Érzelmek/érzések 3.

Köszöntelek Benneteket! Isten hozott Titeket! Ilyen emberi körülmények között rég voltunk, hogy mindenki le tudott ülni, vannak puha székek; fantasztikus!

Szóval, ott hagytuk abba két héttel ezelőtt, hogy körülbelül a feléig jutottam el annak a listának, amelynek kilenc fő pontja van. Az alapvető érzések mentén haladunk most előre. És abból a szempontból nézzük meg ezeket az alapvető érzéseket, hogy abból az állításból indulunk ki, hogy az érzéseknek, amelyek bennünk fölfakadnak, funkciója van. Vagyis, hogy azok az érzések, melyek minket átjárnak, valamilyen céllal keletkeznek bennünk, és minél pontosabban meg tudjuk határozni azt, hogy természetesen egy nagyon árnyalt összefüggés eredményeként, az öröklődésnek és a kultúrának és egyéb dolgok összehatása eredményeként ezek a fölfakadó érzések, valamilyen haszonnal járnak. Tudnánk őket jól használni, vagy legalábbis annak a funkciónak megfelelően, ahogy a természet és a kultúra ezt számunkra tálcán kínálja. Ebből adódott az, hogy eleve megszüntettük azt a megkülönböztetést, hogy vannak jó és vannak rossz érzések. Sőt még azzal is nagyon kritikusan bánunk, hogy egyáltalán pozitív és negatív érzésekről beszéljünk. Mert hiszen ha minden érzésnek megvan az oka, meg megvan a célja és meg van a funkciója, hozzá tartozik az emberségünkhöz, akkor milyen alapon mondunk egy érzésre olyasmit, hogy negatív, és egy érzésre olyasmit, hogy pozitív. Tehát szeretnénk ebből a szempontból ezeket a kettősségeket, most zárójelbe tenni, és inkább azt megfigyelni, hogy mi az, ami egy érzést kivált, és aztán milyen célra irányul az az érzés. Fogok majd, ahogy eddig is tettem a szentírásból hozni példákat, – onnan is –, hogy lássuk azt, hogy – az úgynevezett negatív érzések is – milyen fontos „kellékei voltak” Jézus életének. Vagy hogyan tartoznak hozzá, az evangéliumhoz és a kinyilatkoztatáshoz.

Elmondtuk az első négyet, abból a szempontból első négyet, hogy ezeket egy külön kategóriába helyeztük: a boldogság, a szomorúság, a harag és a félelem. Azért, mert ez a négy alapvető érzés olyan, hogy adott esetben nincs neki tárgya. Adott esetben azt sem tudjuk, hogy mi váltotta ki. Egyszerűen csak van.

A következő öt alapvető érzés pedig olyan, amiről a kutatók azt mondják, hogy mindenképpen van valamilyen tárgya. Különben nem létezne. Az egyiket mondtuk el eddig – két héttel ezelőtt – ez volt az undor. Most pedig lenne még négy.

A következő a szeretet, mint érzés. Erről már egyszer beszéltem, hogy a szeretetről beszélhetünk úgy is, mint érzelemről. Akkor egy sokkal árnyaltabb dolgot fogalmazunk meg. Nem mindegy, hogy a szeretet érzésként fakad fel bennünk, vagy pedig már egy olyan kimunkált érzelemről van szó, amely sok más érzést is – adott esetben – képes volt összefogni és integrálni. Szeretetről beszélhetünk úgy is, mint belátott dologról, mint valami az értelmünkhöz kötődő eseményről. De beszélhetünk úgy is, hogy ahogyan Jézus azt mondja, hogy: „azt parancsolom nektek, hogy szeressétek egymást”, tehát, mint valami olyan adottságunkról, vagy olyan készségünkről, ami az akarathoz kapcsolódik. Tehát a szeretet roppant árnyalt dolog, s ráadásul könnyű összekeverni a szerelemmel, de ezt a megkülönböztetést úgyis meg kell majd tennünk. Viszont, ha most ebben az alapvető összefüggésben nézzük, hogy a szeretet, mint érzés, (Mozog? Egy kisbaba mozog. Az jó jel.), szóval ha a szeretetről, mint alapvető érzésről beszélünk, akkor, azt mondják a lélektanászok, hogy különböztessünk meg két fajtát. Az egyik a kötődési szeretet. A másik pedig a gondoskodó szeretet. Mint alapvető érzés, amit a megfelelő tárgy kivált az emberből, és rögtön valamilyen célra és magatartásformára vezet el bennünket.

Nézzük akkor a kötődési szeretetet. Ezzel egy kicsit demisztifikáljuk természetesen ezt a dolgot. Tehát beszélhetünk a misztikus szeretetről is; itt nem erről beszélünk. Nem a kimunkált, megérlelt, áldozatok révén, igazi komoly értékké váló szeretet, nem erről beszélünk. Hanem arról az érzés adta szeretetről, ami azonban segít bennünket abban, hogy valahogyan a szeretet mentén cselekedjünk.

A kötődési szeretetet mi váltja ki? A gondozó. A gondozó személy. Nagyon ronda, nem? Mondhatnánk, hogy az anyu, meg az apu, de nyilván ennél árnyaltabb a dolog, mert lehetséges az, hogy vannak lelki szükségleteink. Nem csak egyszerű, olyan szükségleteink léteznek, amelyre az apa vagy az anya gondoskodása válaszolhat. Hanem természetesen beszélhetünk arról, amit talán átéltetek ti is már, hogy létezik olyan, hogy lelki atya. Klasszikusan. Akkor ott arról van szó, hogy én ugyanúgy egy gondoskodásra szoruló személy vagyok, de az igényem lelki vagy szellemi természetű. Inkább mondjuk azt, hogy lelki természetű. Ha, mondjuk, egyetemre járok, és komoly igény van bennem, hogy rólam ott gondoskodjanak, vagyis, mondjuk értelmi táplálékot kapjak, akkor lehetséges, hogy ez a szeretet kötödés formájában ki fog alakulni az előadóval szemben. Vagyis fogom várni azt, hogy mikor lesz már az az óra. Mert nekem szükségem van arra a fajta értelmi gondoskodásra, amit attól az előadótól nyerek. Sőt kialakul bennem egy vágy is, hogy milyen jó lenne, hogyha több órát tartana. Adott esetben nehézségeket is fogok vállalni azért, hogyha mondjuk máshol ad elő ez az előadó, akkor oda is elmegyek és ott is meghallgatom őt. Azért, mert az értelmemnek szüksége van erre a gondoskodásra. Sőt, hogyha ez a szeretet még jobban elmélyül, akkor keresni fogom vele a személyes kapcsolatot. Egyszerűen jó lesz vele lenni. Ez azt jelenti, hogy – ronda szó ez, de mindegy, így legalább valamennyire korrekt –, hogy én vagyok a gondozott személy, és én élem át ezt a szeretetet, azzal a valakivel szemben, aki engem táplál. Klasszikusan a lelkiatya nem értelmi táplálékot nyújt, hanem sokkal inkább lelkit. Ez azt jelenti, hogy kialakul mondjuk a lelki – gyermek, meg a lelki – atya között egy ilyen nagyon is apa vagy anya gyereke közti kapcsolathoz hasonló viszony. S tulajdonképpen ezért tettem-e valamit az „égvilágon”? Van-e ebben nekem valamiféle erőfeszítésem? Semmi. Ugyanolyan érzés, mint az, amikor ránézek valamire és spontán módon elkezdek tőle undorodni. Ugyanígy alakul ki ez a szeretet is. Spontán módon. Attól, hogy találkozom azzal a valakivel, aki velem ilyen gondoskodó módon van együtt.

