Hanganyagok‎ > ‎2001-2002‎ > ‎

2001.11.20

Isten hozott benneteket. De jó titeket látni!

Egy pici ismétlésre készültem. Csak néhány szó azzal kapcsolatosan, hogy abból indultunk ki, hogy abban a rendszerben gondolkodva, amit itt emlegetünk már jó régóta, alapvető és nekünk tetsző (Istennek tetsző) változások tudjanak beállni az életünkbe, ahhoz talán a meggyőződés az a terület, ahol legérdemesebb alakulnunk, vagy ahol a legnagyobb tudatosság a legnagyobb értéket hozhatja magával. Én abból a kijelentésből indultam ki, ami – úgy gondolom – egyszerűen természetes és annyi indoklás bőven elég, amennyi elhangzott, hogy a meggyőződéseink alapvetően tudattalanul hatnak ránk. És ezért is olyan nagyon erősek, és már-már egyeseknek olcsónak tűnő kijelentéseket tettem arra nézve, hogy hogyan is működik a tudattalan. Na, ehhez egy-két lábjegyzetet mondanék.


Az egyik, hogy a saját magam életét illető kísérletezésben még egy csomó szálon elindultam, nem most persze, hanem már nagyon régóta. De most egész vakmerő vállalkozásokba kezdtem. Vannak itt olyan dolgok, melyek csak félév múlva, ¾ év múlva hozzák meg gyümölcsüket, de még ez az idei esztendőben lesz. Tehát még tavasz vége felé fogok fontos dolgokat mondani ezzel kapcsolatban, csak ki kell várni. A másik pedig, hogy elszemtelenedtem és a következőt tettem meg, éppen ma. Tudjátok, azért rohanok olyan nagy sebbel-lobbal, mert bérmálkozóknak, illetve nem is, már bérmálkoztak, gimiseknek tartok előadást és utána épp hogy ideérek. Dolgozatot írattam velük, és nem találtam az 50 tollamat. És volt még 15 percem, s akkor a teát is megfőztem már. S ilyenkor a begyakorlott kör az, hogy addig képtelen vagyok meginni a teácskámat, ameddig nem tudom a fejemben, hogy megvan minden ahhoz az órához, és így, ha a teát megittam, szép nyugodtan átmegyek a templomba és megtartom az órát.

Mindig úgy szokott történni, hogy felrakom a teát, aztán persze még dühösebb vagyok, és nem találom meg a tollakat. Azt gondoltam, hogy annyira pofátlan leszek, hogy azt fogom csinálni: „nem is érdekel, a tollak úgyis meglesznek egyszerűen még csak figyelmet sem fordítok arra, hogy a tollak meglesznek-e vagy sem”. Tehát kihagytam az összes részt, hogy meglesz, tudom, hogy hol vannak a tollak, megtalálom. Az egészet kihagytam és egyszerűen, önfeledten elkezdtem teázni. A harmadik-negyedik kortynál véletlenül a szemem odatévedt, ahol a kupac van a tollakkal együtt, ahova abszolút nem emlékeztem, hogy rakhattam volna őket. Na, ezt a dolgot már tovább nem is akarom kinyomni. Viszont életemben még ennyi visszajelzést nem kaptam az előadásnak bizonyos részét illetően, mint most. Telefont kaptam legalább négyet, személyes beszámolót meg még többet arról, hogy olyanok is, akik csak éppen elkezdték ezt csinálni, azok is nem egyszer 100%-os hatásfokkal működtek e dolgokban. Ez az egyik oldal.

A másik: hazudik az, aki azt mondja, hogy tudja, hogy működik a tudattalan. Úgyhogy ezt magamra is érvényesnek tekintem. Nyilván, épp hogy csak megközelítő dolgokat vagyok képes ezzel kapcsolatban kijelenteni, mert hiszen a tudattalan egyfelől a mi kezünkben van, mert tudatosan tudunk mit kezdeni a tudattalannal. Másfelől azonban a tudattalan markában van a tudatunk. És mi magunk is vele együtt. Itt egy nagyon érdekes paradoxon érvényesül és ezért nyugodtan csak egyoldalú kijelentések sorozatának tekintsétek azt, amikor olyan nagyon határozottan és bátran mondom azt, hogy így és úgy lehet a tudattalannal mit kezdeni. Mert a tudattalan másfelől ugyanilyen bátran kezd velünk azt, amit akar. De erről majd később. A két megközelítés egyszerre fontos nekünk a meggyőződést illetően is. Csak végigszaladok azon a négyen, mert van egy ötödik, amit akarok hangsúlyozni a tudattalan működésmódját illetően, hogy hogyan tudunk róla beszélni.

Az első amit így fogalmaztam meg, hogy a tudattalan nem ismeri a kérőjeleket. Egészen pontosan és konkrétan, ha nekem az a meggyőződésem, hogy én hülye vagyok, de azt abban az árnyalt formában teszem fel magamnak kérdésképpen, hogy „Hogy lehettem ilyen hülye?”, azt gondolván, hogy itt nem egy meggyőződést közvetítettem befelé, meg kifelé is, hanem ezt én megkérdeztem. Ebben az esetben teljesen mindegy, hogy ennek a mondatnak a formája kérdés volt, mint ha kijelentettem volna, mert a meggyőződésnek a kijelentő volta sokkal erőteljesebb, mint annak a formai jellege, hogy ezt kérdésként intéztem a világhoz.

A második, hogy nem ismeri a tagadást, vagyis hogy állításnak veszi azt, amit mi tagadóformában mondunk. Vagyis, hogyha én azt mondom, hogy „Jaj, csak nehogy megbetegedjek!”, akkor ezt csak úgy képes a tudattalanom tudatba fogni, hogy a betegség képe megjelenik előttem, még ha tudattalanul is. És ez már egyfajta meggyőződés, ami erősít egy rendszert.

