A módosult (alternatív) tudatállapot 2.
2002.01.15.
Ilyen lehet hangos zene, tánc, sokszínű fény, lézer, dizsi, szóval ez. Nem véletlen, hogy nagyon sajátos tudatállapotba kerülnek ott fiataljaink és ifjúságunk, és olyan gondolatokra jutnak, amelyek délelőtt nem biztos, hogy megfogalmazódtak bennük, az összes többiről nem is beszélve. Egyértelmű az összefüggés itt a zene, a dob és minden egyéb, és adott esetben mondjuk a között, hogy eljött élete nagy szerelme. És ezt rögtön szeretné is realizálni, számára kívánatos formában. Majd másnap reggel rájön, hogy rosszul döntött. Ez egy következménye lehet ennek az alternatív tudatállapotnak, illetve az abból fakadó cselekvésnek.
Ide lehetne hozni nyugodtan a sámánnak a dobját, aki révületbe kerül, ahogy említettem nektek múltkor, adott esetben a gyilkos galóca használata nélkül is az ütemes… ütemes… ütemes… zenével.
Aztán ide tartozhat a száguldás. Hát, aki kipróbálta… Emlékszem, hogy talán két évvel, vagy volt az már három évvel ezelőtt, amikor a sítúránknak a végén versenyeztünk. S volt egy nagy száguldás lefelé ott Franciaországban. Egészen, egészen izgalmas és sajátos.
Aztán, amikor Melkben jártam – biciklivel voltam –, ahogy bementem abba a barokk templomba. Az őrületes, ahogy ott, mondjuk a vizuális ingereknek a csúcsára jut el valaki, hihetetlen egyszerűen, hogy nincsen egy tenyérnyi hely, ahol megpihenhetne a szemed. Egyszerűen nincs. Nekem az sok. Szóval úgy kiszédültem onnan egy rövid idő alatt. De izgalmas lehetne mondjuk átélni egyszer egy ilyen apátságban egy nagy főpapi misét, amibe úgy beleadnak mindent. Hogy az összes érzékszervünk be legyen vonva.
Keresztúron a ministránsok két hét múlva szombatra készülnek, mert a főnök engedélyezte nekik a füstölést. És már most gyakorolnak, hogy ők Istennek szagot csinálnak a templomban. Nem véletlen, hogy jobb kultúránk van – most vallási kultúrákra gondolok. Az imádságnak nagyon fontos összetevője lehetett az, hogy az összes érzékszervet ingerekkel bombázzuk az imádság alatt. Ez lehet alternatívája annak, amikor éppen, hogy beszűkítjük az érzékszerveinknek a működését. A barokk egyébként is annak a gondolatnak a művészi megjelenítése, ami az egyház történetében egy fontos korszak, hogy fedezzük fel újra az érzéseket és az érzelmeket. Ahogy egy művészettörténész mondta, és ahogy én is mondtam már nektek, egyfajta propagandaművészet. A lényeg, hogy hasson. Nem baj, hogyha a puttónak nincsen feneke. Mert azt nem nézi senki. Hátulról nem nézzük, mert az egész olyan, mint egy díszlet. A lényeg, hogy hasson ránk. Ilyen a barokk.
Aztán, most a száguldáshoz, hogyha repültetek – hát biztos repültetek nem úgy, hogy állásból, meg iskolából, hanem repülővel –, nekem az a kedvencem, ahogy gyorsulunk a kifutópályán. Az! Az! Ahogy beremeg a repülő, és valószerűtlen gyorsasággal megy el jobbról – balról minden. Na az egészen, egészen jó. Nem szeretem, hogyha akkor zavarnak. Szerencsére hányásproblémái olyankor még nem nagyon vannak az utastársaknak. Az nagyon izgalmas, akkor azt át kell élni.
Aztán… Mondtam már nektek, idén csúcsot döntöttem. Lehet, hogy mondtam, ezeket az élményeket olyan szívesen osztom meg másokkal. ahogy bicikliztem – Svájc, Tirol, hegyek –, sikerült a néhány évvel ezelőtt fölállított csúcsomat megdönteni lefelé, ráadásul szakadó esőben. Hetvennégy km/h. Hmmm. Esőben hetvennégy! Cuccal! Ez aztán egy módosult tudatállapot, ami ott elfogja az embert! Hát nagyon izgalmas. Főleg, hogyha beleveszem, hogy a kapucnitól nem láttam jobbra meg balra. Csak körülbelül a szaggatott csíkokat lehetett látni. Egyébként annyira elvarázsolódtam ebben az élményben, ráadásul már szürkült is! Folytassam még? Nem, ezt nem… Egyszer egy ilyen családi összejövetelen elmondtam, az összes szülő szikrákat szóró szemmel nézett rám, hogy most rontom meg az ifjúságot, mint Szókratész, úgyhogy aztán ott kellett szabadkoznom, hogy „senki nem csinálja utánam!” – na tudjátok, mennyi értelme van ennek. Az óta az összes gyerek velem akar biciklitúrára jönni. Egyébként tényleg, ma is kaptam ajánlatokat, hogyha rájuk figyelnék, minden szombaton bicikliznénk. Szóval… Annyira elvarázsolódtam egyébként, hogy még azt a szokásos vakmerőséget is elfelejtettem megcsinálni, hogy nézzem a kilométerórát. Ilyenkor teljesen beleülök, hát szóval nem is a nyeregnél van a fenekem, hanem a vázra hasalok rá.
A következő: kimerültségig folytatott munka vagy sport. Az is ilyen állapotba sodorhat bennünket. Nem akarok erről most hosszabban.
Aztán – ez viszont nagyon érdekes, saját élményem van, lehet, hogy nektek is lesz majd – sokórás terápiás ülések, minimális szünettel. Hmm, ez nagyon izgi! Látom valakinek eltorzult az arca az ötlettől, hogy ilyenbe merészkedjen bele. Nekem volt olyan – több pszichodráma-csoportba is jártam – és volt olyan vezető páros, akik ezt az utat követték. Csináltunk úgy pszichodrámát, hogy kezdtük fél kettőkor, kilencig tartott, és volt egy tízperces szünet. Az igen. Főleg, hogyha te játszol, kialakul egy teljesen más világ, ami… na. Olyan imádságok, megint talán csak a taizéi imádságra lehetne hivatkozni, hogy hosszú órákon keresztül megy, és megy, és megy. Vagy politikai rendezvények. Hitlernek a beszédei. Azok nem tizenöt percesek voltak, órákon keresztül. Caucescu a házi mozijában Hitler beszédeit elemezte, s próbálta utána csinálni. Sajnos sok szempontból elég nagy sikerrel.