Eszembe jut az, mondjuk, amikor én abban a helyzetben, bizonyos szempontból szerepben vagyok, hogy én vagyok az, akitől várják ezt a gondoskodó szeretetet. Akkor nekem, az én sajátos működés módom miatt például nagy nehézséget szokott az okozni, hogy az a valaki, aki kötődik hozzám, – ő ezt így nevezheti joggal –, hogy szeret engem, de ezzel a fajta szeretettel, mondjuk eljön hozzám és azt mondja: „Jaj, igazából nincs nekem semmi témám, nincs semmi oka, hogy eljöttem, csak kértem egy időpontot. Jó lenne most úgy, akármiről beszélni.” Tudjátok ilyenkor az én gyomrom görcsbe rándul, mert én meg nem ebben a viszonyban gondolom el magamat, hanem egy másfajta elképzelésem van. És azt gondolom, hogy ne hozzám jöjjön csak úgy csevegni. Miközben ez egy hülyeség. Vagy pedig akkor nagyon pontosan kell meghatározni, hogy mik ezek a keretek. Ha valaki, mondjuk egy ilyen spontán igénnyel jön hozzám, mint lelki – atyjához, akkor tulajdonképpen nekem ezt el kellene ismernem, s azt kellene mondanom, hogy egy teljesen természetes valamiben vagy, amit nekem el kell fogadnom. Az más kérdés, hogy az elfogadásom mellett mondhatom azt, hogy nem érek rá. Vagy én ebből a szempontból nem akarom elvállalni ezt a szerepet. S ebben a viszonyban nem akarok létezni. Ezt mondhatom persze. Ezért, mondjuk egy lelkész vagy egy pap hihetetlen tág lehetőségeket kap, abból a szempontból, hogy ő atyai módon gondoskodjon gyerekekről. Rengeteg lehetőséget kap, sőt, én igazából inkább azt élem meg, hogy számomra az a nagy kihívás, hogy ez túl sok. Tehát ahogy a gyerekek a hittan után jönnek, és le akarnak ülni, és szeretnének dumálni, és menjünk el valahova, és jó idő van, és menjünk el bicajozni, és az összes többi. Tehát inkább nem azt élem meg, amit kívülről szoktak gondolni, hogy jaj, hát nem lehet neki gyereke. Hát miért ne lehetne? Lehet. Csak mondjuk ebből a szempontból lezártam ezt a dolgot. De közben pedig az van bennem, hogy Istenem bárcsak még jobban le tudnám zárni. Mert annyi önjelölt gyerek jön, akik éppen erre a kötődésre vágynak. Főleg aztán ma ez egyáltalán nem egy nagy kaland. Tehát ahol az apukákkal lehet, hogy sokkal kevesebbet találkozik egy gyerek, mint velem. Az iskolában, mint tanár sokkal többet vagyok vele együtt, mint a saját papájával, még ha stopperórával mérem, akkor is. Most például az egyik osztályban, az egyik fiúnak – egy hetedikes kissrác – meghalt az édesanyja. És mi történt az édesapjával? Lefeküdt az ágyba, hajnalban történt a haláleset, és azt mondta gyerekeinek, hogy ő innen többet nem kel föl. Most ugye – egyszerűen szólva – két lehetőség van. Az egyik, hogy ez a gyásznak az első fázisa, és előbb-utóbb föl fog kelni. Ez a jobbik eset. A rosszabbik, hogy tényleg nem kel föl. És akkor ott van ez a kisfiú, aki így jött el. Kérdeztem tőle… Mert persze, hogy van ez? Bemegyek, nincsen első órám, és a tanárok már várnak, hogy Feri munka van. Tehát én vagyok az, nekem kell tudni, hogy ilyenkor mit kell csinálni. És akkor már beültették a kis szobámba a gyereket. Még jó, hogy azért az ajtó előtt informáltak, hogy miért ül ott. És, hogy akció van. Akkor mi jutott rögtön eszembe? Egyrészt megkérdeztem tőle: „Hogy, hogy bejöttél?” Azt mondta: „Nem akartam egyedül maradni.” Na, ugye ez sokat mondó, ugyanis a papája otthon van. De ő ezt úgy fogalmazta meg, hogy: „nem akartam egyedül maradni.” A papája bizonyos szempontból ugyanolyan gyerek, sőt talán még inkább. Még tehetetlenebb, mint ez a kissrác. Mert a kissrác bejött az iskolába. Tudott cselekedni. A lehetőségeihez mérten. S akkor ez az a pillanat, amikor a következő mondatot mondom, – persze már így beszélünk, beszélünk, hogy, hogy történt, meg minden, – azt a mondatot mondtam neki, hogy: „Nézd, ha bármilyen, olyan rossz érzésed vagy gondod, vagy mondanivalód van, vagy egyszerűen csak nem akarsz egyedül lenni, akkor úgy gyere el hozzám, mintha az apukádhoz jönnél.” És ezt mondhatom. Mondhatom. Ráadásul ebben a mondatban nem kérdőjeleztem meg azt, hogy ki az ő apukája. Hanem meg is erősítettem, az apukáját az apukai szerepében, mert csak annyit mondtam, hogy úgy, mint az apukádhoz. Nem szidtam az ő apukáját, hogy: „Hát a te apád, úgy látszik, hogy padlót fogott, gyere el hozzám!” És ebben a helyzetben ténylegesen lehet, hogy hetekig, hónapokig én abban a helyzetben leszek, hogy ez a kisfiú megélhesse ezt a kötődési szeretetét felém. És egy picit én legyek az apukája. És, hogy ezt el tudjam fogadni. De már most azt gondolom, hogy ez nekem sok lesz. És miért is gondolhatom ezt? Azért, mert talán éppen azok az élettani, ösztönös erők nincsenek meg bennem, hiszen nem az én gyerekem. Ennyivel könnyebb egy igazi édesapának. Hogy egy csomó dolog a természet adta lehetőségek által neki adva van. Nekem meg nem. Nekem ezt ki kell munkálnom magamban. Hogy ez lehetséges legyen. Na, de tulajdonképpen én most még az első részéről beszélek, akkor, amikor én élem át azt a szeretetet, ami valaki felé irányul, aki rólam valamilyen formában gondoskodik. Ebben nincs semmiféle szégyenletes. Tulajdonképpen a serdülő is átéli ezt, már nem a papájával meg a mamájával, meg akárkivel, hanem példaképekkel kapcsolatban. Ugyanez a szeretet működik. Egy picit persze talán elvont formában, de hát mindent megadna érte, hogy vele találkozzon.