A harmadik, hogy nincs én-te-ő személyes névmásokat illető kritika, mert hiszen mindez bennem játszódik le.

A negyedik, hogy nincs múlt, jelen és jövő, mert minden jelen időben játszódik le, vagy történik bennem. Amikor elképzelek valamit, azt most képzelem el és most hat rám, és ha egy múltbeli emléket idézek föl, az is most van a jelenben. Ahogyan erről beszéltem, az idegrendszerünk nem tud különbséget tenni, hogy ez a múltban történt vagy most élem át.

Az ötödik, ami talán a legizgalmasabb, hogy amikor képeket látok, akkor a tudattalan többé-kevésbé, főleg hogyha ezek a képek már lejátszódtak, nem tud különbséget tenni, illetve nem mérlegel aközött (és itt 5 dolgot mondok) hogy azt a képet álomban láttam. Az a kép egy vízió volt, egy látomás. Ébren voltam, de ahogy szoktuk mondani, nem valóságot láttam, hanem víziót. A harmadik, hogy meditáltam és egy tudatos belső képkészítés történt és ezt láttam. A negyedik, hogy ülök a TV előtt és bámulom az előregyártott képet, és az ötödik, hogy most nézlek benneteket.

Vagyis ebből az ötből tulajdonképpen csak az utolsót szoktuk valóságnak tekinteni. A többi négyet, az első négyet többé-kevésbé irreálisnak, nem valósnak mondjuk (és mondhatjuk a minősítéseket). És ebből könnyen fakadhat az az elgondolás, hogy igazából, ami hat ránk az a valóság. Az összes többi, főleg ha azt gondolom, hogy az nincs is, ilyen nem lehet vagy az csak egy álom, vagy ugyan már vízió és lehetne tovább mondani, hogy mintha ezek nem úgy hatnának ránk, mint a valóság. Pedig majdnem pont úgy hatnak ránk. Ez az óvatos kijelentés amiatt van, mert nem mindegy a lelkünknek és ebből adódóan a szervezetünknek és minden másnak, hogy ezt a képet készen kapjuk vagy mi készítjük el. Ez nem mindegy. Nem mindegy, hogy az a kép külső kép, amivel mindig védtelenebbek vagyunk. Vagy pedig a kép belső kép, amit mi készítünk el, ami valamilyen formában már bennünk adva van és azt látjuk. A belső képekkel a viszonyunk mindig sokkal harmonikusabb vagy megnyugtatóbb. Arra mindig jobban fel vagyunk készülve. Ezért, amikor mondjuk én fel akarok dolgozni egy traumát, és visszaemlékszem arra az eseményre, abban a formában ahogy az már belső képként él bennem, ez sokkal kevésbé traumatikus, mint amikor mondjuk ugyanazt a képet kockáról kockára a TV-n nézem. Mert annak sokkal jobban a kiszolgáltatottja vagyok. Nem vagyok felkészülve. Nincs benne abban a belső összefüggésben és harmóniában, ahogyan az bennem van most jelen. És már valamiképpen a feldolgozás útján van.

Szeretnék ehhez egy egész kicsi valamit mondani. Amikor azt mondtam, hogy majdnem mindegy, hogy ez a kép akárcsak a fantáziám eredménye, amit most a meditáció tárgykörébe utaltam, akkor azt a pillanatnyi élményt akarom megkülönböztetni, hogy belső kép-élmény történt-e vagy hogy külső képet nézek-e. Azonban amikor bárhonnan származó kép már emlékképként van bennem, már teljesen mindegy. Az egyformán hat rám. Miért is van ez így, hogy hogyan látjuk ezt a jelenséget?

Ugye megtörtént velünk nemegyszer, hogy volt rémálmunk és miközben azt mondjuk, hogy az nem valóság, amit láttunk, iszonyatosan leizzadtunk. Elképzelhető, hogy évek hosszú sora alatt egyetlen egyszer sem éltünk át olyan félelmet és a félelem során olyan biológiai változást, mint egy álom kapcsán. Én ébredtem már olyan izzadtan, hogy én úgy a hétköznapi világban sem tudok leizzadni, mint ahogy az álmom után.

De megvan ennek az ellentéte is. Egy fölszabadító álom, hogy utána lehet, hogy nem is emlékszem rá vissza, de mégis azt mondom, hogy olyan jó kedvvel ébredtem fel, hogy szinte történhet akármi. Az a nyugodt belső állapot, tele vagy energiával, kitart hihetetlen hosszú ideig. Sokkal erősebb annak a belső képnek a hatása, mint utána a hétköznapi életnek az akármilyen élménye. Nyilván azért, mert egy olyan erőteljes biológiai változást hozott létre bennem, hogy az nagyon hosszú ideig kitart. Mint amikor mondjuk jól beettél.

Aztán a látomás. Vannak olyan emberek, akiknek a tudatuk és a tudattalanuk között az elválasztóvonal sokkal vékonyabb, mint mondjuk egy átlagembernél. Bár itt óvatosan kellene nyilatkozni, mert majdnem minden embernek van látomása az élete során csak adott esetben a meggyőződése az, hogy normális ember ilyet nem lát. És ez a meggyőződése a tapasztalatát, ahogy erről beszéltünk, alapvetően módosítja, és lehet, hogy eltelik néhány óra és már vagy nem emlékszik vissza, vagy azt mondja, hogy ez velem nem történhetett meg. Tudatosan, tudattalanul úgy csinálja a dolgokat, hogy teljesen elfelejtse, hogy neki volt kisebb-nagyobb látomása. Nálam ez a küszöb az átlagnál vékonyabb, ezért többször voltak vízióim vagy látomásaim, és saját tapasztalatból is tudom azt, hogy azok az emlékképek, amelyek természetesen „úgymond” nem valóságosak, – egyébként pedig teljesen azok, mert hiszen átéltem őket – hatnak rám egy életen keresztül. Ha visszaemlékszem rájuk, ugyanazokat az érzelmi emlékeket is felidézik, mintha egy megtörtént valamit idéznék föl.