Aztán a harmadik pont, a figyelem erős megterhelése vezethet ilyen állapothoz. Hipnózis, koncentrációs technikák. Amikor nagyon kell valamire figyelned. Ilyen lehet a monoton ritmus követése. Nem véletlen, hogy mindenféle zenei lehetetlensége ellenére a fiataloknál olyan nagy sikere van ezeknek a zenéknek. És aztán a fokozott éberséget igénylő tevékenységek, Múltkor említettem egyet például, amikor a repülésirányító nézi a monitort. Akkor kerülhet ilyen állapotba. Vagy éltem már meg ilyet mondjuk csoportvezetés közben, mikor hihetetlen hosszan, három–négy órán keresztül kellett, mondjuk tizenöt emberre figyelni. S nagyon nagyon intenzíven. Akkor én is teljesen bevonódok ebbe. És olyan dolgok jönnek elő, amelyek egyébként a nappali vagy hétköznapi tudatállapotból nem fakadnak. Ott a vezető is bevonódik, és ettől ez nagyon hatékonnyá lehet.
A negyedik pont: a biológiai egyensúly komoly felborulása vezethet ilyen állapothoz, súlyos betegség, láz. Hány olyan filmet láttunk már, mikor valaki nagyon – nagyon lázas, és a lázas állapotában vált a film, és akkor abban az állapotban találkozik valakivel, lejátszódik valami esemény, valami nagyon – nagyon fontos. És amikor fölébred, akkor tudjuk azt, hogy ez a lázas állapotában átélt esemény, ez az egész életére kihatással lesz. Lehet, hogy éppen ott fordul meg az élete.
Van egy hölgy, akivel szoktam beszélgetni, most egy súlyos műtét után van. S a következőt mondta, hogy ennek az egész eseménysornak, ahogy kiderült, hogy ő nagyon súlyosan beteg, muszáj műteni, huszonnegyedik óra, megműtötték, sok hétig feküdni mozdulatlanul, azt mondta, hogy a kulcsmomentuma az volt, amikor álmodott. És azt álmodta, hogy találkozik Jézussal álmában, és ez közvetlenül a műtét után volt, és azt kérdezte tőle Jézus, hogy szeretne – e elmenni, vagy inkább itt akar – e maradni a Földön. És nagyon valóságos volt álmában ez az élmény, valóban átgondolhatta ott, hogy mit akar, és döntött. És azt mondta Jézusnak, hogy szeretnék még maradni. És akkor azt mondta Jézus álmában, hogy rendben van, akkor úgy lesz, ahogy akarod. Fölébredt, és most már hónapok múlva is ezt mondja, hogy ez volt az az élmény, ebben az egész folyamatban, ami elindította őt arra, hogy a dolgok jó úton vannak, meg fog gyógyulni, nincsen baj, hogy rendben vannak a dolgai. Egy álom.
Alkohol, kábítószer. Hát nyilvánvaló, nem tudom, hogy erről kell – e beszélni, eszembe jutott mindenesetre az az ismerősöm, aki elkezdett füvezni. S akkor először hetente egy, háromnaponta egy, naponta egy, félnaponként egy, óránként egy, félóránként egy, majd végül szinte folyamatosan füves cigit szívott, azt mondta, hogy eljutott oda, hogy egyáltalán nem lépett ki ebből az állapotból. Folyamatosan ebben az állapotban volt, tehát számára ez az alternatív tudatállapot lett a reális tudatállapot, azt mondta, hogy hihetetlenül élvezte, hogy sokszor annyit csinált csak, hogy kiült a Ferenciek terére, s nézte az embereket. És ebben az állapotában egészen más történt ott, mint amikor egyébként, normálisan körbenézett volna. És aztán arról beszélt (most már egyáltalán nem füvezik), hogy rájött, mikor egyszer valami miatt hosszabb ideig, ami azt jelenti, hogy néhány órán keresztül mondjuk kiesett ebből az állapotból, hogy hihetetlenül izgalmas ez a normál állapot. Vagyis visszafordult nála, ez lett az alternatív tudatállapot számára, és azt mondta, hogy „Jé, hát ez sokkal izgalmasabb, mint ez, ahogy füvezek!” És akkor belement ebbe a kalandba, hogy kezdte lerakni, és azt élvezte, hogy jé, így milyen furcsa minden. És amikor eljutott oda, hogy teljesen lerakta, akkor döntött arról, hogy hátha ez az egész így működik, akkor semmi értelme nincs. Hogyha az egész egy ilyen kaland volt, akkor… És azóta teljesen jól van. Nem vonzza ez.
Ilyen ősi technika, aminek a modern változatait is ismerjük, a légzésszabályozás. Mert az nagyon gyorsan kihat az egész szervezetre, az egész idegrendszerre, lelki állapot, fizikai állapot, mindent nagyon gyorsan tud befolyásolni. Ezért lehet olyan nagy szerepe a közös éneklésnek. Mert ott egy nagyon sajátos légzésszabályozásról is szó van. De a jógának, egyes irányzatainak pedig alfája és omegája, hogy hogyan tudok a légzés módosításával ilyen tudatállapotba kerülni. Ahol megnyílik az énnek a határa, és a tudatalattiból sok minden fel tud törni. És semmi mást nem kellett hozzá tennem, csak egy nagyon sajátos légzéstechnikát megtanulni. Vannak olyan, kicsit drasztikus, huszadik századi – hát nem tudom, hogy nevezhetjük-e terápiás módszereknek –, ahol az illetőt olyan légzésvételre kényszerítik, hogy alig szabad kifújnia a levegőt. Állandóan be kell, be kell, be kell venni a levegőt, és amikor egy ilyen nagyon furcsa állapotba van, már akkor fekszik, akkor lenyomják a mellkasát. S egy pillanat alatt egész furcsa állapotba lehet kerülni. Viszonylag nem kell hozzá semmi. Olcsó. Csak kell hozzá valaki.