Ugye ez volt a kötődési szerep, szeretet, amit a gondozó személy vált ki az emberből, és ennek bizonyos szempontból az ellentéte, a gondoskodó szeretet, amit nyilván a gondozott személy vált ki belőlünk. Ha a gondozó személyt látjuk, akkor a cselekvés, ami spontán módon fölfakad bennünk az érzés nyomán, az a kapcsolattartás. Kapcsolatban lenni azzal, aki táplál minket. S ide tartozik, ezt még kiemelték ezek a kutatók, ha beszéd. Érdekes módon, a beszéd. Egy spontán késztetést érzünk arra, hogy ha valakivel találkozunk, aki rólunk tud gondoskodni valamilyen formában, hogy neki megnyíljunk. Hogy beszéljünk hozzá. Hogy a beszéd által megint csak egy nagyon jó lehetőség által kapcsolatban legyünk vele. Hát ez az egész világ bizonyos szempontból erről szól. A segítési lehetőségek tulajdonképpen erre a természet adta alapra épülnek. Hogyha megtaláltam azt az embert, akire úgy tudok nézni, hogy ő tud rólam gondoskodni, gondomat fogja viselni, akár csak öt perc erejéig, akkor már is beszélek. És mondom neki. Ugye ennek az ellentéte, amikor a gondozott személy, a gondoskodási szeretetet váltja ki bennem, és ez alapszinten a táplálást indítja el, hogy én azt tápláljam. Ugye beszélünk szellemi táplálékról, lelki táplálékról, a segítségnyújtást és a támogatást. Ezért megint nyugodtan lebonthatunk egy mellékoltárt, úgynevezett segítő foglalkozásúakban. Az a fajta önzetlenség, amit szívesen tekintenek, főleg ők maguk így, hogy hát ők önzetlenül segítenek. Ennek kőkemény élettani és érzelmi és egyéb alapjai vannak. Tehát én egyfelől szeretném ezt egyáltalán nem idealizálni. Ezért mindig is nagyon kettős módon állok, mondjuk az anyai szeretet előtt. Mert tudom azt, hogy milyen hihetetlen sok természet adta gyökere van annak, hogy egy anya szeresse a gyerekét. Elkezdhetjük ezt idealizálni. Nyilvánvalóan az is lehetséges és természetes is, hogy erre a természetes alapra épül rá egy csomó áldozat. És egy csomó komoly-komoly kimunkált erény. Nyilvánvaló. Tehát valami nagyon természetes alapja van és ma nem egy tudományos kutatás írta már azt le, hogy igenis van olyan ember, akiből nagyobb és erőteljesebb érzéseket vált ki az, ha ő azt látja, hogy az a másik ember egy gondozásra váró személy. És van, akiből kevesebb érzelmet vált ki. Sokkal gyöngébb érzések fakadnak föl. Az ilyen ember ebből a szempontból kevésbé fog szeretni. Vagy a szeretetének kevesebb lesz az érzelmi ereje, vagy háttere. Tehát neki, adott esetben ezt meg kell tanulnia. Sokkal jobban, mint akiből ez ösztönösen fakad. Hiába gondoljuk mi azt, hogy minden nőben ugyanolyan hőfokon ég az anyai szeretet, mert nem így van. Van, akinek ezt külön meg kell tanulni. És annak meg semmi értelme, hogy valaki fölfedezi azt, hogy ő gondoskodásra váró porontyokat lát maga körül és inkább menekülhetnéke van. Természetesen ilyen is van. Vannak olyan nők, akik nem szeretik a gyerekeket, a szónak ebben az értelmében. És teljesen értelmetlen megbotránkozni. Egyszerűen a gondoskodásra váró porontynak a látványa nem kelti benne ezt az érzést. Tehát jobb, hogyha az ember fia vagy a lánya ezt elég alaposan átgondolja magán, hogy ezzel, hogy van. S akkor lehet, hogy ezért dolgozni kell, és akkor itt jön az akarat, itt jön az értelem, itt jön az erőfeszítés és egy csomó minden, amivel természetesen ő is elég jó anyává válhat. Ez nem degradálás, hanem éppen a tökéletes. Nem kell túl jó anyának lenni, hanem elég jó anyának lenni. Ugye az apukák ezt sokkal jobban tudják, mert apukának nem születünk. Vagy sokkal kevésbé születünk. Főleg, amikor, mondjuk, eszméletlen hormontúltengésben fürdik egy asszony a kis csecsemőjét gondozva, nehéz neki megérteni azt, hogy, hogyan képes olyan nyugodtan elmenni dolgozni a férje. Hogy lehetséges az, hogy mondjuk, két, három, öt, tíz, tizenkét hetes a gyerek és ő még mindig inkább a barátaival kocsmázik. Ezt nehéz lehet egy asszonynak megérteni, a férfinek annál kevésbé. Van olyan apuka – sokakkal beszéltem ilyen szempontból –, aki azt mondta: „mikor a harmadik gyerekem megszületett, akkor lettem apa.” Jobb később, mint soha! Ez is egy nagy eredmény, mert akkor legalább a többi kettő is kap valami ilyesmit. A héten is volt nálam valaki, s ezt kérdezte tőlem… Ez olyan, amikor kapok egy ilyen kérdést, hogy először azt gondolom, hogy nem hallottam jól, pörgessük vissza a szalagot, és akkor még egyszer meghallgatom. Azt kérdezte (egy olyan valaki, akinek három gyereke van, s a legkisebb is már első osztályos elmúlt, tehát már általános iskolás), most eljutott oda, hogy föltegye magának komolyan a kérdést, hogy „mit kell csinálni ezekkel e gyerekekkel?”. Azért ez se rossz. Tehát, hogy most látta be azt – igaz a felesége is beszélt vele –, hogy ő tulajdonképpen nem tud a gyerekekkel mit kezdeni. Egyszerűen fogalma sincs, hogy mit csináljon velük. S akkor tudjátok, én azt gondolom, hogy most, amit elkezdek mondani, ha ezt valaki meghallja, akkor én elsüllyedek szégyenemben. Akkor a következőt mondtam neki: „Szerintem, például, együtt kéne valamit csinálni. Arra gondolok, hogy lehetnének közös programjaitok.” S közben azt gondolom, hogy föláll és azt mondja, hogy „menjél már te a fenébe, nem ezért jöttem, hát hülyének nézel engem?”. De nem ez történik, hanem elgondolkozik, és azt mondja: „fú, hát ez nagyon nehéz lesz, de azért megpróbálom. Atya, nem volt hülyeség eljönni.” Ezt most úgy mondtam, hogy jó, hát lehet rajta derülni, de nem a gúnyt akartam itt fölerősíteni, hanem azt gondolom, hogy ilyen van. És nagyon tisztelem ezt az apukát, hogy föltette ezt a kérdést, hogy: „mi a csudát kezdjek a kölykeimmel?” Mert akkor elkezdheti kialakítani tudatosan is magában azt az állapotot, amiből majd fakadni fog ez az érzés. Mert ha ugye dolgozunk ezért, akkor ez az érzés tud előjönni. Erről beszéltünk régebben.