A meditáció. Nem véletlen, hogy a meditáció olyan fejedelmi útja mindenfélének: gyógyulásnak, istenkapcsolatnak, a tudattalannal való kapcsolattartásnak. Itt is vannak jó páran olyanok, akikkel meditáltunk már együtt. Vannak közös élményeink, és talán így szabad egy ehhez kapcsolódó valamit mondani, mert ez újból és újból megismétlődik, főleg olyanokkal, akik először meditálnak és, mondjuk, egy irányított meditáción vesznek részt, és ott átélnek valamit. Főleg, hogyha ebben az irányított meditációban Istennel való találkozásról, vagy Jézussal való találkozásról van szó, akkor – majdnem mindig – az az élmény hat. „Most mi történt? Most nekem hinnem kell-e abban az élményben, amit átéltem, hogy ez most valóság-e, amit átéltem?” Nem az a kérdés, hogy átéltem-e valamit vagy nem és ez hat rám valamilyen formában, mert ez tény. Csak, hogy „Jaj mit is kezdjek vele!”. Ezek a képek, amelyeket meditációban átélünk, ezek nagyon gyógyító hatásúak, nagyon hasznunkra lehetnek. Nem akarok túlzottan kategorikus kijelentést tenni.

Ez a belső képkészítés nagyszerű útja annak, hogy egyrészt dolgokat feldolgozzunk, másrészt, hogy arrafelé menjünk, amerre szeretnénk, hogy a tudattalan folyamatokat valamiképpen befolyásoljuk. A meditáció csodálatos útja ennek, az álom is egyébként, a víziót nem mondom, az hagyjuk. Azt tudjátok – csak egy picike kitérő – ha egy embert egy héten keresztül nem engednek álmodni, súlyos lelki zavarok a következmények. Egy hét elég ehhez. Tehát érzékelhető, hogy ez a belső képkészítés, amit a tudatalattink elvégez, az életfontosságú. A harmadik ill. a negyedik az a TV, mozi és egyebek. (A hölgyek, amikor azt mondják: „én oda se nézek”) Elmegyünk moziba együtt, és a férfiak azok meredten lesik, hogyan vájják ki a szemét a főhősnek, a hölgyek pedig: „… mi történik? Már vége van?” A lényeg, hogy nem néz oda. Mi történik? Van-e értelme azt mondani: csak színészek csinálják? Hát el tudod képzelni, hogy… andalúziai kutya, mindannyiunk alapvető szürreális filmélménye: elárulom nektek, rajongók, hogy marhaszemet metéltek el.

Már ahogy belegondolok összerándult a gyomrom, hogy azzal a késsel elvágják azt a szemet. Sokat kutatták, hogy vajon milyen hatással van ránk az az agresszió, amit látunk, és az az agresszió, amit adott esetben egy terápián eljátszunk vagy megnézünk. Kiderült, hogy óriási különbség van a kettő között. Egy irányított belső képkészítés vagy játszás során – amikor játszunk egy pszichodráma helyzetben – az agresszió csökken. Megnyugszunk, feldolgozódik. Ha kívülről nézzük az agresszív képet, az agresszió erősödik, vagyis bennmaradunk abban a körben, amit látunk-hallunk, és gyűlik az agresszió. És valahogy le kell vezetni. Az agresszió levezetése csak egy kört fog megerősíteni. És az ötödik a valóság. Erről most nem is akarok mit mondani. Amit látunk. Persze itt jönnek a kritikus keletiek, akik azt mondják, hogy ez sem valóság. És ezzel még közelebb hozzák ezt a négyet az ötödikhez. És azt mondják, hogy az, ahogy mi látunk, az legalább annyira álom, vízió. Ezt a következtetést abból vezetik le, hogy: mert ha mi a valóságot látnánk, akkor az amit látunk, nem lehetne olyan hatással ránk, amilyen hatással van. Még egy: ezen képek között, amik adott esetben a tudattalanból hatnak, a tudattalanból fakadnak fel, bent vannak a tudatalattinkban és végtelen módon meghatároznak minket, van egy csomó olyan képünk, amelyet úgy nevezünk, hogy fantáziák. Ha picit utánanézünk, nemcsak a leendő férjünkről, feleségünkről vagy püspökünkről vannak vágyképeink, hanem sokkal elvontabb dolgokról is vannak vágyképeink, mert hiszen a gondolkodásunk úgy az érzékelésünkhöz kapcsolódik. Tehát arról is vannak nagyon határozott és konkrét képeink, hogy milyen a boldog család. Arról is, hogy milyen a boldogság. Ezt is lebonthatnánk egészen konkrét képekké. Hogy aztán ezek az egészen konkrét képek honnan jönnek, hogy ezek a képek jók-e nekünk, vagy ragaszkodni kell-e ezekhez a képekhez, vagy ki kéne őket cserélni? Ez nagyon nagy kérdés. Ahogyan beszélgetek veletek vagy bárkivel, néha iszonyatosan erősödik az a meggyőződésem, hogy megint egy olyan jelenséggel vagyok szembe, hogy valaki a valóságot messze kevésbé értékeli, mint azt a képet, ami ki tudja hogyan és mikor beleivódott a fejébe, meg az idegrendszerébe, immunrendszerébe és a sejtjeibe és ki tudja még hova, és pusztulhat a valóság. Az a kép, főleg ha tudattalan, bármiről sokkal-sokkal fontosabb neki, mint maga a valóság.