Aztán ilyen lehet az alvás elmaradása. Ti játszottatok azzal serdületlen korotokban, hogy mennyit bírtok alvás nélkül? Nem, ez lehet, hogy férfilogikához tartozik hozzá, hogy tudd mennyi a világcsúcs. Mi csináltuk ezt. Három éjszakát bírtam alvás nélkül, és a harmadik éjszakát követő hajnalban fogtam padlót, finoman szólva. Egészen sajátos élmény. Hogy pusztán csak az által, hogy nem alszok – lehet így is mondani, tudjátok, szabályos. Hihetetlen. Megváltozik minden. És ilyen élményem volt az is, amit egyébként nem gondoltam előre, mikor mikor Péterrel, meg Istvánnal elmentünk négyszáz kilométert biciklizni egy nap alatt. Akkor ebben nem csak az volt az izgalmas, hogy egy ilyen beszűkült tudatban tekertünk, hanem az is, hogy nem lehetett aludni. És úgy, hogy kimaradt egy egész éjszaka, és közben folyamatosan tekertél, és rád szállt az éj, és akkor is folyamatosan tekertél, és nem lehetett aludni, egészen döbbenetes dolgokat hozott ki belőlünk. Azóta tudjuk egymásról úgy hárman, hogy mi minden tud előtörni ilyenkor az emberből. Milyen másfajta reakciókat tudunk ilyenkor produkálni. Belőlem például az tört elő, hogy egyáltalán nem érdekel, hogy ők megcsinálják-e. Én meg fogom csinálni. Ez a roppant keresztényi mentalitás fakadt föl a szívem mélyéről, mi tagadás. Lementünk a déli országhatárig, meg vissza. De az még csak háromszázötven kilométer. Úgyhogy kitaláltam, hogy a rakparton nyomjunk még egy ötvenest. Mindezt hajnalban, a változatosság kedvéért esett az eső, és az utolsó megállásnál Péter meg István azt mondta, hogy annyira fáj a térdük, hogy nem tudják, hogy menni fog-e. Nekem meg nem fájt. És gondoltam, hogy lehet, hogy nektek nem fog menni, nekem fog. És azt csináltam, huszonöt kilométerig, hogy előttük mentem. Tehát az volt a mániám, hogy majd én nyomom a tempót, kilométeróra, huszonöt, nem érdekel, hogy bírják vagy nem. Huszonöt a tempó, akkor lesz meg az idő, a többi nem érdekel. És akkor leszakadtak, kétszáz méter, háromszáz, négyszáz, és fordultunk, ugye, ahogy lehetett a rakparton menni. S akkor próbáltam őket bevárni, ettől eszméletlen dühbe gurultam. Hogy ilyen emberekkel jöttem én el biciklizni, háromszázhetvennél itt nyűglődnek, hát kik ezek? És akkor az egyik ilyen kanyarnál, hogy mondjam, valami ilyen nappali fény bederengett a sötétségbe, és akkor bevártam őket. S akkor ott néhány szót szóltunk, és mondták, hogy sokkal gyorsabban tudnak jönni, ha én vezetem őket. Tehát nem csak azért, hogy a szelet elveszem, hanem egyáltalán, az jobban ösztönzi őket, mintha én háromszáz méterrel előttük megyek. Na jó, hát ezt tudjuk ilyenkor! De nem ott! S akkor tényleg megcsináltuk, huszonhárom óra ötven perc. Annyi. De azt meséltem is, hogy mi volt utána? Beérkeztünk, hatkor indultunk, öt óra ötvenre érkeztünk be, s nyolckor miséztem. Úúúú! Na az is még a módosult tudatállapotnak az élménye volt. Meg az, ahogy nem tudtam letérdelni. Az volt a másik – átváltoztatásnál így belekapaszkodtam az oltárba. Heteken keresztül próbáltam elhazudni magam előtt, hogy én így viselkedtem. Nem vártam meg a barátaimat. Hetekig. Tiltakoztam ez ellen, ez nem én vagyok. Úgyhogy úgy hallgassátok, vigyázzatok!
Na a következő, hogy fokozott mentális igénybevétel. Maximális erőfeszítéssel járó, kimerültségig folytatott munka. Igen, ez már azért előkerült… Félek olyan orvos kezébe kerülni, aki éppen mondjuk harminchat órás szolgálata vége felé dönti el, hogy műtsön-e vagy ne. Nem tudom, miért. Van bennem némi fönntartás józan döntésképességét illetően, egyébként másfelől pedig el tudom képzelni, hogy mondjuk katonáknál, meg ilyen polgári szolgálatnál, hogy tűzoltók meg ilyesmik, hogy lehet, hogy bele van ez építve, nem tudom, lehet, hogy csak tapasztalat, hogy ilyen hosszú szolgálatokat csinálnak. Mert lehet, hogy ha éppen frissen kialudtan, józanul érkeznek, és akkor kellene az életüket kockára tenni, nehezebben menne. Nagyon könnyen el tudom képzelni, hogy ez benne van. Hogy ilyenkor azok a nagyon ösztönös, begyakorlott dolgok működjenek, hogy bemegyek és kész. Meg hogy miért lehetett annyi hős, amikor most nekimentek a két toronynak. A tűzoltók között.
Aszongya, nagyon megerőltető élethelyzetek. Válás, gyász, vizsgaidőszak. Nem tudom, ti hogy csináljátok, egy idő után ugye immunisak leszünk, és mehet a buli vizsgaidőszakban is, de azért biztos van olyan élményünk, mikor még nem.
Aztán krízisállapotok. Öngyilkossági krízis. Pont, ha jól emlékszem, kedden, ahogy mentem haza, bekapcsolván a tévét, hallottam azt a hírt, hogy egy anya, miután megszülte csecsemőjét, berakta a mikróba. Azt hiszem, pont kedden volt. És rögtön az ugrott be, hogy ezt szerintetek normál tudatállapotban tette meg? Nyilván nem. Hanem, ahogy ez később kiderült, ennek van szakirodalma, mert annyira elkezdett ez engem piszkálni, ahogy mondtam is nektek, hogy a szülő nő, az egy harmadik emberfajta. Férfi, nő, és szülő nő. Hogy főleg egy olyan asszony, aki egyedül szül, eleve az a helyzet, az a félelem, az az eszméletlen helyzet, és a vérveszteség, és hogy magának kell csinálni, hogy kihoz belőle olyasmit, amit ő maga sem tenne meg. De ilyen állapotban következik annak a belső dinamikájából, amit ő ott átél. Nyilván erre mondhatjuk azt, hogy őt ez nem menti. Én most egyáltalán nem akarom ezt minősíteni, főleg erkölcsileg nem. De hogy mi lehet egy ilyen tett mögött, azt talán akkor tudjuk megérteni, hogyha eszünkbe jutnak már általunk átélt ilyen alternatív tudatállapotok. Hogy ott egészen más történik, mint egyébként. Ezért teológusok beszélnek arról, amit talán már említettem is, hogy föltételezhető, hogy az öngyilkosságok legnagyobb százalékában eleve azt kell mondanunk, hogy az illető módosult tudatállapotban volt. Ami az erkölcsi megítélését a tettének erősen befolyásolja.