Ugye, itt valaki kerülhet az ellenkező végletbe is. Akkor úgy hívjuk őt, hogy kényszeres segítő. Tehát aki úgy jár-kel a világban, hogy mindenhol keresi az – mit tudom én – alkoholt, a cigit, az akármicsodát, csak ő ezt emberek képében találja meg. A kényszeres segítő az, aki ugyanúgy kábítószerezik – bizonyos szempontból –, csak embereket használ erre. Képtelen meglenni anélkül a szeretet-érzés nélkül, ami akkor fakad föl benne, amikor segíthet valakin. Kényszeres segítő. Szülő is lehet kényszeres segítő. De még, hogy mennyire lehet! Mikor idealizálja azt a szeretetet, ami ez a gondoskodó szeretet, s amikor a gyerekei köszönik szépen, de kezdenek serdülni, és csukják be az ajtót, akkor úgy éli meg magát, hogy. „nincs értelme az életemnek, rosszabb ember lettem, most mi van akkor velem?” Mert nem élheti át ezt a szeretetet, aminek ösztönösen tárgyai lehettek saját gyerekei. A gyerekei azt mondják, hogy: „találj más tárgyat apu, meg anyu! Köszönjük, hogy eddig lehettünk mi, de most legyen más.” Ezért ennek a szeretetnek az idealizálása nem éppen jó. Valaki ezt úgy mondta, hogy ez válhat tulajdonképpen önzéssé. Az illető azt gondolja, hogy szeret. Szerelmesek is átélhetik ezt, hogy: „én semmi mást nem akarok tőled, csak, hogy szerethesselek.” Ugye ez – a semmi mást nem akarok tőled, csak, hogy szerethesselek – nagyon komoly ajánlat arra, hogy: „ne menj el! Legyél tárgya az én szeretetemnek.” Ez egy nagy kötöttség. Két példa a szentírásból: a tizenkét éves Jézus, aki apukájának nevezi az Istent. Ugye erről nem is kell többet mondani. Éppen Jézusnak az eredetisége ebben van, hogy befoglalja a vallásgyakorlatba ezt a szeretetet. De előtte befoglalta a félelmet is, és belefoglalta a dühöt is, a haragot is, de bele foglalja azt is, hogy Ő át tudja élni az Istennel való kapcsolatát úgy, hogy Ő a gondozásra váró, vagy vágyó személy. És megengedi az Istennek, hogy gondoskodjon róla. A nagyképűsködő ember nagyon sokat veszít. Egyszerűen nem engedi meg az Istennek, hogy az Isten róla gondoskodjon. Vagy ha átélhetné azt, hogy az Isten róla gondoskodik, akkor azt mondja: „nekem ez járt! Az nem gondoskodás. Az volt a dolgod, hogy fölnevelj!” szegény az a gyerek, aki nem tud hálás lenni a szüleinek, akármilyenek is voltak. Valamit csak kapott tőlük. De nem, az neki járt! Magát teszi ezzel szegénnyé. Itt csak két mondat, főleg azért mondom, ha valaki nem tudná, nagyon-nagyon idetartozik. Ugye, ami a Szentírásban van, hogy „Abba”, az nem azt jelenti, hogy apa, hanem azt jelenti, hogy apuci, vagy még inkább: apucika. Olyan kifejezés az, amit a felnőtt Jézus használ az Istennel való kapcsolatában, ami tökéletesen hiányzik a korabeli zsidóság istenkapcsolatának a kifejezései közül. Nincs ez meg. Mert mi azt gondolnánk, hogy Jézus, amikor azt mondja, hogy „Atyám” vagy, hogy „Abba”, akkor ez máshol is szerepel, mondjuk a rabbinikus irodalomban. De nem szerepel. Hogy ez mennyire botrányosan hathatott, épp a szentírásfordításaink bizonyítják, ahol nem merjük ezt úgy fordítani, ahogy kellene. Hanem úgy fordítjuk, hogy „Atya”. De az nem Atya, hanem apuci. Mert ha Atya, akkor: „Atyám gondoskodj rólam és szükségleteimről!” Ez körülbelül így hangzik. De ha apuci, akkor nincs ez az Atyám, hanem odarohanok hozzá, hogy: „ölelj át!”. Bizonyos szempontból ez Jézusnak a találmánya.

A másik, amikor Jézus a következőt mondja, mikor Jeruzsálem sorsáról elmélkedik, akkor azt mondja, hogy: „Jeruzsálem! Jeruzsálem! Úgy akartam összegyűjteni a gyermekeimet vagy a jeruzsálemi lakókat, mint ahogy a tyúkanyó gyűjti össze a csibéit.”. Ez megint gyönyörű szép, mert ő egy férfi, és azt mondja, hogy: „az volt a szándékom, hogy úgy szeressem Jeruzsálem lakóit, mint ahogy a tyúkanyó gyűjti a szárnya alá a csibéit. Vagyis anyai szeretettel akartam szeretni a Jeruzsálemieket. De ők ezt nem engedték.” Ezt mondja, ezért szomorú ott Jézus. „De nem engedték.”