Egy pici mondat: keresztény embereknek lehet ez nagy púpja, hogy annyira ideális képet festenek, a nagyon komoly eszményeik révén a házasságról, a párkapcsolatról és a leendő házastársról hogy nincs senki, aki ennek a képnek megfeleljen. És ez egy ördögi körré alakul. 25 év, 30, 35… Aki még pártában van, azzal kapcsolatban eleve van egy olyan hipotézisem, hogy az illető nagyon komoly eszményekkel rendelkezik és bebetonozott képek vannak a tudatalattijában. Az első lépése az kéne, hogy legyen, hogy bányássza elő azokat a képeket. Hogy az ő fejében egy szőke, barna, vörös nő van. Hat karral, meg ilyesmivel. És ráér 28 órán keresztül. Régen 28 órát dolgoztak a bányában, mert különben azokat a teljesítményeket nem tudták volna elérni. Az átkosról beszélek.

Most itt egy újabb szempont. Hogy amit eddig a tudatalattiról elmondtam, és annak a hatásáról, az a maga módján megfogalmazódik a Szentírásban is. Nem akarom ezt hosszan mondani, de nagyon fontosnak tartom, hogy össze tudjuk kapcsolni Jézusnak a kijelentéseit elsősorban az Újszövetséget, mindazzal, amit eddig elmondtam. Teljesen kívül maradva azon a körön, hogy hívő vagyok-e vagy sem, vagy hogyan látom a világot. Amit akarsz, hogy veled tegyenek az emberek, te is tedd meg velük. Olyan kijelentéseket fogok most mondani, amelyben egy nagyon furcsa, szinte az újszövetségi szemléletmódtól független adok-kapok világ van. Ha én ezt csinálom – én ezt fogom visszakapni. Ha én akarom, hogy ezt tegyék velem, énnekem is ugyanazt kell tennem. Ha akarom, hogy nekem megbocsássanak, nekem is meg kell bocsátanom. Főleg ahhoz kapcsolódik, hogy mindegy hogy én-te-ő-mi, mindegy, hogy múlt-jelen-jövő, mindegy hogy kérdés vagy tagadás, mindez bennem játszódik le, és közben pedig bent vagyok egy rendszerben a környezetemmel.Ha azt akarom, hogy velem jót tegyenek, akkor nekem jónak érdemes lennem másokkal. Mert a dolog pontosan így működik. Mondok ehhez dolgokat. Miközben én arra figyelek – ez a technika – miközben nem magamra figyelek, hanem rád, nekem az a fontos, hogy nekem jó legyen. Pontosan azt csinálom, mikor iszom a teámat, és tudom, hogy nekem ez abból a szempontból a legjobb megoldás, hogy meg akarom találni a tollamat. Nem a tollakra figyelek, de tudom, hogy meglesznek. Amire figyelek az a tea. És a tollak meglesznek. Vagyis Jézusnak, vagy Istennek, vagy a világnak egy csodája, hogy a valláson keresztül is évezredek óta arra tanítottak, bennünket hogy Istentől elindulva, ne magunkra összpontosítsunk. Mert aki meg akarja menteni, az elveszíti. Összpontosíts arra, hogy jó legyen a Péternek. Mert ha erre figyelsz, akkor szép lassan olyan körök fognak benned kialakulni, hogy elkezdesz azon gondolkodni, hogy mi jó neki, hogyan tudom én azt megcsinálni, valóban ez a jó neki. Figyelnem kell az érzéseire, a visszajelzéseire és egy csomó mindenre. Miközben rá figyelek, közben kialakulnak a tudattalan körök bennem. Kiben alakulnak ki? Nem a Péterben. Bennem alakulnak ki. Minél inkább elkezdek szeretni valakit, és azt mondom, nem az az érdekes, hogy engem szeressenek, én szeretek valakit. Kialakulnak a lehető legegészségesebb körök bennem. Nem erre figyelek, nem is érdekel. Nem tudja a bal kezed, mit tesz a jobb. Nem kell, hogy a kettő között összefüggés legyen. Amikor azt mondja Jézus a hegyi beszédben: „ne úgy imádkozz, hogy azt mindenki észrevegye!”. Mert ha azért imádkozol, hogy ennek a célja te vagy, az eredményt te akarod bezsebelni, abban a pillanatban az eredmény roppant korlátozott lesz. Már meg is van. Vagyis imádkozom előttetek: nahát ez milyen…? Ennyi az összes eredmény. Hogy ti láttok engem, és én kapok tőletek valamilyen visszajelzést. Ez nem sok. Végtelenül kiszolgáltatottja leszek a ti véleményeteknek. Azonban ha bemegyek a kis kamrámba és ott imádkozom az én mennyei Atyámhoz, akkor az Atyához imádkozom, nem azért hogy engem lássanak. Akkor azt mondja Jézus: és bizony mennyei Atyátok megfizethet nektek. És ösztönösen berzenkedünk: „jaj milyen idegen ez a jézusi szemlélettől, hát mi nem fizetségért… meg jaj ne így, ne úgy!”. Persze hogy nem fizetségért… Egy forint két forint három forint… Valaki azt mondja, hogyha nem szabad a többiek előtt, akkor bemengy a szobácskájába és ugyanazzal a lelkülettel imádkozik, minthogyha kint lett volna. Mit változtat ez a lényegen? Semmit. Mert lehetek én egyedül, ha a szemléletem az, hogy megkapjam a jutalmam – máris elvesztettem valamit. Ha azt akarjuk, egész egyszerűen, hogy velünk az emberek foglalkozzanak, hogy soha ne legyünk egyedül, nagyon egyszerű módja van ennek. Ha azt akarjuk, hogy mi érdekes emberek legyünk… nagyon egyszerű trükkje van: érdekesnek kell tartanom a másik embert, érdeklődnöm kell az iránt, hogy a Márti hol tart azzal a kötéssel. Iszonyú jól halad. Rengetegszer azt élem meg, engem megdöbbent, hogy ti ennyien vagytok én ezt nem értem igazából. Eljövök ide, és újból és újból azt élem át, hogy… Nem tudom, mit élek át. Nem szolgálok erre rá. Látlak benneteket, és pörög az agyam, hogy mi van veletek. Még ha ezt nem is kérdezem meg. Állandó belső dialógust folytatok. Olyan sokszor eszembe juttok. Valami ilyesmi ennek a logikája. Fromm írja ezt a Szeretet művészete c. könyvében, hogy a ma embere abban a nagyon nagy tévedésben van, hogy az a célja a szeretetet illetően, hogy annál több szeretetet kapok, minél szeretetreméltóbb vagyok. Ezért az irány önmaga felé mutat. Mindent elkövetek, hogy a környezetem szeretetreméltónak találjon engem. Ennek a következménye a totális vereség, teljes kiszolgáltatottság, megszűnök lenni. Miközben az irány önmagam volt, én szerettem volna azt, hogy engem nagyon sokan szeressenek, én teljesen eltűnök. Tele leszek aggodalommal, szorongással, bejön-e, nem jön-e be, jól áll-e a hajam, hány ráncom van, 28.000 forintos ránctalanító, zsírégető krémek. Nem a krémmel van a baj, szegény semmit nem tehet. Jó krémek, aranyos krémek – hanem ami mögötte van. Úgy legyetek szépek ezektől a krémektől, hogy ne gondoljátok azt, hogy ezen múlik, mert ha ezt gondoljatok, akkor a világ pénze is kevés lesz ahhoz hogy szépek legyetek. Szegény férfiak!