Aztán ilyen lehet, amikor extra nagy teljesítményt kell produkálnunk. Lehet, hogy én egy ilyen tipikus hím vagyok, de engem le tud nyűgözni az, amikor nézem a sportadón ezeket az erőembereket. A világ legerősebb embere, ez a Fekete László. Ugye, úgy hívják? Azok a dolgok is, amiket csinálnak, egy idő után lehet látni, hogy már nem ott van. Tehát ott valami egészen más logika működik, ahogy ilyen százötven kilós golyókat pakol föl az asztalra.
Aztán – nagyon erőteljes érzelmek hozhatnak létre ilyen tudatállapotot. Egyébként ez visszafele is igaz, ilyen tudatállapotoknak lehet jellemzője az, hogy nagyon erős érzelmek fakadnak belőle. Tehát így is, úgy is igaz lehet ez. Láttam egyszer egy karambolt, többet is láttam, de amire gondolok, nem volt nagyobb egy kisebb koccanásnál. Ott a Déli pályaudvarnál, az egyik kocsi belement a másikba, de azért durrant, és nyilván ez egy pillanat alatt kritikus állapotba hozta az elöl ülőket, akikbe hátulról belementek. És megdöbbentő élmény volt ez, vissza is vetette a nők iránti érzékenységemet, hogy kiszállt – a férfi vezetett, a nő ült mellette – és amikor kiszálltak, a férfi viszonylag higgadt volt. A nő pedig ilyen extatikus állapotban üvöltözött, hogy „Üsd meg! Üsd meg!” Ez jött ki belőle a koccanás által. Nem ütötte meg. Szerencsére. De abban a pillanatban persze én úgy kódoltam ezt, hogy „Ilyen egy nő?!” Nem, nem, jó, jó, …
Aztán, az utolsó út: csökkent éberség, kritikai funkciók fölfüggesztése. Ez történik álomban, félálomban, szundikálva, satöbbi. Erről már volt szó. Két történetem van. Az egyik, hogy amikor heringként laktunk a Petőfi laktanyában, mert ott volt a papnevelő intézet kihelyezett tagozata – tényleg ott volt, szóval nem katonaként, hanem papnövendékként –, akkor volt egy olyan szobatársunk, aki éjszakánként fölkelt, és mászkált. Alvajáró volt, de mielőtt elkezdett volna járkálni, aközben dumált. Egy csomószor – hihetetlen – pillanatok alatt elaludt. De az még nem volt mély alvás, hanem egy ilyen átmeneti állapot, lehetett vele dumálni. Roppantul élveztük, azt csinálta, hogy nagyon gyakran elkezdett beszélni úgy, hogy feküdt. De nagyon gyakran fölült, kinyitotta a szemét, látszólag tökéletesen magánál volt. És elkezdett dumálni, és logikus mondatokat mondott. Ami a legizgalmasabb volt, hogy olyan szavakat használt, amit soha nem engedett volna meg egyébként. Olyan kijelentései voltak – hát roppant élveztük. Fölmerült, hogy magnóra vesszük… és ami nagyon jópofa volt, lehetett vele beszélgetni. Lehetett, és úgy elküldött a sunyiba, hogyha olyat mondtál, hogy csak úgy zörgött. És néha fölkelt, kiment, ivott, lefeküdt – tök jól megvolt egyébként.
Na most ezek voltak a főbb utak. Most nézzük meg – mert itt kezdődik igazán az, ami miatt ez fontos nekünk –, hogy milyen általános jellemzői vannak ezen alternatív tudatállapotoknak.
Az első, elég bőséges szempont: a gondolkozás megváltozása. Megszűnik, illetve eltolódik a gondolkozásmódunk, nem racionálisan gondolkodunk ilyen tudatállapotban. Megszűnnek az ok – okozat viszonyok. Az elemzés, az értékelés, a következtetések levonása. Tehát mindaz, amit racionálisnak, vagy úgymond normálisnak szoktunk nevezni. A mérleglés. Eszembe jutott az, hogyha játszunk nagyon hosszú játékokat, huszonnégy órás játékot, akkor az elején, amikor még éberek vagyunk, órákon keresztül mindenki mérlegel és okoskodik, és huszonöt valamit kitalál, hogy mit hogy lehet, és ahogy megyünk bele az éjszakába, ahogy ránk virrad a hajnal, ha játszottatok ilyen szerepjátékot, diplomáciát, ilyesmit, ott lehet tökéletesen megfigyelni, egy idő után szinte teljesen megszűnik a logikus gondolkodásnak a prioritása. És nagyon furcsa döntések születnek. Néha pusztán csak azért, hogy menjen a játék, kinyírunk valakit. Hát játékban.
Aztán: a valóság vizsgálata csökken. Szép lassan elmosódnak a határok aközött, hogy mi reális, és mi nem. Mi objektív, és mi szubjektív. És nem is tartjuk fontosnak, hogy megválaszoljuk magunknak ezt a kérdést, hogy ez most reális-e vagy nem. Amikor beszélgettek egy olyan valakivel, aki nagyon benne van egy krízisben, vagy egy érzelmileg őt roppantul fogva tartó helyzetben, akkor ugye, ti egészen másként élitek meg azt, amiről ő beszél. És néha már az nagy segítség lehet neki, hogy „Nézd, én mindazt amiről te beszéltél kívülről így látom.” És már az elindíthatja őt egy ébredésben, vagy egy gyógyulásban, hogy rájön, hogy a valóság nem az, amibe ő teljesen belegabalyodott, és azt gondolja, hogy minden úgy van, ahogy azt ő most átélte. Mondjuk, amikor valakit teljesen elfog a reménytelenség érzése, és nem lát ki belőle, és tényleg nem lát ki belőle, akkor lehet, hogy nincs szükség arra, hogy őt meggyőzd. Egyszerűen csak fölfestesz egy képet, amiben ő a főszereplő, és egyszerűen csak reálisan ott vannak a dolgok, ahol úgy szoktuk mondani, hogy reálisan vannak. Már ez segíthet.