A következő – ezt elég nehéz meghatározni. A könyv, amiből kiírtam – rajta van a listán –, ott úgy hozza ezt az érzést, hogy szerelmi vágy. De ebbe nagyon sok minden benne van. Tehát szerelem, de ebben benne van a nemiség is. Mert a szerelemben az mindig benne van. Tehát a nemi vágy is benne van. De nem csak az van benne, hogy rögtön teljesedjen be a szó szexuális értelmében a kapcsolatunk, hanem az is benne van, hogy egyszerűen csak nemi törekvéseim lehessenek. Tehát a férfi törekedhessen a nő felé. Ennek a klasszikus formája az, hogy udvarolhasson. De, nyilván, az udvarlásnak is rengeteg formája van. Az udvarlás nem föltétlen kell, hogy arra irányuljon, hogy az illetővel le akarok feküdni, hanem irányulhat másra is. Tehát ebben benne van valamiféleképpen a szexuális vágy is, benne van a szerelem is, szerelmi vágy. A lehetséges partner váltja ki ezt belőlem. Aki felkelti azt az érzést, hogy itt udvarolhatnékom lehetne. Itt most egy csomó mindent kellene tisztázni, fogalmakat, de hát a mögött az élet van. Egyrészt, hogy amikor erről a szerelmi vágyakozásról, érzésről beszélünk, akkor ez nem egyenlő az ösztönnel. Ösztön lehet az alapja, de nem egyenlő azzal, mert ez egy érzés. Mindenképpen felveti azt a kérdést, hogy itt valami olyan alapvető ösztönhátterű dologról van szó, ami ütközhet az erkölccsel. Talán a leglátványosabban a mi kultúránkban – főleg, ha itt most a kereszténységet is belevesszük – ez a szerelmi vágyakozás ütközik az erkölccsel. Leglátványosabban. És azokkal értek egyet, akik nagyon józanul azt mondják, hogy ebből az ütközésből fakad az élet. Nem kell eldönteni, hogy jó meg rossz. Nyilvánvalóan ez nem is így van. Az életünket táplálja az is, hogy van bennünk ilyen szerelmi vágy, és az is, hogy van erkölcsünk. És ahogy a kettő ütközik egymással, állandóan egyeztetni kell a kettőt egymásnak, valamiképpen megfeleltetni, és persze sosem sikerül teljesen jól. Éppen ez által kerül egy jó irányba az erkölcs is, mert az erkölcs akkor megtalálja a maga természetes alapjait. Különben csak emberi kitalálmány volna. Mi értelme van egy olyan erkölcsnek, ami nem gyökeredzik bele az emberi természetbe? Nem sok. Embertelen, kegyetlen, megvalósíthatatlan egy ilyen erkölcs. Tehát az erkölcsnek meg kell, hogy legyen a természetes alapja. De nyilvánvaló az, hogy ha vannak ösztöneink, és érzések fakadnak föl bennünk, ez önmagában nagyon nagy bajt is jelenthet. Ezért szükségünk van az erkölcsre. A kettő tehát egy dinamikus kölcsönhatásban van egymással, és nem érdemes eldönteni, hogy melyik jó meg melyik rossz. Ami viszont rossz, az az ösztönösség és a moralizálás. Tehát az ösztönök javunkra vannak. Főleg ha tudunk velük mit kezdeni, természet adta erőforrásaink és a belőlünk fakadó érzések. Az erkölcs a kultúránkhoz tartozik hozzá, és nagyon jó, hogy ez így van. Viszont az ösztönösség azt jelenti, hogy valaki képtelen volt az erkölcsöt összefüggésbe hozni az ösztöneivel. Akkor ösztönös az illető. A moralizálás pedig azt jelenti, hogy az illető képtelen volt az ösztöneit, összefüggésbe hozni az erkölcseivel. Akkor moralizál. Ha elkezdünk moralizálni az érzéseink, az ösztöneink fölött, akkor tönkre tesszük őket. Éppen a moralizálás a jele annak, hogy nem tudunk mit kezdeni az ösztöneinkkel és a késztetéseinkkel, és az érzéseinkkel. Akkor moralizálunk, akkor leszünk prűdek, akkor botránkozunk, akkor háborodunk föl, csámcsogunk, pletykálunk, leselkedünk. Akkor „fújozunk”, meg „hűházunk”, meg „nahát ilyenezünk”. Ez nem azt jelenti, hogy mi ennyire szuperek vagyunk, hanem azt jelenti, hogy nincsen egészséges kapcsolat, az ösztöneink, az érzéseink, és az erkölcseink között, vagy valami nem stimmel. És lehet, hogy nem az ösztöneink nem stimmelnek. Lehet, hogy az erkölcseinkkel van a baj. Hogy azok nem megfelelőek. Hogy, mondjuk, azt is bűnnek tartjuk, ami nem az. És fordítva ugyanez. Semmi értelme az ösztönösségre azt mondani, hogy az érték, dehogy érték. Az ürge ki van szolgáltatva ezeknek az érzéseknek. Egy tehetetlen, szerencsétlen alak. Ezt lehet megint idealizálni. Nem sok értelme van. Egy szerencsétlen embert látok, akit az ösztönei vezetnek. De az is szerencsétlen, aki ahelyett, hogy élne, moralizál. És beleteszi ezeket az érzéseit és indulatait abba, hogy „fújol” és „prüszköl”, és prűd, és az összes többi. Hát annál jobb helyre is tehetné. Egy történet; ilyen mester és tanítványa.

Tanítványok mennek a mesterhez és kérdezik: „Mondd, Mester, mi az, amit a legjobban utálsz?” Mire a Mester azt mondja: „Jaj, tudjátok azt, hogy jönnek hozzám a prostituáltak, és mindig az Istenről akarnak beszélni. Ennél csak egy dolgot utálok jobban, mikor a papok jönnek hozzám, és a szexről akarnak beszélni.” Ez a kettősség nagyon jól jelentkezik itt, úgyhogy nem akarok mindenáron a szexről beszélni, de itt jól megmutatkozik, hogy egy egészséges erkölcsű embernél az ösztönök a helyükön vannak. És egy egészséges ösztönvilágú embernél – abból a szempontból egészséges, hogy tudott vele mit kezdeni – az erkölcsi élete is a helyén van.

Ha olvassuk a szentek életét, akkor olvashatnánk ezt egyszer abból a szempontból, hogy a szentek között is vannak párok. Partnerek. Szalézi Szent Ferenc és Chantal Szent Franciska. Vagy Assisi Szent Ferenc és Szent Klára. És mondhatnánk ezeket… Szent Jeromosról például azt mondják, hogy kifejezetten – a szó nemes értelmében – termékeny kapcsolatot folytatott a jeruzsálemi asszonyokkal. A szónak nem fizikai értelmében. Szellemi értelmében. Nehogy rosszat mondjak. Tudjátok, hogy Szalézi Szent Ferenc, mint püspök, hány levelet írt Chantal Szent Franciskához? Kétezer-ötszázat. A püspök atya igen termékeny volt, de levélírásban. Kétezer-ötszáz levelet írt. Nem egy élet alatt. Kevesebb is elég volt neki. Azt írta Szent Franciskának, hogy: „ellenállhatatlan törekvést érzek arra, hogy én legyek a lelki atyád.” Sokféleképp értelmezhetjük ezt a kijelentést, de Szent Franciska azt mondta – akkor még nem volt ennyire szent –, hogy: „Jó, jó hát nézzük meg, hogy ebből mi lesz?” És ahogy bele ment ebbe a dologba, ez segítette őt abban, hogy szent legyen. De közben megmaradtak a levelek, olyasmit ír Szent Ferencnek, hogy egyen többet, aludjon hosszabban. Aggódik érte. A gondoskodó szeretet érzéseit éli meg. Egy csomó olyan dologra lesz képes Szent Franciska – az Isten felé vezető úton –, amikre csak olyan ember alkalmas, akiben a szerelem érzése tombol. Ezek az erők őt maximálisan segítették egy misztikus Isten-kapcsolat kialakításában. Ezen én egyáltalán nem gúnyolódnék. Jó, egy picit kétértelműen beszéltem erről, de ez lehetséges. Csak éppen, hogy nem oldanám föl semmilyen irányban, tehát nem mondanám azt, hogy: „nem, hát ez a Szent Franciska csak teljesen misztikus érzelmeket táplált az ő lelki atyja iránt. Egy nagy fenét. Bele volt zúgva. Nyugodtan mondhatjuk: bele volt zúgva. Szerelmes volt, a maga módján. Bele volt zúgva, s ez egyáltalán nem baj. Hát az egész lelki gondozás erről szól. Erről majd egy kicsit később. Szóval, bele volt zúgva. És Szent Ferenc pedig tudott élni ezzel a lehetőséggel, ő is bele volt zúgva ebbe a Szent Franciskába, egyébként nagyon csinos asszony volt. Asszony volt, nagyon csinos, csak meghalt a férje. Mondhatnánk viszont is, hogy Szent Ferencet – ez nem hinném, hogy az én személyes meggyőződésem pusztán – Szent Klára iránt érzett szerelme segítette az életszentség útján. Leírják – olvassátok el Szent Ferenc, Szent Klára életét –, hogy Szent Klára végtelen fájdalmat él át, hogy nem lehet valamelyik karácsonyon vagy húsvéton együtt Szent Ferenccel. Napokon keresztül iszonyú kínokat él át, hogy az ő szeretett Ferencével nem lehet együtt. Hát ezt ti minek hívjátok? Én legszívesebben szerelemnek. Tudjátok, akkor történik az… (És emiatt Szent Klára, a telekommunikáció védőszentje. Tényleg így van. Tudjátok, ha lehet a bányászoknak, meg a rendőröknek, akkor van a média szent Szent Klára, ő a média szent. Nem tudtátok?) Azért, mert amikor ebben a végtelen fájdalmában ül az általa alapított rendnek a nem tudom én milyen kis szobácskájában, akkor egyszer csak vizionál. Ez az első televízió. XII. század vége, vagy a XIII. század eleje, már ki tudja azt. S átéli azt a húsvétot vagy karácsonyt – már nem emlékszem –, ahogyan Szent Ferenc a rendtársaival ünnepel. Ezt látja egy vízióban. Ugye így írják le a történetet, hogy az Isten kegyelme megadta neki, hogy mégiscsak – ezen a misztikus módon – együtt legyen az ő szeretett Ferencével. Tévézett. Ezt csinálta.