„Aki kardot ragad, kard által vész el”. Jézustól ilyet! Azért nem felháborító? Aki azt mondja, hogy megbocsátás, hogy a megbocsátás és utánamegyek az elveszettnek, és azért jöttem, hogy üdvözítsem, aki elveszett. És egy ilyen kőkemény kijelentés „aki kardot ránt…”!… Mert ez a rendszer működik. A Szentírásban megtaláljuk ugyanezt. Én azt sem mondanám, hogy ez vallásos nyelv. Jézus nem vallásos nyelven beszélt. Minimálisan használja föl azt a nyelvezetet. Egyszerűen csak annyira, hogy megértsék. Ezt már egyszer – súgva – mondtam, hogy én a magam részéről (egyéni kijelentés, tehát nem az egyház tanítását közvetítem) Jézust nem tartom vallásalapítónak Az lett belőle. Ez egyáltalán nem baj. Ha vallás lett belőle, föltehetően azért lett belőle az, mert az volt a legjobb módszer, struktúra, hogy átörökítődjön az a valami, amiről Jézus tanúságot tett. Ettől a pillanattól kezdve ez már nem is vallás-kérdés vagy nem-vallás-kérdés.

Ehhez kapcsolódóan: „ne szállj szembe a gonosszal”. Valamelyik nap hallgattam a tizórás hírek előtt a Kossuth rádiót. Ott mindig valaki mond okos dolgokat, vagy nem. Valaki, amikor volt a terrortámadás, akkor hihetetlen szép szavakat mondott: emberség, humánum, a kultúrák és minden és újból és újból volt egy olyan kijelentése: „ ...mert én gyűlölöm azokat, akik ilyeneket tesznek.” Hol a különbség? Ez bennem van. „Aki kardot ragad, kard által vész el.” Persze nem föltétlen abban az értelemben, ahogy azt gondolták, hogy annak a sorsa akkor az lesz, hogy őt előbb utóbb karddal leszúrják. Hanem: agyonmérgezem magam a saját gyűlöletemmel, amellyel a jót akarom valósítani. Belső kard is létezik. Nem kívülről teszik bele a teámba a mérget. Nem is kell tea. Na, ezért jó teázni, mert az legalább tea.

Kritikát kaptam. Valaki azt mondta, hogy: „Feri, amikor kevesebb ember előtt beszéltél, sokkal normálisabb voltál, mióta ilyen sok ember van itt, színészkedsz”. Ez tényleg így van. Ezt én nem akarom szégyellni. Mindenféleképpen szeretném elkerülni azt, hogy csak az eszetekhez szóljak .Hogy egy alkalom után úgy menjetek el, hogy mindent megértettem, de a felével nem értek egyet. Nem azzal van baj, hogy a felével nem értett egyet, sokkal többre is mondhatjátok nyugodtan, hanem azzal amikor csak az értelem működik. Utálnék csak ilyen pontokba szedett dolgokat mondani, és mindent megmagyarázni, és indokok, 25 ezer szerzőt idézni és egyetemi előadássá zsugorodni.

Nagyon érdekes dolgot hallottam, ami ide tartozik, hogy mindegy hogy kard kard által, igazság, stb. És hogy ezzel önmagam ellen is fordulok. Hiába gondolom azt, hogy vagy én vagy te, és akkor járok jól ha én szúrok és te halsz meg. Nincs olyan, hogy csak ő hal meg. Te is! Valaki betelefonált egy jogásznak és azt mondta, hogy őneki nem adták meg az igazát. Jó a jogi karon erről beszélni, hogy az igazságszolgáltatás nem képviselte az ő jogos panaszát. Következőt mondta a jogász (zseniális volt): kérem szépen, ön rossz helyen kereste az igazságot, mert igazságszolgáltatásról beszélünk, de ne áltassuk magunkat meg egymást:jogszolgáltatásról van szó. Az igazságszolgáltatás máshol történik. Arról beszélhetünk, hogy a jogainkat képviselhetjük-e vagy sem, de az igazság valami egészen más.