Aztán – ez megint lényeges –, nyitottság történik a környezetnek az eligazító jelzései iránt. Vagyis nagyon fogékonyak leszünk arra, hogy az a helyzet, amiben vagyunk, már objektív, racionális, logikus módon már nem értelmezhető, vagy egyre kevésbé értelmezhető, ezek a logikus érvek, a hatásuk egyre kevésbé meggyőző, és nyitottá leszünk arra, hogy a külvilágból érkező akármilyen jelzés üzenet értékű legyen. Sokkal fogékonyabbá válunk ezekre az üzenetekre és jelzésekre, miközben, ahogy mondom, lehet, hogy nem üzenetek. És nem jelzések. De egy ilyen állapotban üzenetként, jelként, csodaként, akármiként tudunk értelmezni olyan dolgokat, amelyeket normál tudatállapotban tökéletesen el tudunk rendezni másképpen. És azt mondjuk, hogy „Ó, hát ez logikus.” Isten–élményekkel kapcsolatban, ahogy hallgattam ilyesmit, szinte mindig van bennem egy belső, erős kritika. Hogy azt, amit ő átélt, és mondja nekem hihetetlen sugárzó arccal, legalább három természetes módon meg tudom magyarázni. De nyilván ennek sok értelme nincsen. Ma jött hozzám egy gimis fiú. Még ráadásul kis gimnazista, tehát talán tizenhárom éves. S azt mondta, hogy „Álmodtam Jézussal.” És azt mondja, hogy „Azt álmodtam, hogy Jézus azt mondta nekem, ne csak higgy, élj is!” Már hogy úgy, a hited szerint. „Atya, én ezt nem értem! Nagyon fontos volt, de nem értem.” De látod, hogy teljesen meg van kavarodva. Most mi ez a mondat, hogy ne csak higgy, hanem csináld is úgy, ahogy a hited szerint van. Hát ez egy totálisan egyszerű mondat. Van ebben valami rendkívüli? Az égvilágon semmi. De ő egy olyan állapotban élte ezt át, hogy nem tudott vele mit kezdeni. Azt mondta, hogy valami nagyon fontos. Izgatott volt. „De Atya, hogy kell ezt érteni?” S én egy pillanatra nem is értettem, hogy ő mit nem ért? Hát hallotta már biztos ezt a mondatot, s én elmondtam neki, hogy ez a mondat azt jelenti, hogy van benned hit, s az volna fontos, hogy te a hited alapján csináld az életed. „Jaj, nagyon köszönöm! Atya!” S utána azt mondja, ami nagyon izgalmas, mert ti ezt már tudjátok, hogy „Atya, én most arra gondolok, hogy én napok óta próbálom így csinálni. Lehet, hogy van összefüggés aközött, meg az álmom között?” Édi, nem? Tizenhárom éves kissrác. Talán még fontos az a mondat, amit mondtam neki búcsúzásul, hogy „Látod, az Isten üzent neked.” Mondtam neki, hogy jól csináltad. És hogy ebbe az irányba menjél tovább. Tehát eszem ágában sem volt ezt az élményét agyonracionalizálni, meg értelmezni, meg agyoncsapni. Mi értelme lett volna? Semmi. Főleg akkor nem, ha én tudom, hogy őneki ez az élménye egy jó irányban történt élmény. Legyen a hite szerint. Még akkor is, hogyha lehet, hogy ő maga jön rá tíz év múlva, hogy „Hát mi volt ez? Hát ebbe nincs semmi kunszt!”
Volt egypár Isten–élményem. Az összeset radikálisan fölforgattam életem során már többször is. Mindegyikből kigyógyultam már. Bizonyos szempontból. Aztán, ahogy kigyógyultam belőlük, újból vissza tudtam hozzájuk térni. És azt mondom, hogy azért ez mégiscsak megtörtént. Tudok mindegyikre racionális magyarázatot adni. De ez nem baj. Egyáltalán nem baj.
A következő: tekintélyszemélyek fokozott elismerése és elfogadása. Roppant lényeges. Hát ilyenkor történik az, hogy a gyászoló ember bejön az irodába, és azt kérdezi, hogy „Atya! Ugye üdvözült? Atya mondja meg, hogy üdvözült?” És ő tényleg tőlem várja a választ. És én ott ülök normál tudatállapotban, és azt gondolom, hogy: „Hát mit tudom én.” Ez az első gondolatom. A másik meg, hogy: „Mivé teszel te engem?” Tehát most az volna logikus, hogy elmagyaráznám neki, hogy „De én egy pap vagyok. Se nem Szent Péter, nem az Úristen, elköltözött szentek, … hát…” De hogy ez a helyzet nem az a helyzet, amikor odaveted neki, hogy… hanem azt mondod, hogy az Isten üdvözíteni akar minden embert. A legkisebb jótettnek is megvan a maga végtelen értéke odaát. És mit tudom én, mondasz egy pár dolgot. Most nyilván ennek megvan akkor is az értelme, hogyha ténylegesen fogalmunk sincs, hogy mi történt vele. Nyilván, hogy egy ilyen irányba lendítem ezt, és hát milyen arcok néznek ilyenkor vissza. Hogy mondjam? Gyilkosság áldozata lett valaki. Én temettem el, gondolhatjátok, hogy a gyászolók milyen állapotban voltak. De azok, akik ott voltak azon a temetésen, közvetlen családtagok, azóta kirobbanthatatlanok a templomból. Azok mindig ott vannak. Pedig előtte, hát… És e mögött nem csak az van, hogy kapaszkodnak valamibe nyomorultak, mert nincs nekik más. Hanem e mögött valódi, komoly tartalmak vannak. Talán a legszebben az elmúlt évet az a valaki köszönte meg, akinek a hozzátartozóját temettem el. Olyan szép köszönömöt mondott nekem, hogy nem is bírom elfelejteni, meg nem is akarom.