Na most felolvasom Avilai szent Teréznek egy misztikus élményét, egy Istenélményét. „Az angyal hosszú, arany lándzsát tartott a kezében. Ezt időnként a szívembe döfte, és leszúrt egészen a bensőmig. Amikor kihúzta, úgy tűnt, hogy egész bensőmet szaggatja, s majd bele haltam az Isteni szerelembe. Biztos vagyok benne, hogy a fájdalom a bensőmig hatott. És úgy éreztem, hogy mindenem szakad, minden alkalommal, amikor lelki jegyesem kihúzta a lándzsa élét.” Ezt hogyan értelmezitek? Nyilvánvalóak az áthallások a nemi öröm és ezen misztikus élmény között. Ez a leírás azonban nagyon fontos – és nyilván nem csak Szent Teréz az, akitől ilyesmiket hallhatunk. Szent Teréz a szerelmi, a teljes szerelmi beteljesülésnek az élményét, nem élte át abban a formában, hogy átélte volna a testi együtt létnek az élményét. Ez egy kizárólagos misztikus élmény. Nem szabad ezeket összekeverni azzal, amikor valakinek van élménye arról, hogy mit jelent egy testi beteljesülés, a nemi öröm, és akkor, mondjuk, ezt ráteszi az Istennel való kapcsolatára, vagy a misztikus élményeire. És akkor ennek az élménynek a kifejezésmódjával és ennek az élménynek a világából merítve beszél a lelki élményéről. Az más tészta. De itt és nagyon sok misztikusnál azt látjuk, hogy ez a szerelmi vágy, úgy képes beteljesedni a maga lelki útján, hogy még a természetes élményében is, mondjuk így, hogy egyezik azzal. Vagy legalábbis megfeleltethető annak. Ezt nagyon-nagyon fontosnak tartom. Mert nagyon kritikus vagyok azzal – főleg papokkal szemben szoktak állni –, aki azt mondja: „amit ti csináltok, az agyament dolog, kifejezetten természetellenes”. Dehogy az. A kérdés az, hogy képes vagyok-e a természetemmel valamit is kezdeni? Nem véletlen, hogy minden kultúrában tudták azt, hogy a szerelmi vágy – direkt nem ösztönről beszélek és nem szexualitásról beszélek, hanem a szerelmi vágyról, hogy itt az érzésről is beszéljek, azt is bele tegyem –, a szerelmi vágy volt a szinte legösztönzőbb erő az Isten felé is. A lelki élet gyakorlása felé. A misztikum felé. Ezért mit kellett csinálni? Nagyon logikus. Le kellett zárni ezt a folyamatot a test szintjén, mert ha a test szintjén beteljesedik, akkor megszűnik az erő. Akkor megtalálta a maga beteljesedését és el is hamvad. Ezért le kell zárni ezt az utat, de ki kell dolgozni azt a folyamatot, azokat a lépéseket is, amelyben ez az erő fölhalmozódik, képes jó irányba hatni, s a személyiséget gazdagítani. Ez nem elmélet. Hát, ha az volna, akkor nem létezne a világnak rengeteg pontján nagyon árnyalt kultúrája ennek. Az más kérdés, hogy nálunk nyugaton ez a kultúra szinte teljesen elveszett. És ez nagyon fölerősíti – adott esetben – a ti vagy a világnak a kritikáját, hogy mi házasodjunk meg már végre. Mert nem vagyunk normálisak. Ezt egyáltalán nem mondanám. Inkább azt láthatjátok rajtunk, hogy nem találjuk meg ezeket a lépéseket, amelyek valóban a személyiségünk kibontakozását, és az Istennel való kapcsolatunknak az erősödését jelenthetnék. Tehát a kritikátok lehet nagyon jogos, de nem érvényteleníti ezt a módszert, hiszen ez megint csak természet adta módszerünk. Hiszen kisebb-nagyobb mértékben ti is pontosan ezt csináljátok. Pontosan ugyanezt. Hiszen ez az egyik legtermékenyebb erő bennünk. S ezek az érzelmek úgy fel tudnak halmozódni, amelyek döbbenetes erőt jelenthetnek. Mondok egy személyeset azért, hogy ne csak…

Amikor életemnek a legtermékenyebb időszakát éltem át szellemi téren – említettem már ezt nektek –, alig aludtam, egyszerűen nem kellett aludnom. Négy órákat aludtam, legföljebb. Azt se tudtam, hogy az energiáimmal mit csináljak. Úgy fölhalmozódtak ezek az energiáim. S akkor egyszer volt egy éjszakai magömlésem. S akkor így megdöbbentem. De azért döbbentem meg, mert rájöttem, hogy te jó ég, nekem ez évek óta nem volt. Ezt azért tartom fontosnak, mert nekem személyes élményem van arról, hogy körülbelül három éven keresztül egyáltalán nincs magömlésem. Egyáltalán semmilyen formában. Nincsen. Viszont iszonyatosan fölerősödnek az energiák, az érzések, és az érzelmek és ezek terelhetők nagyon-nagyon jó irányba. És én erre rá se jöttem volna, ha akkor nem döbbenek rá, hogy jé, ez micsoda? Úgy meglepődtem, mintha ilyenem nem lett volna soha. És nem voltam bolond az alatt a három év alatt, hanem a lehető legboldogabb voltam. Ez pontosan az az időszak, amiről egyszer beszéltem nektek. Olyan harmóniát éltem át. Olyan jól voltam, hogy csak azt tudtam mondani, hogy Istenem, hát ilyen is van, hát legalább tudom azt, hogy van ilyen. Tehát azért mutatok magamra, mert ez legalább nem egy könyv, olyan „jó, hát mindenki mondhat akármit”. Ez simán lehetséges, és szinte nem kellett hozzá semmi. Hát, ha még én is meg tudtam csinálni. Hát hol vagyok én a tökéletestől? Tehát ez azt jelenti, hogy egészen működőképes dolog ez.

