen ember, értitek. Ő lehet, hogy a Szentföldön járt, és kereste Jézusnak a nyomát, de csak a saját hasát látta. Azt látta reggeltől estig. A gyomrát nézegette, annak az állapotával volt elfoglalva. Mert amikor tele volt, akkor az nyomasztotta őt, hogy tele van. És tudjátok, ez úgy megy, hogy egy ideig tele van, és akkor van egy pillanat, amitől kezdve üres. Tehát olyan pont nincsen, amikor jól vagyok. Az lehetetlen. Vagy amikor jól vagyok, és éppen a hasam nem nyomaszt, akkor fáj a fejem. Tehát valami mindig van. És Jézus erről beszél. Hogy most itt vagyunk, megyünk a hajón, foglalkozhatnánk fontos dolgokkal. Nem azért, mert nem kell enni, meg dolgozni, nem ezért, hanem azért, mert ha ez köti le az életünket, mi ezt kultúrált módon csináljuk. Egyszerűen csak ez a különbség. Rólunk nem ordít, hogy mi nem a kenyér, vagy nem a víz miatt aggódunk, hanem a TV, a videó, a nyaralás, a síelés, meg a nyavalya, meg a nyavalya miatt. Mi egyáltalán nem lettünk jobbak ebből a szempontból, csak hihetetlen kultúráltan aggódunk. Na. Hű, azt hiszem, hogy zavarban voltam végig. Illetve nem hiszem, hanem tudom. Nem baj, majd megszokom.