Nem egyszer tapasztaltam azt, kérdőjelek voltak bennem ennek kapcsán, láttam hogy vannak emberek, akiket a gyűlölet éltet. Eddig arról beszéltem, hogy a gyűlölet összegyűlik, és a mérges ember a mérgébe beledöglik. Néha meg mintha az ellentéte történne. A bosszúvágyó ember olyan hihetetlen energiákat képes mozgósítani, hogy az megdöbbentő. Filmek közvetítik ezt számunkra, és a tudattalanunkba hogy’ be tud ez épülni! Hogy semmi másért nem érdemes élni, csak hogy bosszút álljunk. Rejtett halál, rejtett öngyilkosság. Abban a pillanatban, hogy a bosszú célt ért nekem is annyi. Csak ez belül játszódik le.

„Ha azt akarod, hogy megbocsássanak, te is bocsáss meg az Úr imájában”. Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen – úgy ahogy mi. Hú, de durva! Komoly kritikusok mondják, hogy nyugodtan vehetjük ezt egyfajta ítélethirdetésnek. Hogy amikor az ember elmondja az Úr imáját minden alkalommal ítéletet hirdet maga felett. Vannak olyanok, akik úgy gyónnak: „Gyónom a mindenható Istennek és neked Lelkiatyám, hogy vádolom magamat…”. Ez tetszik nekem. Nagyon helyes. Mert erre mondja Jézus, aki vádolja magát itt ezen a földön, az átment az ítéleten. Nincs ítélet. Mert magamra vettem. Jézusnak épp a megbocsátással kapcsolatban hihetetlen durva kijelentései vannak. A hegyi beszédben mondja azt, hogy ha valakivel perben vagy haragban vagy, hagyd áldozati ajándékodat neki ott az oltáron, menj, és idejében békülj ki vele.Idejében békülj ki vele, mert ha ez nem így történik, akkor elítélnek, tömlöcbe vetnek, és mindaddig ki nem engednek, amig az utolsó fillérig ki nem fizeted adósságodat. Tökéletes leírása annak, amiről eddig beszéltem. Hogy a meggyőződésünk a tudattalanból, az összes többi hogyan hat ránk. Olyan precízen, hogy azt patikamérlegen le lehetne mérni. Az utolsó fillérig. Ha bennmaradunk ebben a rendszerben, mi fizetünk. Amikor az adósokról mondja a példabeszédet, akkor ott is ugyanazt mondja. És ráadásul tokéletes paradoxon, mert maga Jézus mondja a történet után: mert Mennyei Atyátok, ha ti nem bocsátotok meg testvéreiteknek, akkor leveri rajtok. Itt egy nagyon érdekes pontig jutottunk el, ahol Jungot sokan félreértették. Talán ő maga is félreértette magát, és ezért ez átragadt másokra is. Azzal a kritikával illetik őt, hogy néha összemossa a határvonalat Isten és a tudattalan között. Néha olyan kijelentéseket tesz a tudattalanról, amelyet egy hívő ember Istenről szokott mondani. És néha mintha teljesen szinonimaként használná a tudattalant és az Istent. Ennek megvannak a maga gyökerei. És ha ő ezeket összemosta, az nem véletlen. Mert ha Jézus azt mondja, hogy a mi Mennyei Atyánk megfizet nekünk, akkor nem a bosszúálló Istennek a képét akarja bennünk megerősíteni, főleg nem kialakítani, hanem egyszerűen csak szimbolikus beszéd. Hogy egy nálunk nagyobb erő hat ebben a világban. És ha belementünk ebbe a rendszerbe, akkor hiába gondoljuk, hogy a magunk erejéből kilépünk ebből – nem lehetséges. Ki kell fizetni az utolsó fillérig. Hogy mondhatta volna ezt Jézus másképpen? Jézus a pokolról is beszél. Ezt aztán már nagyon nem szeretjük. Van olyan szociológus, aki ezt vizsgálja. Ma a világon mindenhol, kultúrvilágban – már általunk kultúrvilágnak nevezett világban – azt mondják, hogy sokkal többen hisznek Istenben (úgy 90 %), nagyjából 70 % hisz a Mennyországban, üdvösségben, -kárhozatban, ördögben 50 % alatt. Jézus hogyan tudta volna más nyelven elmondani azt, hogy mindennek meglesz a következménye, mint azokkal a képekkel, amiket értettek abban a korban? Máshogy hogyan? Itt igenis élhetünk a bibliakritikának és egyéb módszernek a lehetőségeivel. Tök mindegy, nem? Hogy a jövőben vagy most? Ha a kettő tulajdonképpen ugyanaz. Bizonyos szempontból ugyanaz.

„Irgalmazzatok, és nektek is irgalmaznak majd”. Újabb szempont, mely ugyanannak a rendszernek a leírása. Ha én irgalmas vagyok, akkor már az is megtörténik a meggyőződésem révén, hogy érdemes irgalmasnak lenni, és nem visszaadni. Az érzékszerveim, a tapasztalásom kifinomult arra, hogy észrevegyem, hogy milyen sokszor irgalmaznak nekem. Rengetegszer. Állandóan. Ez egy újabb szempont ahhoz, hogy ha én irgalmazok, nekem is irgalmaznak. Annak az embernek is, aki újból és újból bosszút áll, annak is irgalmaznak, csak nem veszi észre. Éppen a Jézusi példabeszédben szereplő adós. Aki fel sem fogja, hogy az ő adósságát elengedték. Elkezdi ütni és püfölni a testvérét, aki sokkal kevesebbel tartozik. Észre sem veszi. És akkor itt megint ez a furcsa logika. Aki prófétát fogad be, a próféta jutalmát kapja. Aki igaz embert fogad be, az igaz ember jutalmát kapja. Aki egyet fogad be a legkisebbek közül, az én tanítványaim közül, az az én jutalmamat kapja. De nem ér a nevem, ha erre utazok. Akkor nem működik. Tökéletes megfelelések. Na most. Össze lehetne foglalni abban a mondatban, hogy amilyen mértékkel ti mértek, olyan mértékkel mérnek vissza nektek is.