Úgyhogy ezért nagyon kritikus vagyok. Jönnek hozzám: „Atya, hogy lehet önkielégítés nélkül kibírni?” Azt el tudom képzelni, hogy valakinek egy adott élethelyzetében, ez egy begyakorlott módszer valamire, mondjuk a feszültség oldására, vagy jobban tudjon aludni, vagy mit tudom én. Vagy, hogy örüljön, vagy legyen élvezete. Adott esetben, adott embernél el tudom képzelni, hogy ő ezzel, nem tud az adott pillanatban mit kezdeni. Nem ezzel szemben támadnak föl a kételyeim, hanem hogy ebből valaki azt a következtetést vonja le, hogy e nélkül nem lehet élni. Főleg pedig azt, hogy az természetellenes volna. Dehogy volna az.

A szerelem, természetesen, mint minden érzés, nem csak az én egyéni életembe és sorsomba ágyazódik be, hanem megvan a kulturális és társadalmi – mondjuk így – háttere is. Vagyis tanuljuk is azt, hogy mitől undorodjunk, hogy kit szeressünk stb. stb. Ez a szerelemmel is így van. Ezért nagyon fontos volna, hogy lássuk azt, hogy a mi kultúránkban, milyen asszociációk, és milyen háttér jelenik meg akkor, amikor arról beszélünk, hogy szerelem. Vagyis, hogy mit mondunk jó szerelemnek, és mit mondunk rossz szerelemnek. Mint, hogy azt mondjuk, hogy az undor az rossz. Pedig mért volna rossz? Ha én a rossztól undorodok, az nagyon jó. Vagy azt mondjuk, hogy a szeretet jó, de közben lehet, hogy éppen egy ilyen kényszeres, túlgondoskodó szeretetről van szó. A mi kultúránkban kialakult a szerelemnek egy torz olvasata, vagyis mintha eszményítenénk az ésszerű szerelmet. Ez önellentmondás. Sok szempontból. Tehát miből alakult ki? Egy – mondjuk – moralizáló, keresztény szemléletmódból fakad ez. Amikor az Isten felé törekvő ember képtelen egy olyan kultúrát létrehozni, aminek része lehet a szerelem, a maga mindenféle adottságával. Azzal együtt, hogy az ember akkor megőrül, amikor szerelmes. Ugye ezzel nehezen tudott mit kezdeni a moralizáló kereszténység. És ezért kitalálták ezt az ideált, az ésszerű szerelem ideálját. Vagyis, hogy amikor szerelmes vagy, akkor is tessék nagyon rendesnek maradni, józannak maradni. Tehát, hogy nem engedjük meg… Ugye ez egy totális, furcsa ellentmondás. Megjelenik Szandi legújabb lemeze, miről is énekelne, mint a szerelemről, ugye? S veszitek, mint a cukrot… Ú, most ne sértselek meg titeket. Tehát, ott áll a Szandi CD a többi Szandi CD között, és hallgatjátok, hogy szerelem így, szerelem úgy, és ez igen. De amikor az eszedet veszted, vagy valaki más az eszét veszti, és bolond, és hülye, és kibírhatatlan, és akármi, akkor pedig rányomjuk ezt a társadalmi bélyeget, főleg ha keresztények vagyunk, hogy: „na jó, rendben van, hogy szerelmes, azért ezt mégsem teheti!” Nyilván, nem akarok ellentmondásba keveredni magammal, kezdek valamit ezzel a késztetésemmel is, nyilván kordába fogom valahogy, amennyire lehetséges, de az ésszerű szerelemnek ez az ideálja, főleg, hogy ha ilyen elvárásként jelenik meg, jó erős moralizáló háttérrel: „Ejnye-bejnye, hogy tudsz te így szerelmes lenni, ilyen undorító, gusztustalan, önfeledt módon? Nem szégyelled magad? Hogy itt elveszted az eszed?” ez létezik a mi kultúránkban. Nem engedjük meg. Nem, nem, vágyakozunk is rá, hú de jó lenne ilyennek lenni, és amikor kezdesz megbolondulni, akkor meg kétségbe is esel. Hogy: „hú hát ez nem lehet.” Volt egy teológia professzorunk, a következőt mondta: „Idefigyeljenek! Nekem – tudom itt a tavasz – maguk kezdenek szerelmesek lenni.” Ugye hát civileket tanított, tehát férfiak, nők voltak együtt. „Idefigyeljenek! Jöjjenek ide hozzám, mondják azt, hogy szerelmesek és el akarnak menni a Gellért hegyre. S akkor nem írom be, hogy hiányoznak” Ezt mondta, józan életű atya. Tehát tudta azt, hogy a szerelmes, az nem fog – mit tudom én – a Szentháromság misztikájáról szívesen hallgatni. Vagy a mit tudom én miről. Szerelmes, a Gellért hegyen a helye. Vagy mit tudom én hol, valahol, de pont előadáson kéne neki ülni?