Ez roppant lényeges lehet akkor, amikor ti tanácsot adtok egy barátotoknak. Amikor minél inkább ilyen kritikus állapotban van valaki, és kérdez tőletek egy ártatlan mondatot. Vagy nem is kérdez, de ti reagáltok. Számítanunk kell arra, hogy a legsemlegesebb mondat óriási hatással lehet az illetőre, azért, mert a barátja vagy. Megnyílt neked, te fontos ember vagy az életében. Éppen téged ért el. És amit mondasz, egy életre kihathat rá. Nem kell ettől félni, nyilván, nem ezért mondom. De dönthet. Egyetlen mondat dönthet ide vagy oda. Múltkor jött egy pap barátom, azon hezitál, hogy kilépjen-e, vagy ne. És elment valakihez, aki elkezdte őt terelni abba az irányba, hogy hát menjen el nyugodtan. Ráadásul pap volt az illető. Ilyet tilos csinálni. Egyszerűen tilos. Minimum semleges vagy. Ez nem érzelmi semlegességet jelent. Ráadásul, sok-sok-sok kutatás utal erre, a tekintélyszemélyeknek ilyenkor hierarchiája van. Tehát annak a szava lesz a perdöntő egy ilyen módosult tudatállapotban, aki számodra, szubjektíven a legtekintélyesebb. Emlékszem, hogy a mi születésünk előtt az orvos azt mondta: „Jó nagy baba lesz!” A nővér azt mondta: „Ikrek.” Ezért nyilvánvalóan édesanyám és édesapám – egy bölcső, egy cucc, egy akármicsoda. A nővér újból és újból elmondta édesanyámnak, aki egyébként sokkal többet is találkozott vele: „Anyuka, ikrek.” De jött az orvos és azt mondta: „Egy”. Na hát aztán jöttünk egymás után szépen sorban, lehetett aztán rohanni a dolgokért, merthogy ikrek.
Amikor ott feküdtem a kórházban, jön a konzílium. Hát, az egy külön… Az, ami olyankor … a hierarchiának az ereje, az valami döbbenetes. A professzor megáll az ember előtt, ugye fogalma sincs semmiről, de megáll, és azt mondja, hogy „Rendben van.” És akkor mindenki fölszabadul „Hát akkor jól van! Mikor rúgjuk ki?” Igaz, hogy még a lábamat se bírom megmozdítani, de… Hihetetlen ereje van ilyen pillanatokban annak, hogy mit mondott a professzor. Mi történik ilyenkor? Kimennek, és a kórteremben: „Láttad? Neked azt mondta, hogy két nap múlva elmehetsz, de láttad, hogy hogy nézett rám? Láttad? A szemével! Azzal a kettővel úgy nézett rám… Szerinted is? Szerinted is olyan csúnyán?” Hogy föl tudnak pörögni emberek ilyenkor! A legapróbb dolgot is jelnek veszik. És abból az egész állapotukra következtetnek. Mint az én orvosom. Nahát, azt még egyszer elmondom, hogy egy kicsit gyógyuljak. Mikor benn volt a cső a térdemben, tudjátok, jó mélyen, onnan jött ki a trutyi. S bejött, és azt mondja, hogy: „Na, most egy olyan dolog jön, aminél borzasztóbbat keveset tudok elképzelni. (Péterffy Sándor utcai traumatológia, csak azért, hogyha lehet választani…) Hsss! Így kitépte a csövet. Hát tudjátok… Én megmarkoltam az ágynak az… Hát ilyen mondatoknak olyan ereje van, hogy az őrület. Még akkor is, ha… Mert tudjátok, hogy van? A régi betegek fölvilágosítják az újakat. Így megy. Mindenkinek kitépték már ezt a…Mondják, hogy a műtét, az semmi. Hát az semmi. Mert hát akkor aludtál. Bezzeg ez! Tudod, ez a legrosszabb. És akkor napokig ez megy. Mint a gyógytorna – na, hát ezt már úgyis mondtam…
Következő. Ami nyilván ebből következik, egy szubjektív realitás jön létre. Mindaz, ami ilyenkor egy teljesen szubjektív világ, ez fölölti a realitásnak a látszatát. Ahogy elmegyek, mondjuk, a sportkórház előtt, ahol a második műtétem volt, Mindig nagyon furcsa, hogy próbálom visszaidézni azt az állapotot, amit ott éltem meg azok között a falak között, és lehetetlen. Egyszerűen lehetetlen. Mint a katonaság. Kijösz, és minthogyha álomból ébrednél föl. És van is benned olyan, hogy erről teljesen kár beszélni. Hányszor hallottam férfiakat, akik hazamentek, vagy jöttek a szeretteik látogatni, és kérdezik, hogy „Na, milyen?” És úgy… Aki úgy igazán bent van a katonaságban, és nem olyan ideggyönge, hogy csak úgy fakad belőle a szó, az úgy inkább nem mond semmit. Mert felesleges. Úgysem tudom elmondani. Nem tudom úgy körbeírni, hogy átélhesd, hogy az milyen.
Aztán, ami ebből fakad, érzelmi meggyőződés alakul ki, hogy a világ olyan, amilyennek mondják. Ebben benne van az is, hogy a világ olyan, amilyennek én tapasztalom, de ez az én tapasztalatom nagyban függ a tekintélyszemélyek jelzéseitől, kijelentéseitől. És ez a szubjektív világ lesz az értelmezési keret. Azt mondják, akik a hipnózis működésmódjáról beszélnek, hogy ezzel magyarázható az, amikor egy hipnotikus állapotban a betegnek azt mondják, hogy hideg, és egy forró tárgyat érintenek oda. És hidegreakciók vannak a bőrön, vagy fordítva. Hideget, és azt mondják, hogy forró, és égési sérülések jönnek ki. Ez, azt mondják, ennek a működésmódjára értelmezhető. Hogy egy szubjektív világ alakul ki, és a tekintélyszemély ebben a tudatállapotban azt mondja, hogy forró, és ez sokkal-sokkal hatékonyabb, mint ami egyébként objektíve történik.