Végső következtetés. Jézus a hegyi beszédben a legelején olyan kijelentést tesz, ami mintha utána nem kapna visszaigazolást Összehasonlítja a hegyi beszédben az ószövetségi törvényt és azt a törvényt amit Ő hoz el, mint új Mózes. A következőt mondja, mielőtt elkezdené a beszédét – bevezetésként (felmegy a hegyre, mint Mózes, és hozza a kinyilatkoztatást le az embernek): „nem azért jöttem, hogy a törvényt eltöröljem, hanem hogy beteljesítsem.” Utána elkezdi fokozni. „Egyetlen vesszőcske sem fog elveszni a törvényből, hanem minden beteljesedik”. Majd nekünk azt mondja: „Ha bárki közületek úgy tanítja a törvényt, hogy abból csak egy pici is elmarad, a legkisebb lesz a mennyek országában”. Majd látszólag ő maga a következő kijelentéseivel azt mondja: „mondatott a régieknek: ne ölj!” Én pedig azt mondom (és pont mást mond, mint a törvénynek a betűje) Vagy: „mondatott a régieknek szemet szemért fogat fogért. Én pedig azt mondom, imádkozzatok ellenségeitekért”, stb. A szombatot nem tartja meg, a templomban patáliát csinál. Egy csomó mindent lehetne mondani. Látszólag a törvényt Jézus nem tartja be. Valójában azonban az utolsó vesszőig betartja, beteljesítve azt.

Most mondom a legesszenciálisabb dolgot, hogy amikor azt mondja: régen is az volt az elv „szemet szemért, fogat fogért”. Ennek az iránya az volt. Ha engem bántottak én is bántlak. Mert így működik az igazság. Most pedig a következő. Ez az egész megfordul. Az elv megmarad, csak az irány megfordul. Ha azt akarom, hogy engem szeress, én is szeretlek téged. Ha azt akarom, hogy te megbocsáss, én is megbocsátok neked. Ez az elv változatlan, de ugyanúgy működik. Csakhogy én ebben az elvben hol találom meg a helyemet. Mit kezdek ezzel a működésmóddal, amit egyszerűen csak felismerek. Ez az óriási nagy kérdés. És persze ezzel egyáltalán nem azt akartam elmélyíteni, hogy van létjogosultsága a „szemet szemért fogat fogért” létezni. Dehogy mondtam ezt! Hanem hogy csak létezik egy ilyen logika a világban. És érdemes ezt a lehető legjobban használni. Na ennyit. Elnézést azoktól, akiknek ez sok. Merthogy azt ígértem, hogy hagyjuk a teológiát. Először csak a józan paraszti ész logikájával. De ezt nem bírtam megállni. Mert most olyan elevenné vált bennem. Egy év múlva csak a tudattalanomban van benne. Ki tudja, hogy hogy jön elő. Meg akartam ezt az összefüggést mutatni.

Eddig beszéltem arról, hogy a meggyőződés a tudattalanból hat elsősorban. Hogy a tudattalan működésmódját nem zárhatjuk ki. Muszáj lemenni oda valamilyen formában. És ezzel kapcsolatosan azt a szempontot hangsúlyoztam, hogy én vagyok az, ÉN, az énem, az én tudatom az, amely képes a tudattalan működésmódját az egész ember hasznára fordítani. Mert az nem csak az ÉN hasznára van, nemcsak az énem hasznára van, nemcsak én-nekem használ. Ez jó szó. Meg szokták különböztetni, hogy én, nekem vagy engem. Tehát eddig úgy tűnt, mintha az én lenne a főnök, a tudattalan pedig ugrálna, ahogy mi akarjuk. Most szeretném ennek a másik oldalát mutatni, hogy ez egyáltalán nem csak így van, hanem pont úgy, mint a vízzel, széllel, napsütéssel és mindennel. Használhatom. De hogy én vagyok-e ennek az ura, hát az nagyon nagy kérdés. Segítségemre van hihetetlen módon a tudattalan. De el is tud engem pusztítani, ha nem tudom, hogy mit kell vele csinálni. Most nézzük meg azt, hogy mi van akkor, amikor én rendelődöm alá a tudatalattinak. Mert a tudatalatti működésmódját ebből a szempontból ismerni – hogy nem ő pattog úgy, ahogy én akarom, hanem én pattogok úgy ahogy ő akarja – ez legalább olyan fontos. Egy vicc: itt az ÉN meg az egyebek. Tudjátok-e, hogy a skizofrénnak mi a kedvenc filmje? Ének az esőben.

Nem nagyon nevettek. Ennek szerintem az az oka, hogy nem olyan könnyű rájönni, hogy mi a poén. Könnyű volt? Nekem nem. Én nem jöttem rá, nekem meg kellett kérdezni. Ha valaki nem érti, megmondom neki. Nem kell szégyellni, én sem tudtam.

A másik történet, ami jó átvezetésül: hogy meghal egy házaspárnak a gyereke. És a feleség hatalmas gyászban van. A férfi pedig nem gyászol És a feleségét egy idő után már Sokkal jobban idegesíti, hogy a férje nem gyászolja a gyereket, mint az, ami valójában történt. És nekiszegezi a kérdést, hogy: Hogy lehet az, hogy meghalt a gyerekünk és te nem sírsz? És erre a következőt mondja az ember. Tudod, miután meghalt a gyermekünk, én egy álmot láttam. És az álomban király voltam és 8 gyerekem volt és mind a nyolc meghalt. És én akkor kinkeservesen sírtam. És amikor felébredtem, nem tudtam, mi miatt sírjak jobban. A 8 miatt vagy az egy miatt. Ehhez nem fűzök semmit.