A másik, hogy a szerelemnek a romantikus sémája intézményesült a kultúránkban. Szépen mondtam, ugye? Ugyanis a szerelemnek nagyon sokféle sémája alakulhat ki és intézményesülhet. Nálunk történetesen ez alakult ki. Ebbe már eleve adva van a csalódás. Miért? Mert ez a népmeséinkben a következő módon jelenik meg: a hős szerelembe esik. Tűzön-vízen, árkon-bokron szerelme beteljesedik. Megházasodnak, egymáséi lesznek. Ma is élnek, míg meg nem haltak. Ez a szerelem romantikus sémája, ahogy a népmesékben intézményesül. Vagyis mi történik? Intézményesül a fejünkben és a szívünkben és a gyomrunkban az, hogy szerelmesnek kell lenni, meghódítani vagy meghódítottnak lenni, ezt beteljesíteni, és kész. És amikor ők egymáséi lettek, akkor van vége a történetnek. Egyébként ez a szerelemnek a belső logikájával nagyon is összefüggésben van. Mert amikor valaki totálisan elvesztette az eszét a szerelemtől – főleg ha ez be is teljesedett –, akkor ott szeretne meghalni. Ez normális dolog. Normális. Az ésszerű szerelem logikájával ellentétben van. De, mint tudjuk a szerelem nem ilyen, ezt csak ki lehetett találni. Nem, ő szeretne ott megdögleni. Mert innen nem lehet továbbmenni. Hát akkor hova? Hát ezt pontosan tudja, hogy itt ez a dolog, ha így érne véget, akkor ő azt köszöni szépen. Egy történet ehhez. Ez egy nagyon szép dolog: Holdsarló, hindu szerelmi történet. Ajánlom mindenkinek. Nem akarom hosszan mondani a történetet. Mindenesetre: van egy nagyon bölcs király, és van egy nagyon bölcs és szép királynő, de ők még nem házasok, csak máshol királynő. Tehát, leendő királyné, most még csak királynő. És azt mondja ennek a királynak, aki egyszer életében látja, és természetesen szerelemre gyúl iránta, hogy ha tud olyan kérdést föltenni neki, amire ő nem tud válaszolni, akkor lehetnek egymáséi. S akkor – nagyon-nagyon jó, olvassátok el, fantasztikus –, tizenkilenc nap megy egymás után, s próbál a király föltenni egy olyan kérdést, amire a leendő királyné nem tud válaszolni, de a királynő persze nagyon okos, s ezért minden kérdésére válaszol. S közben gyönyörű szépen írja le a mese, hogy a királynő és a király is szenvednek ettől. Tehát szeretnék, hogy beteljesedjen a szerelmük, de mégis itt vannak ezek az akadályok. S akkor a király rájön, hogy mit kell kérdezni. De ezt nem árulom el. Epekedjetek és vágyakozzatok! Szerezzétek meg és olvassátok el! Viszont elolvasom a legvégét. Nem volna szabad? Ó, mindegy, elolvasom. Ahogy, mondjuk, Knézy Jenő mondaná: „aki nem akarja tudni az eredményt, az fogja be a fülét.” Szóval: „A király szíve” – tehát már kiderült, hogy tudott olyat kérdezni, amire a királynő nem tudott válaszolni, stb. „a király szíve csaknem megpattant gyönyörűségében, és fölkiáltott. Ah” – ezt nem biztos, hogy így mondta, de ezt meg sem kíséreltem visszaadni, tehát – „elnyertem születésem fájának gyümölcsét! Minden egyéb üres semmiség és hiábavalóság. Vajon mit rejthet még számomra a jövendő? Bírásodon vagy elvesztéseden kívül, ami ezer halálnál is rosszabb lenne. És áhítattal telten a leghatalmasabbhoz, az Isteni létezőhöz fohászkodott, mondván: Ó Síva, add, hogy ez a mennyország örökké tartson és add, hogy létezésem láncolata e ponton megszakadjon. Vagy tán inkább add, hogy az idő megsemmisüljön számomra, és engedd, hogy behatása alól fölszabadulva, a jelen örökkévalóvá váljon, és mindörökre ezt a pillanatot éljem, az egyesülés pillanatát az én szerelmesemmel.” De nem itt van vége, hanem: „és az Isten meghallotta könyörgését, és teljesítette kívánságát. És midőn a szerelmes pár egymás karjai közt szunnyadozott, a holdsütött fény folyondár lugasban, harmadik személyből kilövellő lángsugárral elhamvasztotta őket. Ám így szólt: létezésük láncolata még nem szakadhat meg, mert még nem érdemelték ki fölszabadulásukat, a vezeklés és önmegtagadás által. Hanem újra találkozni fognak, és ismét férj és hitves lesznek majd, egy új születésben.” Csoda jó! Utálatos volna ezt most elkezdeni értelmezni. Szóval inkább ez a mese, mint a népmeséink. Hogy: „és egymáséi lettek és éltek, míg meg nem haltak.” Azért akartam ezt elmondani, mert ez azt jelenti, hogy fölfakadt bennünk a szerelem érzése, és rögtön egy kulturális mintához alakítjuk azt a cselekvésmódot, vagy stratégiát, ami ezáltal az érzés által megvalósulhat. És pont ez a hősi szerelmes, romantikus elképzelés, főleg ennek az idealizálása egyáltalán nincs előnyünkre, és ezért kezdtem ezt a történetet azzal, hogy ebbe a mintába törvényszerűen be van építve a csalódás. Hiszen, ha tudom, hogy a történet nem azzal ér véget, hogy egymáséi lettek, akkor ugyan miért csalódnék. De, ha azt gondolom, hogy úgy ér véget, akkor valóban, legfeljebb azt mondhatnám, hogy de jó lenne meghalni. De ez azonban irreális.

Sokat töprengtem azon, hogy mit kell mondani egy esküvőn? Az én számomra jelentős papok utálnak esketni. Utálnak. Mert azt mondják, hogy mi a fenét mondjunk? És benne van ez a kulturális nehézség is. Hogy ott vannak és boldogok és kicsattannak és az összes többi, és a pap most akkor mit mondjon? Mert ha most ebből indul ki, akkor azt kell mondani, hogy úgyis akármit mondok tök felesleges, tehát mindegy, mondjátok, hogy igen, az elég, kész, menjetek haza. Ha ezt venné alapul, akkor nincs mit ragozni ezt a dolgot. Megtehetné azt, hogy ő maga, is… Hogy ez ilyen szép, meg olyan szép. Hát ez nekik lehet, hogy jó, az összes többiek meg elalszanak, mert ők épp nincsenek benne, Ennek az idealizálása nem kenyerem. Akkor utána vannak olyanok, akik átestek a másik végletbe. Valaki azt mondta, hogy X. Y. papot nem szeretném megkérni, hogy ő eskessen minket, mert ő az utóbbi időben inkább lebeszélő beszédeket tart. Ugye, mert a beszéd még az igent mondás előtt van, és hát, hogy hátha… vagy ki tudja, szóval, hogy… Ő még az utolsó pillanatban is megpróbálta, tehát ő ellene mond ennek a világnak, hogy szerelem, beteljesülés és vége. Tehát ő tisztán áll az Isten előtt. Na, de ugye, ez sem éppen egy jó megoldás. Úgyhogy a legtöbb pap valóban iszonyatosan kínlódik. Nagyon. Én is. Jelenleg oda jutottam el, hogy elhatároztam azt, hogy nem vagyok hajlandó szépeket mondani. Hú ez durván hangzik… Hát persze, hogy mondok. Róluk. Arról a hölgyről meg uraságról, nagyon szívesen. De nem idealizálom ezt a dolgot. Milyen érdekes… Szombaton is eskettem, és az egyik történetem az volt, hogy a házasság olyan, mint amikor az ember fölmegy a hegyek közé és rászakad a köd. Ez így elég durván hangzik, nem? És ami a legjópofább, hogy egyetlen egy valaki jött oda hozzám, hogy azt mondja, hogy: „atya, nekem nagyon tetszett a beszéd. Hát ez a ködös dolog, ez nagyon jó volt, ezt szívből köszönöm”. Ezt az egyet jelezték nekem vissza. S azt mondták, hogy: „na végre, egy normális beszéd!” Hát ez tényleg így van. Nehéz nagyon eltalálni ezt az egyensúlyt. Iszonyat nehéz. A pap kínlódása, azt gondolom, tükre annak a kínlódásnak, amit ti éltek át. Hogy: „mi a fenét kezdjek a szerelemmel?” Mert, miközben egy nagyon szép idealizált kultúrája létezik ennek, kritikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy tudjuk-e, hogy mit csináljunk vele? Főleg, hogy lépésről-lépésre összefüggésbe kerüljön az egész életünkkel, beépüljön a személyiségünkbe. Az már nagy művészet, de lehet róla énekelni, az a könnyebbik fele.

Na, befejeztem. Akkor itt fogom folytatni. Még a szerelemről akarok szólni. (70:44)