Aztán ide tartozik az is, bár eszembe jut Jézusnak a szava, hogy aki megbotránkoztatja a legkisebbet, annak jaj, de az a módszer, amit ilyen nehéz helyzetekben szoktak sokan alkalmazni, egyébként semmi baj nincs vele, hogy kinyitják a Szentírást. S akkor böknek. Ez nagyon gyakori. Nem csak hívőknél. Hallottam nem hívő embereket is. Csak lehet, hogy ő a Háború és békét nyitotta ki, és abba bökött. Mindegy, a lényeg, hogy számára fontos dologra bökjön. És szinte az is mindegy, hogy mi van ott, mert az üzenet. Nem akarom ezeknek az élményeknek, hogyha ilyet csináltál már, és ez abban a pillanatban eligazított téged, az érvényét megkérdőjelezni. Megvan ennek a maga szerepe. De ha racionálisan közelítek a kérdéshez, ennek a logikájára értelmezhető. Ebben az esetben nem ember volt az a tekintély, akinek egyetlen mondata eldöntött valamit, hanem a Szentírás.
Aztán erre a tudatállapotra jellemző az, hogy egymással ellentétes dolgoknak tulajdoníthatunk realitást, valóságtartalmat. Hány olyan beteg számolt be erről, hogy miközben átélték azt, hogy most ébredt föl az érzéstelenítésből, én is fölébredtem az egyik műtét alatt, és az orvos a következőt mondja, hogy:„Na, ennek vége.” Mire – vannak alternatív tudatállapotban hallgatók is, akik rögtön… Szóval nyilván nem rám gondol, vagy nem az emberre gondol ott az asztalon. Hanem a műtétre gondolt. Hogy na, ennek vége. De az illető aki egy ilyen… hát ilyen állapotban van, az miközben tudja, hogy hát nincs vége, aközben egyszerre tarthatja valóságnak azt, hogy vége van, és azt, hogy nincs vége. Tehát, hogy meghaltam, és élek. Élek és meghaltam, és nem tudom, hogy ez hogy van, de így van. Nagy lelki élmények kapcsán, akár megtérés élménye kapcsán hihetetlen erőteljesen, élmény szintjén jelenhet a meg, hogy egymást logikusan kizáró tartalmaknak lehet létjogosultsága egyszerre és egy pillanatban. Tehát valaki átélheti azt végtelen meggyőző erővel, hogy az Isten egyszerre szeret, és egyszerre számon kér. Tehát egyszerre úgy szeret, hogy csinálhatsz akármit, szeret, és egyszerre megvan benne minden pillanatban, hogy „Azért idefigyelj! Akárhogy nem lehet.” És ez egyszerre igaz. És átélheted, de kell hozzá ez a tudatállapot, hogy egyszerre irgalmas, és egyszerre igazságos. Amikor misztikusokat olvasunk, vagy hallunk ilyesmiről, ez mindig nehéz, mert mi józan tudatállapotban elkezdünk értelmezni egy misztikus állapotban íródott szöveget. Ez képtelenség. És belebotlunk abba, hogy az illető arról beszél, hogy „Átéltem: az Isten végtelen szabadságot ad. Azt csinálok, amit csak akarok. És ebben a végtelen szabadságban fölismertem, hogy az Istennek terve van velem.” Ez, ugyebár ellentmondás. Főleg, hogyha ezt úgy éli meg, hogy az Isten ebben a végtelen szabadságban azt mondja nekem, hogy „Ezt tedd!” Hát legalábbis látszólagos ellentmondás. Amikor azt az élményemet éltem át, ami nyomán elmentem papnak, abban hihetetlenül átéltem azt, hogy az Isten a világ teremtése előtt kiválasztott engem arra, hogy pap legyek. És ugyanezzel az élménnyel párhuzamosan átéltem azt, hogy azt csinálok, ami nekem tetszik. Az Isten így is, úgy is szeretni fog. És tökmindegy, hogy kiválasztott engem a világ teremtése előtt, hogy pap legyek. Mert lehetek más is. Ez így ebben a pillanatban nem jön össze. De akkor összejön. És ahogy ez összejön, ez egy fantasztikus élménnyé válik. Mert olyan dolgok kerülhetnek össze, amelyek talán valóban összetartoznak. De hogyha a világot leszűkítjük, nagyon érthető módon, racionális megközelítésünkben, akkor ott kénytelenek vagyunk elszabdalni összetartozó dolgokat.
Láttátok Simon Birch, A kisember című filmet? Annyira jó. Egy olyan kis emberről szól, aki tényleg törpe, és ő játssza a törpét. És az egész film erről szól, hogy az Istennek küldetése van velem kapcsolatosan, már hogy nekem van küldetésem. Az ember életének célja van. Egy kis ember, és aztán megmenti a barátait. De egyébként mindenki lenézi őt. Megnéztük lelkigyakorlat címén, hát olyan szipogás volt a végén, mint a csuda. Mindenki húzkodta elő a zsebkendőket nagy sebesen.
Beszélgettem már többekkel, akik azt mondták, hogy „Most ez hogy van? Az Istennek van egy terve velem. De hát minden pillanatban én azt keresztülhúzhatom. Akkor mi van az Isten tervével? Most akkor hogy van ez?” Ez volt tehát az első nagy kör. Hogy a módosult tudatállapot jellemzője a gondolkodás megváltozása.
A második: az időérzék felbomlása, vagy módosulása. Egy-egy nagyon elmélyült imádságban vagy meditációban mit tudod te, hogy hogy ketyeg az óra. Fogalmunk sincs. Szerelmes vagy. Megszűnik az idő. A világ ideje kevés ahhoz, hogy azt érezd, hogy elég. Vagy, mondjuk, egy krízisállapotban teljesen másképp megy az idő. Beszélgettem most valakivel – jeges úton elcsúszott, s azt mondta, hogy miközben csúsztam, hihetetlenül kitágult az idő. Pontosan át tudtam gondolni. Tudtam, hogy mi van velem, hogy kell esnem. Mögöttem van a lépcső, itt van a korlát, mit csinálok a kezemmel, mi lesz ezzel, jaj a családom, ú, mennyi gond lesz ebből…! Hát ennyi nem fér bele az időbe. Nem fér bele. És mégis belefér. Azt mondta ez az illető, hogy „Valahogy így tudom elképzelni azt, ahogy az ember halála pillanatában átéli az egész életét. Mit tudjuk mi, hogy az hogy van, de nagyon sokan beszámoltak erről. Igen, egy-egy élmény kapcsán hihetetlenül kitágulhat az idő. Egy szubjektív idő kezdődik, ahogy ezt tudjátok ti is. A görögben nem csak chronos van, hanem chairos is. A fontos idő. Szubjektív idő. Van egy vak barátom. Mikor először mondta, meglepődtem rajta, most már sokkal inkább tudom, hogy mennyire reális, amiről beszél. Most is mondta nekem, hogy „Hát, Feri, szilveszterkor, tudod, azt csináltam, hogy hát úgy fönn voltam, tévét néztem…” Ezt mondja mindig, komolyan. „Tévét néztem, aztán hát, mit tudom én, pezsgőztünk, és utána én imádkoztam. Olyan – nem is tudom –, olyan két órát.” Mikor először hallottam ezt, hogy imádkoztam, mondjuk, három órát, hogy ne már. Most engem etet? Vagy ez hogy? Mert egyébként nem az az alkat. És aztán kapcsoltam, hogy ez egy sajátos állapot, hogy valami érzékszervi főinger teljesen nincs benne. Hogy az időérzékünk mennyire kötve van a mozgáshoz, a változáshoz. És hogy ha csak egy kicsit lehunyjuk a szemünket, az egy egészen más idő indul el akkor. És mondja, hogy ő mindig aztán úgy fölocsúdik, és akkor – olyan órája van, hogy bemondja neki negyedóránként, hogy mennyi az idő. Van ilyen óra, és akkor az mondja neki ’bip’ és akkor eltelt két óra.