Azért jó átvezetés ez, mert most az álmokról szeretnék egy rövid összefoglalást adni, mert az álmokon keresztül fejedelmi lehetőségünk van, hogy a tudatalatti működésmódját megismerhetjük. És amikor mindezzel megvoltunk, akkor már konkrétabb kijelentéseket is tehetünk, hogy: na akkor mit is kellene csinálni, ha ezeket már mind tudjuk. Valamennyire, amennyire lehet, a kezünkben van ez a lehetőség, hogy tudjuk, hogyan tudjuk a meggyőződésünket, a tudatalattin keresztül a hasznunkra fordítani. Na most. Elsősorban K.G. Jungra fogok hivatkozni, meg azokra a személyes tapasztalataimra, amelyeket akkor gyűjtöttem be, amikor álomanalízisre jártam, és mindennap minimum 1 órát foglalkoztam az álmaimmal. Egy szakavatott álomanalitikus segített nekem. Azért kerültem el hozzá, mert a papnevelő intézetben hihetetlen erőteljes álmaim voltak. Roppant módon meghatároztak engem. És nem tudtam velük mit kezdeni. Egy pont után már azt sem mondhattam, hogy nincsenek ezek, vagy nevetségesek, ugyan már én pap vagyok, hát mit az álmok, mert olyan erővel hatottak rám. Rátok is csak nem tudjátok.

Eszembe jutott az, hogy egyszer átéltem egy olyan erős álmot, hogy vasárnap volt, mentünk misére – ez még Esztergomban volt – és ültem ott a stallumomban, és semmit nem tudtam a szentmisével kezdeni. Semmit. Ültem, és mint aki minden érzékszervével visszafelé az álomban létezik. Mert olyan hihetetlenül erőteljes üzenete volt. Ez már több, mint 10 évvel ezelőtt volt. És akkor kezdtem el nagyon-nagyon foglalkozni ezzel. Tehát személyes élmények meg rengeteg olvasmány van ennek a hátterében, és most röviden fogok beszélni. Persze ma nem fejezem be. Nem tudom, hogy belekezdjek-e, mert egy meglepetés hirdetés lesz. Na jó, belekezdek. Jung azt mondja, hogy kétféle alapvető megközelítése lehet az álmainknak. Az álmok eleve a tudatalattiból fakadnak. Tehát fel sem merül a kétely, hogy az honnan van. Az első az alanyi, a másik a tárgyi megközelítés. Ő azt mondja – főleg, hogyha a saját álmainkat kezdjük el nézegetni – hogy a tárgyi megközelítéssel kezdjük. Ami azt jelenti, hogy találkozom veletek az álmomban. És mondjuk azt élem át, hogy a Laci nagy bajban van. És akkor én felemelem a telefont és felhívom a Lacit, és megkérdezem tőle, hogy: „Laci, nincs valami gáz?” Ez a héten is megtörtént velem. Egy édesanya felhívott engem telefonon tegnap reggel, el is ért. Úgy látszik, hogy nagyon vágyott arra, hogy velem beszéljen. Azt mondta: Feri, veled álmodtam az éjjel, jól vagy? De nagyon aranyosan és kedvesen. Azt mondtam neki, hogy most még igen. Nincs velem semmi baj. Ez a tárgyi megközelítés. Vagyis akiről vagy amiről álmodok, az tárgy, tehát nem rólam szól. Én álmodom, de rólad szól. Tehát ha veled történik valami, az az üzenet neked szól. Ez a tárgyi megközelítés. Ösztönösen is egyébként ezzel szoktuk kezdeni. Szerintem. Ösztönösen is azt gondoljuk, hogyha én álmodom valakiről, az róla szól. De ez nem így van. Mert nem róla szól; vagyis ilyenkor kiderül az, hogy – vagyis harmóniába kerülök a tudattalanról eddig elmondott dolgokkal – én álmodok rólad, meg rólad és én különbözök tőled, hanem a tudatalatti úgy működik, hogy a különböző tartalmakat megszemélyesíti. És amikor a Csillával álmodok az is én vagyok. Ha Endrével álmodok, az is én vagyok, meg ha a Péterrel, az is, és egy álomban bárkivel álmodok, az mind én vagyok. Nem az Énem, hanem valaki bennem. Mondjuk egy tudattalan valami megszemélyesül bennem. Nagyon használhatóak ezért az álmok. Mert egyszer csak egy élő figura hihetetlen összetetten és árnyaltan csinál valamit. Reagál, arca van, stílusa van, jellegzetessége van, miközben megszemélyesít valamit, aminek lehet, hogy én nem is vagyok tudatában. De nagyon közel van ahhoz, hogy tudatossá váljon. És egy komoly üzenet nekem: „figyelj, neked szükséged volna arra, hogy lehetőleg ezt tudatosítsd magaddal. Már azzal is sokat nyerek, hogy egyáltalán álmodom – ahogy erről beszéltem – már az is nagy előnyömre van. De ha egy-két dolgot tudatosítani is tudok, átjön a küszöbön, még több hasznom lehet belőle. Ilyenkor a másik ember tulajdonképpen egy lélekrész csak megszemélyesül. Ez az alapvető kettős megközelítés, amit mindig érdemes használnunk, amikor magunkról vagy másoknak az álmáról van szó. Nem arra buzdítalak benneteket, hogy álomfejtők legyetek és megvegyétek Krúdy Gyula könyvét, ami szépirodalmi mű és semmire sem használható egyébként – már az álomanalízist illetően. Hát nem sokra. Az álmoknak egy nagyon szűk szeletéhez kapcsolódóan némi értelem van azt elolvasni. Körülbelül ennyi haszna van. Most akkor bevezető: az álmainkat négy nagy csoportra oszthatjuk és mind a négy csoport a tudatalattinak egy speciális működésmódjáról árulkodik. Erről fogok a következő alkalommal beszélni. (68:15)
Comments