A harmadik pont ide, nyilván ezek logikusan össze is tartoznak, a realitásérzék és az önkontroll csökkenése. Ide tartozik az, hogy – idézőjelbe téve – mindent szó szerint fogunk venni. Talán ennek a legszebb vallási példája Szent Ferenc. Akinek az Isten–élményében az a feszület, ami előtt térdelve imádkozik, Krisztus megszólítja őt. S azt mondja, hogy „Építsd újra egyházamat!” De ugye azt a szót használja, amit egyaránt lehet templomnak, meg egyháznak is érteni. És hogy értelmezi Szent Ferenc? Szó szerint. És akkor nekiáll, és fölépítik a Napfivér, Holdnővérből jól ismert kis kápolnát. És eltelnek évek, míg rájön, ő maga, hogy nem ez volt az üzenet. Csak én szó szerint vettem. Hogy az Úristen nem azt mondta, hogy én egy kis eklézsiát építsek föl, hanem a nagyot. Az egyházat.
Egy orosz film, egy fekete-fehér orosz film egy szerzetesről szól, aki egy óriási kísértést él át. S a következőt csinálja – mi, akik nézők vagyunk, pontosan tudjuk, hogy őbenne mi játszódik le, de ő egy viszonylag semleges helyzetben van. Tehát beszélget valakivel, de képi nyelven mi tudjuk, hogy ő a kísértések kísértését éli át. Majd az eszét veszti már ettől, és akkor fogja magát, higgadtan kimegy, fogja a fészerből a baltát, s levágja az ujját. Ha megbotránkoztat a kezed, vágd le. Jobb fél kézzel bemenni a mennyek országába, mint… satöbbi, satöbbi. Eszméletlen erejű képek ezek. De ez van benne, hogy egy-egy ilyen szituációban képesek vagyunk szó szerint értelmezni akár a Szentírást, vagy a másik embernek a szavát. Részeg emberek – van bőségesen élményünk – hát… nem tudsz neki mit mondani, mert mindenbe képes belekötni. Az égvilágon mindenbe. Mondasz egy szót, és…
Ide tartozik az is, hogy nemcsak, hogy szó szerint veszek ilyenkor mindent, hanem mindent magamra vonatkoztatok. Ez az ugye, amikor valaki egy ilyen állapotban a paptól kap egy mondatot. És a pap egy nagyon egyszerű, általános kijelentést tesz. De az illető úgy megy haza, hogy „Ez nekem szólt! Ez az én mondatom.” Prédikációkkal kapcsolatban volt ilyen élményem, hogy jött oda valaki, és azt mondta, hogy „Atya! Te nekem beszéltél!” Mint az első élményem Keresztúron. Jött hozzám egy bácsi, és azt mondja, hogy „Atya! Maga engem kiprédikált.” Körülbelül két hete voltam keresztúron. És mondtam, hogy „Én?” Hát azt se tudtam, hogy mondjam, hogy „De hát én azt se tudtam, hogy maga kicsoda.” „Igen? Maga nem ismer engem? Maga nem tudja, hogy rólam beszélt?” Valahogy beütött neki az, amit mondtam. S eszméletlenül fölháborodott, hogy én kiadom őt a többiek előtt.
A Köviben, Óbudán, a Kövi Szűz Mária plébánián, volt az egyik sekrestyés, mindig azt mondta, hogy „Jaj Feri, már megint fölöltöztettél minket!” Ezt ő úgy értelmezte, hogy hát… szóval magukra kellett egy csomó mindent venni, hogy ne ismerjenek rá. Vagy hát ne ismerjen bárki rá. És hogy az volt a nagy dicséret, amikor azt mondta, hogy „Teljesen fölöltöztettél.” Tehát hogy annyira kellett védekezni az ellen, amit ő hallott.
Ugyanilyen egészen abszurd dolgok történhetnek, szóval nem ilyen krízisben, másfajta helyzetben. Elcsípek egy fél mondatot, s azt gondolom rólam beszéltek. Az orvosok beszélgetnek, és mondanak valami teljesen közömbös dolgot. És magamra veszem.
Aztán ehhez az állapothoz tartozik az a fantázia, hogy minden lehetséges. Minden. Szerelem: minden lehetséges. Fizikai küzdelem állapota: bármire képes vagyok. Vezeted az autót: én vagyok a legjobb. Vagy teljesen mindegy.
Az utolsó – ilyenkor az érzelmek kifejezése is megváltozik, és végletessé válhat. Az egyik atya, aki elég jó segítőnek bizonyult az évek alatt, tartott az asztalán, ami köré ültek ő, meg azok, akikkel beszélgetett, egy nagy dobozt. És a dobozban semmi más nem volt, mint papír zsebkendő. És amikor valamelyik kliense vagy híve elsírta magát, akkor kinyitotta dobozt, és lehetett venni a zsebkendőből. Úgy fakadhatnak föl ilyenkor érzelmeink, ahogy egyébként nem. És nagyon jó, hogyha engedjük, hogy ezek ilyenkor fölfakadjanak. Közben nekem beintettek, ogy hagyjam abba. Ez pont úgy megy, mint a temetésen, ott is mindig beintenek, hogy kezdjem már el. Akkor Isten áldjon titeket. (66:40)